Kalandozás a leprikónok és tündérek földjén

Új típusú kaland várt rám 2018 szeptemberének első hétvégéjén: életemben először a bátyámmal kettesben mentem nyaralni. Nem mondhatnám, hogy hosszú hónapok tervezése állt a projekt mögött: egyszerűen csak megláttam egy repülőjegy-akciót júliusban, és Dublin szerepelt a választható úticélok között. Ezután már csak azt kellett kitalálni, ki lesz a „szerencsés”, aki útitársamul szegődik. A férjemnek nem volt kedve, a megkérdezett barátok mindegyike elfoglalt volt azon a hétvégén, így már-már feladtam, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy talán a bátyámat rá lehet beszélni ilyesmire. Küldtem neki egy üzenetet, mintegy tesztelve az ötletemet, amire elég hamar visszaírt: „Vágjunk bele!”. Ő Budapestről, én Helsinkiből repültem, péntek este találkoztunk Dublinban.

Az én gépem jóval korábban landolt, így volt egy bő négyórás sétám egyedül a belvárosban. Mindenféle különleges terv nélkül egyszerűen csak elindultam a szállásról, amely a Dublint átszelő Liffey folyó északi oldalán volt, de mindössze néhány utcányira a vízparttól. Először természetesen a vízpart felé indultam, és a Liffey mentén sétáltam a városközpont felé. Így hamarosan elértem az O’Connell Streetet, amely a város főütőerének tekinthető. Történelmi jelentősége is vitathatatlan, itt található ugyanis a Postahivatal, amely az 1916-os ún. húsvéti felkelésnél a brit fennhatóság ellen lázadó írek főhadiszállása lett. A posta épületének elfoglalása után kitűzték a függetlenséget jelképező zászlót, és az egyik lázadó vezér felolvasta az ír Függetlenségi Nyilatkozatot, amiben kikiáltották az Ír Köztársaságot. Majd további épületeket is elfoglaltak az utcában, és az egyikből morze kóddal rádión sugározták, hogy a köztársaságot kinyilatkoztatták. Ez volt egyébként az első rádióadás Írországban – nem akármivel kezdték! A felkelést ugyan a britek leverték, de váratlanul agresszív fellépésük (utcán sétáló civileket is lelőttek) és a komoly megtorlás (a vezetők kivégzése és ezrek bebörtönzése) még ellenük hangolta az ír közvéleményt, ami végül évekkel később az elszakadáshoz vezetett. A posta épületén ma is büszkén lobog az ír zászló, ami zöld, fehér és narancs sávokból áll. A zöld jelképezi a katolikusokat, a narancs a protestánsokat, a fehér pedig a remélt békét e kettő között, jelezve, hogy a független ír állam létrejöttéhez mindenkire szükség van.

Számos híd vezet át a Liffey-n, én először az O’Connell hídon keltem át, és némi séta után a Trinity College előtt találtam magam. Ez Írország legrégebbi egyeteme, 1592 óta működik. Meglepődtem, hogy péntek este nyitva van, de mivel folyamatosan mentek befelé az emberek, én is hozzájuk csapódtam. Sétáltam egy kicsit a kampuszon, megálltam megörökíteni George Salmon szobrát, aki matematikus és teológus volt, és egész karrierjét a Trinity-ben töltötte. 

Utamat folytatva a hangok és fények irányában a Grafton Street lett a következő főbb állomás. Itt a nevesebb világmárkák boltjai találhatók a sétálóutca két oldalán, ami kevés izgalmat jelentett számomra, így tovább is álltam. Egy spontán jobb kanyar után a Gaiety színház mellett sétáltam el, ahol éppen a Riverdance című előadást adták. Ez a Michael Flatley által híressé tett, ír sztepptáncon alapuló műsor, amit egyébként szívesen megnéztem volna – de sajnos a színházműsort nem jutott eszembe ellenőrizni indulás előtt.

Éreztem, hogy távolodom a belvárostól, így visszafelé kanyarodtam, és végül a Temple Barban kötöttem ki. Ez egy egész városrész Dublinban a Liffey-től délre, amely az azonos nevű bárról kapta a nevét. Itt pubok szegélyezik az utcácskák mindkét oldalát. Több helyen utcazenészek játszottak, többek között egy tinédzser fiú, aki abszolút színpadra született, így bő negyedórára oda is ragadtam őt hallgatni. Érdekes volt úgy menni utcáról utcára, hogy az utcán és a pubokban is sok helyen élőzene szólt, hatalmas volt a tömeg, helyiek és turisták egyaránt. Tudtam előre, hogy nagyjából erre kell számítani ott, elvégre ez a város „bulinegyede”, de még így is meglepett egy kicsit. Ide persze többször is visszatértünk a bátyámmal is – Dublinban valahogy minden út a Temple Barba vezet… Volt olyan pub, ahol hétfőn délben is élőzene szólt, ami az utcára kiszűrődve remek hangulatot biztosított a sétálgatáshoz is. Még az út előtt azon gondolkodtam, hogyan fogunk tudni választani a rengeteg pub közül. Az útikönyvem szerint közel ezer bár van Dublinban, ami nem kevés egy félmilliós fővárosban. Van egyébként egy weboldal, ami Publin néven fut, és természetesen a dublini pubokról ad széleskörű tájékoztatást. Nem mintha az ivás lett volna a célja az utunknak bármilyen szempontból is, de mindenképpen szerettünk volna belekóstolni – szó szerint – az ír pubok világába. Szerettem volna megnézni a névadó Temple Bart, és a másik nagyon híres pubot, a The Auld Dublinert. Péntek este azonban rájöttem, hogy ezen felesleges volt agyalni: a választás pusztán azon fog múlni, hogy hol találunk helyet… 

A bátyám gépe sajnos késett, így igazán nehéz volt ébren megvárni. Hajnali 2-re érkezett a szállásra, ami nekem a finn és ír időzónák közötti eltolódás miatt hajnali 4-et jelentett. Így próbáltuk rövidre fogni a viszontlátás miatti örvendezést, és egy „Szia, jó hogy látlak, jó éjszakát!” után nyugovóra tértünk, hogy szombaton mihamarabb elkezdhessük a közös kalandozást. Délelőtt aztán nappali fényben is megcsodálhattam a belvárost, ahogy végigmentünk az általam már részben felfedezett utcákon. Még a reggeli kávéval a kézben megnéztük a „Garden of Remembrance”-t (a Megemlékezés Kertjét), amellyel mindazok előtt tisztelegnek, akik a szabadságért áldozták életüket. Első közös dublini képünket is ott készítettük. 

Utána átsétáltunk a Liffey-hídon, ami Dublin egyik jelképe is. A hidat mindenki csak Ha’penny Bridge néven emlegeti, mivel régen félpennys díjat kellett fizetni az átkeléskor. Megnéztünk további fontos jelképeket, mint például a Szent Patrik-székesegyház, az ország legnagyobb katedrálisa és egyúttal az ír katolicizmus központja. Szent Patrikról talán sokaknak a zöld színű ruhákban történő parádézás jut eszébe, de a helyiek valószínűleg inkább a védőszentjükre emlékeznek, aki 800 évvel ezelőtt sok száz embert keresztelt meg és terjesztette a katolikus hitet. 

Amikor megéheztünk, elkezdtük figyelmesebben nézegetni a pubokat, amelyek mellett elhaladtunk. Egy szimpatikusat kiválasztottunk, és rendeltünk egy tradicionális ír pörköltet, amit alma ciderrel öblítettünk le. Finom volt a pörkölt, bár magyar szemmel inkább gulyásnak tűnt, amelyben volt zellerszár is a zöldségek között, és szokatlan volt a középen díszelgő krumplipürégombóc is, de nagyon jól illett az ízvilághoz. 

Teli hassal folytattuk utunkat a Guinness látogatóközpontba, ami természetesen kötelező elem, ha az ember Dublinban jár. (Vajon mit árul el az, hogy a színházműsor ellenőrzése viszont elmaradt?) Előre megváltottuk a jegyünket, így a sorban állókat szépen kikerülve várakozás nélkül mehettünk be. Az igényesen kialakított sörmúzeumon tényleg élmény végigmenni. Az alapanyagoktól kezdve az eljárási folyamat részletein át mutatja be, hogyan készült és készül ma az írek híres fekete söre, de kitér az évtizedek során bemutatott marketingkampányokra és promóciós jelképekre is. A jegyhez jár egy korsóval a híres nedűből, amit a hetedik emeleten lévő bárban kértünk ki, ahonnan a kilátásban is gyönyörködhettünk. 

Azt már megszokhattuk, hogy a világon mindenhol talál az ember magyarokat, hall magyar szót. Azt is tudjuk, hogy számos találmányt köszönhet a világ a magyaroknak, ami mindig büszkeséggel tölt el. Így az is jó érzés volt, amikor azt olvashattuk a Guinness múzeumban, hogy a gyár első malmait Budapesten gyártották. (Külön megmosolyogtatott a Ganz név, anyai nagyapám ugyanis ott dolgozott mérnökként évtizedeken át, noha az jóval a Guinness malmainak legyártása után volt.) 

Estére volt még egy fix programunk, a Leprikónmúzeum meglátogatása. Nappal gyerekprogramokkal várják az érdeklődőket, estére viszont hirdetnek egy felnőtt verziót, ahol az ír mitológia sötét részleteire is fény derül. Mi természetesen erre fizettünk be. Elmondták, hogy a leprikónok és tündérek nem azok a kedves és aranyos lények, amelyeket a rajzfilmekben láthatunk, hanem gonosz teremtmények, akik keményen bosszút állnak, ha az ember nem tiszteli őket. Szó volt alakváltókról, akik helyet cserélnek a csecsemővel és folyamatosan ordítanak – szegény anya persze nem tudja, mi lelte a gyermekét. Szigetország lévén a hableányoknak is megvan a helyi – természetesen nem túl kedves – megfelelője. De a legrosszabb talán a Banshee, a szellemasszony, vagy más néven a halál hírnöke, akinek sikolyát csak az hallja, aki rövid időn belül meghal. Persze minden népnek megvannak a maga mitológiai figurái, de az íreknél ezeknek a mai napig nagy jelentősége van, és még mindig van, aki hisz benne. Ha hihetünk a tárlatvezetőnek, meglepően sokan állítják, hogy láttak már leprikónt; és többen is esküsznek, hogy a nagybácsi/nagypapa/idős rokon említett egy hangos sikolyt néhány nappal a halála előtt. Az állítólagos magyarázat az ír mondakör negatív beállítottságára az időjárás: szinte folyamatosan esik az eső, emiatt az emberek lehangoltak, és valamivel meg kellett magyarázni a rossz dolgokat.

A múzeumban kiállított leprikónoktól elköszönve a Temple Bar felé vettük az irányt, ahol szombat este lévén a péntekihez hasonló tömeg volt, de találtunk egy remek pubot, ahol élőzene mellett kortyolgathattunk el egy korsó Hop House 13 névre hallgató lagert, ami kifejezetten jó volt. 

Vasárnapra kirándulást terveztünk Howth-ba, ami egy kis halászfalu Dublintól mindössze 15 kilométerre. Csak felugrottunk egy DART vonatra, ami a Dublin környéki településeket köti össze, és húsz perc alatt meg is érkeztünk. Mint kiderült, nem voltunk egyedül a vasárnapi kirándulós ötletünkkel, más turisták és helyiek egyaránt Howth-ba készültek, így teljesen megtelt a vonat. Howth egy félszigeten található, amely benyúlik az Ír-tengerbe, így a kilátás egészen lenyűgöző. Először a kikötőben sétáltunk egyet, elnézve a világítótornyokat és a számtalan friss halfogást kínáló éttermet, majd a falut elhagyva felmentünk a kissé kopár, csak alacsony bokrokkal borított sziklás partvonalon, és a végtelennek tűnő tengert csodáltuk hosszasan. 

A friss levegő és a mozgás jó étvágyat eredményezett, és mi mást is választhattunk volna ebédre, mint a tradicionális „fish & chips”-et, ami frissen rántott hal és sült krumpli együttese, különböző szószokkal. Mi egy mentás-borsós szószt kaptunk a megszokott majonéz mellé, ami érdekes kombinációnak bizonyult. A faluban egyébként volt egy hangulatos kis piac kézműves termékekkel és néhány büfé standdal, köztük egy magyar lángosossal…

Este még sétálgattunk kicsit a Liffey partján Dublinban, így találtuk meg az Éhezők szobrát, amely az 1845-49-es nagy éhínségnek állít emléket, amikor több mint egymillió ember halt éhen Írországban, és további egymillió kivándorolt az éhhaláltól menekülve. A Temple Bar pub vasárnap este is tele volt természetesen, de a The Auld Dubliner-ben kaptunk egy asztalt, ahol szomjunkat csillapítva hallgathattuk a hangulatos élőzenét. 

Szerencsére volt még egy hétfőnk is, amikor szintén magunk mögött hagytuk Dublint, hogy Wicklow és Glendalough felé induljunkt. Ez egy szervezett félnapos kirándulás volt, amelyen pár éve az egyik unokatestvérünk is részt vett, és ő ajánlotta. Hittünk neki, és nem bántuk meg. Az első állomás a Wicklow-hegység és a Lough Tay volt, avagy becenevén a Guiness-tó, a víz fekete színe miatt. Mint megtudtuk, ezen a területen forgattak és forgatnak számos filmet és sorozatot, többek között a Vikingek címűt, amelyet évadról évadra szívesen nézek. Wicklow megye azért is fontos, mert innen nyeri a vizet a Guinness sörfőzde, valamint állattartásáról is híres, sok birkafarm van arrafelé.

Utána megálltunk Glendalough-nál, ami annyi jelent, hogy a két tó völgye. Itt kaptunk bő két órát csavarogni, ami pont elég volt bejárni a régi kolostorromokat, jót sétálni a „Felső-tó” és „Alsó-tó” partján, valamint megnézni a Poulanass-vízesést.

Ez a kirándulás azért is volt élvezetes, mert a vezető az út során mindenféle érdekességet mesélt az ír történelemről, a pubokról, a szokásokról és az épületekről, amelyek mellett elhaladtunk, miközben kivezetett Dublinból. Így hallottunk arról is, hogy még a britek uralma alatt bevezették a napfényadót, amely szerint az ablakok száma alapján kellett adót fizetni. Mintegy példát statuálva úgy épült meg a parlament épülete, hogy mindössze egyetlen ablak kapott helyet a homlokzaton. Az épületben később a nemzeti bank kapott helyet, mondván „a pénz amúgy sem látja a napfényt”.

A kirándulás után egy előre kinézett étteremben ebédeltünk Dublinban, ahol Wicklow-ban nevelt bárány csülke szerepelt az étlapon. Jó volt ezt úgy elfogyasztani, hogy aznap kicsit fel is fedeztünk abból a megyéből. 

Tökéletes hosszú hétvége volt, mert három napon át beszélgethettem a bátyámmal, akivel évek óta külön országban élünk; és jól is sikerült beosztani az időnket: egy napot töltöttünk a városban, egyet egy szomszédos halászfaluban és a tengerparton, egyet pedig a természetben. Szerencse, hogy mindez könnyen elérhető Dublinban/Dublinból. A belváros tökéletesen bejárható gyalog is, persze aki akar, közlekedhet buszokkal és villamosokkal is, de én mindig azt érzem, hogy gyalog bejárva lehet legjobban megismerni a helyeket, az ablakból kibámulva nem mindent vesz észre az ember. Ennek azért megvan az ára, a hétvégén legyalogolt bő 50 km-t megérezte a lábam, de jó volt a tudat, hogy a fish&chips-et és azt a néhány sört bűntudat nélkül fogyaszthattuk el…