A kék madár kalitkája voltál: Nemes István, isten veled!

A kék madár kalitkája voltál: Nemes István, isten veled!

Kovács Zita 

„A madarak is messze szálltak,
üres az erdő, fekete,
zörög az erdő, el kell mennem,
elmegyek én is messzire!
Puha füvekből fészket raktam,
lebontottam puha kis fészkem,
lorontottam puha kis házam,
puha házamat elcseréltem!
Immáron minden csillagával
egész égbolt én fészkem, házam!
– szólott szava az ég alól.
De a madár nem volt sehol.”

(Pilinszky János)

 

N. Kovács Zita

Nem várta meg a nagycsütörtököt, a madárka elszállt, messze repült. A tavasz él, lüktet, lélegzik, levelezik, rügyezik, szépségbimbók fakadnak belőle, s ha egy kicsit közel hajolunk hozzá, lelkünkben nyújtózkodni kezd a szépség felismerése, mint István meleg kályhafényben elterült macskája. „A megfejthetetlen titkokat hajítsuk el, és csak a jelen pillanat szépségét keressük! Legalább azokat a rózsákat szakítsuk le, amelyek sietős földi utunkon felénk hajolnak, és szívjuk magunkba illatukat!” – sokszor tanácsolta ezt nekünk. Ma már csak a falakon függő képeinek keretéből lép elő az ember, a festő, a jó barát, akit néhol élesebben, néhol kissé homályosan látunk. Mély látású, őszinte, egyszerű szavú művész volt. Nem divat és nem iskola híve: a tiszta, nagyszerű és meztelen természet és művészet rajongója. Nem csatlakozott hangos szavú csoportokhoz, nem kötötte magát állandó ecsetjáráshoz, egyénisége és művészete mégis minden képéből sugárzott. Gondosan, szeretettel ült le minden témájához, és a festőből csakhamar rajongó lett: beleélte magát a pillanatba, a természet az ő színakkordjaiban gondolattá és lélekké oldódott fel, túláradó rokonszenvvel simogatta a vásznat, a papírlapot, mint doromboló macskája hátát. Nem másolt hidegen és üzletszerűen: művész és modell között felolvadt minden számítás, minden őszintétlenség. A bajai Nagy István Művészeti Egyesületről 2012-ben Karáth Imre készítette dokumentumfilmben így vallott hivatásáról, hitvallásáról: „Szolgája vagyok ennek a dolognak – nem mondanak nekem meg mindent. Amikor kész a kép, én is rácsodálkozok, mint más. Valójában nem használom az agyam alkotáskor. Nem tudom, hogyan sikerül. Soha ezen nem gondolkodom, mert nem szeretnék semmit elrontani. Nekem így jó. Én ide hazajárok, a bajai évek bele vannak szőve az életembe, a festményeimbe. Előbukkannak, vagy majd később jövünk rá, hogy ezek azok. Nem szándékosan csinálok semmit. Megölném a képet, megölném az alkotás örömét, ha elkezdenék gondolkodni. Amikor Bajára jöttem, amikor nem akartam embereket festeni, mert a háború kiábrándított belőlük, akkor a madarakat festettem – mert ők repülhettek minden határon át. Nekem nagyon korlátozott lett a mozgásterem, azért is hagytam el a szülőföldem. Egyfolytában az újat, a változást keresem. Még haza, a falumban, Somogyfajszra sem ugyanazon az úton járok. Nem szeretek mindig ugyanannyi lépéssel hazatérni, nem szeretek mindig ugyanabban az időben ebédelni, aludni térni. Keresem azt, ami abban a pillanatban az enyém.”

Nemes István 1947-ben született Hódságon (Szerbia) szülei harmadik gyermekeként. Édesapja, Nemes Antal könyvnyomdájában szeretett bele a tiszta fehér papírba, a könyvekbe. A Duna, Gombos, Bácsordas, az árterek világa volt gyermekkorának, kalandozásainak, madarászásainak végtelen birodalma. Mindig a kalandozások vonzották, de házuk udvarán is szerette eltölteni az időt, szívesen tanult a kertben, s ez a kettősség (a nagyvilágban és a kis faluban is otthon lenni) élete végéig elkísérte őt. A gimnázium elvégzése után Belgrádban építészetet, erdészetet, majd Újvidéken festészetet tanult, képzőművészeti rajztanári diplomát szerzett. Az 1960-as évek végén a tengerről, Izlandról, egy dán lányról álmodozott, végül a hódsági gimnáziumban, később Mácsván lett rajztanár.

Nemes István 1969-től rendszeresen kiállító művész volt, aki egyéni kiállításaival bemutatkozott Magyarországon, Erdélyben, Szlovéniában, Olaszországban, Németországban, az Egyesült Államokban, Svájcban, Budapesten, Sopronban, Debrecenben, Miskolcon, Pécsett, Szegeden, Baján, Kaposvárott, Belgrádban, Újvidéken, Szabadkán, Topolyán, Zentán is. Részt vett Országos Akvarell Biennálékon, Triennálékon Egerben, Magyar Táj Biennálékon Hatvanban, Őszi Tárlatokon Hódmezővasárhelyen, Téli Tárlatokon, Kortárs Költészet Kortárs Grafika Biennálékon Kecskeméten, Nemzetközi Akvarell Biennálékon Belgrádban. Kiállított kortárs magyar képzőművészekkel itthon és külhonban, mint az Unikornis Csoporttal (Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész, Nagy Judit gobelinművész, Szemadám György festőművész, író és Meszlényi Attila festőművész), Végh András festőművésszel, Benes József festőművésszel, Gerle Margit keramikusművésszel, Puha Ferenc festőművésszel, Aknay János festőművésszel, Sütő Róbert festőművésszel, Ferencz S. Apor képzőművésszel, a Magyar Vízfestők Társaságával, a Műhely Egyesülettel, a 9+1 Egyesülettel és a bajai Nagy István Művészeti Egyesülettel. 2012-től Somogyfajszon élt és alkotott. Tanulmányutakon járt a balkáni hegyek között, Észak-Olaszország városaiban (Milánó, Torino, Verbania, Vigevano), Szardínia szigetén, majd számtalan művésztelepen Gyimestől Normandiáig. Tagja volt a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Vízfestők Társaságának, a Műhely Egyesületnek, a 9+1 Nemzetközi Művésztelep Mesterműhely Csoportnak, a bajai Nagy István Művészeti Egyesületnek.

Az 1980-as években, 1994-ig az újvidéki Magyar Szó grafikai szerkesztőjeként dolgozott, 1990-től az első független hetilap, a Napló munkatársa lett, ahol Szombathy Bálint és Tolnai Ottó munkatársa volt, s közben a Tankönyvkiadónak is folyamatosan illusztrált. Mikes György biológus ekkor kérte fel Nemes Istvánt a készülő Vajdaság enciklopédiában megjelenő vajdasági madarak rajzolására. Nemes István madárfestészete megszületett. A gyermekkort idéző, nyomdagépekbe alámerülő fehér papírlapok immár kócsagok, hóbaglyok, egerészölyvek és vízimadarak fészkelőhelyeivé váltak.

Az 1980-as évek közepén művészettörténetet tanuló és nyelveket beszélő húga és édesanyja Milánóba költöztek, s ettől kezdve 30 éven át, édesanyja, majd húga haláláig István gyakran volt úton Milánó és Újvidék között. Megtanult olaszul, itáliai művészekkel ismerkedett meg, barátságot kötött egy Szardínián élő szobrászművésszel. A Jugoszláviában kitört háború lekötözte István szárnyait, ezért feleségével, Farkas L. Zsuzsával 1994-ben úgy döntöttek, hogy Magyarországra, Bajára költöznek. A város szeretettel fogadta, befogadta őket, s ezentúl innen folytatódtak vándorlásai.

Egy milánói látogatás alkalmával Újvidéken felejtette lealapozott vásznait, amellyel csak Itáliába érkezve szembesült. Az autóban csak a munkák csomagolására használt pauszpapír-tekercset vitte magával. Felragasztott hát egy darab papírt az ablaküvegre és akvarellfestékkel írni, rajzolni, festeni kezdett rá. Érezte, hogy valamit újra megtalált. Kertészkedni, mezőőrködni kezdett a papírlapon. Munkamódszere egyszerű volt. Keresgéléssel kezdődött, amely nála nem egyfajta spekulatív folyamat volt. Nem volt benne szerepe szépen fogalmazott elméletnek, különösebb gondolati absztrakciónak. A képet alkotó elemeket, formákat (legyenek azok fák, bokrok, madarak, fű, fa, széna, homok, egy-egy utcarészlet, néhány állati ember, emberi állat ironikus, szarkasztikus képe) gyakran véletlenszerűen, primer élmények alapján találta meg, például azért, mert szépek, vagy érdekesek, fontosak voltak számára. Olyan volt, mint a gyermek, aki délutáni csavargásaiból talált kincseivel tért haza. Nemes István nagy keresgélő volt, jókora mennyiséggel bírt szeretett kincseiből. Ezután a formák összeépítése következett. Itt elsősorban az organikus egységre ügyelt. Mindig elbűvölte a teremtett világ puszta szépsége, legyen az egy lándzsás útifű, vagy egy forró nyári szellő. Kompozíciói nincsenek kicentizve, mégis összefogottak. Ezt azzal érte el, hogy finom, vékony, érzékeny ecsetvonásai követik a formák hajlatait, vagy éppen organikus rendszert hoznak létre fehérben tartott vonalakkal. Kompozíciói többnyire fesztelenek, állandó jellemzőjük az intimitás, az esendőség és személyesség. Ez a személyesség az idő múlásával egyre nagyobb teret nyert alkotásaiban.

Nemes István életművében, a műalkotások történetében négy fontos periódus váltja egymást. Az első korszakot az 1990-es évek végéig (a Vajdaságban, majd az Unikornis Csoport tagjaként Magyarországon festett) „hagyományosan” Nemes István-i madárképek alkotják. A második ciklusban, az ezredfordulót ölelő években a madarakat felváltó angyalkép-sorozatok születtek meg. Ezzel mintegy párhuzamosan indulva, 2000-2015 között készültek a selymes pauszpapírra festett kompozíciók, a légies, lebegő, patyolat tisztaságú, mégis Tóth Menyhért-i mélységeket bejáró alkotások. Negyedik, utolsó korszakában mesebeli tájak, sziklás vidékek, szárnyas angyalkák, elveszett kiskutyák, tündérien földszagú, bolyhos növények, fényes tollú madarak, éles hangú kakasok, titokzatos tájak világát, ösvényeit tárta fel előttünk. Nemes István takarót terített a rétre, az életterére, leheveredett és figyelt. S nemsokára erdei manók, madarak és angyalok, ecsetjátékok és álomképek borították be somogyországi otthonát. Száraz akvarell technikával készített alkotásainak legmegérintőbb vonása személyességük. Mindegyik a művész belső világának szubjektív közegéből fakad. Egyszerre furcsa és ismerős rajtuk minden: kicsit álomittas, kicsit nosztalgikus, kicsit elmúlt, kicsit visszavágyott, kicsit reménykedő. A Nemes-képek, mint láthatatlan csomagot cipelik magukkal múltjukat, rejtélyes kapcsolataikat, az alkotó kéz álmainak terhét.

Nemes István életműve őrzi és megmutatja, hogyan lehet egyetlen életbe sűríteni, amire kíváncsiak vagyunk. Megőrzi számunkra, hogyan keresett, kutatott, szenvedett, szeretett, s szerette volna minél jobban megközelíteni és megörökíteni a szépséget. Új utakat keresett, amelyek hamarabb elvezetnek az örökkévalósághoz. Formák után kutatott, amelyek tökéletesebben adják vissza a művész lelkét az alkotásban. A csoda ebben az, hogy amíg ez a keresés, ez az izgalmas kutatás, sóvárgás, akarás örök, a szépség maga folyton változik. Hely szerint, idő szerint, értékítélet szerint. Nemes István egész életben ezt az örökké változó, sokunk számára megfoghatatlan szépséget kereste. S a megtalált szépségben a világ végső tanulságát, az élet, a művészet célját.

Nemes István alkotásainak újra és újra visszatérő színhelye az az égi és földi világ amely száz-és százezernyi halott, élő és eljövendő embert magába fogadott már. Egy időtlen, lelki táj újrateremtése ez fűből, fából, esőből, szélből. Zöld virradatból, amelyben a fűszálak még épp csak sejteni kezdik életüket. Madárdalból, angyalszárnyakból, csendszagból – a teremtés hangtalan robajából, ahová Nemes István 2020. április 8-án hazatért. Drága Barátunk, nem búcsúzunk, csak a viszontlátásig búcsút intünk Neked.