Az örök harag napjai

Az örök harag napjai

Mayer János

Dies irae – a harag napja. E néven emlegette történetírásunk 1849. október 6-át, az aradi vértanúk és Batthyány Lajos korábbi magyar miniszterelnök kivégzésének napját, amikor a magyar szabadságharcot leverő birodalmi önkényuralom véres bosszút állt a „rebellió” kezére került katonai és politikai vezetőin. Igaz, számos vezetőt (Kossuthot, Szemerét, Bemet, Vettert stb.) nem tudtak bíróság elé állítani, így az aradiak mintegy mások helyett is bűnhődtek, mert a lázadó nemzetet mindenképp el kellett rettenteni, a kíméletlen megtorlással örök időkre el kellett venni a kedvét a felkeléstől, és bosszút kellett állni a bécsi forradalom és a háború áldozataiért. Ha az elrettentés hatékony volt is (hiszen újabb forradalom 1918-ig nem robbant ki), a nemzet emlékezetében október 6-a kiemelt szerepet foglal el, mert a mártírok áldozata is hozzájárult ahhoz, hogy 1848-49-et a katonai bukás ellenére a magyar történelem legdicsőbb lapjain emlegessük. Az áldozatok vére mintegy megszentelte a forradalom és szabadságharc történetét, életben tartotta a szabadság és nemzeti függetlenség reményét olyan időkben is, amikor megvalósításukra a legkisebb esély sem látszott.

Ma mintha megint a harag napjait élnénk. Csak épp nem egyetlen napon szomjazzuk mások vérét, akarunk elégtételt venni (vélt vagy valós) sérelmeinkért, szabadságjogaink (vélt vagy valós) korlátozásaiért. Nem csak egy-egy indulatos pillanatban, hanem permanens módon akarunk leszámolni politikai ellenfeleinkkel, és a remélt győzelemért cserébe bármilyen megalkuvásra, máskor sokat hangoztatott elveink feladására is képesek vagyunk. Csakhogy nem lehet állandó harci lázban égni, és jó, ha tudjuk: kard által vész maga is, aki kardot ránt. Nem lehet állandóan gyűlölködést, haragot szítani, ellenséget keresni ott, ahol nincsenek is. Nem lehet örökké lázadni, állandó forradalmat játszani, ha voltaképpen fogalmunk sincs, milyen új világot is akarunk. S ha az állandó feszültségkeltés vakmerő reményekkel párosul, annak könnyen vert hadak csúfos bukása lehet a vége, s megdicsőülés helyett könnyen cirkusz-ponyvák bohóc-sorsa lenghet a világot fekete-fehérben látó újkori szabadságharcosok előtt.

Persze nem könnyű indulatainkat visszafojtani, napi bosszúságainkért, sérelmeinkért bűnbakot nem kiáltani. Kínálat lehet bőven: kormány, városvezetés, tisztifőorvos, munkahelyi főnök, rendőrség – és a sor hosszan folytatható. Egy dologtól azonban mindenit óvnánk: ne higgyük azt, hogy mindent jobban tudunk másoknál, mindenhez mi értünk a legjobban, és hogy – különösen útszéli stílusban – mindenről nyilvános véleményt kell mondanunk. (Az ellenkezőket meg majd érvek helyett hangerővel legyőzzük.) Néha bölcsebb dolog hallgatni, mint túl sokat beszélni – ez éppúgy igaz lehet választott vezetőkre, mint az egyszerű kisemberre.

Október 6. egyébként is a néma főhajtás, a gyász ideje. Sajnos erre a hónapra nemcsak a 171 éve kivégzett vértanúk, hanem új halottaink emléke is kötelez minket. E számunkban a bácskai bunyevácok elismert kutatójától és két Bajáról indult kiváló sportembertől búcsúzunk. És e sorok írásakor már tudjuk, hogy Baja kosárlabdaéletének emblematikus alakja, Rátvay Zoltán is távozott közülünk. (Róla bővebben novemberi lapszámunkban emlékezünk meg.) Ők is mind megharcolták a maguk harcait, és valós teljesítményekkel igazolták jó hírüket.

A vírushelyzet állandó kihívás elé állít bennünket. Dühönghetnénk ezen is meg a vele járó kellemetlenségek (karantén, maszkviselés, korai zárórák stb.) miatt is, de egyelőre inkább örülünk, hogy a Bajai Honpolgár-esteket – ha némileg szigorúbb feltételek mellett is – folytatni tudjuk, és továbbra is izgalmas témákat kínálunk az érdeklődőknek. Várjuk Önöket októberben is!