Fájdalommal értesültünk róla, hogy 2020 szeptemberében, 92 éves korában elhunyt DR. MÁNDICS MIHÁLY, a Baja környéki bunyevácok egyik legtermékenyebb kutatója, Csávoly község fáradhatatlan krónikása, aki lapunknak is gyakori szerzője volt. Miska bácsi még nem is olyan rég is írott anyagot küldött a Bajai Honpolgárnak (honlapunkon olvashatják), amelyben a Bajai Bunyevác Tájház alapításának idejére emlékezett vissza, s felrótta a mai nyilatkozóknak, hogy kissé megfeledkeztek a gyűjtemény létrehozásában játszott szerepéről. „Az én időm lejárt” – írta ott, de alighanem maga sem gondolta, hogy ez földi pályájának befejezését is jelenti egyben. Gazdag életpályájának felidézésekor felhasználtuk BALÁZS ILDIKÓnak adott, valószínűleg utolsó interjúját, valamint néhány tisztelőjének méltató szavait is. Szerkesztőségünk őszinte részvétét fejezi ki az elhunyt családjának, nyugodjék békében!
Mándics Mihály 1928. szeptember 4-én született Csávolyon, tősgyökeres helyi bunyevác családba. „Magyarul óvodás- és iskoláskorban tanultam meg. Az anyatejjel szívtam magamba a bunyevác nyelvet. Nem felejtettem el, ugyanúgy beszélem ma is, mint gyerekkoromban. Majka, dida, teta, deda – anya, apa, nagyapa, nagyanya. Akkoriban még zádrugában, családi nagyközösségben éltek a csávolyi bunyevácok, öt generáció egy házban, mindenkinek egy szoba. Mienk volt a legkisebb”- mesélte sok évtizeddel később. A csávolyi elemi iskola után előbb Bajára járt polgári iskolába, majd 1943-tól a kalocsai tanítóképző diákja volt. Diplomáját a háború után végül a Bajai Tanítóképző Intézetben szerezte meg 1948-ban. Ezt követően rövid ideig Józsefháza-pusztán, majd 1949-től Csávolyon dolgozott a helyi bunyevác-horvát iskola vezetőjeként, 1955-től pedig a csávolyi magyar iskola igazgatóhelyetteseként, két év múltán pedig igazgatójaként dolgozott, és csávolyiak generációit tanította, és egy ideig a helyi kultúrotthont is irányította. (Közben Budapesten szaktanítói, népművelői, muzeológusi, majd Szegeden tanári diplomát is szerzett, 1987-ben pedig egyetemi doktor lett.) 1988-ban címzetes igazgatóként vonult nyugdíjba. Kiemelkedő pedagógusi munkájáért Apáczai Csere János-díjat kapott.
Pályakezdése a kezdődő Rákosi-rendszerben nem volt épp zökkenőmentes. „1946-ig volt itt a faluban önálló bunyevác iskola. Itt volt egy battonyai szerb tanítónő, akit koholt vádak alapján az ávó egy éjszaka elvitt. Jött helyette egy bunyevác tanító Mohácsról, egy garai fiú, de a község véglegesen akarta megoldani a helyzetet. Én egy osztályt kaptam a magyar iskolában 1949 áprilisában. Engem felrendeltek, jött a papír: szolgálat érdekében áthelyezzük a bunyevác iskolába. Az okmányokat a minisztériumban veszem át. Felmentem a minisztériumba, az ötödik emeletre: – Erre nem gondoltam, hogy áthelyeznek, ezt jó lenne megbeszélni. […] Nincs semmi akadálya – azt mondja -, kísérd le a földszint hatosba. […] Félelem volt bennem. Izgultam meg féltem, hogy mi lesz ebből, és lett is volna. Ott volt egy őszinte elvtárs, mert akkor még nem voltam párttag 1949-ben, azt mondta: – Nem kell dönteni, eldönthetjük mi is. Nem adjuk oda a papírokat, nem megy a bunyevác iskolába. Sokkal közelebb van az ávó székháza – Azt tudtam már, hogy az nem jó hely. Oda nem megyek. Akkor megyek a bunyevác iskolába.”
1950-ben nősült meg, bár felvidéki származású választottját a család eleinte nem nézte jó szemmel. „Nincs semmi bajom Izuskával – mondta édesanyám –, de megjön az a világ, hogy visszatelepítik őket Felvidékre. Ugyanis a feleségem kisiskolás korában került ide a nagyszüleivel és édesanyjával Szlovákiából. Kitelepített németek házába költöztették őket. […] De a szerelemnek nincsen határa, hiába mondták: annyi bunyevác lány van, és akkor sorolta édesanyám a bunyevác lányokat. – Na jól van, mondom, végigjárom őket. Egy kis kegyes hazugsággal egy hónap múlva mondtam, hogy mindegyik foglalt. Bokodon is voltam, Bácsalmáson is, Garán is. De a szerelem olyan, hogy ha viszonzásra talál, akkor ragad. Attól a perctől kezdve, hogy megnősültem, nem lehettem csak bunyevác. Ez a feleség nekem két lányt szült, segítette a karrieremet. Én attól a perctől kezdve kettős identitású vagyok: bunyevác és magyar. […] Aztán a rokonok megbékéltek.” Mándics Mihály mindkét lányából, Ibolyából és Izabellából is pedagógus lett négy unokája és öt dédunokája van.
A pedagóguspályán túl hamar elkötelezte magát a kulturális, közéleti szerepvállalás mellett is. „Az ötvenes évekből diákbálokat csináltunk, egy harmonikás felült az asztalra, az almáról egy nótát tudott a zenész, egész este erre táncoltunk. A cél az volt, hogy a szomszéd községekkel ismerkedjünk. Jártam bunyevác bandába, és jártam sváb bandába is. Ezért adta az erőt, a talentumot a Jézuska, hogy le tudjam írni, amit tapasztaltam.” E korai inspiráció révén talált utat a kibontakozó honismereti-helytörténeti mozgalomba: Csávolyon Honismereti Baráti Kört, később Falumúzeumot hozott létre, és önállóan kutatta a magyarországi bunyevácok történetét. Neki köszönhetően indult a Csávolyi helytörténeti füzetek sorozat, amelynek legtöbb darabját maga írta és szerkesztette. Elévülhetetlen érdemei voltak a Bajai Bunyevác Tájház megalapításában (1979) is. Hosszú élete folyamán összesen 22 könyvet írt ezek többsége szülőfaluja, illetve a bunyevácok történetével foglalkozik, ezen túl számos tudományos, ismeretterjesztő publikációja jelent meg, 1981-82-ben főmuzeológusként társadalmi munkában megyei helytörténeti felügyelő volt. Írásai magyar, horvát, szerb, német és bunyevác nyelven is megjelentek. Tagja volt az Országos Honismereti Szövetségnek (a Bács-Kiskun megyei egyesületnek 1968-1999 között alapító elnöke volt), a Magyar Néprajzi Társaságnak, a bajai Bárdos Ferenc Helyismereti Klubnak is.
Egy időben politikai szerepet is vállalt: 1950-ben helyi tanácstag lett, 1954–1962 között Csávoly és Felsőszentiván községek megyei tanácstagja, a megyei művelődési bizottság titkára, 1963–1981 között pedig a bajai járás országgyűlési képviselője volt. A magyarországi délszláv szervezetekben is több magas tisztséget betöltött: 1969-től a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének társadalmi elnöke volt, 1973-ban a szövetség főtitkárának választották meg. (Közben 1972-ben több hónapos tanulmányúton volt Jugoszláviában.) A rendszerváltás után helyi önkormányzati képviselői mandátumot is szerzett.
Kulturális-közéleti tevékenységét számos magas kitüntetéssel is elismerték megkapta Honismereti Aranyérmet, 80. születésnapja alkalmából 2008-ban A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét ítélték meg számára, és büszkén viselte a hőn szeretett szülőfalujától kapott Csávoly Község Díszpolgára címet is. „Szakmai szempontból az Apáczai Csere János-díjra [vagyok a legbüszkébb], ezt a pedagógusok kis Kossuth-díjának mondják. Egyedüli vagyok a bunyevácok közül az országban kitüntetett néptanító. A kitüntetéseimet mind a magyar államtól kaptam. Átkos rezsim adta vagy nem, sok rendszert átéltem. Nem is tudom, hogy tudtam kibekkelni, szerencsém volt. Ez hazafiság, ezt annak nevezem. Nekem nem jutott eszembe, hogy kettős állampolgár legyek: szerb vagy horvát, pedig lehetnék” – nyilatkozta elismeréseiről.
Dr. Mándics Mihály pedagógusi, szakmai, kultúraszervezői tevékenységének átfogó méltatására e helyütt nincs módunk, ám álljon itt egy a 80. születésnapja kapcsán született laudáció, amely tömören összefoglalja az életmű jelentőségét: „Egyike volt a magyarországi nemzetiségi néprajzi folyóirat elindítójának. Ismert és elismert helytörténész, aki jelen volt az országos honismereti mozgalom kibontakozásánál A bunyevác-horvátok múltjának, néprajzi hagyományának megismertetése elválaszthatatlanul kötődik nevéhez. Művei nélkül szegényebb lenne a horvát nemzetiség eme csoportja.” (Frankovics György)
Dr. Kanizsai Mária, az Eötvös József Főiskola tanára Mándics Mihály 92. születésnapját köszöntve a következőket írta: „Megtisztelő számomra, hogy figyelemmel kísérte a tanári munkámat, a horvát névtani kutatásaimat, és biztatott, folytassam, s írjak. 2018-ban jelent meg a Kilenc évtized szolgálat című könyv, amely az életéről szól, írásainak, tudományos munkáinak összegyűjtött mutatója. Igen gazdag életutat ismerhetünk meg ebből. S gazdag és változatos szakmai, közéleti, tudományos, néprajzi tevékenységet. Hogy is fért bele ennyi minden az idejébe?[…] Felsorolni is sok lenne, mennyi mindennel foglalkozott, s közben példás családi életet élt. Olyan életutat járt be, amit klasszikusnak nevezhetünk. S amire talán mindannyian vágyakozunk. […] Mindig derűs mosoly, belső békesség árad belőle. Számomra ő jelenti azt az embert, aki otthon van az életében, s azt a maga teljességében megélte.”
Obádovics Gyula matematikus, a hazai bunyevác mozgalom egyik vezéralakja a következő szavakkal búcsúzott tőle: „Mindketten tanítóképzőben értünk felnőtté. Bunyevác anyanyelvünk miatt a magyar nyelvet, a magyar nyelvtant sokkal jobban megtanultuk, mint sok magyar anyanyelvű osztálytársunk. 70 éve okleveles tanító lettél, de olyan, amilyet Gárdonyi Géza könyvéből megismerhettünk, igazi néptanító. Majd tanár lettél, doktoráltál, de sosem távolodtál el a falvakban élő bunyevác néptől. […] Bizonyítottad, hogy a történelem során a bunyevácok területén megjelenő más nyelvű törzsek nyelvét a bunyevácok nem vették fel, miként a magyarok sem cserélték le anyanyelvüket a hosszú ideig itt tartózkodó megszállók nyelvére, törökre, németre, oroszra. Fájdalmas a búcsú. Nyugodjál békében!”
Ő maga életpályájára visszatekintve ennyit mondott: „Szerencsésnek tartom magam, hogy az életemben végig azt csináltam, amit szerettem. […] Megtettem, amit megtehettem.” És ez nem volt kevés. Isten nyugosztalja békében!
Az alábbi verseket DÉKITY MÁRK fordította, hercegszántói születésű költő és műfordító. Tanító – újságíró, szerkesztő. 1973-1981 között Budapesten főmunkatárs. A magyar és a horvát ÍRÓSZÖVETSÉG tagja, több verses kötet szerzője.
SEDMODESETLJETNA
(Miši Mandiču prigodom 70 rođendana)
Znam, da si dijete Znam spašavanje ti je
bunjevačke grane, - u snu i na javi -
štovanog Oca duši najnilije,
i voljene Nane, da s’trag Bunjevaca,
da si ljubimac Šokaca i Raca,
bačvanskih brazda, nit’ vihor, nit’kiše
čavoljskih sokaku, Širom Panonije
plodnih vinograda Nikad ne izbriše!
Znam, u tebi zvuče I kada ti danas
Omiljeni glasi desetica sedma
Davnih tamburaša zakuca na vrata
-baš kao jučer - kada sestra bude
S divana i prela zagrlila brata
Veselih momaka, rođitelja kćerka
Jedrih djevojaka muža vjerna žena
Sela i salaša, unuk dragog djeda
I da ti srce znam, glava ti sijeda
Njina pjesma krasi. Dragosti j’ prepuna
Aj krivo ne bilo Nek zazvona čaše
Neka se proslavlja - uz jelo i pilo –
pjesnik te pozdravlja!
HETES – ÉVTIZEDES
(Dr. Mándics Mihály 70. születésnapja alkalmából)
Tudom, gyermeke vagy Tudom. a honismeret
a bunyevác ágnak - álmod s valóságod –
tisztelt Édesapád, lelkednek legdrágább
szeretett Édesanyádnak s hogy bunyevácságod,
hű szerelmese sokác és rác nyomát,
barázdás Bácskának, sem eső, sem vihar,
bőtermő szőlősnek, - Pannóniának szerte –
csávolyi utcáknak. el ne tüntethesse.
Tudom, benned zsongnak S ma, amikor Néked
régi tamburások a hetedik tizes
közkedvelt szólami, ajtódon kopogtat,
mintha tegnap volna - s amikor húgod
falusi tanyasi testvérként átölel,
„Prélók”, „Dívánok”, szülőt leánygyermek,
kicsattanó lányok asszonyhűség férjet,
s legények vígsága, nagyapát unoka
azt is hogy szívednek tudom ősz fejedben
dísze, dalaik világa örömteliség delel.
de ne vedd zokon poharak csengését
étellel itallal való ünneplésed
költő köszönését.
In: Marko Dekic Bodoljaš, MIRISI VRBIKA 2001. /8,3,125p. (a szerző fordítása)
