Szünder Dezső
Minden nemzetnek egyedi, mással össze nem hasonlítható gasztronómiája van, ezért azonosnak hitt receptek módosulnak, olykor határokon átnyúlnak, keverednek is. Sokszor csak kicsivel, egyetlen hozzávaló vagy az elkészítés módja alapján, így számtalan alkalommal szinte a megszólalásig hasonlító fogások több, eltérő néven jönnek létre.
I. Magyarország – Alighanem jó néhány sort megtöltene a hazánkban készített ételek neveinek felsorolása. Számomra mindegyikük kincs et ér, bármelyiket bármikor örömmel készítem el újra és újra. Vannak persze köztük is népszerűbbek és természetesen olyanok is, melyeket mindenki másképp készít, „ahány ház ahány szokás” alapján.
A levesek különös helyet foglalnak el a világ gasztronómiájában. Magyarország azon kevés ország közé tartozik, ahol a főétkezés első fogásaként tekintenek rájuk. Rengeteg levesfajtát tudunk felsorolni, s a bableves szó hallatán is tucatnyi variációt jut eszünkbe.
A Jókai-bableves – talán nem árulok el újdonságot – az író Jókai Mór nevéhez fűződik. Írónk szívesen fogyasztott reggelire paprikás szalonnát, egy idő után azonban kedvenc eledele (ugyancsak reggelire) a disznókörmös bableves lett. Jókai meghalt, az évek múlásával már aligha ismerne rá sok helyen az általa oly nagyra tartott, szeretett levesre. Talán nem nagy baj ez, az időkkel az ételkészítés technikái is változtak, hogy az alapanyagok minőségéről ne is beszéljünk. Meggyőződésem azonban, hogy iránymutatásra mindenkinek szüksége van, ezért aztán nem árt tisztában lenni azzal, hogy milyen is volt az eredeti verzió, amelynek elfogyasztása után írónk minden alkalommal egy pohárka ásványvízzel kevert vörösbort ivott.
Amikor Jókai Balatonfüreden tartózkodott, a magyar gasztronómiát éppen csak elkezdte forradalmasítani a zsírban enyhén megpirított hagyma és pirospaprika. Ebben az időszakban találkozott hát első alkalommal az általa oly nagyon szeretett levessel, melyről utána már nem is nagyon akart lemondani. Az akkori leves nem tartalmazott csülköt, csipetkét, sőt még tejfölt sem, csupán malackörmöt, füstölt kolbászt és a leves fő alkotóját, a nagy szemű lóbabot.
A kőszívű ember fiaiban megírt levest egy mai étteremben meglehetősen nehéz lenne szalonképesen elfogyasztani, így aztán számomra Gundel Károly mai korra megalkotott, továbbfejlesztett és kifinomult bablevese az etalon, amelyet én Jókai-bablevesnek hívok és készítek otthonomban.
Az 1 kg darabolt, füstölt sertéskörmöt az előző nap estefelé megfőzzük annyi vízben, amennyi éppen ellepi. A
főzővízhez 1-2 teáskanál sót teszünk. Beáztatunk 200 g babot annyi hideg vízbe, hogy bőven ellepje.
Másnap délelőtt a megkocsonyásodott főzőlé tetejéről leszedjük a zsírt, ezen megpirítunk 150 g karikára vágott sárgarépát, fehérrépát. Ha barnára pirult, hozzáöntjük a babot, az áztatólevével együtt és a megkocsonyásodott levet is beletesszük a körmökkel együtt. 2 babérlevéllel, 2 gerezd reszelt fokhagymával, 150 g kis kockára vágott paprikával, 1-2 darab kockázott paradicsommal, sóval, borssal fűszerezzük. Felöntjük annyi vízzel – ha szükséges –, amennyi éppen ellepi, és lassú tűzön addig főzzük, amíg a bab már majdnem teljesen puha nem lesz. Közben zsírjára pirítunk 160 g karikára vágott füstölt kolbászt. A kolbászt kiszedjük, a maradék zsíron megdinsztelünk 1 apróra vágott vöröshagymát, 1 evőkanál pirospaprikával, kevés apróra vágott petrezselyemmel. Néhány merőkanál levest rászedünk, majd a levesünkbe öntjük, alaposan elkeverjük. Még 10 percet főzzük, beletesszük a kisült kolbászkarikákat. Igény szerint csipetkét készítünk hozzá, vagy kínáljuk köménymagos krumplis pogácsával. Tálaláskor a leves tetejére egy nagy evőkanál tejfölt teszünk. Ízlés szerint a tejföl lecserélhető fél evőkanál jó minőségű tárkonyecettel, ezt keverjük el a forró levesünkben.
II. Olaszország – Ételeit az egész világ ismeri, szereti, hiszen ki nem evett még pizzát? Az persze egy más lapra tartozik, hogy Itáliában legfeljebb 4-5 féle pizza számít autentikusnak, s egy ananászos-csirkemelles verziót kérvén arrafelé azonnal orvosért kiáltanának, nem értvén, mi is a bajunk…
Most azonban hagyjuk a pizzát, legyen inkább bolognai spagetti! Ehhez persze a csodás olasz egyetemi városnak az égvilágon semmi köze, ráadásul nem is spagetti! De hát akkor vajon micsoda és mi is ez az egész?
A bolognai spagetti nem olyan fokú kitaláció, mint a milánói makaróni, amelyet hazánkon kívül sehol nem ismernek. Az észak-olasz régiónak valóban létezett bolognai raguja, ám ennek semmi köze az itthon fel- és kitalált ételnek, amelybe – kis túlzással – mindent beleteszünk, ami otthon van és saját ízlésünkre fűszerezzük. Nincs ezzel semmi baj, akár a legjobb ételek egyike is lehet, de az attól még nem bolognai. A bolognai raguban először is nincs sertés-, csak marhahús. Ezen kívül van még benne reszelt sárgarépa, zellerszár, vörösbor, paradicsom viszont alig. Mi az igazság a spagettivel? Hát, abból semmi… Egy olasz soha nem enne darabos, húsos szószhoz spagettit, hiszen ezen a tésztafajtán nem tud megtapadni a szósz. Az, amit otthon vagy esetleg étteremben (neadjisten, olasz étteremben) bolognai spagettiként eszünk, mind az amerikaiaknak köszönhető. Katonáik ugyanis a második világháború alatti szicíliai tartózkodásuk során gyakran ettek bolognai ragut, megszerették azt. Így aztán hazatérve otthon is ezt keresték. A tengerentúlon azonban az eredeti olasz recept szerinti tagliatelle (szélesmetélt) helyett a sokkal könnyebben elkészíthető, jobban hozzáférhető száraztészta, a spagetti volt a divatos. Így aztán az amerikaiak már turistaként Olaszországba visszatérve is egyre többször a spagettit keresték, s erre az olasz vendéglátósok reagáltak is. Hogy egy soha nem létezett étel miért és hogyan lett ennyire népszerű, talán soha nem derül ki. A lényeg mégis az, ha otthon bolognai ragut készítünk, jól készítsük el. Hogy utána ki mivel fogyasztja, magánügy, döntsön mindenki saját ízlése szerint! Az én bolognaimhoz tagliatellét készítettem, frissen, érdemes egy próbát ezzel is tenni, egészen más élmény, mint az uniformizált bolti száraztésztákkal.
Vágjunk apróra 1 nagy fej hagymát, 2 gerezd fokhagymát, 100 g zellerszárat, 100 g sárgarépát reszeljünk le. Olívaolajon dinszteljük meg lassan, 10-15 perc alatt az egészet. Öntsünk rá 600 g darált marhahúst, pirítsuk egészen addig, míg pörzsanyagok nem keletkeznek a húsdarabokon. Öntsük fel 4 dl jó minőségű, nem túl testes vörösborral, és forraljuk be negyedére. Adjunk hozzá 400 g darabolt konzervparadicsomot, 2 db babérlevelet, 2-2 ág kakukkfüvet és rozmaringot apróra vágva, és öntsük fel 500 ml alaplével. Lassú tűzön főzzük kb. két órát, egészen addig, amíg olyan sűrű nem lesz a szószunk, hogy a belemártott evőkanál megáll benne. Tálaljuk kedvenc tésztánkkal, olívaolajjal meglocsolva, bazsalikommal díszítve és az elmaradhatatlan parmezánnal ízesítve.
Jó étvágyat kívánok!
