Ős patkány terjeszt kórt

Ős patkány terjeszt kórt

Mayer János

Magunk mögött hagytuk végre 2020-at, az évet, amely annyi álmunkat törte ketté, annyi tervünket hagyta megvalósítatlanul, s annyi embertársunkat taszította kétségbeesésbe, s annyiunkból hozott ki elkeseredett, méltatlan megnyilvánulásokat. Ezek a veszteségek aktuálisan fájnak ugyan, mégsem végzetesek: az elmaradt olimpiát vagy épp a Honpolgár-esteket talán pótolni lehet, a meggondolatlan sértésekért és alaptalan vádaskodásokért utóbb elnézést kérhetünk, külföldön nyaralhatunk máskor is, és az iskolák, vendéglők, szállodák és edzőtermek is kinyitnak egyszer. („Majd a szabadság békessége/ is eljön, finomúl a kín…”) De azzal is szembesülnünk kell, hogy sokan lesznek olyanok barátaink, rokonaink, ismerőseink között, akik ennek már nem lehetnek részesei, mert örökre távoztak közülünk. Elég csak fellapozni ezt a lapszámot: szomorú nekrológok egész sorával kell búcsúznunk díszpolgároktól, világhírű tudósoktól, városunk és környékünk elismert, köztiszteletben álló polgáraitól, állandó szerzőinktől. (És sajnos már azt is tudjuk, hogy a következő lapszámunkra is maradnak gyászhírek.) Ma már nem kell senkit győzködnünk arról, hogy a koronavírus nem a szenzációhajhász média találmánya, hanem valóságos, láthatatlan, alattomos ellenség.

Ám hatását nem lehet csupán a fertőzöttek és halottak, kórházban kezeltek számával mérni. (Bár éppen ez sem elhanyagolható, és ha szerettünket veszítjük el, nem sokat vigasztal az, ha tudjuk, hogy lakosság csak kis százaléka számára végzetes a kór.) Legalább ennyire fájdalmas azt látni, tapasztalni, hogy a hónapokig tartó bezártság, normális életünk korábban nem megszokott korlátok közé szorítása milyen alantas érzelmeket, mennyi elfojtott frusztrációt, gyűlöletet képes elszabadítani, és az ismeretlentől való félelem miféle összeesküvés-elméleteket képes elhitetni, és mennyire nem akarjuk a valóságot tudomásul venni, ha kellemetlenségekkel jár. Az pedig végképp elszomorító, hogy vannak, akik a járványhelyzetet politikai haszonszerzésre kívánják felhasználni, és az elkeseredett emberek indulatait tudatosan gerjesztve próbálnak meg előrébb jutni. („…uj gyalázat egymás ellen serkenti föl a fajokat…”) Társadalmunk a koronavírus nélkül is tragikusan ketté van szakadva; elég baj, hogy nemhogy párbeszéd, de lassan már közös nyelv sincs a politikai-kulturális harcmezőn egymást buzgón szapuló ketrecharcosok között. Hogy a politika – helyben és országosan – ezt teszi, elég szomorú, de ennél is nagyobb baj, hogy a hatalomért, az erőforrások birtoklásáért folyó küzdelmek hangvétele mindenhová beférkőzött, ahol semmi keresnivalója sem lenne: szakmai viták helyett hitek versenyeznek egymással, a társadalmi szolidaritásnál sokkal erősebb az irigység, az egyéni felelősségvállalásnál fontosabb az ellenség keresése, aki (természetesen) minden bajunk okozója. („Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,/ a meg nem gondolt gondolat,/ belezabál, amit kifőztünk,/ s emberből emberbe szalad.”)

Egyet azért ne felejtsünk: (egyelőre) nem dúl körülöttünk valódi háború, többségünknek nem kell azon gondolkodnia, hogy mit eszik holnap, nem kell azon aggódnunk, hogy mivel fűtsük be jégveremmé vált lakásunkat, és hogy hol hajtsuk álomra a fejünket egy-egy küzdelmes nap végén, van-e otthonunk egyáltalán. („…hisz mint elődeinket,/ karóba nem húznak ma már…”) Pedig voltak ilyen idők: történelmi távlatból szemlélve nem is olyan régen – nem baj, ha napi „nyomorúságainkat” ennek fényében is nézzük; szüleink, nagyszüleink generációjának ennél sokkal többet is el kellett viselnie, sokszor egy jobb jövő halovány reménye nélkül is. Nekünk pedig ideje volna a költő egy másik sorára gondolni: „Valami, nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek.” Lehet, hogy nincs semmi új a nap alatt?