Lex Orsolya
Tudtam jól, hogy mire számítsak, hisz olvastam a regényt… Láttam a történet korábban színpadra alkalmazott változatát is, sőt a mostani előadás egyik próbáján is jelen lehettem, s mégis majdnem kiszaladtam a világból, mikor történet legfeszültebb pillanatához érkeztünk… Az embernek ugyanis nem fér a fejébe, hogy hogyan is történhet meg ilyesmi családban élő gyermekekkel, hogy miért hagyjuk ennyire magukra a tizenéveseket manapság, hogy miért engedjük el a kezüket idejekorán, amikor a leginkább szükségük volna az iránymutatásra, amikor leginkább bizonytalan a talaj a lábuk alatt? Persze egyből érkezhetne a válasz, hogy ez csak egy kitalált történet, s nincs is semmi köze a valósághoz… Pedig nagyon is van. S ha az előadás nézői csupán annyival gazdagodtak e lelket borzongató történet közben/után, hogy ezt követően jobban ügyelnek a körülöttük forgó tizenéveseinkre, már meg is nyertük a legfontosabbat. Köszönjük e felhívó, felkavaró előadást a bajai Rábl Színpad tagjainak.
A társulat második alkalommal, ám új szereplőgárdával, s megújult rendezésben mutatta be Baján a dán írónő, Janne Teller Semmi című regényének színpadi adaptációját. Teller ifjúsági regényéről – magyar nyelvű megjelenése óta – sokan formáltak sokféle véleményt. A bajai közönséghez most újra Dely Géza rendezésében jutott el e történet. S bár a történet szereplői fiatalkorúak, akarva-akaratlanul közvetítik a felnőttek világát is. Nehéz filozófiai kérdésekre keresik a válaszokat a maguk furcsa, tizenéves, lázadó módján. Az élet értelmét keresik – ha létezik ilyen egyáltalán.
A színdarab szereplői saját maguk akarnak rálelni a válaszra, a nagy igazságra, s ezzel egyszersmind bizonyítani maguknak és „ellenfelüknek”, Elsa-Kierstennek, hogy igenis van értelme élni, szeretni, rajongani, lelkesedni, áldozatokat hozni. Egyszerűen, hogy érdemes élni! Furcsa „játékba” fognak hát, mely fokozatosan egyre nehezebbé, fájdalmasabbá válik mind a nézők, mind a szereplők számára. Elkezdik hát összegyűjteni „fontos dolgaikat”, melyekből egy furcsa, már-már bizarr halom jön össze a történet végére. Ott van a halomban minden, ami a darabban szereplő gyerekek számára fontos. Így egy idő után azt vesszük észre, hogy a Fontos dolgok halma önálló életre kell, s átveszi az uralmat a gyerekek felett, akiknek cselekedetei egyre inkább kontrollálatlanná válnak. Már-már úgy tűnik, szem elől veszítik a célt, melyért gyűjtésük korábban valójában megindult. Attól azonban eltántoríthatatlanul hisznek, hogy az életnek bizony van értelme. S ezzel játszani nem tréfadolog.
Ahogyan egy szilárd és pozitív értékrenddel bíró felnőtt ezt jól tudja, úgy ébrednek rá erre a Semmi című darab szereplői is felnőtté válásuk küszöbén, egy nem mindennapi eset eredményeképpen. Mert ez a darab az élet értelmét kérdőjelezi meg, mégis végig arról szól, hogy van értelme élni, hogy a számunkra értékes, fontos dolgokat nem szabad feláldozni, s hogy önmagunkat sosem szabad feladni, mert ezek adják életünk valódi értelmét.
Ahogyan az eredeti mű írója, Janne Teller hideget-meleget egyaránt kapott ifjúsági regénynek kikiáltott könyve kapcsán, úgy az előadás nézőközönsége is többféleképpen vélekedhetett a darabról, a hatásáról, a szereplőkről, a rendezésről. Lehet kiábrándító, agresszív, nihilista, romboló történetnek titulálni, ám előbb gondolkodjunk el azon, hogy mi mindennel találkozik egy mai tizenéves a mindennapokban. Ami a televízióból, internetről, mozivászonról ömlik a gyerekekre nap mint nap, súlyos értékválságba sodorhatja a gyakran túl elfoglalt, rohanó szülők, nagyszülők nélkül felnövekvő generációkat.
A darabban játszó fiatalok és a nézőtéren ülő hasonló korúak a történet riasztó tartalmi elemeinek ellenére is mind úgy érezték, hogy végre valami róluk szól. A történet ugyanis olyan kérdéseket feszeget, melyek leginkább őket foglalkoztatják. Van-e értelme létünknek, cselekedeteinknek, mit és miért tegyen valaki, mennyire szabad mások hatására cselekedni, mikor és hogyan lehet és kell nemet mondani valamire, amivel nem értünk egyet? S bár a közönség fiatalabb tagjai jó véleménnyel, s tapasztalataim szerint a darab lényegi mondandóját megértve távoztak az előadás után, a felnőtt nézőket bizonyosan megosztotta a darab. Egyrészt azért, mert valamiért kódolva van belénk, hogy színházba szórakozni járunk, holott ez a színjátszás kezdetén sem volt már így. Másrészt azért, mert néhol bizony valóban brutális dolgokkal szembesülünk a darab során. Aki mulatni érkezett a Semmi című darabra, bizonyosan csalódva távozott. Talán csalódott az is, aki a benne szereplő gyerekközösségtől csupa szépet és jót várt… Tudjuk, hogy ez önámítás. Annyi azonban bizonyos, hogy senkit sem hagyott hidegen ez az előadás. Mindenkiben felébresztett valamilyen érzést. Rögtön érezzük, hogy tiltakoznunk kell a brutalitás ellen, hogy meg kell kérdezzük magunktól, vajon, mi mikor mondtunk volna nemet, vajon mi mit tettünk volna a Fontos Dolgok Halmára, s vajon számunkra mi az igazán fontos az életben?
Először talán mi is „csak” tárgyakat vinnénk a fűrésztelepre: tárgyakat, melyek sokat jelentenek. Majd jönnének az egyre fontosabb, már-már pótolhatatlan dolgok. Aztán elgondolkodnánk, hogy mi jöhet még ezután? Szorongás, félelem… Mert az ember egy ilyen pillanatban már nem a maga ura, s ha mások uralják, akkor hajlamos maga ellen, saját értékrendje, erkölcse ellen cselekedni. A résztvevőket hajtja a gyerekes bosszúvágy, hat a tömegpszichózis, a vállalt feladat súlya, így a helyzet egyre inkább eldurvul. S amikor már mindenki önként vagy felszólításra feláldozta azt, ami számára a legfontosabb volt, elérkeznek a felnőttek világába. Cselekedeteik, felajánlásaik, áldozataik egyre inkább rítusszerűvé, rituálissá válnak, hiszen érzik, hogy valami furcsa dolog történik velük. Felnőtté válnak, felnőttek nélkül. Átjutnak az elválasztó, az eltávolító és a beépítő fázison. Ezt a folyamatot korábban a társadalom felnőtt, idősebb tagjai segítették. Ám itt egy felnőttek nélküli világban járunk, amilyen – be kell vallanunk – napjaink ifjúságának világa.
A magyar néphagyományban, a hagyományos társadalmakban igen jelentős esemény volt korábban a szertartásokkal körülfont beavatás, főképpen az átmeneti rítusok (születés-szülés, lakodalom, halál-temetés) szokáskörében. Ha Arnold van Gennep kulturális antropológus fogalmait használjuk, akkor ezen rítusokat viszik végig a darabbeli fiatalok is saját kis zárt, fűrésztelepi társadalmukban. Gennep klasszikus elmélete az átmeneti rítusokat három szakaszra osztja. Az első az elválasztó rítusok sora, melynek során az egyén megteszi első lépéseit az új életállapot felé, tehát a rítus biztosítja a megelőző csoporttól való elválást. Ez történik meg, amikor elhangzik Elsa Kiersten monológja, mely elindítja a sodró lendületű történetet: „Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.”
A második az eltávolító rítusok szakasza, amikor az egyén mintegy átmeneti állapotban, küszöbhelyzetben van, független a megelőző, s a bekövetkező csoporttól is. Ebben a „se itt, se ott” szakaszban történik meg a végleges elválás a korábbi helyzettől, de még nem történik meg a kapcsolatok újraértelmezése. Ez a beavató rítusoknak, az új élethelyzetet meghatározó szertartásoknak a feladata. E szokásokat hídhoz vagy komphoz szokták hasonlítani, mely átvezeti a közösség tagjait az új helyzetbe, s annak elfogadásába. Kétségtelenül az átmeneti szakasz a legdrámaibb, de az odavezető és az eltávolító út nélkül értelmezhetetlen. Az áldozatok, a felajánlások jelölik e szakaszt a regényben s az előadásban. Mindenkinek más és más a fontos, hiszen egyénekkel állunk szemben.
A harmadik szakasz, a beépítés, melynek rítusa(i) állítja vissza a megbomlott kultúra szervezettségének korábbi állapotát, s alakítja ki az új szervezettséget, viszonyt. Ez az, aminek már nem lehetünk tanúi a regényben, bár kapunk néhány információt a szereplők későbbi sorsáról a naplóíró Sophie-nak köszönhetően.
A Semmi című darabban olyan fiatalok csoportját látjuk, akik éppen a legdrámaibb szakaszban járnak. Sem itt, sem ott. Keresik a fogódzókat, ám magukra maradnak, nincs mögöttük törődő, segítő felnőtt társadalom, mely segítené e folyamat traumatikus hatásain való átlendülést. Így is beavatódnak a fiatalok, de milyen áron? Látható tehát, hogy finom utalások segítségével a felnőtt társadalom, s az iskolarendszer kritikáját is magába foglalja a darab.
A fiatalok végigjárják a kijelölt utat, beavatottak lesznek, s az őket sodró indulatok, félelmek tragikus kusza szövedékéből kirajzolódik számukra, hogy ami valóban érték, azt nem szabad eldobni, mert azzal meg is fosztjuk értéktől. Fájdalmas történet ezeké a gyerekeké, mint sok-sok gyereké mai világunkban. Tragikus, félelmetes, megmagyarázhatatlan események részesei a mai fiatalok. S óhatatlanul eszembe ötlenek népballadáink, melyeket szintúgy a tragédiák vezérelnek, melyekben mindig az emberi-lelki-társadalmi mondanivaló a lényeges. Lehet, hogy fiktív, de sosem esetleges, egyéni, személyhez kötött történetekről olvasunk bennük. A népballadák világa tipikus, stilizált, egyéni vonások nélkül idéz fel és emel költői síkra tipikus emberi helyzeteket, s minden esetben olyan érzelmi-és szenvedélyrendszert, amely egy társadalmat jellemezhet.
S ahogyan a népballadákat sem irodalmi divat, hanem elemi szükség hívta életre, úgy ez a történet is valami hasonlóból fakad. Csoóri Sándor szavaival élve „…tragédia ott van, ahol megoldhatatlan problémák vannak. S ennek ellenére egy ilyen történetben sem csak az éjszaka van jelen, a fojtogató, a csillagtalan, a vér álmaira rátörő, akármennyire a halál élteti nagy részüket, a sebek, a kések virradatában a legerősebb életösztön ébred rá önmagára… mert a legfontosabb dolgok halálos értékűek.”
A Semmi című előadás fiataljai nagy árat fizettek azért, hogy megtudják mindezt. Ám cselekedeteikért nem ők egyedül ők. Az egész felnőtt társdalom felelőssége ez. S nyugodtan fordítsunk hátat az ilyen történeteknek, bátran tegyünk úgy, mintha nem is léteznének? Játsszuk azt, hogy a valóságban nem történhetett volna meg ugyanez, hunyjuk be szemünket, ne is vegyünk róla tudomást, hiszen a nagyvilágban is csupa szép, és jó történik?
Vegyük észre, hogy ezek a gyerekek áldozatokat hoztak, rettegve, szorongva, s egy idő után már akaratuk ellenére, de tulajdonképpen a jó ügyért vállalva mindezt! Saját ötletük áldozataivá válnak. Lépésről lépésre emelik a tétet, s a néző tudja jól, hogy át fogják lépni azt a határt, amit már nem szabadna. Áldozat lesz a hit, az emlék, a haza, a személyiség, a család, az emberi test. Azonban, aki a történet felületét látja csak, s nem hajlandó a mélyére hatolni, annak csupán a brutalitás, a bosszú ragadja meg figyelmét.
Izgalmas volt látni, hogy a darab ifjú szereplő miként tudnak azonosulni az általuk megformált hasonló korú karakterekkel. Voltak olyan pillanatok ezen a színházi estén, melyekben nagyon erőteljesen jelen volt ez az azonosulás, például Hodován Jolán (Anine) és Helyes Csenge (Sophie) alakításában. Minden szereplőt dicséret illet a jól érthető szövegmondás és a koncentrált színpadi jelenlét miatt. A belépők, a koreografált csoportos jelenetek pontosak, jól működőek, s izgalmassá, különlegessé teszik a darabot. Néhol a hangos szó helyét azonban suttogásra cseréltem volna, mely ugyan halkabb, néha mégis ütőképesebb a színpadon.
A színpadképről szólva, s a korábbi színpadi változatot is megemlítve, mondhatni, hogy Dely Géza rendező minimalista megvalósításra törekedett, ami jót tett a darabnak. Semmi nem terelte el figyelmünket a gyerekek feje fölé függesztett keretről, melyen szép sorjában gyűltek a fontos dolgok, és amely egyre inkább fölébük emelkedett. Jó ötletnek tartom a létrát, melyre a történet végéhez közeledve valamennyien felléptek, kifejezve ezzel haladásukat az úton, a felnőtté válás útján, s az úton, melyen egyre közelebb kerülnek a valósághoz, a felnőttek világához. Központi helyet kap a történetben, s a színpadképben is a kereszt, mint az áldozatvállalás, áldozattá válás szimbóluma.
Dramaturgiailag jól felépített darabról van szó. A legerőteljesebb jelenetek után ugyan sok idő telik el a történet befejezéséig, de érzésem szerint ennyire szükségünk is van nézőként a viszonylagos megnyugvásra. Véleményem szerint kevesebb technikai eszköz (fényeffektek, füstgép) bevetésével néhol nagyobb eredményt lehetett volna elérni, ami a darab lelkületét, a gyermeki ösztönök nyers mivoltát jobban kifejezte volna.
A darabban szereplők erőteljes, lendületes játékát látva biztosak lehetünk abban, hogy ők mindahányan megértették, megérezték az általuk eljátszott történet lényegét, melynek legfontosabb üzenete az, hogy sose áldozzuk fel a számunkra legfontosabb dolgokat semmiért, mert azok önmagukban hordozzák az élet titkos értelmét! (Jane Teller: Semmi. A Rábl Színpad és Zenei Közösség felújított bemutatója. Szent László ÁMK, 2021. június 17. Színpadra alkalmazta és rendezte Dely Géza)
