Kárpáti Jonatán
Meg kellene kérdezni anyámat.
Sokszor eszembe jut, hogy mostanában mindent elfelejtek. Főleg régi dolgokat, leginkább távoli (és közeli) rokon öregasszonyok nevét, és távoli rokon öregasszonyok férjeinek nevét és távoli rokon öregasszonyok gyerekeinek és menyeinek és vejeinek és egyéb le-, és főleg felmenőági rokonainak nevét.
A nevekkel vagyok bajban. Az arcokat csak néha felejtem el, a hangokat soha. Sőt, az arcok nem is elfelejtődnek, csak valahogy szétesnek, pontosan úgy, ahogy az idős emberek ábrázatával ez a valóságban is megtörténik. A szemek kifakulnak, az orr hajlata, az áll szögletessége, a fülek koponyával bezárt szöge valahogy mind-mind feloldódik valami megfoghatatlan és ködös szellemarcú emlékegyvelegben, de egy-egy részlet, néha a szájak vonala – amely hol szigorú, keskeny, mint a késpenge, hol mosolygós, olykor bajusz takarja, de általában közös bennük a mögöttük lapuló műfogsor –, néha valami más megmarad; gesztusok, fintorok, ráncok, májfoltok és bibircsókok örökre az emlékeimbe vésődtek, tudom viselőik hovatartozását, ismerem unokáikat és dédunokáikat, talán még arra is emlékszem, hova temették őket, fülemben cseng göcögős nevetésük, felidézem százszor hallott történeteiket, száraz, érdes kezük érintése itt bizsereg a bőrömön, csak a nevek… Azok tűnnek el rendre.
Meg kellene kérdezni anyámat.
Mégsem járja, hogy emberek (még ha csak távoli rokon öregasszonyokról és férjeikről és gyerekeiről, menyeikről és vejeikről, valamint egyéb le-és főleg felmenőági rokonairól van is szó) akik valaha voltak valakik, névvel pontosan meghatározott egyének, egyszerre csak áttetsző árnyakká váljanak, akiknek már nevük sincs, anekdotikusan fel-feltűnnek egy-egy családi beszélgetésnél, ahol jó esetben átmenetileg visszakapják ugyan a nevüket, de már egyre inkább csak történetekké formálódnak, a név újra meg újra leválik róluk, aztán végül senki nem tudja, hogy Gizi nénje vagy Juliska néni vagy Lajos bácsi, csak annyi marad, hogy igen, valakivel megesett ez vagy az a nevezetes esemény, és a legöregebb élő családtag is bizonytalanná válik az illető pontos elhelyezéséről térben és főleg időben, végül aztán nem is emlegeti őket többé senki, mert elillannak, mint hajnali pára a ködös augusztus végi reggeleken.
Mondom, meg kellene kérdezni anyámat, ő biztosan tudná a régi emberek nevét, sőt, a régi emberek felmenőinek és azok felmenőinek nevét is, bár meglehet, hogy néhányan már anyám emlékeiben is csak tántorgó szellemalakok lennének, és mindegy is, mert anyámat már nem tudom megkérdezni, elment rég, elindult azon az úton, ahol az emberekről leválik a név, lassan ő is elsüllyed a múltban, emlékké fakul; „Ilonkám”, így hívta öreganyám még hetven-akárhány éves korában is, öreganyám, a Kati mama, akit névről még a gyerekeim ismernek ugyan, de ha nem mesélek róla többet, még többet, újra meg újra, akkor eltűnik ő is, meg Ilonka is, nem marad más, csak az egyre halványuló történetek, amikből lassan kiszivárog az élet, mint ahogy a nevek viselőiből is eltűnt lassan vagy hirtelen, de mindenképpen visszavonhatatlanul.
És akkor mi van, ezt mondtuk húsz vagy harmincévesen, erőtől és élettől telten; és akkor mi van, ilyen az élet, elmegyünk mindannyian, ne ezzel foglalkozzunk, carpe diem, annyi dolgunk van, nem érünk rá régi idők emlékeit dédelgetni.
Aztán évtizedekkel később egy hajnalon azon gondolkodom, hogy mennyi embert veszítettem már el így, és vajon még hányat fogok?
Meg kellene kérdezni anyámat, vagy akárki mást, akit még lehet, mert az mégsem járja, hogy valakik, akik most még itt élnek közöttünk, névvel pontosan meghatározott egyének, öregasszonyok és öregemberek, és azok gyerekei, vejei és menyei, egyszerre csak imbolygó jelenésekké változzanak, és lassan tovalibbenjenek, mint a hajnali köd a párától terhes augusztus végi reggeleken…
Közhely, hogy az emberek addig élnek, amíg valaki emlékszik rájuk, (én szeretem a közhelyeket, régi, kipróbált igazságok válnak csak azzá), szóval emlékezni szeretnék, igen, határozottan életpárti vagyok, nézzünk hát vissza, hadd éljenek még kicsit köztünk a régen és nem régen elmentek, a szétesett arcok kapják vissza eredeti kontúrjaikat, nevessenek és sírjanak velünk, élőkkel; ünnepeljünk mind, öregek és fiatalok együtt, emlékezzünk az életre, ami valahogy mindig több és mélyebb, mint a halál, több és mélyebb, de egyben ijesztőbb is; életre ítélt rabként a mi vállunkat nyomja a batyu, amit az elmentek már nem cipelnek tovább: múlt és jelen, öröm és bánat, hideg és meleg, mosoly és könny, zaj és csend, fájdalom és enyhülés, kín és gyönyör, tűz és víz, béke és háború, ború és derű, fény és árnyék, születés és halál – emberi lét.
Meg kellene kérdezni anyámat, de talán nem is a nevekről, hanem arról, hogy mégis, mire jó ez az egész; mondom, meg kellene kérdezni, ha az utcán összefutnék vele, biztosan megállítanám, azt hiszem, anyám nem szólna semmit, csak nézne, élet lenne a szemében újra, élet, amit egyszer már láttam elillanni azokból a szemekből, de most csillognának ismét, hallgatna, de mindketten pontosan értenénk, mit mond ez a csend és a nézés, aztán megfordulna lassan, tovatűnne, mint tétova köd a párás augusztus végi hajnalokon, és mindez már semmit nem számítana, mert ha egyszer találkoztál a válasszal, akkor nem kell többé faggatózni.
Jó, hogy végül megkérdeztem anyámat.
