Ad Libitum-jubileum a kórustagok szemével
Fennállásának 30. évfordulóját ünnepli városunk egyik büszkesége, a számtalan díjjal és minősítéssel kitüntetett Ad Libitum kórus. Jubileumi hangversenyüket a járványhelyzet miatt ugyan elhalasztani kényszerültek, ám bizonyosan lesz még mód arra, hogy a jeles évfordulót azzal ünnepeljék, amit a legjobban tudnak: énekléssel. A Pethő Attila és Pethőné Kővári Andrea által vezetett kar ellőtt lapunk is számos alkalommal tisztelgett már. Ezúttal a kórus egykori és mai tagjai osztják meg olvasóinkkal az Ad Libitumhoz fűződő emlékeiket és gondolataikat.
Összeállította: Pethő Attila
Péter Szandra: „A jubileumi év alkalmat ad arra, hogy egy pillanatra megálljunk és visszatekintsünk. Megpróbálom én is felidézni a múlt eseményeit, amelyek az Ad Libitumhoz kötnek. Mikor is kezdtem énekelni a kórusban? Táncsics utca, Ének-zenei, lépcsős terem… Ide kötnek az első emlékek. Előkerestem a régi kottákat és fotókat, melyekről sok szép emlék jut most eszembe. Lenti, Nemzetközi Éneklő Hét – Veszprém, az ottani műhelymunkák, Waiblingen, Ulm, Vác, Cantonigros, ósükösdi táborok, önálló hangversenyek, karácsonyi koncertek, kórusversenyek Budapesten, fellépés a Magyar Rádióban, kórusos bulik, jelmezbál… – a legemlékezetesebb pillanatok. Éneklés a próbateremben, buszon, egy kávézó teraszán, templomokban, magyar vagy külföldi városok különféle terein. Most már tudom: énekelni bárhol lehet. Mi bárhol és bármikor tudtunk is. Szerettem, hogy sokféle kórusművet énekeltünk: egyházi műveket, madrigálokat, népdalfeldolgozásokat, spirituálékat és könnyűzenei átiratokat is. Orbán György: Ave verum, Orbán: Ave Maria, Csemiczky: Pater noster, Csenki: Széki nóták, Bárdos: I. népdalrapszódia… – csak néhány a kedvencek közül. Még mindig a fülemben cseng a dallamuk. Igényesség, minőség és sokszínűség jellemezte és jellemzi a kórus munkáját. Egy közösség, akiket összeköt a zene szeretete és az éneklés öröme. És van még valami, ami oly kedves számomra: tesómmal (Péter Barbara) évekig együtt énekeltünk a kórusban, sőt, a két »altos« Péter-lány néha egymás mellett állt. Köszönöm, és örülök, hogy tagja lehettem az Ad Libitumnak.”
Tubákos Zsuzsanna: „Ad Libitum… Amikor 1994-ben rátaláltam a kórusra, szinte szó szerint életmentő – de mindenképpen lélekmentő – volt számomra ez a közösség, az éneklés öröme. Addigra tíz év telt el az életemből a zenével való komolyabb foglalkozás és kóruséneklés nélkül, így én az első pillanattól fogva úgy éreztem: hazataláltam. Pedig szinte kottát olvasni is újra kellett tanulnom. De épp az a csoda, hogy egy kórus hangzása összmunka, benne minden tag egyéni hangjával, lelkesedésével, zeneszeretetével. Hogy mit őrzök a köztetek töltött évekből legkedvesebb emlékként? Talán hihetetlen, de a könnyeket – örömét és meghatottságét, katarzisét egyaránt. Egy életre belém égett, soha nem feledhető pillanatokét.
Párizs, Notre Dame, a világ egyik leghíresebb temploma, amelynek minden építészeti elemét jól ismertem már a könyvekből, hisz annyiszor tanítottam stílustörténeti óráimon. És egyszer csak ott lehetek benne, megérinthetem a köveit! Aztán a kereszthajóban felsorakozik a kórus, és az ősi falak által még tisztábbra, erősebbre csiszolva felzeng az Ave Maria. Az addig csendes megilletődöttségben hömpölygő, a világ legkülönbözőbb országaiból összeverődött turistatömeg egyszer csak egy emberként megtorpant, felénk fordul, és egy pillanat alatt mindenki részese lesz a vox humana csodájának. És én ebben a soha vissza nem térő pillanatban szinte nem vagyok képes énekelni – olyan erővel tör rám a katarzis élménye.
Budapesti Nemzetközi Kórusverseny a Vigadóban – az első igazán komoly szakmai megmérettetés. Helytálltunk becsülettel, várjuk az eredményhirdetést is: hadd tapsoljunk a legjobbaknak! A legutolsóktól indul a visszaszámlálás, a pontértékek egyre magasabbak. A Libitum neve még mindig nem hangzott el. Már a tíz legjobbnál tartanak… Már csak öt… Összenézünk, értetlenség a szemekben: minket valahogy kihagytak. És aztán kategóriagyőztesként: Ad Libitum Kórus! Kiáltozva ugrunk egymás nyakába, sírunk, nevetünk – olyan hihetetlen az egész. És ennek az útnak egy részén én is ott mehettem veletek. Életem feledhetetlen pillanatait kaphattam tőletek, köszönet érte mindenkinek, akinek része volt benne!
Silke Chors (német vendégtanár): „Ha visszagondolok arra az időre az Ad Libitumban, akkor először eszembe jutnak azok a nehéz magyar dalok. Azok voltak a kedvenceim. És azok nagyon hiányzanak. Mai napig nem értem, mit jelent, hogy »Járd ki lábam!«. Hová járjon a lábam?? Németben ennek nincs értelme. Gondolok vidám kórusi próbaórákra, minden szerda és péntek este. Néha fáradtan jöttem, de mindig új energiákat nyerve távoztam. Nagyon élveztem ezt a közösséget a kórusban, és nagyon hálás vagyok, hogy ilyen szeretettel felvettetek. Hálás vagyok csodálatos és igényes koncertekért, és büszke arra, hogy veletek mentem egy darabig az utatokon. A távolból is büszke vagyok Ad Libitumra. Szerettem volna több időt veletek tölteni. És akkor még nem is beszéltem a kórusi mulatságokról és utazásokról! Milyen élvezetesek voltak!
Andi és Attila, ti ketten szeretettel és szívvel a kórusot azzá tettétek, amivé mostanra alakult. És mindig azt sugároztátok, hogy zene valami nagyon különös, szórakoztató, ami összeköti az embereket. Ezt érzem most is a messzi Hannoverben. Köszönöm, hogy ezt a szép időt veletek tölthettem!”
Dr. Laki Tamás: „Egy alkalommal – évtizedekben mérhető időkkel ezelőtt – a bajai református templomban énekeltünk. Számomra különös alkalom volt, mert két, nekem akkor fontos »csapat« útjai találkoztak térben és időben. Nem is tudtam pontosan megfejteni, hogy mi a közös a kórushoz és a gyülekezethez való tartozásban. Bán Béla tiszteletesünk köszöntő gondolatai segítettek, amelyek időről időre azóta is eszembe jutnak: arról beszélt, hogy ebben a helyét kereső országban a rendszerváltás utáni mindent szabad közegben (ld. a mai világban) nagyon nagy érték minden közösség. Egyrészt az, hogy tanuló, dolgozó, és családos emberek egy csoportja hajlandó rendszeresen időt áldozni valamire, és ezt kitartóan, éveken, évtizedeken át teszi. Ez már önmagában csoda, mert racionális érvekkel nehezen lenne magyarázható. Másrészt pedig e közösség nem belterjes önképzőkör, hanem másoknak is adni tud. Andinak sokszor kiszámoltam, hogy ha egyenként összeadogatjuk a próbaidőket, pár percnyi műben körülbelül hány száz, esetenként hány ezer órányi próba van. Ez időarányosan nem hatékony műfaj. Viszont, mint minden az életünkben, elért sikereink, átélt élményeink, pontosan annyit érnek, amennyi áldozatot hoztunk értük. Köszönet az értékessé tett élményekért, a közös munkáért, a reménytelen emberi és zenei helyzetekben való kitartásért, a fel nem adásért. A szólampróbákat követő hosszú, néha fülcsikorgató munkával elővarázsolt harmóniákért, amikor értelmet nyertek, egymásra találtak a külön-külön beadott hangjaink. És azért, hogy ezáltal közösen, időről időre megélhetjük a racionálison túl lévő dolgok valóságát.”
Koós Zoltán:
Nem számít, hogy honnan jöttél,
Talán még nem is énekeltél.
De itt vagy végre, szíved dobban:
Te is hang vagy! Egy kórusban!
Tapasztalsz majd sok-sok csodát,
Úgy élünk, mint egy család.
Társra lelhetsz jóban-rosszban,
Felvidulhatsz bánatodban.
Hangodból egy dallam válik,
Szólamoddal együtt játszik,
Majd alt és tenor, basszus, szoprán,
Együtt táncol egy harmónián.
Életre keltett kottafejek,
Irányító, értő kezek.
Néha álmos, szorgos próbák,
Megszülető zengő csodák!
Izgatottan állunk sorban,
Kedves kéz vár a magasban,
Majd megfürdünk a sok-sok hangban,
Eggyé válunk mind a dalban.
Nem számít, hogy honnan jöttél,
Csak az, hogy velünk énekeltél.
Ha el kell menned, szívünk dobban:
Szép Hang voltál – a Kórusunkban.
Kovács László evangélikus lelkész: „Gyermekkorom óta szeretem a kórusban éneklést, a közös, néha fáradságos munka eredményeként szépen megszólaló kórusművek semmihez sem fogható élményét, örömét. Hivatásomnál fogva az éneklés és a zene különösen az életem része. Korábbi szolgálati helyemen, Sopronban a Fidelissima kórusban énekeltem, amelytől 2018 nyarán, Bajára költözésemkor kellett elköszönnöm.
Nem sokáig küzdöttem azonban a kórustalanság »elvonási tüneteivel«, hiszen Pethő Attila még abban az évben ősszel meghívott az Ad Libitum Kórusba. Frissen bevándorolt, helyét kereső bajaiként, a korábbi kötődések elszakadt szálai miatt szomorkodva sokat jelentett nekem a kórus befogadó közössége, amiért ma is hálás vagyok.
Az éneklés szeretete értékes embereket vonz egy ilyen társaságba. Heti két próbára erőt és időt általában azok szánnak, akiknek fontos az együtt éneklés koncentrált fegyelemmel és figyelemmel átélhető élménye. Ez a munka természetesen elképzelhetetlen a kórusvezető nélkül. Mindig élmény és feltöltődés számomra az, ahogyan karvezetőnk, Andi vezet minket. Személyes kisugárzása, szakmai tudása és embersége a kórus lelkületét és szakmai színvonalát alapvetően meghatározza, »behangolja«.
Az elmúlt harminc évről nem írhatok, hiszen csak szűk három éve tartozom közéjük. Akik régebben, vagy akár alapító tagként énekelnek a kórusban, olyan élményeket elevenítenek fel, amelyekből sajnálom, hogy kimaradtam. De egyáltalán nem éreztem azt, hogy emiatt másodrendű tagként tekintenének rám. Ez nem jellemző minden kórusra. A püspökszentlászlói kórustáborok és egyéb közösségépítő alkalmak pedig a próbán elkezdődő, de azon kívül is folytatódó összhang csalhatatlan jelei. Az Ad Libitum kórusban még rövid a múltam, de remélem, hogy annál tovább tart a jövőm.
Ritzl Réka (a legfiatalabbak nevében): Hogy milyen érzés a felnőtt életünk még át nem lépett küszöbén egyensúlyozva az Ad Libitum tagjainak lenni? Közülünk többen már három évvel ezelőtt, a gimnáziumi tanulmányaik kezdetén csatlakoztak a kórushoz. Az igazán komoly, bélás kórusban is éneklőket Andi néni invitálta, hisz látta rajtuk, hogy ezek a gyerekek megküzdenek egy igazi felnőtt közösséggel is, és átlépve mindenféle generációs határokat, ez bizony egy gyümölcsöző együttműködés lesz!
Igen nagy kihívással kellett szembenézzenek, akik 2018-ban érkeztek. A fa, amelybe a kórus vágta a fejszéjét, nem volt más, mint a Cigánybáró című operett. Komoly feladat, s különösen emlékezetes esemény volt ez. Nemcsak a nemessége miatt, hanem a szopránokat alaposan megdolgoztató magas hangok okán is.
A szerencsésebbje már kórustáborban is volt. A táborban lehetősége nyílik az altnak a tenorral, a szopránnak a basszussal is barátkozni (ha már ez a próbákon a fizikai távolság miatt nehezített…). De tényleg olyanokkal is szóba elegyedik az ember, akikkel egyébként nem biztos, hogy lehetősége adódna. S ez olyan jó!
Szerencsére a hétköznapokon is akad idő a próbák előtt, után (s néha még közben is) »kóruskeresztanyákra és kóruskeresztapákra« találni, akik tesznek róla, hogy az ember azt érezze: megérkezett. Talán elmondhatjuk, mindamellett, hogy egy-egy próba lehetőség is a barátokkal való találkozásra, hazaérkezés is a kórus közösségébe. S emiatt az »érzés a felnőtt életünk még át nem lépett küszöbén egyensúlyozva« nem más, mint a H Á L A. Így, csupa nagybetűvel.
Hoffbauer Bori: „Már nem is emlékszem pontosan, mikor kezdtem az Ad Libitumban énekelni, olyan régen volt. A kezdeteknél ugyan nem voltam jelen, de még javában gimnazista voltam, amikor »libitumos« lettem – az érettségim pedig már több mint húsz éve volt…
A kóruséneklés nem volt újdonság számomra már akkor sem, hisz’ ének-zeneis kisdiákként, majd a bélás lánykar tagjaként megtapasztalhattam, mi fán terem a műfaj. Azonban volt két megkülönböztető jellemzője ennek a kórusnak: itt többségében felnőttek közt énekeltem, és ebben a csapatban voltak fiúk/férfiak is – ami nekem meglehetősen szokatlan volt a csak lányokból álló iskolai kórusok után. Mégis gyorsan beleszoktam, mert a társaság nagyon befogadó volt, a próbák pedig jó hangulatban teltek, annak ellenére, hogy közben persze kemény munka folyt. Rengeteg élményben volt részem a Libitum által: önálló koncertek, minősítő versenyek, élő rádióadás, CD-felvételek, utazások, kórusbulik, kórustáborok.
Az egyetemi évek alatt azonban már egyre nehezebb volt a próbákra, fellépésekre eljutni. Egyre távolabb sodródtam a várostól: Szeged, Budapest, majd Belgium. Külföldi életem alatt már annyira szenvedtem a »kórusmegvonástól«, hogy jelentkeztem egy brüsszeli nemze
tközi vegyeskarba, ahol – talán annyira nem is meglepő módon – magyarokra is leltem. Az a közösség és hangulat azonban távolról sem volt olyan, mint amit Baján megszoktam, így ez a fejezet rövidre sikeredett.
Nem véletlen talán, hogy amikor hosszú évek után újra szülővárosomba vetett a sors, egyik első dolgom volt, hogy visszakéredzkedtem az Ad Libitumba. Régi-új tagként nagy örömmel töltött el, hogy sok ismerős arc fogadott, és bár bőven akadt számomra ismeretlen ember is, összességében a próbák hangulata és a csapat összhangja mit sem változott a kihagyott évek alatt.
Nemrégiben egy olyan mű is terítékre került, amelyett 23 éve én is énekeltem a magam tinilány hangjával. Hangfelvétel is őrzi ezt, mert Orbán György e rövid szerzeménye, amelyet József Attila Tószunnyadó című versére komponált, a kórus első CD-jén is szerepel. Most újra énekeljük, és magam is meglepődtem, hogy az ezer éve nem hallott, jól ismert dal felcsendültekor még mindig kívülről tudom a dallamot és a szöveget.”
Virág Zsófia: „Énekelni: öröm. Ketten-hárman énekelni: kétszeres-háromszoros öröm. Kórusban énekelni: olykor maga a határtalan boldogság. Különösen akkor, ha egy olyan kórus tagjaiként tehetjük, amelyhez tartozni büszkeséget jelent. Ilyen kórus Baja zenei életében az Ad Libitum Kórus.
Énekkarosként végigénekelt iskoláséveim után egyre jobban hiányzott a közös éneklés élménye. Az Ad Libitumot eleinte az elérhetetlen magaslatoknak járó csodálattal hallgattam. Később el-eljátszottam a gondolattal, hogy jó lenne beállni soraiba. 2011-ben, a húsz éves jubileum évében, hetekkel az ünnepi koncert előtt lettem hivatalosan is „libitumos”. Egy olyan utazás vette kezdetét a szólamok szárnyain, amely reményeim szerint nagyon sokáig tart még! Villanásnyi képekben mutatom most meg ezt az utat.
2011. november 19.: Lehetséges sírva énekelni. Lehetséges a boldogságtól sírni. Mint újdonsült kórustag, még nem a hangommal segítem a többieket. Tudásom még bizonytalan. A kórus CD-it árulom a »Gyaxi« előcsarnokában, s amikor a közönség nem mozog, lesem a műsort. És ekkor látom: egy régi tagokkal kibővült kórusnyi boldog ember énekli könnyek közt Moore Ír áldását annak, aki oly sokszor ad fontos instrukciókat, akár ragyogó szeme egyetlen villanásával is: Andreánknak.
2012. november 17.: Rajtunk a zsűri szeme… Kodály Zoltán VI. Magyar Kórusverseny, Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium. Előtte konstruktív hölgyviták az új, előzőnél szélesebb és színesebb kórussál viseletéről. Az anyakönyvvezető-lobbi győz. Sálaink átlós eleganciájával állunk a szigorú szakmai szemek elé, mögöttünk a tenor-basszus „hátországgal”: kilenc vegyeskarból 3. helyezést érünk el énekünkkel. A 121. genfi zsoltár (a kötelező Kodály-mű) után spontán taps tör ki a teremben, a szervezők előzetes kérései ellenére: felbecsülhetetlen különdíj!
2013. október 11-13.: Pethő Attila Szelim basává változik, s őt köszönti a batikolt liszteszsákok éneke: Szöktetés a szerájból. A jelmeztervező a háremhölgyeket (azaz az Ad Libitum női szólamait) burkába öltözteti, de ezen senki nem húzza fel az orrát, inkább kihasználjuk szokatlan öltözékünk lehetőségeit: ki-kicsoda játékot játszunk, belakjuk egyszemélyes sátrainkat – és még a hangunk is kihallatszik!
2014. május 16-20.: Első külföldi utazásom a kórussal – úticélunk: Németország. Waiblingen… Testvérvárosok… »Musik kennt keine Grenzen« (A zene nem ismer határokat!) Vidám éneklés belvárosi forgatagban, kánikulai éneklés egy körforgalomban, énekes szentmiseszolgálat hűs templomfalak közt, és a gálaműsoron éneklés egészen éjjel tizenegyig… A zene nem ismer földrajzi határokat, és nem ismer életkori határokat sem: Waiblingen után irány Landshut, a Männerchor Ergolding öregfiús vendégszeretete… Éneklés a közös asztalok körül… A német szöveggel felhangzó Amazing grace, közös zárószámunk egyik sora, »wir müssen leider geh’n« (sajnos mennünk kell) elnyeri aktualitását: barátainktól indulunk haza.
2015. július 25-31.: A kórusénekesek földi Paradicsoma: Europa Cantat, 1988 után ismét Pécsett. És tényleg Pécsett énekel egész Európa! Ránk pedig záporoznak az élmények: délceg fiaink a bordalos műhely zárókoncertjén brillíroznak a zsúfolásig megtelt Dóm téren… Egy izlandi kórus igazi északi fénnyel, éteri tisztasággal itatja át lelkünket… A horvátok tapsolós-dobbantós istendicsérete nyomán kottaszerző útra indulunk, zsákmányunk, mellyel mindmáig meg-megharcolunk, a Plaudite manibus… Új beéneklő gyakorlatok, új kották, új impulzusok… A Megyeháza előtt délszláv táncházzá alakul a Széchenyi tér egyik sarka… Török táncokat járunk a Dóm téri színpad előtt… Táncot jár bennünk a lélek ezekben a napokban.
2016. november 19.: Lehetséges széles mosollyal énekelni. Lehetséges bizsergető makedón ritmussal a cipőnkben is énekelni. Lehetséges 25 évet néhány órába sűrítve elénekelni úgy, hogy perceknek tűnjön az egész. Lehetséges megfürödni több száz ember tapsba öntött szeretetében. Már nem a CD-árusító kisasztalnál ülök bizonytalan tudással. Ott állok a többiek közt öt évnyi kórusélettel, öt év minden gyakorlásával, emlékével és már tudom, hogy lehetséges énekelni úgy is, hogy a szemünkben örömkönny ragyog. Halleluja – énekeljük Leonard Cohen dallamát, és tele a szívünk hálával az együtt megélt évekért. Andreánkért. Egymásért. Mindenért.
2018 tavasza: Újabb gyümölcsöket terem az Erkel Ferenc vegyeskarral ápolt barátságunk: karnagyuk, Cseri Zsófi ránk gondolt, hogy az általa vezetett fővárosi és szegedi kórusok mellett mi is közreműködői legyünk Mendelssohn Elias című oratóriumának. Sokunk életében egy újabb sosem próbált műfaj. A befektetett munka mennyisége, színvonala kivételes élményt ígér. És valóban kegyelmi pillanatokat élünk meg a közönséggel együtt Baján is, Budapesten is, Szegeden is. Hatalmas előadói apparátus lélegzik, él együtt. Karnagy, szólisták, zenekar és kórusok… Előadásaink előtt lebilincselő darabelemzések Cseri Zsófitól, a közönség útjelzőket kap, hogy értő füllel kísérhessen minket. Így már ők is részesei együtt lélegzésünknek, mozdulásunknak. Azóta is nagyot dobban a szívem, ha a Bartókon meghallok egy-egy Elias-tételt. És ha magam vagyok a rádióval, hangosan együtt énekelek a felvétellel.
2019. május 5.: Magyar mise-előadás Katymáron Tolcsvaytól Tolcsvayval és persze további szólistákkal: izgalmas dolog látni, hogyan szólal meg »dobozos zenekarral« és élő kórussal egy rockoratórium. Olykor a legegyszerűbbnek tűnő részekben fekszik a legtöbb munka. A pillanatok, amelyek óta, ha valaki azt mondja: idehozom – én azt válaszolom: odaadom. A pillanatok, amelyekben egy kicsit minden tag szólistává lesz, saját ritmusában újra és újra megszólaltatva: »Érintsd meg a lelkem!« Az érintés pedig újra és újra megtörténik. A közönség lelkén is átsuhan az érintés. A pillanatban együtt vagyunk.
Ismétlődő pillanataink… A fentiekben felvillantott egyedi események egy olyan ritmusba simulnak bele, melynek részei a meghitt karácsonyi koncertjeink, önfeledten dolgos kórustáboraink, csendes énekléseink kórusunk kisbabás fiataljainak ablakai alatt, közös kirándulásaink, fejtöréseink a kvízjátékokon, és minden, ami színt és ritmust ad közös életünknek.”
2020 és 2021 – új kihívások előtt az Ad Libitum: Józan belátást, tervek elengedni tudását, önmérsékletet és kreatív megoldásokat kíván a világjárvány mindenkitől, aki közösségben zenélve vagy énekelve alkot.
Nú hverfur sól í haf – népdal, egyenesen Izlandról. 2020 májusában az első »karanténdarabunk«. Ki-ki otthon harcol telefonja hangfelvevőjével, diktafonjával, majd szabadkozva bocsátja útjára felvételét egy-egy arckép kíséretében… És visszatér a kész, összevágott mű: a bizonytalan hangok megnyugtató dallamban simulnak eggyé – megható egységben vagyunk a szétszóratásban is.
30 évesek lettünk. Próbáink folytatódnak, amíg csak a helyzet engedi: hogy ne aludjon el bennünk mindaz a tudás, amely kitartó gyakorlásunk gyümölcse. Reméljük, mihamarabb találkozhatunk közönségünkkel. Adassék meg nekünk még sok-sok együtt végigénekelt év, a zene örömének ajándékával számunkra – s mindazoknak, akik jó szívvel hallgatnak minket!
