Ádám Péterrel a vizualitás megtalálásáról, festett és fotózott képekről, a halászlé erejéről
Sándor Boglárka
Rendezvényeken gyakorta látjuk fényképezőgéppel kezében, de nem szervezhetnek nélküle halászléfőzést sem. ÁDÁM PÉTER háromszor nyerte meg a hagyományos bajai halászléfőző versenyt, és lett ezáltal örökös bajnok, valamint a bajnokokat tömörítő egyesület oszlopos tagja. Közösségi oldalán gyakran megcsodálhatjuk tájfotóit, érzékeny portréit, de festményeit is. Most új kihívásként fiatalokat tanít halászlét főzni tanfolyam keretében.
– Minek tartod magad elsősorban: fotósnak, festőnek, halfőzőnek?
– Olyan embernek, aki szereti a kihívásokat, a szépet, a természetet. Így került a látókörömbe először a festészet, utána a halfőzés, újabban pedig a fotózás.
– Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra?
– Életem legmeghatározóbb élményei Csátalján értek. Itt tanultam meg a szeretetet, becsületet, emberséget, segítőkészséget, nyitottságot, barátságot, természetszeretetet, mindent, ami fontos az életben. Hárman vagyunk testvérek, fiúk. Egyszerű családból származom: édesapám betanított munkás, édesanyám háztartásbeli volt. Szerettem iskolába járni, nagyon jó tanáraim voltak, akik alapot biztosítottak a további személyiségfejlődéshez. Három meghatározó pedagógusra különösen nagy szeretettel emlékszem vissza: Mayer tanár úr a magyar irodalmat és nyelvtant, Sánta tanár úr pedig a történelmet tanította igen magas szinten, és nagyon kedveltem osztályfőnökömet, Németh Gyulánét.
– Mikor fordult az érdeklődésed a vizualitás felé?
– Még gyermekkoromban. Mindig is vonzott a megismerés, az alkotás öröme. Többször is előfordult, hogy iskola után elindultam kedvenc kutyámmal a határba. Sokszor megcsodáltam a villás farkú lepkék érdekes rajzolatát, a zápor illatát a vízgyűjtő árkokban vihar után, a vadnyulak szökkenését a magas füvek között, a szél erejét, amint legyűri a fűzfa ágait, a vadgalambot, amikor eteti a fiókáit, a kiskutyák játékát az alomban, a jégeső kopogását az ablakon, a naplementét a falu határában, májusban a pontyok ívását a csatornában, fecskék fészekrakását. Az ilyen élmények megélése meghatározó volt. Az általános iskolai rajzórákon többször is megjelentek az átélt képek, ha a tematika úgy hozta. Emlékszem, egyszer halat vásároltam Sobri Jóska bárkájánál. Egy pallón kellett bemenni, amely mellett láthattam a vízi világot. Nagyon megtetszett a látvány, ahogy mozogtak, úsztak a kis és nagy halak a vízben a hínárok, vízinövények között. Állítom, a vízhez való kötődésem innen indult. Folyamatosan ezt a „képet” keresem fotóimon, festményeimen, és ezt a világot hoztam be a lakásomba az akváriumokon keresztül is. További meghatározó élményként említhetem a madarak és fák napját. Az iskolában szervezték ezt a programot, amikor tanárok és diákok közösen kimentek a közeli eredőbe. A fák, erdő, virágok látványa szintén nagyon fontosak voltak a vizualitásom fejlődésében. Nagybátyámék tanyán laktak Csátalja és Gara között. Nagyon szerettem ott tölteni az iskolai szünidőmet. A fasorok, ligetek, mezők látványa többször visszaköszön, megjelenik alkotásaimon, fotóimon.
– Milyen iskolát végeztél?
– Az általános iskola befejezése után repülőgép-szerelő szerettem volna lenni. Sajnos az akkori lehetőségeket tekintve ez bonyolultnak látszott, így az autószerelő szakmát választottam. Ez akkor az első emelt szintű szakmai képzést biztosította. A képzés során nyertem városi, elektrotechnikai, megyei autószerelő szakmai versenyt. A szakma megszerzése után elvégeztem a pécsi Zipernowsky Gépipari Technikumot gépész szakon.
– Kiket tekintesz mestereidnek?
– 1982-ben beiratkoztam a Rudnay-körbe, ahol B. Mikli Ferenc ismert Rudnay-tanítvány, festőművész volt a vezető. Őt mesteremnek tekintem. Feri bácsi sokat segített a festői utamon. Sokat rajzoltatott velünk, megismertette velünk a linómetszést, az ecsethasználatot, az alapozás technikáját, színkeverést, témaválasztást, szerkesztést. Volt egy kijelentése, amit máig is a festői alázat alappillérének tartok: „Nagy dolog a festészet, hát még a művészet!” A fotózásban igazi mesterem nincs. Tíz éve vagyok a Duna Fotóklub Egyesület tagja. Patinás szervezet, 2019-ben és 2020-ban az ország második legjobb, 2021-ben az ország legjobb fotós egyesülete lettünk. Nekem nagyon sokat jelent a tagság, sokat tanulunk egymástól. Itt is vannak nagy nevek, pl. Ligeti László, Fischbäckné Horváth Ildikó, Cseh László, Tamás József, akiket joggal lehet mesternek tartani, de említhetem Horosnyi Sándort és Bolvári Csillát, szintén kiváló fotósok, akik megszerezték az év legjobb férfi és női fotósa címet is. Ők sokat segítettek abban, hogy megszerezzem a nemzetközi (A-FIAP) és a magyar (MAFOSZ) fotóművész diplomámat.
– Szerinted mitől válik valaki művésszé?
– Szerintem a művésszé válás a gyermekkorhoz köthető. Nagyon sok inspirációt szerzünk tudatosan vagy véletlenszerűen, ami a későbbiekben a tudatalattiból bevillan. Attól még nem válik valaki művésszé, hogy a közvélemény annak titulálja vagy egy társaság megadja ezt a címet. Sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy valaki igazán azzá váljon, és ez nagyon keveseknek adatott meg. A legfontosabb az alázat; enélkül nincs értelme bármilyen tevékenységet is folytatni, főleg nem alkotóművészetet. A művésznek meg kell tanulnia más perspektívából tekinteni a világra. A művészeti iskolát is fontosnak és meghatározónak tartom. Ennek hiányában a folyamat hosszabb időt igényel, fő támaszát pedig alkotótáborok, művészeti egyesületek, műhelyek adják.
– Mikor és milyen indíttatásból kezdtél fotózni?
– Egyszerű oka van: sajnos testvéreimről és rólam kevés fotó készült. Amikor a két fiunk, Zsolti és Tamás megszületett, elhatároztam, hogy szinte minden percüket fotózom, videózom a felnőtté válásig. Ezért a katonaság után vettem egy analóg Minolta fényképezőgépet. Sok fotót készítettem, és a Pongó stúdióban hívattam elő Fuji papírra. Számos albumot őrzök ebből az időből. A gyerekek fotózásával egyidőben rendezvényeket, főzőversenyeket is fotóztam. A kezdeti analóg technikákat pedig 2012-ben felváltotta a digitális.
– Milyen inspiráció visz a festészet és milyen a fotózás felé?
– E tényező nagyon hasonló a két művészeti tevékenységnél. Első helyre a fényt, a fényjelenséget sorolnám. Ahhoz, hogy ezeket észrevegyem, csendre van szükségem, mint sok más alkotónak is. Ki kell lépni a káoszból, amely uralja a világot, és el kell indulni a csodák mezejére. Nekem talán azzal is szerencsém van, hogy imádok horgászni, még akkor is, ha nem fogok halat, és nagyon szeretek túrázni, fotótúrázni, ez mind magában rejti az inspiráció lehetőségét. Adott a csend, a relaxáció, a témára figyelés. Meg kell tanulnunk újra gyermeknek lenni, és rácsodálkozni, milyen gyönyörű tud lenni egy napfelkelte a Gemencben, a vízparton, amikor ötvöződik a felszálló reggeli párával, a víz a madarak hangjával. Angyalok zenéje ez, és az alkotói lélek mélyéig hatol. Mi ez, ha nem az egyik legcsodálatosabb inspiráció? E témát fotón és festményen is meg lehet, meg is kell örökíteni. Az inspirációt akár a festészetben vagy a fotózásban nem keresni kell, hanem megtalálni. Fontosnak tartom, hogy tudjunk, merjünk mások lenni. Nézzünk más szemmel, vegyük észre, hogy ez a világ nem csak a rohanásból, vagyonból, közömbösségből áll. Ha fellebbentjük a szürkeség fátylát, mögötte egy káprázattal teli színes világra lelünk. Ezeket kell és kötelességemnek érzem megörökíteni vásznon, fotópapíron, képernyőn, szívekben.
– Melyek a kedvenc fotó-, illetve festészeti témáid?
– Legjobban a tájképfestészetet szeretem, ami a csátaljai gyermekkoromban gyökerezik. Az akkor és az ott megélt csodákat folyamatosan vászonra viszem. Tájképfestészetre B. Mikli Feri bácsi tanított az alkotótáborokban, ahol folyamatosan instrukciókkal látott el. Több mint 20 évig jártam nemzetközi alkotótáborokba itthon és külföldön, közben a témáim skálája szélesedett. Portrékat is festettem alkalmanként, és erősödött bennem a rajongás az absztrakt témák iránt. Itt ötvöztem először is sikeresen a különböző témákat gesztusfestészettel, intenzív színek használatával, absztrakt megjelenítéssel, különböző fajtájú vásznakon. Kifejlesztettem egyfajta csorgatott, ragasztott alapozott technikát farostlemezen, amelyet utána megfestettem. Ezekből több kiállítássorozatom is volt. Kedvenc fotótémám is a csátaljai gyermekkoromhoz kapcsolódik: a vizek ábrázolása. Nagyon szeretem a tájfotózást. A Gemenc kihagyhatatlan és örök téma. Többször előfordul, hogy a horgászfelszerelés mellett ott van a fényképezőgép is. A tájfotózás után kedveltem meg a portréfotózást, ami nagyobb kihívás, hiszen itt technikában és tudásban is többet kell nyújtani. Számomra csak hasznossá vált a festészetben tanultak alkalmazása a fotózás terén.
– Minek alapján választod ki a portréid modelljeit?
– Vagy én kérem fel őket fotózásra, vagy jelentkeznek. A felkértek közül a legtöbben fotogének. Nagyon sokan közülük beállítás nélkül is jól pózolnak. A mai generációnak sokkal több a tanulási, gyakorlási lehetősége. Az internetről nagyon sok mindent meglehet tanulni, számos mozdulatot el lehet sajátítani. Van olyan is közöttük, aki szerepelt már színházi vagy hasonló előadásokon, ez is sokat jelent fotózásnál. Többször előfordult olyan is, hogy a modell barátnője is bejelentkezett, mert tetszett neki a fotósorozat, amelyet készítettünk. A kiválasztásnál szempont a kreativitás, a kisugárzás, egy tekintet, egy libbenő hajfürt, egy szép mosoly, minden, ami a nőiességet jobban kiemeli. Fotózásnál mindig megbeszéljük a hogyanokat és a miérteket. Van, hogy hirtelen bevillan egy szép mozdulat, kéztartás. A modellfotózásnál szerintem a spontán dolgok a legszebbek.
– A portréidon a természetes szépség bemutatására, vagy inkább az összhatás érzékeltetésére törekszel?
– A legtöbb portréfotós a természetes szépséget mutatja be. Talán mert mindenki vágyik a szépre és jóra: a legtöbb portréfotóm talán ilyen megfontolásból készült. De fotóztam gyermekeket, párokat, idősebbeket is. Az egyik gyermek fotómmal első lettem egy Lengyelországban kiírt nemzetközi pályázaton, ahová 36 országból küldtek képeket. Ezt a fotót Erdélyben, Homoródszentmártonban készítettem, és elsősorban a gyermeki ártatlanság, öröm tetten érése volt a célom. Több fotóstáborban is részt vettem Magyarországon és Erdélyben is. Az ott készült portrék vegyes korosztályt vonultatnak fel, és az összhatás érzékeltetése válik fontossá. A portré ábrázolás általában valamihez, valakihez kötött volt. Készítettem portrét iskolás gyerekekről, teheneket őrző pásztorról, szénégetőkről, patakban játszó gyerekekről, 94 éves kaszáló néniről, mézpörgetőről, kocsmai sörözőről, vasárnapi misére igyekvőkről, ezermesterről, kópéról. Tavaly Siklódon járt az egyesületünk. Egy pályázat keretében kellett megörökítenünk a még fellelhető szellemi és kulturális örökségeket. Ott főként népviseletbe öltözött gyerekeket, fiatalokat, idősebb korosztályt fotóztam.
– Milyen izgalmas helyeken fotóztál eddig? Vannak-e ezzel kapcsolatos érdekes élményeid?
– A fiaim sokat jártak kerékpár-, illetve kenuversenyekre, ezeket folyamatosan fotóztam, kameráztam. Horgászatra, túrákra is folyamatosan jártunk, itt is számos fotó készült. Még az analóg korszakban kezdődött el a családi ünnepségek mellett a főzőversenyek dokumentálása, fotózása, ami folytatódott a digitális technika megjelenésével is. Közel 30 éve zsűrizek főzőversenyeken, és már a kezdetekben vállaltam ezeknek a dokumentálását. Ez a legtöbbször úgy zajlik, hogy kijelölt időre elindulok és fotózok, jegyzetelek. (Így tanultam meg számos főzési praktikát is.) Csátaljára majd’ 20 éve meghívnak a falunapi főzőversenyre. Szívem csücske ez a rendezvény. Azon kívül, hogy a verseny fődíját adom évtizedek óta, felemelő érzés találkozni ismerősökkel. Csátalján a Pontykupának is zsűrielnöke voltam. Minden versenyt fotóztam és dokumentáltam. Az Első Magyar Fehérasztal Lovagrend tagjaként meghívást kaptam Kúlára (Kalocsa testvérvárosa), az ottani VIII. birkapörkölt-főző versenyre zsűrielnökként. Szokás szerint elindultam fotózni, beszélgetni, adatokat gyűjteni a versenyzők közé. Az egyik társaság tagjai megjegyezték, hogy már a kezdetektől részt vesznek a versenyen, de ilyet még nem tapasztaltak, hogy a zsűriből bárki is lejön a versenyzőkhöz érdeklődni, fotózni. Köpingben (Svédország) pedig festménykiállításom nyílt, a helyi tévének adott interjú után elhatároztam, hogy fotókat készítek a városról. Jó érzés volt, amikor a több napi fotósorozatomat elkérték, és feltették a város honlapjára. Erdélybe először Bedi Gyula (Uszód polgármestere) által jutottam el, ő a fotós világszövetség alelnöke, platina díjas fotóművész. Rengeteg fotóm készült ott és akkor. Nagy örömmel örökítettem meg azt az atmoszférát, kultúrát, embereket, örömöt, bánatot, tárgyakat, a felhőtlen emberi kapcsolatokat és sok minden mást, ami oly kedves volt nekem Erdélyben. Készítettem fotókat a szórványban, a biharkeresztesi nemzetközi alkotótáborban eltöltött időm alatt. Bedi Gyulával voltam Székelyudvarhelyen, Farkaslakán, Korondon, Homoródszentmártonban, Abásfalván, Székelykeresztúron. Kisebb csodaként éltem meg a svájci túrát is, amit nagyobbik fiamnak, Zsoltnak köszönhettem.
– Milyen technikai fejlődést éltél meg a fotózás során?
– Az említett MINOLTA analóg fényképezőgép után volt 4 db Fuji digitális fényképezőgépem. Majd 2012-ben vásároltam egy belépőszintű Canon 450-et. Ezt követte két középkategóriás Canon 50D és Canon 40D. Ezeket kiváltottam professzionális technikával. Terveim között van egy Canon MARK IV beszerzése. Rendelkezem rendszer vakkukkal, Canon és Godox stúdióvakuk szettel. Számos objektívem is van, melyek jellemzően nagy fényerejűek. A fotószerkesztéshez Photoshop, Lightroom és a Photo Scape programot használok. Sokat segítenek az oktatóvideók, de a legnagyobb segítség az egyesületi tagoktól jön. Minden héten keddenként tartjuk a klubösszejöveteleket a Bácskai Kultúrpalotában. Én a tíz év alatt talán egyetlen napot sem hagytam ki. Csodálatos érzés a kiváló csapathoz tartozni.
– Kitől tanultál halat főzni? Van-e valami titkos recepted?
– A legtöbbet egy hölgytől tanultam! Kovács Józsefné Kató nenci a kezdetekben mindig ott volt, és nagyon jó tanítómesternek bizonyult. Nagyon figyeltem, és betartottam az utasításokat, így tanultam meg jó halászlevelet főzni. Nincs titkos receptem. Talán az egyszerűsége a legnagyobb titok.
– Mikor nyertél először versenyt, illetve bajnoki címet?
– 1996 óta versenyzek. Életem első versenye az akkori Jánoska-eresztés alkalmával megrendezett Baja Halfőző Bajnoka megmérettetés volt: negyedik lettem. Szívesen emlékszem vissza a mondatra, amit Farkas Attila zsűrielnök akkor mondott a többieknek: „Erről az emberről még hallani fogunk!”. Ezek után számos versenyen vetem részt, általában az első nyolc között végeztem. Sióagárdon egy országos versenyen második. lettem. Ezek után 2002-ben, 2003-ban és 2004-ben egymás után megnyertem a Baja Halászléfőző Bajnoka versenyt, így lettem örökös halászléfőző bajnok.
– Milyen ismert embereknek főztél már halat?
– Több felkérést is kaptam már halászlé főzésre különböző helyszíneken. A legutóbbi éppen Bugacon volt a Karikás csárdában. Itt 200 főre főztem. A társaságok legtöbbször vegyes összetételűek. Vannak közöttük ismert politikusok, művészek, sportolók, hétköznapi emberek. Számos alkalommal főztem már az egyesületi tagokkal közösen jótékonysági keretek között, avagy bemutató alkalommal. Ilyen volt többek között a Budapesti Halfőzőfesztivál is, ahová évről-évre meghívást kaptunk. Tavaly novemberben meghívtak főzni a Duna Televízió Családbarát magazinját, ahol a stúdióban főztem bemutató jelleggel halászlét.
– Miért fontos számodra, hogy tagja vagy a bajnokok klubjának és az egyesületnek?
– 2011-ben lett Baja Örökös Halfőző Bajnoka Gyurkity Tamás. Ekkor javasolta a már szintén bajnok Gombás László, hogy a három örökös bajnok alakítson egy baráti közösséget, amely összefogja az eredményes halfőzőket. Találkozót kértünk a város vezetésétől, ez pedig mintegy megalapozta a későbbi működésünket. Ezen a találkozón jelen volt Farkas Attila, Gombás László, Radnóti Miklós, Fercsák Róbert és jómagam, az alpolgármester javaslatára a klub létrehozása mellett döntöttünk. 2012. április 17-én megtartottuk az alakuló taggyűlést, majd elnöknek választottak. Gombás László megfogalmazta a klub feladatait, célkitűzéseit, amelyet a tagság elfogadott. A megalakulásunk után elsődleges célként elértük, hogy a Baja Halfőző Bajnoka versenyre minél több versenyzőt invitáljunk kapcsolataink által. A meghatározott feladatok közül a legfontosabb a bajai halászlé népszerűsítése, megismertetése.
– Az egyesületen belül mi a feladatod, milyen megvalósításokra vagy a legbüszkébb?
– Jelenleg elnökségi tag vagyok. Tagjaink évek óta nyerik és dobogós helyezéseket hoznak a hazánkban és nemzetközi szinten rendezett főzőversenyekről. Klub szinten a Budapesti Fesztivál számos díját elhoztuk évről évre, Győrújbaráton nekünk ítélték a Magyar Népi Sütő-Főző Hagyományok Őrzője megtisztelő címet. A kalocsai Paprikás Ételek Főzőversenyének nagydíját, a Garda-fesztivál fődíját is elnyertük már. A tagok jóváhagyásával megszerkesztettem és elkészítettem a Bajai halászlékódexet. Jó érzéssel tölt el az is, hogy az ötletem alapján valósult meg a Halászlé – A bajai lékultusz c. kisfilm, amelynek elkészítésében meghatározó szerepe volt a BEET csapatának, Béres Bélának és Martonosi Attilának. Az iskolák közötti halfőzőverseny javaslatát évekkel ezelőtt vetettem fel a tagság előtt, a megvalósításban Gyurkity Tamásnak volt nagy szerepe. Egyesületi szinten sikerült kivívnunk Az Év Kiváló Gasztronómiai Egyesülete megtisztelő címet, amelyet Horváth László elnök vehetett át 2019-ben. További siker az egyesület életében, hogy 2021-ben a bajai halászlé felkerült a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére.
– Nálad milyen az összetétel: milyen halból főzöd legszívesebben, és honnan szerzed be?
– Legtöbbször pontyból főzöm, abból is a tükrös fajtából. A húsa íze és zsírtartalma számomra a legjobb. Persze ha sikerül szereznem kecsegét, angolnát, harcsát, csukát, dévért, azokat is szívesen beleteszem, mert ezek nemesítik az egyébként is kiváló ponty halászlé ízét. A beszerzést illetően könnyű helyzetben vagyok, hiszek városunkban több helyszínen is kiváló alapanyagot kaphatunk. A bajai halkereskedőket ismerve kijelenthetem, hogy jó minőségű halhoz juthatunk bármelyiknél. Jellemzően három helyszínről, dunántúli, szegedi és hortobágyi halastavakból kapják a halakat. Több kereskedőnél vásároltam már, és sosem csalódtam. Van különbség tiszai, dunai és halastavi pontyok között. A folyami pontyok nyurgábbak, keményebb, talán kicsit szárazabb is a húsuk. A tavi pontyoknak lazább a hússzerkezete, és valamivel zsírosabbak. Magam jobban kedvelem a tavi tükrös pontyot. Mindig ilyenből főzök levet, mert ízletesebbnek tartom, mint a nyurga pontyot, és a halzsír miatt selymesebb, finomabb levet eredményez.
– Milyen bográcsot használhatsz, mennyire van ennek jelentősége?
– Csakis bajai bográcsot használok főzésre. Ugyan volt már alkalom (a homoródszentmártoni fotóstáborban történt), hogy üstben kellett főznöm a vendégeknek. Nem volt más, de a cél szentesíti az eszközt alapon meg tudtam oldani a feladatot. A felfelé szűkülő bográcsban az aromák, ízek jobban bent maradnak, mivel a bogrács oldaláról vissza-középre fordul a lé. Szerbiában, Szegeden és az ország számos területén használják a kifelé szélesedő, úgynevezett gulyásbográcsot. Ez a módszer kissé más technikát igényel. A főzés igazi látványát azonban a fával való főzés határozza meg. A dunai halászok, akiknek a főzési hagyományát őrizzük, csak fával főztek. A legjobb alapanyag ehhez az uszadékfa, kiszáradt fűz, ami fellelhető a folyópartokon. Gyorsan lángra kap, jól lehet vele szabályozni az égés intenzitását, és remek az illata. Ismerek több olyan főzőt, aki kizárólag fával főz. Bonyolultabb eljárás, mint a gáz, de a látványa szívmelengető.
– Mivel lehet egy halászlét elrontani?
– A bajai halászlének öt összetevője van: hal, paprika, hagyma, só, víz. Ha ehhez bármit – pl. paradicsom, sűrített paradicsom, bors, zöld paprika, Erős Pista, Piros Arany, szerb sűrítmények stb. – hozzáteszünk, és főleg túlzott mértékben, könnyen elronthatjuk a levet. El lehet azzal is rontani, ha az arányokat nem tartjuk be. Gondolok itt az 1 kg halhoz adagolt víz, só, hagyma, paprika mennyiségére. Hiba a nem megfelelő minőségű paprika használata (durva az őrlése vagy őrléskor „megégették”), illetve a hal húsa is lehet iszapízű. A forrás intenzitása is szokott gondot okozni. Vannak, akik nem merik forralni, és ilyenkor nem áll össze a lé. Találkoztam olyannal is, hogy nem figyeltek kellőképpen a forrásban lévő lére, és „odakapott” a bogrács aljára a hal.
– Megeszed-e a más technikával készült halászléket is?
– Ha a helyzet úgy kívánja, természetesen igen, de ritkán volt ilyen alkalom. Viszont versenyek alkalmával, zsűrizéskor gyakran találkozom a látvánnyal, készítéssel. Több alkalommal is főztünk közösen Frank Sanyival, a szegedi halkirállyal, néha versenyfőzést is tartottunk. Ilyenkor kötelező jelleggel elfogyasztok egy adag szegedi halászlét is. Egyszer Biharkeresztesen voltam nemzetközi alkotótáborban. Egyik éjjel a polgármester behozott egy jó nagy adag halászlevet. Álmos szemmel nagyon bizarrnak tűnt a lé látványa, ami reggel még rosszabbul nézett ki: színtelen és rendkívül sűrű volt. Talán két kanálig jutottam el a kóstolásban, a többit titokban kiöntöttem. Később megtudtam, hogy arrafelé alaplével főzik, és nem paprikával, hanem borssal sűrítenek.
– Tagja vagy a mentorok csapatának, akik most fiatalokat tanítanak halat főzni. Mit tartasz a legfontosabbnak az oktatás során?
– Martonosi Attila ötlete a sorozat. Az egyesület vezetőségi ülésén közösen kidolgoztunk egy stratégiát, ami alapján tanítjuk a fiatalokat bajai halászlét főzni. Számomra nem volt szokatlan a feladatkör, hiszen Molnár Zolival és Dömötör Edittel közösen tartottunk már bemutató jelleggel haltisztítást, halfőzést az újvárosi és a felsővárosi iskolában. Ezen az oktatáson minden csoportvezető kapott öt fiatalt, akiket 6 alkalommal készítünk fel, hogy a Jánoska-eresztés alkalmával már saját főzéssel készítsék el a levet. Mindkét fiamat is megtanítottam bajai halászlét főzni. A nagyobbik versenyen is indul, 2007-ben a Véndió Országos Hallakomák Verseny győztese volt 43 versenyző közül. Későbbi versenyeken több különdíjat is kapott.
– Különböző tevékenységeid során mikor érzel elégedettséget?
– Szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen a legkisebb sikernek is tudok örülni. Sosem vágytam babérokra, tudom, hogy mindennek ára van, mindenért küzdeni kell. Nem szabok magamnak határidőket, mindennek megvan a rendelt ideje. Talán azt tartom a legfontosabbnak, hogy szeressük azt, amit teszünk, mert akkor az eredmények sem maradnak el. Nagyon fontosnak tartom a sikerek kezelését is: örülök, ha valami jól sikerül, de ezt higgadtan feldolgozom, és nem futok tiszteletköröket.
– Van-e még valamilyen titkos vágyad, terved, amit szívesen megvalósítanál?
– Egy saját kis halastó. Nem vagyok nagyigényű, néhány négyzetméter már jó lenne.


















