800 éves az Aranybulla
II. András király 800 évvel ezelőtt, a hagyomány szerint 1222. április 24-én adta ki függő aranypecsétjével díszített oklevelét, amelyet utóbb a magyar rendi állam tartóoszlopának tekintettek, és amelynek bizonyos pontjai évszázadok múlva is hivatkozási pontokat jelentettek az uralkodói hatalom és a nemesség kapcsolatában. Bár a nevezetes kiváltságlevél, az Aranybulla kiadásának elsősorban aktuálpolitikai okai voltak, legtöbb pontja pedig mindvégig papíron maradt, a következő évszázadokban mégis sokan a nemesség szabadságjogainak „örök érvényű” foglalatát, afféle nemesi alkotmányt láttak benne. Ezért is kellett még évszázad múlva is megerősíteni, még később egyes pontjait (főleg az ún. ellenállási záradékot) eltörölni. Az évforduló okán megvizsgáljuk a dokumentum születésének körülményeit, fontosabb rendelkezéseit és utóéletét is.
Mayer János
Az ún. Aranybulla a legrégebbi, oklevél formában ránk maradt magyar törvényszövegünk. (Szent István, Szent László és Könyves Kálmán törvényeinek egy része is ismert ugyan, de ezek különböző kódexekben őrződtek meg az utókor számára.) Közkeletű elnevezését az oklevélen függő arany hitelesítő pecsétről (a bulláról) kapta; fémpecsétek használata a középkorban általában az adott oklevél nagyobb jelentőségét hangsúlyozta a viaszpecsétekkel hitelesített diplomákkal szemben. A nevezetes szöveget tartalmazó oklevél kiadásakor 7 példányban készült el, ám ezek egyike sem maradt fenn, a legrégebbi ismert változata egy 1318-as másolatból ismert. A magyar Aranybullát szokás párhuzamba állítani más, hasonló típusú európai dokumentumokkal, így az angol Magna Charta Libertatummal (1215) vagy épp a Német Aranybullával (1356), de szövegszerű egymásra hatásuk kevésbé valószínű, legfeljebb a kiadásuk körülményeit megelőző alaphelyzet lehetett nagyon hasonló.
Előzmények
III. Béla kisebbik fia, II. András király (1205–1235) bátyjával, Imrével folytatott viszályait követően, bátyja, majd annak gyermekként királlyá koronázott fia, III. László halála után foglalta el Magyarország trónját. Eszményeiben afféle lovagkirály volt, aki nem riadt vissza a kockázatos és költséges hadi vállalkozásoktól, látványos udvari mulatságok, lovagi tornák tartásától, költekezéstől sem. Hatalomra kerülése után gyorsan lecserélte az addigi főúri elitet: Imre híveit látványosan elmozdította a legfontosabb, komoly jövedelmekkel is járó pozíciókból, és helyükre saját támogatóit, köztük első felesége, Merániai Gertrúd rokonait ültette. Híveinek hűségét birtokadományozások révén kívánta biztosítani, mégpedig oly módon, hogy országos főméltóságaik mellé királyi tulajdonú földeket, olykor a velük járó jövedelmekkel együtt egész vármegyéket, ispánságokat adományozott nekik. Az „idegenek” túlzott térnyerését a királyné meggyilkolásával végződő, Bánk és Péter nevéhez kapcsolt, 1213-as merénylettel sikerült megakadályozni, ám hazai párthíveit András továbbra is mértéktelenül jutalmazta, így a királyi birtokok száma és a hozzájuk kapcsolódó ún. domaniális jövedelmek mértéke alaposan csökkent.
A kiesett bevételeket az uralkodó ún. regale (királyi jogon szedett) jövedelmek révén kívánta pótolni, azaz egyebek mellett a rendszeres, kötelező pénzváltásból, rendkívüli pénzadókból (collecta) és a kereskedelem megcsapolásából (határvám) remélt bevételeket. Ráadásul e jövedelmeket egyre gyakrabban bérbe adták, és a bérlők több esetben nem is keresztények, hanem izmaeliták (böszörmények) vagy zsidók voltak. Miután azonban az ország pénzgazdálkodása és kereskedelme a 13. században még nem volt eléggé fejlett (nem voltak városok, kívül esett a nagy kereskedelmi útvonalakon), az adományozások miatt kieső jövedelmeket nem lehetett pótolni ezzel az egyébként modernebb, a tárnokmester, A(m)pod fia Dénes által irányított gazdálkodással.
Már csak azért sem, mert András nem mondott le költséges hadi vállalkozásairól; szinte éves rendszerességgel vezetett hadjáratokat a szomszédos orosz fejedelemségbe, Halicsba (a mai Galíciába), többször is fegyverrel avatkozott be a balkáni konfliktusokba, 1217-ben pedig – apja régi álmát megvalósítva – keresztes hadjáratot vezetett a Szentföldre. Ez a hadjárat érdemi eredmény nélkül zárult. E sok esetben kalandor jellegű vállalkozásai során természetesen igénybe vette az ország előkelőinek, de a szegényebb szabad hadakozó rétegeknek (az ún. szervienseknek) katonai erejét is, csakhogy ezzel nemcsak a királyi kincstárat, hanem a hadjárat résztvevőinek anyagi erejét is megroppantotta.
II. András „új intézkedései” ráadásul nagyon sokak érdekét sértették. A háttérbe szorított Imre-párti főurak már korábban is tettek kísérleteket a király uralmának megdöntésére; előbb külföldről próbáltak trónkövetelőt Magyarországra hozni, majd ennek kudarca után a király legidősebb fiát, Béla herceget (a későbbi IV. Béla királyt) léptették fel apja ellenében, akit „a nyugalom érdekében” már nyolcévesen királlyá koronáztatott, majd 1220-ban már területi uralommal is felruházott. A csalódott arisztokraták abban bíztak, hogy az ifjú király támogatásával visszaszerezhetik korábbi befolyásukat és hatalmukat, és ezt követően is többször szembefordították őt apjával. (Amennyire ez a forrásokból rekonstruálható, apa és fia igencsak eltérő személyiség lehetett, és Béla talán soha nem tudta megbocsátani, hogy az anyja meggyilkolásában bűnrészes bárók még hosszú időn keresztül a helyükön maradhattak.)
Elégedetlen volt András politikájával az egyház is, hiszen korábban a sókereskedelemben kiváltságokkal rendelkezett, a sókamarák bérbeadásával, a sógazdálkodás decentralizálásával azonban jelentős jövedelmektől esett el. Az ún. királyi szerviensek vagyonos közszabad, jellemzően hadakozó rétege pedig a a vármegyék adományozása miatt került nehéz helyzetbe, ugyanis korábban közvetlenül a királynak szolgálattal tartozó rétegüket az fenyegette, hogy a vármegyét (ispánságot) újabban birtokló előkelők magánföldesúri függőségébe kerülnek, és paraszti sorba süllyednek. Hasonló sorstól tarthatott a náluk alacsonyabb rendű, de szabad állapotú ún. várjobbágyok és várnépek csoportja is.
A kiadás lehetséges okai
Hogy pontosan mi vezetett az uralkodó meghátrálásához és az Aranybulla kiadásához, arról pontos ismereteink nincsenek, ezzel kapcsolatban két elmélet létezik egymás mellett. A hagyományos megközelítés a 19. századi történész, Karácsonyi János nevéhez fűződik, tankönyveink hosszú ideig az ő értelmezését követték. Ő a forrásokból azt olvasta ki, hogy az egykor Imrét támogató, az új berendezkedéssel elégedetlen főurak (bárók) egy csoportja a szerviensek tömegeire támaszkodva afféle palotaforradalmat robbantott ki, melynek során elmozdították helyükről az addigi királyi tisztségviselőket, az uralkodót pedig rákényszerítették egy olyan dokumentum kiadására, amely egész addigi politikájának tagadására épült. Viszont miután rövidesen a változtatásokat kikényszerítők is megbuktak, a király visszatérhetett az addigi uralkodási gyakorlatához, azaz birtokadományozásokhoz, bár ez aztán újabb elégedetlenségekhez vezetett.
Az ELTE professzora, Zsoldos Attila akadémikus szerint viszont a király sokkal inkább kihasználta az egymással vetélkedő főúri csoportok ellentétét, és azt rögzítette, mit hajlandó nekik megadni. Álláspontja szerint a szerviensek valójában nem kerültek szembe az uralkodóval, hanem épp ők voltak azok, akiknek tömegeire támaszkodva egy székesfehérvári gyűlésen András felül tudott kerekedni a hatalmát fenyegető, szűk főúri csoporton. Ez magyarázná azt is, hogy az egyébként komoly súllyal nem rendelkező szerviensek miért is kapnak olyan sok engedményt a kiváltságlevélben. (Zsoldos szerint e gyűlés időpontja sem áprilisban, hanem 1222 augusztusában lehetett. Kizárni ezt sem lehet, az Aranybulla szövegében csak évszám szerepel.) És bár Karácsonyi az egyházi előkelők támogatását is sejtette az „engedményekkel leszerelt puccskísérlet” mögött, ehhez képest a király több rendelkezése kifejezetten kedvezőtlen lett a számukra. Így Zsoldos Attila azt állítja, hogy az Aranybulla nem annyira András meghátrálásának dokumentuma, hanem annak, hogyan tudta kifogni a szelet az elégedetlenkedők vitorlájából: az „igaz szolgálattal szerzett földbirtokot” meghagyta az azokat élvező főuraknál (vagyis elutasította a sokak által követelt visszavételt), az ispánságok élén álló ispánok jogait csökkentette (ezzel kedvezett a szervienseknek), a főuraknak pedig nem adott többet, mint amennyit egyébként is akart.
A források alapján bizonyosan csak annyi állítható, hogy II. András 1222-ben főtisztviselőinek jó részét (a nádort, az udvarispánt, talán a tárnokmestert is) elbocsátotta, ám többségük rövid idő múltán ismét magas pozícióban találta magát, vagyis egy éven belül több elitcsere is történt. (Ennek részleteit nem ismerjük, csak az okleveleket hitelesítő nagyurak nevének megváltozásából lehet erre következtetni.) Az Aranybulla kezdő sorai arra utalnak, hogy a király – szavakban legalábbis – egyfajta önkritikára kényszerült: „Mivel úgy országunk nemeseinek, mint másoknak Szent István királytól megszabott szabadságát az olykor bosszúálló, olykor pedig rosszindulatú vagy saját hasznukat hajhászó emberek tanácsára hallgató némely királyok hatalmukkal sok mindenben megrövidítették, ezért maguk a nemeseink a mi és királyelődeink felségét buzgó könyörgésekkel országunk megjavításáért zaklatták. Mi tehát az ő kérésüknek […] eleget kívánunk tenni…” (Érszegi Géza fordítása). Annyi tehát bizonyosnak látszik, hogy a sérelmekből eredő feszültségeknek szerepe lehetett az Aranybulla kiadásában, de az, hogy mennyire beszélhetünk II. András meghátrálásáról, illetve mennyire tekinthető az oklevél egy, ellenfeleit okosan leszerelő, ravasz taktikus látszat-kompromisszumának, pusztán a szöveg alapján nehezen dönthető el. (Középkori krónikáink a kiadást – úgy tűnik – nem tartották olyan fontosnak, a Képes krónikában például egyetlen szó sem esik róla.) Mindenesetre az Aranybulla összegezte és törvénybe iktatta a különböző nemesi csoportoknak a király által elfogadott követeléseit, és az ún. ellenállási záradék beiktatásával garanciát adott ezek betartására.
Az Aranybulla tartalma
A nevezetes oklevél összesen 31 cikkelyből áll. A szöveg formálása az oklevélszerkesztés szokásaihoz alkalmazkodik. A szöveg ennek megfelelően követi a kor okleveleinek szokásos formuláit: a fohászt és az oklevél kiállítójának megnevezését és címeinek felsorolását követően a rendelkezések elvi megalapozását fejtegető, illetve a döntés előzményeit feltáró elbeszélés jellemzőit egyesítő bevezető rész következik, mely némi betekintést nyújt az Aranybulla kiadásának előtörténetébe. (A történészek elsősorban ennek alapján feltételezték, hogy ez nyilván az uralkodó ellen fellépő összeesküvők követelése lehetett.)
Az Aranybulla több réteg számára kedvező döntéseket tartalmaz. Az előkelők (a szövegben „királyi jobbágyok”) számára András megígérte, hogy egész vármegyéket (ispánságokat) örök tulajdonul nem adományoz (16. cikkely), viszont a becsületes szolgálattal szerzett birtoktól senki sem fosztható meg (17.) A négy fő tisztviselőn, azaz a nádoron, a bánon, illetve a királyi és királynéi udvarispánon kívül senki se viselhessen egyidejűleg két méltóságot (30.). Ez látszólag nagy engedménynek tűnik, de valójában a „meráni korszak” (1213 előtt) óta addig sem volt gyakorlat, mint ahogy az idegenek magas méltóságra emelése sem, amit az Aranybulla 11. cikkelye a királyi tanács engedélyéhez köt. Sokkal több gyakorlati jelentősége van annak, hogy az oklevél megtiltja, hogy kamaraispánok, pénzverők, só- és vámtisztek zsidók vagy izmaeliták legyenek, helyettük „az ország nemesei” viseljék e méltóságokat. (Nemesen itt valószínűleg a bárókat, arisztokratákat kell érteni.) Szintén a királyi gazdaságpolitika kritikájaként értelmezhető, hogy az új pénz egy évig legyen forgalomban, s a dénárok minőségben érjék el III. Béla pénzének értékét (23.). Ez azért volt lényeges, mert András korábban értéktelenebb pénzek rendszeres verésével és kötelező pénzváltással próbálta növelni a kamara bevételeit. Ugyanakkor csökkentette a megyés ispánok jövedelmeit: ők csak az ispánságuk jogán megillető részeket élvezzék, a királyt megillető többi jövedelmet (csöböradó, vám, ökrök, illetve a vár jövedelmének 2/3-a) a király kapja meg (29.) Több pontban is fellépett az Aranybulla a főúri, ispáni hatalmaskodások és önkényeskedések ellen is (12., 13., 14.). Igazságszolgáltatás tekintetében elrendelte, hogy minden év augusztus 20-án a király – akadályoztatása esetén a nádor – hallgassa meg a peres ügyeket (1.), de utóbbi fő- és jószágvesztés ügyében a király tudta nélkül nem ítélkezhetett (8.). Az is meghatározta, hogy a megyei udvarispánok joghatósága csak váruk népére terjedt ki (5.), és igyekezett mind a népítéletnek (6.), mind pedig a bűnösök a hatalmasok általi megvédésének elejét venni (28.). Mindez arra utalhat, hogy számos cikkely a király és főleg lemondatott báróinak túlkapásai ellen irányult, és szabályozta, milyen káros jelenségeknek nem szabad a jövőben előfordulnia.
A királyi szerviensekkel az Aranybulla 11 pontja foglalkozik, ezek közül öt olyan kiváltságokat ad nekik, amelyeket később a sarkalatos nemesi jogok közé számítottak: mentesítette birtokaikat a királyi adók fizetése és a beszállásolás alól (3.); előírta, hogy a fiú utód nélkül elhalt szerviens birtokának negyedrészét leánya örökölje, a többi rész felől szabadon rendelkezhet. Birtokai csak akkor szálltak vissza a királyra, ha egyáltalán nem volt rokonsága (4.). (Ezt a rendelkezést Nagy Lajos 1351-es törvényeiben megváltoztatta.) A szerviensek mentesültek a megyésispánok joghatósága alól (5.). A király országon kívüli hadjárataiban csak az uralkodó költségén tartoztak vele menni, viszont idegen támadás esetén hadra kellett kelniük (7.) A várjobbágyokat és a vendégeket a király megerősítette a Szent Istvántól származó szabadságában (19.) A szerviensek a jövőben részt vehettek a Szent István-napi törvénynapon, és még további kedvezményeket is adott nekik. E rendelkezések megvédték őket a függő állapotba való lecsúszástól, s hozzájárult az anyagilag nem különösebben erős, de fontos kiváltságokkal rendelkező köznemesség kialakulásához. (A 13. században e fogalom még nem létezett.)
Az egyház számára az Aranybulla kevés kedvezmény tartalmazott, hiszen az itt is megerősített adómentessége (3.) nem volt újdonság. Néhány rendelkezés viszont kifejezetten sérelmes volt az egyházra nézve: például a tiltotta a tized pénzben történő szedését (20.), sőt az ellenzőket finoman meg is fenyegeti. Ezen túl a sókereskedelem és -tárolás jogát is jelentős részben elvette tőle, így az egyház komoly jövedelmektől esett el. (Ez a következő években alaposan elmérgesítette András és a magyar egyház viszonyát, amely aztán szentszéki beavatkozást is igénybe véve el tudta érni, hogy a király rendelkezéseit módosítani kényszerüljön.)
A dokumentum 31. cikkelyében a püspökök, illetve a világi elitet alkotó „jobbágyok” és nemesek, illetve utódaik számára biztosította a jogot, hogy amennyiben II. András vagy utódai a rendelkezéssel szembehelyezkednek, joguk van ellenállni és ellentmondani a mindenkori uralkodónak anélkül, hogy ezzel hűtlenséget követnének el. Az ún. „ellenállási záradék” kapcsán is többféle értelmezés él: nem egyértelmű, hogy pontosan kikre vonatkozik a szöveg „jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek” megnevezése (valószínűleg a világi elitnek csak egészen szűk körére), illetve az sem, hogy az összeesküvők által kikényszerített uralkodói „meghunyászkodásról”, vagy pedig egy, a korban gyakran használt, de valójában komolyan soha nem vett, garanciára vonatkozó szófordulatról van szó. A későbbi események fényében mindkét értelmezés igazolható lehet.
Az Aranybulla utóélete
Az oklevél kiadása idején hatalomban lévő világi előkelők nagy részét II. András – talán egy újabb palotaforradalom révén – még 1222 folyamán menesztette hivatalából, s az is tudható, hogy a következő években a törvény nagy részét nem tartotta be. (Jellemző, hogy a „hibás” gazdaságpolitika fő felelősének tartott Ampod fia Dénes rövid időn belül újra tárnokmester volt, sőt 1231–34 között a nádori méltóságba is emelkedett. Mindez nem azt sejteti, hogy a király korábbi politikájának valódi revízióját határozta el, sokkal inkább átmeneti engedményeket tett ellenzékének.)
Ez újabb ellentétekhez vezetett az egyházzal, illetve a Béla herceg körül csoportosuló főúri ellenzék és a király között, s az országnagyok hatalmi harcaiba a maga eszközeivel IX. Gergely pápa is beavatkozott. Emiatt II. András 1231-ben az Aranybulla megújítására kényszerült; ebbe 12 cikkely – köztük az ellenállási záradék sem – nem került át, néhány, főleg az egyház érdekeit szolgáló rendelkezés pedig belekerült. Sőt, 1232-ben András az ún. beregi egyezmény megkötésébe is beleegyezett, s ebben vállalnia kellett az egyház kártalanítását a „jogtalanul” elvett jövedelmek után. Más kérdés, hogy ezt végül nem tette meg, és érdemben politikáján sem változtatott, így legalábbis kétséges, hogy mennyiben lehet valóban a királyi hatalom meggyengüléséről, illetve egyfajta „alkotmányos hatalommegosztásról” beszélni. Az bizonyos, hogy a törvénynapot a jövőben rendszeresen megtartották, ám a 13. század végére egyre inkább országos kérdések megvitatására alkalmas általános gyűléssé alakult át, és egy idő után nem kötődött már Szent István ünnepéhez és a fehérvári helyszínhez sem.
Maga az 1222-es Aranybulla azonban alighanem feledésbe is merült volna, ha Nagy Lajos 1351-es törvényeinek megalkotása során nem kellett volna – bizonyos pontjainak módosításával – megújítania. A dokumentumot ugyanis innentől kezdték a sarkalatos nemesi jogok alapjának tekinteni. Werbőczi István Hármaskönyvében (1514) is már így említi meg, az ellenállási jogot ekkor már az egész nemesség jogának tulajdonítva, s így hivatkozhatott rá utóbb Bocskai István, Bethlen Gábor, a Wesselényi-összeesküvés résztvevői, de még II. Rákóczi Ferenc 1703-as kiáltványa is, amikor az önkényeskedő Habsburgok ellen felléptek. S hogy ez ekkorra már élő hagyomány volt, azt mutatja, hogy az 1687-es országgyűlésen a Habsburgok kérésére a magyar rendeknek ünnepélyesen le kellett mondaniuk – a középkorban egyébként soha nem alkalmazott – ellenállási jogukról.
Az Aranybulla – bár eredetileg valószínűleg egy aktuálpolitikai hatalmi harc átmeneti leszerelésének eszköze volt – tehát évszázadok múltán sokkal nagyobb, szimbolikus jelentőséget kapott, egyes rendelkezéseinek és fogalomrendszerének átértelmezésével (olykor félrefordításával) olyan nemesi jogok fundamentumává kezdett válni, amelyek megadása egyáltalán nem szerepelt II. András szándékai között, és a gyakorlatban soha nem is alkalmazott. Az viszont tény, hogy ez az első olyan történeti forrásunk, amely a királyi hatalom egyfajta korlátozásáról tanúskodik, így alkalmas arra, hogy a szélesebb alapokra helyezett hatalomgyakorlás első lépését lássuk benne.

