A Rábl Színpad Kötél című kamaraelőadásáról
Lex Orsolya
A fenti mondattöredékek Dosztojevszkij híres regényéből, a Bűn és bűnhődésből valók, s nem mástól, mint Porfirij felügyelőtől hangoznak el, mikor beszélgetést kezdeményez a kettős gyilkosságot elkövető Raszkolnyikovval. Arról az elméletről beszélgetnek, mely szerint az emberek között vannak közönségesek és nem azok. Tudjuk jól, veszélyes elképzelés…
Számát sem tudjuk azoknak az irodalmi, művészeti alkotásoknak, melyek e kérdést boncolgatják. Fontos téma, kell róla beszélni, gondolkodni. A bajai Rábl Színpad ez év tavaszán, Dely Géza rendezésében olyan kamaradarabbal rukkolt elő, mely szintén e kérdést feszegeti.
Furcsa motivációk, fura figurák… Rálegyinthetnénk az egészre, mondván: ugyan, ez csak színház! Ám rögtön szembesülnünk kell a ténnyel, hogy valós eseményeken alapuló történetet látunk. Egy 1924 májusában elkövetett gyilkosság szolgált alapjául annak a történetnek, melyből először Patrick Hamilton angol író, dramaturg írt színpadi művet 1929-ben Kötél címmel. Hamilton több munkája is foglalkozik pszichológiai kérdésekkel, az emberi lélek mélységeivel, az érzelmi manipulációval, s nincs ezt másként a fent említett darabban sem, mely egy tökéletesre tervezett, ám mégsem olyanra sikerült gyilkosságról (is) szól. Persze ez csupán a felszín, hiszen a mű valódi tartalma ennél sokkal mélyebb.
A bűnügyi történetek, furcsaságok, bizarr cselekedetek, deformitások persze mindig is vonzották az embert, hiszen alapvetően valamennyien kíváncsi természetűek vagyunk. Szeretjük, sőt keressük az izgalmat. Kedveljük a krimit, melyben általában együtt nyomozhatunk a mindenkori detektívvel. E műfaj varázsa abban az érdekességében rejlik, amely kielégíti az olvasó érzelmi és értelmi igényeit, s emellett erkölcsi hatása is van, hiszen a végén nem maradhat el az igazságszolgáltatás. A rosszfiú(ka)t lefülelik, és következhet a jól megérdemelt büntetés. Mindemellett a rejtvényfejtés élményét adja az olvasónak, afféle szellemi torna. A logika pedig Edgar Allan Poe szerint esztétikai érték, a krimi tehát a realista/gondolkodó embert mutatja be, s a társadalmat, melyben mindez megtörténik; hitelesen ábrázolja a jellemeket, környezetet, melyben az eseménysor történik. Ellery Queen A detektívtörténet anatómiája című írásában a következőket írja Poe műfajteremtő működéséről: „És mondá Poe, legyen detektívtörténet. És lőn detektívtörténet. És amikor Poe saját képmására megteremté a detektívtörténetet, s látá, hogy nagyot alkotott, bizony meg volt elégedve vala. Mert azonnal megalkotá a detektívtörténet klasszikus formáját. És ez a forma volt és marad mindörökké a végtelen világban az igazi forma. Ámen.”
A Kötél című alkotás ugyan csak részben felel meg a klasszikus krimi műfaji sajátosságainak, mégis izgalmas a néző számára. Az ugyanis olyan történetet, melyben valamilyen bűntény, erőszakos cselekmény (általában gyilkosság) történik, melynek tettese a végkifejletig ismeretlen marad. Itt máris találunk egy eltérést, hiszen a Kötél című darabban, ahogyan a belőle készült filmes Hitchcock-adaptációban, s ugyanígy a Rábl Színpad előadásában az elkövetőket a néző ismeri, hiszen szemtanúja a gyilkosság elkövetésének, a holttest elrejtésének.
A további kötelező műfaji elemekből jócskán tartalmaz a történet, hiszen van benne egy afféle csavaros eszű, szinte azonnal gyanút fogó detektív, mégpedig Margret személyében, akit rendkívüli ügyességgel, hitelesen alakít Hodován Jolán. Ez a karakter mintha kifejezetten őrá volna szabva. (Pedig az eredeti filmes változatban egy férfi, James Stewart játssza – a szerk.) Olyan figura, akinek mindig kattog, jár valamin az agya.
Megvan a darabban a tettes és a cinkostárs Bethany (Hideg Dorina) és Mary (Szemesi Csenge) személyében, akik mindketten remekül játszanak. Dorina személyiségéhez remekül illeszkedik a kimért, hűvös, mindig higgadtnak ható figura. Szigorú arc, lenéző tekintet, különös hangszín jellemzi végig a darabban. Ügyes alakítás. Bethany és Mary párosa ebben a szereposztásban rendkívül jó rendezői döntés volt. Barna haj, barna szem, fekete ruha, vérvörös rúzs a gyilkos karaktere. Cinkostársa a szőke, kékszemű, higgadtnak semmiképpen sem mondható, minden megnyilvánulásában az elkövetett tettről árulkodó, aggodalmaskodó figura.
Tudjuk jól, hogy valamelyik pillanatban a láda ki fog nyílni, a gyilkosságra fény fog derülni.
A nézők e darab esetében teljes mértékben be vannak vonva a cselekménybe. Ismerjük a gyilkost, az áldozatot, ismerjük a motivációkat, pontosan tudjuk, hogy akit a darab összes többi szereplője keres, az holtan fekszik a színpad közepén elhelyezett, s alkalmilag büféasztalnak használt ládában. Amikor a rendező ezt a technikát használja, akkor a nézők úgy izgulják végig a játékidőt, hogy tisztában vannak vele, milyen veszély leselkedik a karakterekre. Ez a tény pedig rendkívül feszültségteljessé teszi a befogadást.
A nézőkben egyébként is mindvégig fenntartja a feszültséget a kis térben egészen közel elhelyezkedő hatalmas láda, melyben a holttest fekszik. Tudjuk, hogy ott van. De magunk sem tudjuk eldönteni, hogy valójában akarjuk-e, hogy rábukkanjanak a fogadásra érkező vendégek vagy sem. Szóval a klasszikus krimikkel ellentétben mi magunk, befogadóként nem nyomozunk, nem játsszunk logikai játékot, mégis izgalmas tud maradni az előadás, ami egyrészt a rendezői munkát, másrészt a színészi alakításoknak köszönhető. Eliot (Nagy Kolos) és Janet (Helyes Csenge) remekül játszotta a korábban ugyan már egymástól elvált, ám valójában még mindig egymás után vágyakozó szerelmeseket. Kettejük játéka remek feszültségteremtő lehetőség volt, mellyel igen jól éltek is a szereplők. Arról nem is beszélve, hogy összekapcsolódásukat még a piros szín is kifejezi, melyre akaratunkon kívül is felkapjuk a fejünket színházi közegben. Épp úgy, ahogyan a sötét közegből kivilágló fehér ingre is, amelyet az áldozat visel.
Remek rendezői fogás a darabban a kötél, mint tárgy folyamatos felbukkanása, hol ilyen, hol olyan formában, így fűzve össze a jeleneteket, s így tartva fenn a folyamatos feszültséget a nézőkben, s bizonyos szereplőkben. A tárgy felbukkanására Mary mindig hisztérikusan reagál, s ami azt illeti, mi nézők is érzünk némi gyomorrándulást, amikor jelen van valakinek a kezében vagy bárhol letéve a színpadon.
A darab délelőtti előadásait több középiskolás csoport is megnézte, s örömmel tapasztaltam, hogy bár nem sodró lendületű, pergő eseményekkel teli előadásról van szó, hiszen ebben az előadásban inkább a szavaké a főszerep, mégis feszül csend, figyelem kísérte az előadás minden pillanatát. (Kötél. Kamarakrimi egy felvonásban Alfred Hitchcock filmje alapján. Szent László ÁMK díszterme, 2022. március, április. Rendezte: Dely Géza)
Kelemen Áron fotói
