Vészmadarak kora

Vészmadarak kora

Mayer János

Lassan itt van az ősz újra, és költözőmadaraink elkezdenek gyülekezni, hogy a következő hónapokat melegebb éghajlaton töltsék. Bár a klímaváltozás folytán egyre enyhébb hazai telek idején valószínűleg már itt sem pusztulnának el, talán igazuk van, ha egy időre elhagyják Magyarországot. Nem árt néha kívülről szemlélni ezt a magyar rögvalóságot, és aztán – amikor látjuk, hogy máshol is meg kell dolgozni a betevő falatért – talán jobb érzéssel lehet hazatérni.

A vészmadarak viszont soha nem akarnak elhúzni innen, télen-nyáron halljuk károgásukat, sivalkodásukat vagy épp gyilkos sikolyukat; a hangerő időnként változik, a tónus évtizedek óta ugyanaz. Ha épp nincs baj, akkor keresnek maguknak (meg nekünk); ha meg tényleg akad némi ok a zokogásra és morgolódásra, akkor gondoskodnak róla, hogy mindez halálhörgésnek és siralomnak hallassék. Hogy emögött őszinte aggodalom vagy rideg számítás van, nehéz eldönteni, ám ha kórusuk hangjába még némi harsány cinizmus is vegyül, garantált, hogy hallgatván őket, mindenképpen rosszul érezzük magunkat.

Nem élünk éppen nyugodt időket. Háború van most a nagy világban, pedig épp csak felocsúdtunk a Földet egy időre megbénító ragály sokkjából. Mindkét esemény rámutat, milyen sérülékeny jóléti világunk, amelynek javai szinte egy gombnyomással elérhetők voltak, és ilyenkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindez magától értetődik, úgymond jár nekünk. Úgy sújt minket egy háború, hogy részt sem veszünk benne: nem bombázzák városainkat, nem mérgezik vízvezetékeinket, településeink nincsenek blokád alatt, állataink nem őrülnek meg az állandó ágyúzástól, és megszálló hadseregek sem élősködnek rajtunk. (Egyelőre) van áram, jön víz a csapból, a világhálóról sem kellett lemondanunk, élnek a telefonvonalak, és (talán) lesz mivel fűtenünk. Mindenesetre figyelmeztetést kaptunk abból, hogy mindez szappanbuborékként ki is pukkanhat, ha nem vigyázunk. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a ma embere ugyanúgy túl tudna élni egy valódi háborús helyzetben, mint – nagy veszteségekkel – nagyanyáink nemzedékének sikerült.

Egy ilyen krízis is áldozatokat követel tőlünk, és természetesen be lehet állni a vészmadarak kórusába, és siránkozni azon, hogy meg fogunk fagyni, éhezni fogunk, beledöglünk a rezsiárakba stb., és rázhatjuk az öklünket felelősöket és bűnbakokat keresve, de vajon ettől jobb lesz nekünk? A józan öngondoskodás és az észszerű takarékosság boldogabb időkben sem volt szégyen, és most lehet alkalom arra, hogy a szolidaritás eszméje ne csak szavakban érvényesüljön. Lehet, hogy egy ideig le kell mondanunk bizonyos dolgokról, de ha ez az ára annak, hogy ne kelljen tömegsírokat ásni, tömeges fertőzések elől menekülni, lebombázott házak romjai alatt túlélők után kutatni, saját hazánkban otthontalanná válni, akkor talán ezt is el lehet viselni.

Bár személyes életünkben nem feltétlenül érezzük ezt, szerencsés generáció a miénk. Európa idestova 80 éve nem látott nagy háborút (bár az előszele olykor megcsapott bennünket). Ez korábban példátlanul hosszú időt adott a jóléti állam kiépülésére (főleg nyugaton), de ez a nyugalmi helyzet az elkényelmesedésre, bizonyos önvédelmi reflexek kikapcsolására vagy eltompítására is alkalmat adott. A mai nyugati ember hajlamos magát és világát sérthetetlennek tekinteni, hiszen utoljára nagy- vagy dédszüleinek kellett valóban megküzdenie a túlélésért és a megélhetésért. Alighanem ezért is tud az ún. „nyugati világ” elveszni értelmetlen kulturális-ideológiai-jogi természetű vitákban, és képtelen a valódi veszélyeket felismerni és válságokat megoldani.

Ezen túl az is látszik, hogy az európai és amerikai politikában a középszer átvette az uralmat az államférfiaktól. Ma nem az a nyerő, aki a legjobban, higgadtan érvel az igaza mellett, hanem aki a leghangosabban, határozottan üvölti a legegyszerűbb jelszavakat, amelyek lényegét talán maga sem érti. (A félművelt, felingerelt tömegnek épp ez kell: ha a tudós ember „kibeszél” a kórusból, könnyen elveszti a szócsövét.) Az „elit” szó rég elvesztette a jelentését, hiszen ha azok a „legkiválóbbak”, akik ma a csúcson vannak, akkor milyen lehet a „köznép” (plebs)? A vészmadár-kórus pedig minden kijelentésnek, jó hírnek is megtalálja a fonákját, kiforgatja jelentését, megbélyegez, és ezzel minden vita értelmetlenné válik, a visszafogott, értelmes beszéd pedig visszhangtalan marad.

Mondjuk, vészmadárnak lenni elég könnyű; a világ mai állapota nem is ad sok okot a felhőtlen optimizmusra. De ebből még nem következik, hogy – szűkebb és tágabb – világunkban mindent kizárólag sötétnek lássunk, és átadjuk magunkat a minden értéket elvető nihilizmusnak és a se istent, se embert nem tisztelő, önsorsrontó cinizmusnak. Mert ezekbe is bele lehet pusztulni, nemcsak a háborúba és a nélkülözésbe.