„Embernek lenni nehéz, de másnak lenni nem érdemes…”

„Embernek lenni nehéz, de másnak lenni nem érdemes…”

Dr. Szegfű László (1942–2022) emlékére

Életének 80. évében, 2022. augusztus 22-én váratlanul elhunyt dr. Szegfű László történészprofesszor, a Szegedi Tudományegyetem Pedagógusképző Kara (korábban Juhász Gyula Tanárképző Főiskola) Történettudományi Tanszékének vezetője, a magyar középkor történetének elismert kutatója. A bajai születésű tudós és oktató városunkhoz máig ezer szállal kötődött: számos tanulmánya jelent meg bajai kiadványokban (így lapunkban is), egyik szerzője volt a Baja története a kezdetektől 1944-ig c. monográfiának, a heraldika gyakorlott szakértőjeként a rendszerváltás után ő tervezte több környékbeli település (pl. Gara és Csátalja) címerét is. 1987-ben megvédett kandidátusi értekezésének (Baja és birtokosai a középkorban 1323–1526) témája is szülővárosa történetéhez kapcsolódott.

Baján, a III. Béla Gimnáziumban ő is Gergely Ferenc tanítványai közé tartozott, és abból az 1960/61-ben érettségiző évfolyamból – egyben a legendás „Gergely-szakkörből” – rajta kívül két másik, utóbb országos hírnevet szerző történész (Izsák Lajos és Hajnóczi Gábor) is kikerült. Gergely tanár úr mellett főképp osztályfőnöke, egyben magyartanára, a kiemelkedő tudású Keszthelyi György volt rá szemléletformáló hatással. A kitűnő érettségit követően a szegedi egyetemen – rövid gyógyszerészeti tanulmányok után – 1967-ben történelem-olasz szakon szerzett diplomát, majd 6 évig az egyetemi könyvtárban dolgozott. Tudományos pályáján főképp Karácsonyi Béla indította el, az ő hatására fordult a középkortörténet kutatása felé.

Tudományos és oktatói munkássága Szegedhez kötődik; 1973 óta tartó oktatói pályája során építette fel a tanárképző főiskola történettudományi tanszékét, tanárok ezreit útnak indítva. A szegedi egyetemen működő nemzedéktársai, Kristó Gyula, illetve a szintén bajai származású Makk Ferenc mellett meghatározó tagja volt a „szegedi középkorász iskolának”, amely a medievisztika sajátos irányvonalát képviselte. Szegfű László fő kutatási területe a középkori magyar vallás- és egyháztörténet, Szent Gellért élete és munkássága volt, de helytörténettel és címertannal is foglalkozott. Kezdeményezésére indult el a főiskolán a Belvedere Meridionale folyóirat, amely tehetséges hallgatók számára nyújt publikációs lehetőséget. Több magas kitüntetés birtokosa és számos tudományos szervezet tagja volt. Oktatói felfogásáról egy interjúban a következőket nyilatkozta: „..a cél valójában az lenne, hogy a történelmet minél közelebb a maga valóságához, valóságtartalmához megismerni, mert ez vezethet el oda, hogy értékelni tudjuk a múltunkat, és hogy ez a múlt-értékelés egy olyan komoly talaj, bázis lesz, ahonnan ki lehet tekinteni a jövő felé, akár célmeghatározó, akár cselekvési irányba.”

Szegfű Lászlót kívánságának megfelelően szűk körben, a bajai Kálvária temetőben 2022. szeptember 2-án helyezték örök nyugalomra szülei hamvainak közvetlen közelében, Szegeden szeptember 8-án búcsúztatták. Emléke előtt olyan összeállítással tisztelgünk, amelyben szót kap egy egykori iskolatársa, főiskolai tanítványa és munkatársa is, így munkásságáról és kivételes emberi tulajdonságairól is képet kaphatunk. Szerkesztőségünk ezúton őszinte részvétét fejezi ki az elhunyt családjának, nyugodjék békében! (M. J.)

Zomborcsevics János (Szegfű László osztálytársa a bajai III. Béla Gimnáziumban)

Quosque tandem abutere patientia nostra? Nem fog már visszaélni a türelmünkkel, és a disputa is végleg elmarad, nincs vita, „et non est vita”. Mindnyájan tudjuk, hogy a révészt meg kell fizetni, aki túl nagy árat kér az útért, egy egész életért. Beült a vén Charón ladikjába, és kikötött a Styx túlsó partján.

Dr. Szegfű László meghalt. A gimnáziumban osztálytársak voltunk, magam vele jó barátságban is. Osztályfőnökünk nevelési szándékából valamit magunkkal vittünk, Laci talán többet is, mint mi, többiek. A diák nem szamár, mert az ő bölcsessége az, hogy amit nem tud, abban nem kételkedik – mondta sejtelmesen – azonban magukhoz méltó volna, illene, hogy abban is kételkednének, ami biztosnak látszik, átgondolva többször is, és vitatva, mások bölcsességét is meghallgatva, mert csak így találhatnak válaszokat a „miért?”-tel kezdődő kérdésekre. – Egyetemre Szegedre került. Gyógyszerésznek készült, de tanár lett az iskola, a diákok, hallgatók szerencséjére, és a magáéra is. A szolgálat etikájának mércéjével mérve a szolgáló társak irányában jó barátság, a segítőkészség, a reneszánsz óta nem divatos adottság birtokában volt. Örömét lelte a munkában, szakmája hivatása is volt. Szerette azokat, akik tanították, és szerette azokat, akiket érdemes volt tanítani. Természetéhez, még inkább habitusához illenek Váci Mihály szavai az alkotásról: „Tenni és írni csak úgy érdemes – nem várni, hogy az lesz az érdemed. Csak a küzdés gyönyörére; míg nincs… Nem is a mű kell, csak a küzdelem.”

Vallotta: a lehetőségeket nem kívülről kell várni, azokat meg kell teremteni, és ez ütközésekkel járhat, amelyben a legfontosabb szellem becsületessége és az önmagunkhoz való hűség. Búcsúzni egy nagyra becsült ember szellemétől olyan, mint megválni a mozgástól, változásoktól, színektől, hangoktól; nagyon nehéz, mert azt jelenti, az a gondolkozó elme nincs többé, a tanítványok nemzedékeit oktató, tanítómesternek bizonyító, szemléletet formáló nevelő. A „nagyra becsült” jelzőt szeretném úgy érteni, hogy a családjában is – felesége, Kati szintén bajai lány – a kölcsönös megbecsülés és tisztelet alapján éltek, nem kellett külön hangsúlyozni a szeretetet, mert az valahogy köztük lebegett, vagy ők lebegtek abban. Gyermekeik – fiuk és lányaik – is úgy nőttek föl, hogy számukra az ilyen élet valahogy magától értetődő volt, nem kellett a személyes tiszteletet és tisztességet nevelés módszerrel külön rájuk kényszeríteni, unokáik is (hét) ilyen életben „fuldokolnak” – hála Istennek –, mert ez sokkal szebb és nagyobb örökség bármilyen anyagi javaknál.

A „szintén bajai” kifejezésen pedig azt értem, hogy a tanár úr – még ha Szegeden élt, dolgozott, alkotott is – lélekben mindig bajai maradt, most már „sub specie aeternitis”, az örökkévalóság jegyében. Mindnyájunk számára Major Máté, a Baja iránt elkötelezett akadémikus azt írja: „…a lokálpatriotizmus nemes emberi érzés és tudat, nem elfogultan, hanem a valóság helyes szemléletének érvényesítése.” Gyerekkorunkban úgy rajzolódik belénk szülőhelyünk – a szoba, az épület, az utca-tér, a település – fizikai és pszichikai képe, hogy azt semmi sem tudja kitörölni emlékezetünkből. Szegfű tanár úr a Baja története a kezdetektől 1944-ig című könyvben található értekezésén átsüt az az elkötelezett szándék, mintha minden bajainak kötelező volna tudni minden részletet a város történetében. A könyv jegyzeteiből kitűnik, hogy minden történelmi eseményt, az összes elérhető, megismerhető és bizonyító forrásból merítve adja közre. Ezt a könyvet dedikálva nekem is adta.

A nagyon régi, klasszikus görög iskola módszerére emlékeztető beszélgetéses tanítás-tanulás volt a minta a munkájában. Az erisztika, a vitatkozás művészete, tudománya nagyon sokat veszített halálával.

Laci! Keresem a szavakat, gondolatokat, hogy az osztálytársak, kollégák és tanítványok, de mindnyájunk nevében, akik ismertünk, elköszönjek Tőled. Úgy jártunk, mint Orpheusz: hátranéztünk, és örökre elveszítettünk. A kötelező tiszteleten túl tiszta örömmel emlékezünk Rád. Requiescat in pace! – nyugodj békében!

Filákovity Hedvig (Szegfű László egykori tanítványa a szegedi főiskolán)

Meghalt Szegfű tanár úr! Valami vigasztalót, valami lélekemelőt kellene most írnom búcsúzóul, és magasztalni tudós tanári tevékenységét, de csak az emberre tudok gondolni, és egyszerű, hétköznapi dolgok jutnak eszembe róla: a szegedi Hámán Kató utcai (ma: Szent Ferenc utca – a szerk.) töri tanszék, az általa tartott magyar középkortörténet-előadások, a szemináriumi órák és az azt követő találkozások az alvégi Mátyás Vendéglőben… Jókedvű diáktársaság, hangos nevetés és jóízű beszélgetések.

Szeretett tanítványai között lenni, és mi is élveztük a vele töltött idő minden percét. Sokat beszélgettünk történelemről, politikáról, mindenről, de legfőképp az életről. Sokszor csak ő beszélt, és derűsen hallgattuk humoros anekdotáit, bölcs gondolatait, mert lenyűgözött tudása, műveltsége és egyéniségének sokszínűsége.

Tudtuk róla, hogy érettségi után gyógyszerésznek készült, és otthagyta a „patikusi pályát”, mert a bölcsészkaron a történelem-olasz szak jobban vonzotta. Tudtuk róla, hogy bélás diákként elolvasta Rejtő Jenő összes művét, és életének nehéz pillanatain gyakran átsegítette Rejtő sajátos humora, tőle idézett egy-egy szójátéka. Tudtuk róla, hogy egyetemi évei alatt és utána is sokat köszönhetett tanárának, később kollégájának, dr. Karácsonyi Bélának, aki 1973-tól a JATE Könyvtárának igazgatója volt. És ahogy Karácsonyi Béla támogatta tehetséges tanítványait, Szegfű tanár úr is ugyanúgy segítette diákjait (különösen a bajai származásúakat!) és a nála szakdolgozó hallgatók munkáját.

És hogy fiatalként mit kaptunk még tőle? Egy személyes vallomással szeretném zárni visszaemlékezésem. 1983-ban magyar–orosz szakosként kezdtem el a főiskolai tanulmányaimat a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, és első év után szerettem volna magyar–történelem szakra átmenni, ami az 1980-as évek első felében szinte lehetetlen volt. A szakváltáshoz tőle kaptam segítséget, ő biztatott, így azt, hogy történelemtanár lettem, neki köszönhetem.

Megtanított küzdeni, erősnek lenni és közben embernek maradni, mert ahogy mondta: „Embernek lenni nehéz, de másnak lenni nem érdemes.” Drága Tanár Úr! Hiányozni fogsz nekünk. Emléked, jóságod, bölcs tanácsaid örökké szívünkbe zárjuk. Vezérelje utad az égi magasságokban a Mindenható! Nyugodj békében!

Dr. Papp Sándor (az SZTE BTK tanszékvezető egyetemi tanára, Szegfű László tanítványa, majd kollégája)

Néhány nappal ezelőtt, szeptember 8-án a szegedi Alsóvárosi Templomban búcsúztunk Szegfű Lászlótól, a neves középkorásztól és főiskolai tanártól. A halálának a híre itt Szegeden minden ismerősét és barátját megdöbbentette, hiszen bár régóta tudott volt, hogy betegségekkel küzd, erre az eshetőségre senki sem számított. Talán azért, mert az utóbbi években, a visszavonulása után kevesebbet találkoztunk vele, ezért az emlékezetünkben megmaradt olyannak, amilyen aktív oktatói időszakában volt.

Amikor ennek a pár sornak a megírására felkértek, azért gondoltak rám, mert én nem csak kollégája, hanem tanítványa is voltam. Ez az a kulcs, amely megindította bennem az emlékezés fonalát visszafelé, egészen 1984-ig, amikor a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán magyar-történelem szakra felvételiztem. Ő volt a bizottság történész tagja. A vizsga izgalma ellenére is emlékszem rá, és arra is, hogy amikor odaléptem a folyosón várakozó édesapámhoz, azt mertem neki mondani: úgy érzem, sikerülni fog. A felvételi véresen komoly volt, Szegfű László embersége és biztatása tette mégis pozitív élménnyé.

Előkerestem a főiskolai-egyetemi indexemet, hogy pontosan lássam, mikor milyen órákat hallgattunk tőle. Amikor az 1985/86-os tanévet elsősként elkezdtük, első tantárgyként régészetet adott elő, a második félévben azonban középkori magyar történelmet és vallástörténetet is hallgattunk tőle. Nagyszerű tanár volt, talán még a tudományos munkásságát is felülírta az a törekvés, hogy alapos ismeretekhez juttassa a tanítványait, és főleg hogy rákényszerítse őket a gondolkodásra. Tőle tanultuk meg, hogy ne higgyünk el senkinek semmit addig, amíg mi magunk meg nem győződünk róla. Emlékszem, amikor valaki az órán vagy a vizsgán egy nagy tekintélyű történészre hivatkozott érvként, Szegfű tanár úr azonnal helyreigazította: ne higgyen sohasem a tekintélynek, csak a forrásoknak! A források tisztelete, kritikai szemlélete olyan örökség, amely ott lapul minden tanítványa képzeletbeli tarisznyájában.

A magam nevében tulajdonképpen azt is mondhatom, hogy arra a szakmai útra, amelyet bejártam, ő indított el. A középkori magyar történeti szemináriumon a magyar honfoglalás témáját vállaltam beszámolóként. Ez általában 20 perces, fél órás előadást jelentett volna, amelyet kérdések, vita követ. A téma iránti érdeklődésem azonban arra késztetett, hogy vitába szálljak tankönyveink nézeteivel, amit Szegfű tanár úr nagyon jó néven vett, hiszen ő is végigvitatkozta az egész életét. Előadásom folytatódott a következő héten is, és azt a másfél órát is a honfoglalással és a kalandozásokkal töltöttük. A második alkalom után, mikor végre a „magyarok megszállták a Kárpát-medencét”, megkérdezte, hogy nincs-e kedvem komolyan foglalkozni az őstörténettel. Mert ha igen, akkor keressem fel az egyetemen az Altajisztikai tanszék vezetőjét, Róna-Tas Andrást. Ott, tőle megkapom azokat az ismereteket, amelyekkel felvértezve önálló kutatásokra is készen állhatok. Megfogadtam a tanácsát, és bár lettem őstörténész, hosszabb mellékutak után mint történész-turkológus most már én vezetem azt a tanszéket is.

Neki köszönhetem, hogy 1990-ben, nem sokkal azután, hogy átvette a főiskolán a történeti tanszék vezetését, odavett maga mellé tanársegédnek. Támogatta a bécsi doktorálásom tervét is, biztosította a hivatalos hátterét. A szobájában, a könyves szekrényre ragasztva őrizte édesapja fényképét. Mintha a fiatal Szegfű Lászlót láttam volna ezen a fotón, csak egy II. világháborúban viselt tiszti ruha volt rajta. Nem ismerhette az édesapját, aki a Tordai-hasadékban esett el. Többször elmesélte, hogy szinte gyerekként ment el oda, ahol az édesapja hősi halált halt, és egy volt katonája mutatta neki meg a helyet. Az édesapa helyett a fiatal fiút a nagyapa irányította, róla legendákat mesélt, ugyanakkor mindig éreztük az édesanyja iránti szeretetét is.

Amikor megtudtam, hogy eltávozott közülünk, elővettem a 65. születésnapjára elkészült ünnepi kötetet. (Dixit et salvavi animam meam. Tanulmányok a 65 éves Szegfű László tiszteletére. Belvedere Meridionale, Szeged, 2007.) Megnéztem, hogy ki írt tanulmányt akkor a tiszteletére. A szeptemberi alsóvárosi búcsún a kötet címlapján szereplők közül talán csak két kivétellel mindenki ott volt, hogy lerója háláját és szeretetét. A többiek „engedéllyel” voltak távol, mert már előbb eltávoztak oda, ahova ő is elindult.

Amikor az a könyv elkészült, már nagyon más szelek jártak Szegeden, mint az 1980-as, 90-es évek fordulóján. Átalakult a főiskola, átalakult az egyetem is. Ekkor már nem voltunk munkatársak, de mindig éreztem a jóindulatú figyelmét a dolgaim iránt. Ott izgult értem a habilitációs előadásom alatt, nagyon jólesett, hogy eljött.

Hosszú tanszéki oktatómunkát mondhatott magának. Néhány év kutatói állás után a szegedi egyetemi könyvtárban (1967-1973) aktív időszakát a nyugdíjba meneteléig a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, később Kar oktatójaként töltötte el; 1989-től tanszékvezető volt. Emellett folyamatosan dolgozott az általa szeretett történeti témákon. A tiszteletére írt laudatióban és az abból készült egyetemi nekrológban is szerepel, hogy az első tanulmánya már 1968-ban megjelent, amelyet 12 könyv és könyvértékű mű mellett közel másfélszáz tanulmány, könyvfejezetet követett. Nagyon érdekelte a magyar őstörténet és az ősvallás. Művelte a segédtudományok közül a címertant és a genealógiát. Egy kedves pesti kollégánk a napokban a 80-as 90-es évek „nagy szegedi középkorász triászának” tagjaként emlékezett vissza rá.

A tanár és a tudós mellett hűséges ember is volt az eszményeihez és az emberekhez, akiknek bármit is köszönhetett. Korai mestere, a kiváló latinista Karácsonyi Béla iránt mindig nagy tiszteletet mutatott. Volt egy közös vállalkozásuk, Szent Gellért Deliberatio művének a kiadása, amely – nem tudom pontosan a munkálatok kezdetét, csak Laci elbeszélésére emlékszem homályosan –, legalább harminc évig készült. Azt hiszem, a végén már csak rajta múlt, hogy ez a hatalmas munka nem enyészett el félkészen, hanem 1999-ben megjelent.

Szegfű László hű volt a szülőföldhöz, hiszen a kandidátusi disszertációjának témáját is a szülőföld történetéből választotta: Baja és birtokosai a középkorban (1323-1526), amely dolgozatot 1987-ben védte meg. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a földi zarándoklata után végső megpihenésre visszatért oda, ahonnan elindult. Sokan, akik elkerültek a szeretett otthon öleléséből, vágyódnak vissza, legalább a végső nyugalomra hazai rögre fektethessék fejüket. Neki megadatott. Köszönök Neked mindent! Nyugodj békében!