Gondolatok A kis herceg előadása kapcsán
Lex Orsolya
Gyerekek a színpadon, gyerekek a nézőtéren! Ahol ennyi a gyermek, ott bizonyosan mese születik… Mesét nézünk, mesét játszunk! Segítségért fordulok hát a mesék és azok legősibb rétege, a népmese felé.
E műfajt – remélem – mindannyian jól ismerjük. Ám manapság már gyakorta gondoljuk, hogy (csupán) gyermekeknek szóló alkotások ezek, hiszen a boszorkányok, sárkányok, legkisebb királyfik, furfangos szegénylegények világa nem a felnőtteké. Ez egyáltalán nincs így! A mese mindannyiunknak, mindannyiunkról szól, mondandója pontosan annyira tartozik a gyermekekre, mint a felnőttekre. Szőcs Boldizsár székelykevei mesemondó szerint a mese a szegény ember egyeteme. Régen a mesék segítségével tanították meg az erkölcsi normákat, a tudományokat, a mesék segítettek felülkerekedni a nehéz helyzeteken. Rétegzettségüknek köszönhetően mindenki éppen annyit értett meg belőle, amennyi neki szólt. Először a mese külső rétege lesz csupán a miénk: a szereplők, helyszínek, az idő s a konkrét események. Közelebbről nézve átviláglik a mögöttes tartalom: a szimbolikus tanítás, példaadás, megerősítés, társadalmi elvárások, a közösségi értékrend. S ha ennél is beljebb engedjük magunkba a mesét, akkor a segíthet személyiségünk mélyén rejlő konfliktusok feloldásában.
Az egyik legnehezebb dolog olyan történethez nyúlni színpadon, melyet sokan ismernek, akár többféle értelmezésben is láttak már. Vagy legalábbis sokan hiszik, hogy ismerik. Csak annyit mondok, hogy adva van egy apró, szőke fiú s az ő rózsája, no meg egy róka, akit meg kell szelídíteni… S hogy jól csak a szívével lát az ember. Ugye, már meg is van? Hát persze: A kis herceg! S általában van mellé személyes vélemény is: „Ezerszer olvastam!” vagy „Sosem olvasnám el újra!” – mert ilyen megosztó „kis történet” ez. Nem könnyű, de mindenképpen kortalan mondandójú alkotás Antoine de Saint-Exupéry legismertebb regénye. Éppúgy nem könnyű, de kortalan gondolatokkal teli lehet e mű bármely adaptációja is. E sokféleképp láttatható, befogadható, olvasható történet – melynek kapcsán még az sem mondható ki bizonyosan, hogy felnőtteknek vagy gyerekeknek szól-e inkább – színre vitele komoly feladat. A rendező nyilván számol ezzel, s talán nem is meri feladatául kitűzni, hogy minden elvárásnak megfeleljen.
A bajai közönség elé ezúttal Ottmár Attila rendezésében és olvasatában tárult Saint-Exupéry világa, a kis szőke herceg meséje. Gyerekmese? Felnőtt mese? Mesébe bújtatott társadalomkritika? Lehet egyáltalán mese az a történet, amelyben iszákos, öntelt, kapzsi, fanatikus felnőttforma emberek szerepelnek, s amelyben a szeretetreméltó főszereplőt megmarja a kígyó, s az az égbe költözik? A kortalan főszereplő (aki ugyan gyermeknek tűnik, de komolyabban gondolkodik a felnőtteknél) napjaink emberéhez hasonló figurákkal találkozik a különböző bolygókon. Majd azután napjainkat elhagyva újra a semmibe/mindenségbe lép vissza. Valljuk be, furcsa gondolatmenet. Ám Saint-Exupéry úgy vélte: „A gyerekek mindent elfogadnak, ami természetes. A halál természetes, így ezt is elfogadják majd.”
Bruno Bettelheim gyermekpszichológus a mesékben látja a legtöbb, a gyermekkorban felmerülő érzelmi probléma megoldását. A mese bűvölete című könyvében következőket olvashatjuk: „A sok évszázados szájhagyomány a meséket addig finomította, míg egyaránt alkalmassá váltak nyilvánvaló és rejtett jelentések közlésére – egyszerre tudtak szólni az emberi személyiség különféle belső rétegeihez, és éppúgy beférkőztek a pallérozatlan gyermeki észjárásba, mint a felnőtt árnyalt gondolkodásába. Ha az emberi személyiség pszichoanalitikus modelljéből indulunk ki, a mesék fontos mondanivalót hordoznak a tudatos, a tudatelőttes és a tudattalan tartalmak számára, bármilyen szinten működjenek is az adott időben. Minthogy egyetemes emberi problémákat vetnek fel, mégpedig főként olyanokat, melyek a gyermeket foglalkoztatják, a mesék a gyermek bimbózó énjéhez szólnak, bátorítják fejlődésében, és ugyanakkor enyhítenek a tudatelőttes és tudattalan feszültségeken.”
Mesét láttunk, mégsem tipikus mai mese ez. Sok dolog van benne, ami nehéz kérdéseket vethet fel a gyermeki lélekben: története magányról, felelősségről, halálról, gyászról szól. Napjaink tévécsatornái nem ilyen meséket sugároznak. A készen kapott, idegenből érkező meséket egyedül nézik otthonaikban a gyerekek. Nincs szükség a képzelőerőre. Ha valami félelmet kelt, vagy nem világos, nincs ott, aki segítse a megértést, és útba igazítson. Nincs a háttérben a közös kultúra, a biztos hátteret jelentő hagyományos értékrend. Szegényes, sokszor helytelen nyelvhasználatuk fejlődés helyett inkább visszafejlődést eredményez.
Az előadást látva egyértelművé vált számomra, hogy a darab rendezője számolt mindezen kérdésekkel. A jó mese tulajdonképpen ilyen: mindenkihez szól! A mese régente is nagyobb közösséget szólított meg (gondoljunk a társas munkák közben elhangzó mesés történetekre), így adva volt a hallgatóság számára a közösségi együttlét, együtt gondolkodás, a képzelőerő fejlődése, az igazságérzet helyes alakulása, a szimbolikus beszédmód megértése, a közösségi normák átadása, s ezzel együtt a kultúra hagyományozódása. Ha valaki – gyermek vagy felnőtt – eltévedt mindezek útvesztőjében, a közösség, mint állandó jelenlévő segített neki az eligazodásban. S milyen jó dolog, hogy ezt a mesét sem egyedül látta ezen az estén a legtöbb gyermek és felnőtt, hanem egymás társaságában! Ott voltunk egymásnak, együtt izgultunk, együtt sírtunk, együtt mosolyogtunk.
Ottmár Attila remekül aknázza ki a színházi tér és az alaptörténet lehetőségeit, játszatja egymásba a valóságot és fikciót, a modern elemeket (jelmezek, kellékek, a táncos jelenetek, zene) és a hagyományos történetmondást. Az előadás első pillanatai zsebre vágják a nézőt, hiszen a csillagos ég megidézése, a pilóta nézőtérről való érkezése megadja a nézőnek azt az érzetet, hogy az est történéseinek magunk is részesei vagyunk, s ami a színpadon zajlik, kicsit velünk is történik.
Jó ritmusban pörögnek a jelenetek, váltanak a helyszínek, s amikor már úgy éreznénk, hogy sok vagy hangos, megjelenik a két hófehér madár (Pozsonyi Borka, Antal Réka), akiknek vissza-visszatérése mindig lassít a zakatoláson. Mozdulataik, lényük nyugalmat, harmóniát sugároz. Ahogyan a kis herceg személye is. Még izgatott kérdései, kiábrándultsága is nyugalommal teli. Remek alakítás, egymásra talál benne szerep és színész (Hegyi Hunor). Valójában neki egészen elhinném színpad és jelmez nélkül is ezeket a kérdéseket. Hiteles, szép játék!
Történetbéli társa a Pilóta (Miklós Marcell Nimród). A felnőtt, a másik világ, énünk nem gyermeki fele. Mindig siet, örökké dolga van, hiszen az idő sürget. Nem lehet napokat rostokolni egy meghibásodott repülővel a sivatagban. Racionális figura, határozott ellenpontja a kis szőke jövevénynek, akinek hatására mégis el-elgondolkodik, visszazökken, rajzol…Újra, habár állítása szerint nem tud jól (a felnőtt önkritika), mégiscsak megrajzolja azt a bárányt. S bár látszólag ellenpontjai egymásnak, mégis egységben és ellenkezésben teljesedik ki kettejük figurája. Szükségük van egymásra a történetben éppúgy, ahogyan a színpadon is; jól érezhető, hogy ők ketten nem csupán mint szereplők, hanem mint színészek, játékostársak is szövetségre léptek.
A tánckar tagjai összehangoltan, remek koreográfiákkal, lendületesen jelenítik meg a különböző helyszíneket, támogatják a színpadon megjelenő karakterek külső vagy éppen belső világát. Mozdulataik áramlása viszi magával, utaztatja a közönséget a bolygók közötti térben is. Örömmel fedeztem fel a mozdulatsorokba csomagolt kritikus, humoros tartalmakat. A táncos, mozgásos egységek szereplőinek legtöbbjén érezhető volt, hogy tisztában van szerepének, mozdulatainak jelentésével és megformált karakterek jelentőségével vagy épp jelentéktelenségével.
A bolygók urai más-más eszmétől vezérelve (az eszme fogságában) töltik mindennapjaikat „saját bolygójuk” zárt világában. Vajon egyik-másikukban magunkra, a bennünket körülvevő valóságra ismertünk? Vagy felidéződött valamelyikünkben a kis hercegnek köszönhetően a felnőttek világába való egykori beavatódásunk, csalódásaink? Szöveg, jelmezek/kellékek, mozdulatsorok és színészi játék egysége telitalálat volt a legtöbb megjelenített bolygó esetében.
Az eredeti történet ismerői minden bizonnyal nagyon várták a kis herceg „társainak” megjelenését is. A hiú, kényeskedő rózsa (Goretity Mirjana), az elvadult, ám megszelídítésre vágyó róka (Vidák Dorka Hanna) és a félelmetesnek tűnő kígyó (Lajdi Zselyke Apolka) szép formában kerülnek színpadra. Fiatal koruk ellenére mindhárman érett, érzékeny alakítást nyújtanak.
Számomra egy-két pillanatban ugyan „zajos” volt a színpad (például a herceg és a kígyó végső találkozásakor), ám jól tudom, hogy a videójátékok, 3D-s filmek, hangos plázamozik világában jártas fiatalabb korosztály ingerküszöbe magasabb az enyémnél, s ők bizony igénylik a nagyon látványos elemeket. A színpadkép egyébiránt a cselekmény helyszíneinek tökéletes keretet adott, sem többre, sem kevesebbre nem volt szükség. Jó, hogy ezek a fiatalok, a játszók testközelből tapasztalhatták meg Saint-Exupéry különös világát, s bennünket is beengedtek ebbe az általuk újjáteremtett, másként mentett, ám lényegi mondandóit mégis megőrző alkotásba.
Az alapmű – így a darab is – szól a felnőtté válásról, hogy az idő múlásával egyszer csak mindannyian végérvényesen megszűnünk gyermeknek lenni. A társadalmi és önmagunkkal szemben támasztott elvárások mentén előbbre helyezzük felnőtt énünket, s ennek nyomán lassan eltűnik gyermeki mivoltunk. Így valójában a kis szőke herceg bennünk nem meghal, csupán eltűnik, felülíródik.
Fókuszba helyeződik még a magány s az abból való kitörés vágya, valamint az érzelmeken, gyengédségen alapuló kapcsolatok fontossága. A mai gyerekeket, fiatalokat beszippantó digitális világban sok-sok kapcsolat vesz bennünket körül. Ismerősök, barátok, lájkolók, diszlájkolók népes csapata figyeli minden lépésünket – feltéve, ha hagyjuk. Rohanunk, könyöklünk, időhiánnyal küszködünk, elfelejtjük valódi kapcsolatainkat valódi embertársainkkal. Egyre inkább csak a virtuális térben létezünk, kapcsolataink is áttevődtek oda. Lassan mindannyiunkat újra meg kell szelídíteni valakinek. Például egy messziről érkező, éppen a mi rajzunkra, társaságunkra, válaszainkra váró kis hercegnek.
Így azután nagyon is rendjén van az, hogy egy apró, szőke herceg jár közöttünk 2023 első virágillatú estéin. Apró és szőke, a történet szerint nem közülünk való, mégis nagyon emberi: , őszinte és roppantmód szeretetreméltó. Célja, hogy szembesítsen minket az élet nagy igazságaival, önmagunkkal, s eközben láthatóvá varázsolja a láthatatlant, hihetővé a hihetetlent, baráttá a félelmetest.
Gyerekek a nézőtéren, gyerekek a színpadon! Mesélnek nekünk! Mesélünk egymásnak! Meséljünk egymásnak a színházból kilépve is! Nagyobb szükségünk van rá, mint valaha. Akik elmerülnek a tündérmese mondanivalójában, azok számára a mese mély, csendes tóvá válik, mely először a belé tekintő saját képét tükrözi vissza; de mögötte hamarosan feltárulnak a lélekben zajló folyamatok – a mélység, s az, hogy hogyan érjük el a békét magunkban és a világban, amely a küzdelmeink jutalma. (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg. A Bajai Fiatalok Színházának előadása két felvonásban. Baja Városi Színházterem, 2023.április, rendezte: Ottmár Attila)
