Kovács László evangélikus lelkész
„A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” Lk. 2.12
A jól ismert karácsonyi történetet olvasva vagy hallgatva könnyen átsiklik figyelmünk ezen a mondaton, amelyet a Betlehem határában virrasztó pásztoroknak mondott a Jézus születését bejelentő angyal. A Szentírásban gyakran éppen az első olvasásra lényegtelennek tűnő részletek hordoznak nagyon is lényeges mondanivalót.
Nehezen tudjuk elképzelni az életünket jelek, jelzések nélkül. Jelek a betűk: beszédhangot jelentenek. A hangsorból azután értelmet hordozó szavak, mondatok kerekednek ki. A betűjelek túlmutatnak önmagukon, hiszen a szöveg igazi lelkületét a beszélő személye adja meg. Jelek a hangjegyek is: jelzik a zenei hangot – de a hangjegyek is túlmutatnak önmagukon, hiszen a zene sokkal több, mint egymás után következő hangok sora. A közlekedési táblák jelzésrendszere pedig a biztonságos közlekedés szabályairól tájékoztat. A piktogramok idegen környezetben is segítik eligazodni az adott ország nyelvét nem beszélő utazót.
A példaként említett jelek egyértelműen a jelzett dologra irányítják a figyelmet. Az angyalok által bejelentett „jel” viszont éppen az ellenkezőjét beszéli el annak, mint amit a Megváltó megszületésének hírét hallva várnánk. A hír egy hatalmas király megszületéséről szólt, aki szegény kisgyermekként jelent meg. Uralmát az angyalok hirdették, de szegénység és kiszolgáltatottság jellemezte őt és környezetét egyaránt. Jézus földi életének idejében a kortársak előtt tehát ugyanúgy rejtély volt a Jézus személyében megjelenő valóságos és szabadító Isten, mint ahogyan azóta is bármikor.
Az biztos, hogy önmagában a jellel a pásztorok nem tudtak volna mit kezdeni. Ráadásul a jel meghökkentő és érthetetlen volt számukra. Az angyalok, mint Isten küldöttei (angeloszai) Isten szavát szólaltatták meg. A pásztorok a furcsa, sőt ellentétes értelmű jel ellenére is bizalommal hallgattak az isteni szóra. Jel és hír együtt nyerte el értelmét – örömmel tértek vissza a nyáj mellé Betlehemből, „dicsőítve és magasztalva Istent mindazért, amit hallottak és láttak, úgy, ahogyan ő megüzente nekik.” (Lk 2,20)
A karácsonyi történet közismert szereplői a napkeleti bölcsek is. Egészen más kultúrkörből, hitvilágból érkeztek Izraelbe. Ők előbb a jellel találkoztak. Tudós csillagászként a bolygók ritka együttállása azt jelezte számukra, hogy Izraelben minden eddiginél nagyobb király született. Érthető, hogy először Heródes királyi palotájában keresték a csecsemő uralkodót. Amikor nem találták, mégsem tértek vissza csalódottan hazájukba, hiszen a Messiásról szóló próféciákban jártas írástudóktól megtudták a hírt a Megváltó születéséről. Nem a látszatra adtak tehát, hanem a jelet és a hírt komolyan véve eljutottak a betlehemi istállóig. Miután ajándékaikkal: az arannyal, tömjénnel és mirrhával kifejezték, hogy a jászolban fekvő csecsemőt teljes jogú királynak tekintik, örömmel tértek vissza hazájukba.
Karácsony ünnepi örömére rengeteg jel készít föl ma is. De az isteni jel – a jászolbölcső karácsonykor, a keresztfa nagypénteken – nem az általunk ismert erőről és hatalomról beszél, hanem éppen az ellenkezőjéről! Életünkben olykor úgy tűnik, mintha Istennek nem lenne ereje és hatalma a mindent elárasztó gonosz felett.
A keresztyén hit örömének forrása ma is a jel és a hír együtt – akkor is, ha a jel gyenge és kiszolgáltatott Istent mutat. Hogy örömmel meglássuk az ellenkező látszat mögötti valóságot, hallgassuk meg Isten szavát, igéjét. Bármilyen háttérből érkezzünk is el az ünnepig, mindannyiunk számára ma is a jel és a hír együtt teremti meg az Istennel, önmagunkkal és egymással való megbékélés örömét. A jászol jele, a kereszt jele – és az evangélium igéi, amelyekben maga a Föltámadott Jézus szólít meg minket. Krisztus nélkül a terített asztal mellett és az ajándékok sokasága között is üres marad karácsonyunk.
