Portré Cserba György látszerész mesterről
Sándor Boglárka
Több mint hat évtizedet töltött el a szakmában Cserba György, aki tavaly decemberben vette át a Baja Város Mestere kitüntető díjat. Nevéhez fűződik a város első magán látszerészüzletének megnyitása, nála és tőle tanulta a mesterséget nemcsak Baja, hanem szinte a környék összes optikusa is. Szakmát az édesapja választott számára, de hamar megszerette, igazi hivatásként művelte azt, és neki is sikerült megszerettetnie két lányával. Bár már jó ideje visszavonult – épp ebben a hónapban tölti be 78. életévét –, és a vállalkozást lányai viszik tovább, szükség esetén bármikor számíthatnak rá, mai napig mindent átlát és nyilvántart.
Cserba György bajai vízimolnár család leszármazottja, édesapja elismert és sokak által szeretett cserkészvezető volt. Szülei megismerkedése is kalandosnak nevezhető. – Édesapám viszonylag későn, 33 évesen nősült meg, nála 13 évvel fiatalabb pesti lányt vett el. A háború alatt mindketten a németországi Landsbergbe kitelepített repülőgépgyárban dolgoztak, ott ismerkedtek meg és házasodtak össze. Később Dunaújvárosban (akkoriban: Sztálinváros) kaptak munkát, de 1956-ban visszaköltöztek Bajára, és vállalkozók lettek, ami abban az időben ritkaságnak számított. Anyám igen kreatív volt, jó kézügyességgel rendelkezett: már Dunaújvárosban elkezdett szatyrokat, táskákat varrni, apám pedig bevitte azokat a munkahelyére, ahol sok hölgy dolgozott, és szívesen megvásárolták az igényes, egyedi kivitelezésű termékeket. A siker anyámat arra ösztönözte, hogy amikor visszajöttek Bajára, tanulja ki a bőrdíszműves szakmát. Előbb otthon, a lakásukban varrta (később már többedmagával) a táskákat, amelyeket lovaskocsival hordtak a környékbeli piacokra, vásárokba eladni. Amikor megépült a „Lordok Háza”, abban sikerült üzlethelyiséghez jutniuk. Nagyon sokan keresték a termékeiket, mert tartósak voltak. A bolt sokáig működött, Zsóka húgom vette át, tőle pedig az ő lánya, de végül be kellett zárni, mert már nem volt igény ezekre a termékekre, hiszen éppúgy lehet már minden sarkon táskát vásárolni, ahogyan pl. olvasószemüveget is. Pedig akkoriban ezt az üzletet mindenki úgy ismerte, hogy itt akár hitelre vagy részletre is lehetett vásárolni. A szüleim nagyon emberségesek voltak, és mi is ezt a szemléletet vittük tovább az életünk minden területén – idézte fel Cserba György, akit otthonában látogattunk meg, arra kérve, meséljen a régi időkről.
A családjában jó gének vannak jelen, többen is magas kort éltek meg: nagyapja a 93., édesapja 97. évében hunyt el. Talán ez, valamint a remek erőnléte, a sok sport (úszott, kerékpározott, evezett stb.) is hozzásegítette ahhoz, hogy mindenféle nehéz helyzetet túléljen. Ilyenekből pedig bőven akadt élete folyamán. Ha a gyerekkoráról kérdezzük, mosolyogva jelenti ki, hogy igen rossz gyerek volt, állandó aggodalmat okozott az édesanyjának. Mindez pedig már zsenge korban elkezdődött: az óvodából is rendszeresen megszökött. – A Damjanich utcai intézménybe jártam, elengedtek egyedül. El is indultam a megfelelő irányba, csakhogy nem mentem be az épületbe, hanem elkanyarodtam a játszótérre, és ott hintáztam délig. Amikor meghallottam a harangszót, hazaballagtam. Ez egészen addig tartott, amíg egyszer egy délelőtti temetés miatt húzták meg a harangokat, én pedig azt hittem, már dél van, és idejekorán hazamentem. Így jöttek rá otthon, hogy az óvoda mellé jártam – idézi fel a ma már komikus történetet. A kópéság később is jellemző volt rá, szerencsére azonban mindez kellő lélekjelenléttel is társult, így számos balesetet sikerült megúsznia viszonylag kisebb sérülésekkel. – Előfordult, hogy szögbe léptem, és vérmérgezést kaptam, de a legtöbb baleset a vízen ért, hiszen szinte állandóan ott voltam. Egyszer éppen kajakoztunk, én egyedül ültem egy kettes kajakban, és fel akartam menni a Vén-Duna részén, de nagy volt a sodrás, elkapott, és bevitt a gyökerek közé. A kajakba befolyt a víz, én viszont kiestem belőle, és sehogy sem tudtam kievickélni. Magas volt a vízállás, úsztam és toltam a kajakot magam előtt. Jó úszó voltam, ennek köszönhetően maradtam életben, mire a segítségemre jöttek, és kihúzták a vízből a kajakot. Olyan is előfordult, hogy Sugovicán véletlenül benyeltem egy hullámot, emiatt nem kaptam levegőt: úszás közben a saját mellkasomat ütögetve igyekeztem levegőhöz jutni. Máskor a jeges Sugón eveztem, és fejjel előre beleestem a vízbe. A széle jeges volt, úszni nem tudtam benne, de nagy levegőt vettem, és a víz alatt lebukva gyalogoltam kifelé, míg elértem a jeges részhez, amelyet a fejemmel törtem be. Mire kievickéltem, rám fagyott a ruha, ezért hazáig futottam, hogy ne fagyjak meg. A lélekjelenlétem sosem hagyott cserben, és ez később is jól jött. Cserkész édesapám nagyon sok túlélési technikát megtanított a gyerekeinek, unokáinak is. Életmentésben is jeleskedett, legalább hét embert mentett ki a vízből, egyszer én magam is tudtam életet menteni – idézte fel gyermek- és fiatalkora kalandjait Cserba György, aki – mint mondja – horgászni is nagyon szeretett, és ennek kapcsán is sok mindent megélt, balatoni viharoktól a 70 angolnás fogásig, de 11 kg-os amúrt is vitt már haza. A sportot később sem hagyta abba, 1983-ban teljesítette az olimpiai ötpróbát, kerékpárral pedig sokáig kedvelte a hosszú távokat.
A családban látszerész korábban nem fordult elő, de mivel a bőrdíszműves boltot az egyik lánytestvér vitte tovább, ki kellett találni, hogy az egyetlen fiú milyen pályát válasszon. – Apám nagyon szeretett fotózni, tagja volt a Duna Fotóklubnak is. Ilyenként gyakran megfordult az Ofotértban különféle fotóstermékeket vásárolni. Ott látta a látszerészeket, így találta ki, hogy ez megfelelő hivatás lenne számomra. Nem tiltakoztam, és miután leérettségiztem a bajai III. Béla Gimnáziumban, elmentem Budapestre, és felvételiztem az I. sz. Szász Ferenc Szakmunkásképzőbe, ahol két év alatt kitanultam és közben meg is szerettem a szakmát. Jó mesterektől tanulhattam, erős volt a gyakorlati oktatás; úgy éreztem, hogy sikerült alaposan elsajátítani az alapokat. Két éven át szinte reggeltől estig ezzel foglalkoztam, látszerész-optikusként végeztem (a mestervizsgámat 1980-ban tettem le). Az első munkahelyem Szekszárdon volt, négy évet töltöttem ott, látszerész-csiszolóból boltvezető-helyettesi pozícióig jutottam, aztán visszajöttem Bajára, és a bajai Ofotért boltvezetője lettem, ez több mint tíz évig tartott – mesélt a pályakezdéséről Cserba György, aki mindig nagyon sokat dolgozott. Az Ofotért akkor még több funkciót töltött be, tizenkét alkalmazottat foglalkoztatott, a fényképek előhívásától a laboratóriumi kellékek árusításán át a szemüvegkészítésig minden a hatáskörébe tartozott. Akkoriban még az SZTK-ban írták fel receptre a szemüvegeket, azokkal havonta pontosan kellett elszámolni, és mivel az egész környék Bajához tartozott, ez több ezer szemüveget is jelenthetett. Végül tíz év után megelégelte az állami vállalatot és a sokrétű feladatok ellátását, és az önállósodás mellett döntött (amivel úttörőnek számított a környéken). Baja első magánoptikáját a bőrdíszműves bolt egyik sarkában kialakított aprócska helyiségben, 12 négyzetméteren rendezték be. Egy éven át egyedül dolgozott a kis üzletben, mindent maga végzett, de ez nem bizonyult működőképesnek, így az addig a Vízügynél dolgozó felesége otthagyta a munkáját, hogy segíthessen a férjének. Hamar beletanult az értékesítésbe és a vevőkkel való kapcsolattartásba, így kialakult az egészséges munkamegosztás, amelyet a szinte mindig jelen lévő tanulók is erősítettek. – Mindig jöttek a fiatalok, Bátaszéktől Tótkomlósig a környék csaknem összes optikusa tőlem tanulta a szakmát: ma már mindnek saját üzlete van. De jöttek az optikusok is az ország minden tájáról tanácsot kérni arról, hogyan indítsák be a saját vállalkozásukat, miképp fogjanak hozzá, hogyan kell elvégezni a könyvelést. Én ezt mind magam tanultam és tapasztaltam ki, mindig napirenden voltam a számlákkal, a kiadásokkal, napi szinten végeztem el az összesítéseket, és ez a mai napig is így van. Bár már jó ideje felhagytam az aktív munkával, továbbra is mindenre odafigyelek, és ha szükség van rám, segítek – meséli a nyugalmazott látszerész.
Végül, harminchárom évvel ezelőtt sikerült megvásárolni egy ikerházat a Batthyány utcában, ahol megépült a lakás és a mai napig is működő optika. Ez szintén nem volt könnyű időszak, hiszen egyszerre kellett működtetni a régi kis boltot, közben felügyelni az építkezést, de megérte: a siker azóta is töretlen, ha a körülmények változtak is. Még mindig nagyon sok a visszajáró kuncsaft, és bár voltak, akik időnként kíváncsiságból kipróbáltak más optikát is, általában vissza is tértek, mert itt érezték igazán, hogy az igényeikre odafigyelnek. – A dolgok közben jelentősen megváltoztak. Régen például nem voltak automata csiszolók, ezt a folyamatot kézzel kellett végezni, szép munkát kiadni a kézből pedig igazi büszkeséget jelentett! Olyan vastagok voltak az üvegek, hogy a gép is eltörte a lencsét, kézzel kellett körbetördelni, karcolóval előmunkálni: mindig üvegszilánkok borították a padlót. Havonta 1500 szemüveget készítettünk, egyenként kézzel csiszolva. Most már persze jóval kevesebbet készítünk, de hát rajtunk kívül még hét másik optika működik a városban, így is eltartunk két alkalmazottat is, jó a forgalmunk. Régen nem is volt sem multifokális, sem fényre sötétedő lencse, de speciális munkaszemüvegek sem: ezek mind sokkal drágábbak is. Az embereknek pedig – ezt mi is tapasztaljuk – egyre kevesebb a pénze, ezért ha tudunk segíteni, akkor megtesszük. Mi azt akarjuk, hogy elégedett legyen a vevő, ez a titkunk. Hiába van meg a tudás, ha nincs mögötte megfelelő hozzáállás – mondja Cserba György, aki régen attól sem riadt vissza, hogy maga színezze a lencséket. Akkoriban jöttek divatba a színes lencsék a dioptriás napszemüvegekhez. Ehhez egy speciális gépet őrzött a garázsban, és bármilyen színárnyalatot előállított vele, amilyet a vevő kért. Egyszer azonban kiderült, hogy a gép által kibocsájtott gőz mérgező, akkor ezt családi nyomásra befejezte, igaz, akkor már különféle cégek is kezdtek előállítani színes lencséket. Arról is szívesen mesél, hogy az évtizedek során számos keretügynökkel alakult ki baráti kapcsolat, jöttek a nyári halfőző fesztiválra, vagy együtt horgásztak. – A mai napig emlegetik a régi időket, amikor még csak a mi üzletünk működött, és vásároltuk fel a teljes készletet, hogy vissza kellett menni pótlásért Miskolcra, mert itt mindent eladtunk. A napfogyatkozás idején (1999-ben) pedig több ezer speciális szemüveget árusítottunk, minden nap kellett Pestre mennem újabb készletekért – meséli a mester.
Bár fontos volt számára, hogy a vállalkozás családon belül maradjon, Cserba György azt is támogatta, hogy a lányai mással foglalkozzanak. A nagyobbik, Erzsébet (Erzsi) eleinte nem is hajlott a családi vállalkozás felé, pedagógusnak készült. El is végezte a főiskolát, majd több évig tanított, de kiábrándult az oktatásügyből, így végül mégis az optikában találta meg a hivatását. Bár a szakmát nem tanulta ki, édesapjától és a kollégáktól mindent megtanult, ami az üzletvezetéshez szükséges lehet. Szívesen foglalkozik a vevőkkel, segít nekik kiválasztani, milyen keret illik az arcukhoz, mi a legelőnyösebb megoldás számukra. Vele ellentétben húga, Györgyi már egészen kisgyermekként is azt játszotta, hogy lencséket vágott ki papírból, és keretekbe igazította azokat. Esetében teljesen egyértelmű volt, hogy ezt a hivatást választja, látszerész–optometrista végzettséget szerzett. Mindkettőjük számára az a legfontosabb, hogy továbbvigyék az édesapjuktól tanult szemléletet. – Mindig mindent meg kell oldani! Ez volt az elv, hogy a vevő legyen elégedett. Az országból messziről is jöttek hozzánk, mert csak itt kaptak igazán jó szemüveget. Itt minden körülményt figyelembe vettünk, komplex módon szemléltük az embereket. Emberséges hozzáállás, szép, igényes és minőségi, hibátlan munka: egy vállalkozás ettől működik jól! Persze, ma már sokkal egyszerűbb a technika, az automata csiszoló nagyon megkönnyíti a munkát, meg a lencsék is jobb minőségűek most. Régen előfordult, hogy hónapokat is kellett várni, hogy megérkezzen egy-egy bifokális lencse, ma viszont 2-3 nap alatt megvan minden. Ma már ritkaság az üveglencse (pedig régen csak ilyen volt), elavult, törik, csak kifejezett kérésre készítünk, ha valaki pl. olyan helyen dolgozik, ami sok porral jár, de akkor is mindig elmondjuk, hogy erre nagyon kell vigyázni. A gépek ebben a szakmában is nagy változásokat hoztak, a kereteket például sokáig Bunsen-égő fölött melegítették, ma már hőlégfúvással melegítik fel a hajlításhoz – sorolja Cserba György.
Az is kiderül: családja eltitkolta előle, hogy városi kitüntetést kap, mindössze néhány nappal az átadás előtt árulták el neki a nagy hírt, ami természetesen igen boldoggá tette. Úgy gondolja, ezzel elismerték azt a hat évtizedet, amelyet a szakmában töltött. Az elismeréssel járó pénzjutalmat jótékony célra ajánlotta fel: a lánya, Erzsi által (is) vezetett Jeromos Állatmentő és Természetvédő Egyesület munkáját támogatta vele, egyértelművé téve, hogy maga is kötődik az állatokhoz. – Gyerekkoromban mindig voltak kutyáink. Egyikük, egy nagyon okos puli különösen közel állt hozzám. Sajnos meg kellett válnunk tőle, új gazdához került, de visszaszökött hozzánk. Akkor sírtunk ugyan, de visszavittük az új helyére. Később már a lányok miatt volt a családban papagáj, macska, mókus is. A mai napig is egy szeszélyes macskával osztjuk meg az életünket, aki legalább annyira szeret a kanapén lustálkodni, mint amilyen szívesen hordja haza a prédát – mondja a nyugalmazott látszerész, akinek napjai ma már leginkább pihenéssel telnek, de szívesen fejt keresztrejtvényt (ehhez akár okostelefon segítségét is igénybe veszi), nagyon szeret zenét hallgatni és sportközvetítéseket nézni a tévében, valamint minden évben örömmel találkozik régi bélás osztálytársaival. Feleségével gyakran járnak gyógyfürdőkbe, és bár külföldi utazásokra már nem vállalkoznak, nosztalgiával gondolnak vissza a sok régi családi nyaralásra, amelyek ma már szép emléket jelentenek mindannyiuk számára. S ha arról kérdezzük, mire a legbüszkébb, bőven van mit sorolnia. Mint mondja, önerőből felépített egy birodalmat, amely megélhetést biztosított a családjának (ma már az egyik unoka is kacérkodik a gondolattal, hogy ő lehet a következő generáció), házasságában már több mint öt évtizede kitart, mindkét lánya megtalálta a hivatását, és megmaradtak abban a városban, amelyhez mindannyian kötődnek.
