Johanna – a Rábl Színpad és Zenei Közösség új bemutatója
Mayer János
Elöljáróban: amatőr színházi produkció elég régen volt rám akkora hatással, mint Ráblék legújabb előadása. Elég hosszú ideje figyelem a tavaly már 20 éves jubileumát ünneplő társulatot, és jó néhány színpadi munkájukat láttam, de a Johanna az egyik a legkiválóbb azok közül, amivel az elmúlt évtizedben próbálkoztak. Ha szemléltetni szeretném, hogy mi (lenne) az amatőr színjátszás értelme, illetve miképp szabad(na) klasszikus alapanyaghoz nyúlni úgy, hogy az eredeti szellemisége se sérüljön, de az adaptálók felfogása és egyénisége is tükröződjön benne, akkor ezt az előadást mutatnám jó példának. A Rábl Színpad ezen próbálkozása sokkal több nézőt érdemelne, mint amennyien Belvárosi Közösségi Ház eleve falatnyi nézőterén helyet foglaltak, sőt azt is gondolom, hogy a magára valamit adó, az ennél gyakran sokkal felszínesebb vendégelőadásokon tömegével megjelenő közönségnek is látnia kellene! Még akkor is, ha a Johanna egyáltalán nem könnyű, szórakoztató zenés darab, hanem komoly morális kérdéseket is feszegető kamaradráma, ahol nem fülbemászó dallamok, hanem párbeszédes szellemi csörték, finom gesztusok égnek az ember agyába kitörölhetetlenül. De lássuk, mire föl is ez a nagy lelkesedés…
1. Eredetiség. Jó néhány olyan, adott esetben nagy sikerű színházi előadást láttunk már városunkban, amelyben minden az utolsó szögig a helyén volt, csak éppen az eredetiség szikráját sem tartalmazta, viszont tökéletesen lemásolt egy-egy nagy sikerű színházi vagy filmes produkciót. (Persze, az sem könnyű.) Itt azonban egészen másról van szó. Az előadás ugyan George Bernard Shaw Szent Johanna c. darabja (1923) alapján készült, és nagyrészt annak szerkezetét követi (ez a megvalósítás sem hagyományos felvonásokból, hanem egymásba fonódó képekből áll, amelyek között jelentős időbeli ugrások vannak), de ebbe beépül Luc Besson 1999-es filmjének és talán a téma egyéb feldolgozásának néhány motívuma is. A darab valamennyi képének önálló drámai cselekménye van, és együtt mutatják be Johanna útját az indulástól a fizikai pusztulásig, majd az öt évszázaddal későbbi szentté avattatásáig. A százéves háború menetének fanatizmusával már senki által nem remélt fordulatot adó, végül eretnekként mégis máglyán megégetett Jeanne d’ Arc történetét drámában és filmen is sokan feldolgozták. (A színpadon Schiller, a mozivásznon többek között Victor Fleming, Roberto Rossellini, Jacques Rivette és a már említett Besson verziója a legismertebb.) G. B. Shaw újítása abban rejlett, hogy elsősorban nem az eseményeket rekonstruálta (eleve csak néhány csomópontot emelt ki belőle), hanem az utóbb szentté avatott hősnő perének anyagait tanulmányozta. Igyekezett szereplőinek a periratokban lejegyzett mondatokat a szájába adni, hogy ezzel tompítsa a támadásokat, amelyek a dráma aktualizáló tartalma miatt érhették. A Rábl Színpad előadása nem egyszerűen a Shaw-dráma adaptációja, sokkal inkább annak 21. századi továbbgondolása, hiszen az eredetileg sokszereplős darabot összesen három játszót foglalkoztató kamaradrámává alakították át. Ez elsülhetett volna nagyon rosszul is, hiszen Dely Gézának és Tóth Dánielnek nagyjából 10 percenként kell új jelmezt, arcot és személyiséget felvennie, de mindketten ragyogóan megoldják a feladatot, és megmutatják, milyen sokszínű játékra képesek. Igaz persze, hogy az általuk megformált számos figurában (harcos, várkapitány, püspök, trónörökös, főpap, a Kékszakáll, vádló-inkvizítor stb.) van valami közös: a szkepszis. Igazából egyikük sem hisz Johannában és küldetésének erejében, még ha egy részüket a lány képes is maga mellé (vagy inkább mögé) állítani, de amint megszállottsága már nem hajt hasznot, azonnal készek lemondani róla. Nem feltétlenül gonosz emberek ők, csak – legyenek bár világi vagy egyházi előkelők – hiányzik belőlük Johanna töretlen, néha már naiv hite és konok fanatizmusa. Ők ugyanis nem szentek, hanem „reálpolitikusok”, akik nagypolitika érdekében megkötik a maguk kompromisszumait, és akár saját, korábban fennen hangoztatott elveikkel is készek szembefordulni, ha a helyzet úgy kívánja. A saját felfogás része a befejezés enyhébb átírása is: itt az időközben szentté avatott Johannát nem győzködik, hogy a modern korban nem érdemes feltámadnia, mert újra máglyára kerülne, de a végső tanulságon nem sokat változtat, hogy erre lényegében magától jön rá.
2. A látvány és a díszletek. A Rábl Színpad sosem arról volt híres, hogy látványos külsőségekkel kápráztassa el a közönségét, mindig is inkább arra törekedtek, hogy a feltétlenül szükséges elemek megteremtsék a kívánt hangulatot és miliőt, de ne tereljék el a néző figyelmét a színészi játékról, a párbeszédekben megteremtett feszültségekről. Ez most sincs másképp: a történet középkoriságát inkább csak egyes díszítőmotívumok, ruhakiegészítő jelzik, ahogy a francia vagy épp angol karakterjegyek sem kaptak komoly szerepet. (Ez utóbbiban azért még lett volna lehetőség, pl. a liliomos családi címeres vagy a francia királyok által használt zászló, az Oriflamme megjelenítése hatásos lehetett volna, még ha utóbbit valójában 1415-ben vitték is csatába utoljára, viszont motívumai jól kapcsolhatók lennének a végkifejlettel.) A díszletek azonban a maguk minimalizmusával is igen hatásosak: ugyanazon elemekből, amelyek az egyik képben még gyóntatószéket alkottak, a másikban némi átalakítással fejedelmi udvar, katonai tábor kerítése vagy épp trónemelvény, majd tömlöcbelső és máglyarakás lesz, s ezeket az átalakításokat a saját szerepváltásukkal együtt maguk a játszók végzik el. Így még több dologra kell figyelniük, hiszen egy szerelési hiba éppúgy ronthatná az élvezetet, mint egy szövegtévesztés – de szerencsére egyik sem fordul elő. Nem bonyolították túl a fény- és hangeffektusokat sem, bár itt talán elmondható, hogy a felvételről bejátszott szövegek (az „égi” hangok) jobb minőségben megszólalva még hatásosabbak lehettek volna. Ahogyan az is, ha a megégetés idején a füst mellé erősebb fényhatások társultak volna, a dráma még inkább átélhető lenne. Persze mindezek mögött alighanem szándékosság is érezhető; mintha azt sugallnák: korok és külsőségek (jelmezek) változhatnak ugyan, az emberi alaphelyzetekben, magatartásformákban nem sok különbség van, így a tanulságok sem korhoz kötöttek.
Ebben a kis térben pedig minden egyes mozdulat, gesztus, mimika nyomon követhető, hiszen szinte még a lélegzetét is érezzük a játszóknak, akik időnként kilépnek a közönség soraiba is, így a a darab feszültsége a színpadon kívül is átélhető.
3. A színészi játék. A három szereplő mindegyike embertípusokat jelenít meg, Dely Géza és Tóth Dániel pedig többet is, sokoldalú alakításukat mutatja, hogy a néző már hanghordozásukból, gesztusaikból is azonnal tudja, hogy épp alakot váltottak, és új helyszínen új karaktereket személyesítenek meg. De épp az az érdekes, hogy ezekben a karakterekben a különbségek mellett a hasonlóságok is fontosak: Johannával ugyanis egyikük sem nagyon tud mit kezdeni, az ő földhözragadt, haszonelvű világukban az ő isteni igazságokra épülő moráljának nem sok tere van. Az általuk megformált figurák között vannak megalkuvók, cinikusok, hitetlenek, számítók, hatalomvágyók és maguk értékrendje szerint jó szándékúak is, ahogy Johannával szembeni megnyilvánulásaik is nagyon sokszínűek: a dölyfösség, a közönségesség, a nyájasság vagy épp a férfisovinizmus, a hideg érvelés egyaránt megtalálható az eszköztárukban. Némelyik szerepükben pedig még nagy átváltozásokat is produkálniuk kell, hiszen olykor „csodákat” látnak: a marcona lovagok hódolattal Johanna mögé állnak, a lány – bár sosem látta – azonnal felismeri a rejtőzködő dauphint, Orléans egy már veszni látszó ütközet végén felszabadul a túlerőben lévő ellenség ostromzárja alól.
Bár „csak” egyetlen szerepet játszik, nem kevésbé összetett feladat jutott Hodován Jolánnak (Johanna), aki nagyszerűen élt a kihívással. A dráma címszereplője ugyanis egyszerre okos és naiv, bátor és tetterős. A máglyahaláltól fél, és bár küldetéstudata megingathatatlan, mégsem a föld fölött járó szent, hanem nagyon is hús-vér figura. A darab maga is nyitva hagyja, hogy Johannához csakugyan az egyház szentjei szóltak, vagy csak a saját képzeletét kivetítve hallucinált, abban viszont kétségünk sem lehet, hogy a küldetésében megszállottan hisz akkor is, amikor ez már inkább a vesztét okozhatja. Fogságában már-már maga is elbizonytalanodik, főleg hogy leginkább épp azzal egyházzal kerül szembe, amely – a maga logikája szerint joggal – eretneket lát benne, és amely fél évezred múltán majdan szentté avatja. (Miután egy álomjelenetben a darabban ez is szerepel, a tragédiának némi szatirikus fordulata is lesz.) „Testestül-lelkestül a föld leánya volt paraszti józanságában és csökönyösségében, de abban is, hogy elfogulatlanul, minden különösebb megrendültség és ájult tisztelet nélkül tudott érintkezni a nagyurakkal, királyokkal, főpapokkal, s az első pillantásra fel tudta mérni, hogy egyénileg mennyit érnek… A tapasztalatlan fiatalságnak és az iskolázatlan értesületlenségnek a rendkívüli és kivételes képességekkel, erélyességgel, lendülettel, bátorsággal, hittel, eredetiséggel és egyéniséggel való párosulása tökéletesen megmagyarázza Johanna pályafutásának minden egyes mozzanatát…” – írja Shaw hősnőjéről, és ez sokszínűség Hodován Jolán alakításában mind megtalálható. Beszédtechnikáján ugyan talán még lenne mit finomítani, de olyan átéléssel formálja meg a főhőst, hogy ezen könnyen átsiklik az ember figyelme. Egyszerre van benne hetykeség, tisztelet, bátorság és rettegés, bosszúvágy és méltányosság – tényleg emberi, szerethető figura, csak épp egy embertelen világban akkor is vesztésre van ítélve, ha igaza van. Nagy szerep jut a darabban kardnak, amely önmagában is ellentétet hordoz: egyfelől a gyilkolás eszköze, másfelől viszont formájával a keresztet idézi. És Jeanne magában is hordozza ezt a kettősséget, hiszen öldöklő harcba viszi a marcona lovagokat, de ő maga sohasem gyilkol, legfeljebb magát védi a küzdelemben. (Azon lépjünk túl, hogy a szereplő néha az élénél fogja meg a kardot, ami igazi harceszköznél komoly sérülést okozott volna neki.) Nem kis feladatot kapott tehát a rendezőtől Hodován Jolán, hiszen egyszerre kell nagy formátumú történelmi hősnőt, egyben azonban egyszerű vidéki lányt megformálnia, aki a nagypolitika fortélyait nem ért, de a szívére (vagy az isteni hangokra) hallgatva mégis többnyire tudja a helyes utat, és reményt ad a reménytelenségben, leckét adva felkent királyoknak, püspököknek és hadvezéreknek, akikek sokkal inkább ez lenne a dolga.
4. Aktualitás. Shaw darabja ugyan a középkorban játszódik, de már bemutatója idején is tudta mindenki, hogy számos, a saját korára vonatkozó utalást helyezett el benne, és nem csak szereplőinek modernebb nyelvhasználata miatt. Persze 1923-ban még jóval nagyobb hangsúlyt kapott a szerző erős egyházkritikája, de a mindent észszerűtlent elutasító ateizmussal szembeni ellenérzése is. (Anatole France pl. ilyen módon igyekezett minden szakralitástól megfosztani hősnőjét életrajzi könyvében.). Ezen túl a háborús tartalom a nemrég lezárult konfliktus után különösen átélhető volt.
Mai világunkban legalább olyan nehéz megérteni és átlátni a nagypolitikai érdek-összefonódásokat, pártváltásokat (árulásokat), megalkuvásokat, mint a 15. században. Ma, amikor minden döntés agyon van magyarázva, ezerféle szempontból értékelve (csak hogy politikai szimpátiáinkkal és antipátiáinkkal összhangba hozható legyen), talán időnként jobb lenne – a politikusok, influenszerek, elfogult sajtó által sugallt irány helyett – a szív, a józan paraszti ész, az erkölcs parancsaira hallgatni. Mindennek relativizálása, agyonmagyarázása, túlideologizálása helyett felismerni az igaz értékeket, és a nagyhangú szemforgatókat, tehetségtelen hatalomvágyókat és a nihilista cinikusokat elutasítani. Persze a tiszta hangokat képviselőknek ma sincs könnyebb dolga (pláne, ha hitről, hazáról is beszélni merészelnek), mert aki az uralkodó véleményektől eltér, azt könnyen lehet bolondnak bélyegezni, ha pedig veszélyt látnak benne, akkor már rakják is számukra a (virtuális) máglyát, és a kegyelemre még annyi esélyük sincs, mint Jeanne d’ Arcnak volt. Üres lelkű szkeptikusokkal pedig már annyira tele van a világunk, hogy – ha rájuk hallgatunk – lassan nem is lesz miben hinni. De ezen túl is számos olyan erkölcsi-filozofikus-társadalmi problémára történő utalás fedezhető fel a történetben, amelyek miatt a kamaradráma mai világunk elé is tükröt tart.
Egy szó, mint száz: a Johannát meg kell nézni, ugyanis jó darab, remek az átdolgozás, kiváló az előadás, és a gondolkodó nézőt biztosan nem hagyja érintetlenül. (Johanna – kamaradráma G. B. Shaw tragédiája alapján. A Rábl Színpad és Zenei Közösség előadása, Belvárosi Közösségi Ház, 2024. május 2. Rendezte: Dely Géza)
