Mayer István
A középkor egyik ikonikus nőalakját, Jeanne d’Arcot idézi fel a Rábl Színpad új előadása, elsősorban George Bernard Shaw Szent Johanna című darabjára támaszkodva. Az eseménysor jól ismert: a százéves háború alatt egy egyszerű parasztlány látomásainak hatására férfiruhát és fegyvert ölt, hogy győzelemre vezesse a francia népet. Sikerei dacára az angolok kezére adják, ahol az egyházi törvényszék eretnekség vádjával máglyahalálra ítéli. Sok feldolgozást ért meg mindez, többek között Voltaire és Mark Twain fantáziáját is megmozgatta – hogy két merőben eltérő szerzőt említsünk.
A színdaraboknál bevett felvonásokra osztás helyett Shaw hat „kép” segítségével rekonstruálja az orléans-i szűz történetét, melyek Johanna küldetésének egy-egy meghatározó epizódját mutatják be. A Shaw-darab különlegessége másban is megnyilvánul. Szerzője teljes értékű tanulmánnyal vezeti fel a szöveget. Magában a darabban a megszokott színházi instrukcióknál sokkal részletesebb helyzetleírásokat olvashat az, aki előadás helyett – illetve szerencsésebb esetben előtte vagy utána – a nyomtatott változatot veszi kézbe. Sajnos ez utóbbi nem is annyira könnyű, mert a magyar könyvpiac – ha hihetünk az Országos Széchényi Könyvtár katalógusának – évtizedek óta adós egy friss, akár korszerűsített kiadással. A tavalyi év a darab keletkezésének centenáriuma például kiváló alkalom lett volna erre.
A rövid könyvészeti kitérő után térjünk vissza Johannához és társaihoz! Csalóka volt az előző mondat: Johannát pályafutása során nem kíséri senki, nincsenek segítői, mindent maga visz véghez. Természetesen nem légüres térben mozog, hiszen követői természetesen vannak, de egyenrangú társa nincs, ő pedig csak Szent Katalin és Szent Margit vélt vagy valós sugalmazásait követi hűségesen. Johanna nem egy a sokak közül, hanem olyan, aki kilóg a sorból, és ez okozza végzetét.
Shaw drámájának hat képéhez a Rábl Színpad előadásában egy „nulladik” is társult: az ifjú Johanna gyóntatójához járul, ahogy minden nap, vagy akár naponta több alkalommal. Bűnösnek hiszi magát, mert tökéletlennek véli a hitét, valamint azért, mert elbújt, amikor nővérét az angolok meggyalázták, majd megölték. A Johannát alakító Hodován Jolánnak számos arcát megismerhettük az előadás alatt. Itt talán a legnyilvánvalóbb a hétköznapi egyszerű lélek megnyilvánulása. Johanna a végletekig buzgó – és ismét a végleteknél vagyunk.
Ahogy fentebb írtam, a végkifejletet mindenki ismeri, de az afelé vezető útnak nincs hiteles leírása, így a szerző fantáziájának semmi nem szabott határt. Merész húzás talán, de a Johanna nem mentes a komikumtól sem. Az első kép, amelyben a hős felszerelést és embereket kér, hogy Orléans falaihoz vezesse a lovagokat és a dauphint, kimondottan mulattató. Tóth Dánielnek jó érzéke van a komikus szerepekhez, melyet Dely Géza rendező (egyben a darab harmadik szereplője) jó érzékkel használ ki. Persze magát Delyt sem kell félteni, hiszen hogyne mulatnánk a várúron, akiből egy 17 éves parasztlány bolondot csinál?
Őbelőle viszont nem lehet bolondot csinálni: következő képünkön azonnal felismeri az érsekkel szerepet cserélt dauphint. Tóth ismét komédiázik, Dely szerepében viszont megjelenik az egyház szigora, amelynek képviselőinek kezdettől ellenérzései voltak az állítólagos látomásokra hivatkozó lánnyal szemben, majd idővel halálba küldték őt.
Nem kívánok végighaladni mindegyik képen: aki szerencsés, megtekintette vagy meg fogja tekinteni a darabot, aki kevésbé, elolvashatja a drámát. Nem csinálok titkot belőle, megfogott az előadás, különösen a zárlat. Csak jelzésként utalok arra, ami valamelyest zavarta az élményt. A díszlet ugyan egyszerű volt, és több funkciójában is használták, viszont megoldható lett volna akár annak teljes elhagyása is – engem néha kizökkentett a farostlapok rakosgatása. Szintén marginális jelentőségű, talán nem is mindenki veszi észre, de az egyébként szép kialakítású kardot (az egyetlen igazán fontos kellék a darabban, Vass János munkáját dicséri) Johanna sokszor az élénél fogja, ami valódi fegyver esetében fájdalmas ballépés lenne… De nyugodtan vegyék mindezt kötözködésnek, a kritikusi szerep túlgondolásának.
Számomra kicsit nehézkesen indult be a produkció, bár lehet, hogy ez az érzés csupán magas elvárásaimból adódott, ugyanakkor a színészeknek is szüksége lehet olykor egy kis időre, hogy úgymond belemelegedjenek a produkcióba. Mondhatnánk, hogy ez különösen a két férfi szereplőnek okozhatott nehézséget, hiszen ők több alakot is megszemélyesítettek, de igaz ez a főszereplő esetében is: Johanna számos arca tárul elénk. Ő az öntudatos parasztlány, a félelem nélküli hadvezér és a megszeppent gyermek: mindez egyaránt megnyilvánul a játékban.
Nehéz feladatot állítottak tehát önmaguk elé a társulat tagjai, de sikerrel vették az akadályt. Hodován Jolán rendkívüli átéléssel alakította Johannát, sikerrel adta át a lány fanatizmusát, bizonytalanságát, mélységes hitét és kétségeit is. Dely Géza legjobb teljesítménye az arc nélküli Kísértő megszemélyesítése volt. Ez az alak nem szerepel a Shaw-darabban, de kiválóan illeszkedik bele. A karaktert Luc Besson – számomra kevésbé emlékezetes – filmjéből kölcsönözték, de akár hatással lehetett rá a Passió vagy éppen a Krisztus utolsó megkísértése Sátánja is. Tóth Dánielnek fentebb komikusi tehetségét méltattam, faragatlan katonából Johanna elkötelezett követőjévé átlényegülése éppúgy megsüvegelendő.
Ki volt Jeanne d’Arc? Látomásai valódiak voltak, vagy csupán egy szkizofrén elme teremtményei? Szent volt-e? Nem könnyű kérdések, nem is kapunk rá egyértelmű válaszokat a darabból, ahogy egyéb forrásokból sem. Annyi bizonyos, hogy rendkívül nagy hatást gyakorolt mindenkire, aki csak találkozott vele, és mélyen hitt abban, amit szentjei sugalmaztak neki. Az sem magától értetődő, mi okozta bukását. Hogy ez bukásnak tekinthető-e, az is erősen vitatható. Nyilvánvaló, hogy a kor e
mberének komoly fenntartásai voltak egy nadrágot viselő, vértes nővel szemben – de ma sem magától értetődő, hogy egy női katona férfi társaihoz hasonló tiszteletet élvezzen.
Amikor hagyják az angolok kezére kerülni, nyilvánvalóvá válik, hogy végleg meg akarnak tőle szabadulni. Johanna mindig közel állt az eretnekséghez, ez pedig a maga korában végzetes következményekkel járt. Mégis sok lehetséges kiutat kínáltak neki, hogy elkerülje a kivégzést. Nem derül ki, hogy az ügyét vizsgáló papot valóban jó szándék vezérelte-e, de Johanna, egyetlen gyenge pillanatot leszámítva eltökélten ragaszkodott saját, a korszellemnek gyökeresen ellentmondó meggyőződéséhez. Shaw előszava szerint az adott kor keretei között jogos volt az ítélet, bármennyire is szörnyű ezt kimondani.
Különös, hogy mindössze negyedszázaddal halála után máris rehabilitálták, illetve mártírnak nyilvánították Jeanne-t (bár valójában még nem boldoggá, amint a darabban elhangzik). Nem gyakori, hogy az egyház gépezete felülvizsgálja korábbi döntését, különösen ilyen rövid idő alatt. Igaz, Károly király, a korábbi dauphin gyakorlatilag neki köszönhetette trónra lépését, de ahogy fiatalkorában is elnyomta az egyház, lehetett volna ez később is így. Ám közben véget ért az angolok elleni háború, így számos kérdést újraértékeltek. Ez azonban sajnos nem támaszthatta fel a kivégzettet.
De vajon hogyan viselkednénk valakivel, aki ma szentek hangjaira hivatkozva szólítaná szent háborúra népét, vélt vagy valós ellenséggel szemben? A Karamazov testvérek Nagy Inkvizítora egyenesen a visszatért Jézust küldené vérpadra. A mai emberek egyáltalán nem hisznek a csodákban, még a magukat hívőnek tartók túlnyomó többsége sem. Napjainkban, legyen a próféta nő vagy férfi, fiatal vagy idős, minden bizonnyal őrültnek hinnénk, és a pszichiátria zárt osztályára száműznénk, rosszabb esetben terrorveszélyes személyként még börtönbe is kerülne. A legkisebb annak az esélye, hogy elfogadnánk a hitét és gondolatainak jogos voltát, netán követnénk őt buzdító szavára.
A kérdést („Mi lenne, ha ma járna köztünk Johanna?”), maga a darab is felteszi. Utolsó jelenetében a közönséget szólítja meg a színjátszó. Együttérzést remélve vonja kérdőre a nézőket, de néma csend a válasz. És ezúttal fájdalmas a színházlátogatók fegyelmezettsége… (Johanna – kamaradráma G. B. Shaw tragédiája alapján. A Rábl Színpad és Zenei Közösség előadása, Belvárosi Közösségi Ház, 2024. május 2. Rendezte: Dely Géza)
Fotók: Kelemen Áron
