N. Kovács Zita
A fotográfiáról komolyan gondolkodó Roland Barthes szavaival szeretném bevezetni Kelemen Áron kiállításának megnyitó gondolatait: „…bele kellett törődnöm abba, hogy írásomban két hang keveredik: a banalitás hangja (azt mondom, amit mindenki lát és tud) és egy ettől elütő, egyéni hang (amelyben nagy emocionális lendülettel megpróbálom visszaszorítani ezt a banalitást). Mintha egy olyan igének keresném a lényegi sajátosságát, amelynek nincs infinitivusa, csak valamilyen módban és időben ragozott alakja.”
Baja város elmúlt hat évének eseményei, hétköznapi és ünnepi pillanatai ma egy helyen sűrűsödtek össze: Kelemen Áron kiállításában. Áront gyerekkora óta ismerem, első találkozásom képzőművészeti munkáival az 1990-es évek végén, a Vizuális Iskola kiállításaiban és erdélyi alkotótáborában történt. Maroshévíz mellett, a ratosnya-jódi református templom festett mennyezetkazettáinak tervezésében, elkészítésében vettünk közösen részt, ő mint alkotó, én mint kísérőtanár. Az eltelt 25 évben sokszor dolgoztunk, együtt, néhány évig a Türr István Múzeum munkatársaiként is. Bevallom, én nagy rajongója vagyok Áron munkáinak, szeretem és tisztelem fényképeit, könyvszerkesztői, tervezőgrafikusi, plakáttervezői, arculattervezői, logótervezői tevékenységét. Muszáj lenne ezekből is bemutatni egy válogatást, de most bele kell törődnünk abba, hogy Áron rendkívül sokrétű munkáiból (amelyek a grafika műfajától a fotón át a tervező grafikáig terjednek) és több tízezer fotója közül első kiállításában ma egyetlen műfajjal találkozhatunk a sajtófotós válogatásában. Ahhoz azonban, hogy kikristályosodjon és ennyire esszenciálissá váljon látásmódja, hogy ennyire tisztán tudja, mit akar mondani, véleményem szerint a mindenen keresztül vezetett az út.
A sajtófotó lassan száz éve önálló műfaj a fotográfiában. A hétköznapok műfaja. Sőt, mára a digitális világ műfaja. Az ezredforduló óta szinte napról-napra szűkül a nyomófelület, így a képek egyre kevésbé jelenhetnek meg eredeti, nyomtatott formájukban. Hogy milyen kár, azzal most szembesülhetünk: eltűntek a hangsúlyokat kiemelő, az értelmezést segítő, kreatív, izgalmas képriportok. Mindezt, ha nem is pótolja, de felidézi Kelemen Áron kiállítása, amelyben megpróbálja őszintén megjeleníteni, amit számára a fotográfia jelent. Sem ő, sem képei nem titkolják, hogy nem csak azért készülnek, hogy meggyőzzenek bennünket egy esemény, egy pillanat valóságosságáról, hanem azért is, hogy azt az érzést felidézzék, azt a hatást gyakorolják, amely az exponálás pillanatában megtörtént.

Fotó: Nievel Béla