Őskáosz és hangzavar helyett színes kultúrkavalkád

Őskáosz és hangzavar helyett színes kultúrkavalkád

Beszámoló a 15. Kolozsvári Magyar Napokról

Sándor Boglárka – Mayer János

Lapunk nem véletlenül tartotta távol magát a Bajai Halfőző Fesztivál kapcsán kialakult, indulatoktól és aktuálpolitikai felhangoktól sem mentes vitától. Azt több fórumon is kifejtettük már, hogy egyáltalán nem látjuk szerencsésnek az irányt, amelybe a rendezvény – már jó néhány éve – elindult. Azt érzékeljük ugyanis, hogy a halfőző teljesen elvesztette egykori népünnepély jellegét, egyre jobban kiszorult belőle mind a sajátos bajai jelleg, mind a magas kultúra, és a fesztivál olcsó tömegigényeket kielégítő tucatprodukcióvá silányult, ahol szinte minden egy hangos, drága rétegzenei műfaj erősen nyereségorientált bulijának kísérőrendezvénye lett.

Azt is régóta hangsúlyozzuk, hogy ahhoz, hogy a bajai rendezvény ismét a helyieké (is) legyen, és hogy az idelátogatók rendszeresen visszatérjenek, a teljes koncepciót újra kellene gondolni, talán nem is pusztán csak városvezető politikusok és főállású rendezvényszervezők között. Jelen írásunkban egy olyan programsorozatot mutatunk be, amelyet jó példaként állíthatunk a az esemény szervezéséről felelősen gondolkodók elé – a Kolozsvári Magyar Napok (KMN) ugyanis valóban a helybeli és odalátogató magyarok (és nem magyarok) ünnepe. Szervezői szándékosan nem is fesztiválként tekintenek rá, ugyanis – mint az idei műsorfüzetben olvasható – a rendezvény „az állandónak, közös értékeink újrafelfedezésének szolgálatában áll” az „egyszer használatos, mindig új és saját képünkre formálható divatárunak” való behódolás helyett. Mondhatjuk persze, hogy ezek csak szép szavak, de aki csak egyszer is szemtanúja volt az évről évre tízezreket az erdélyi kincses városba csábító eseménynek, pontosan tudja, hogy a szervezők mindehhez megalkuvás nélkül tartják magukat. Azt is lehet vitatni, hogy egy – vonzáskörzetével együtt – közel félmilliós nagyváros rendezvényét érdemes-e a néhány tízezres Bajáéval összehasonlítani. Ez természetesen igaz: egy hét alatt 500 (!) rendezvényt nálunk nem lehetne megtartani, de azért ne felejtsük el, hogy Kolozsvár magyar lakossága mára kb. 50 ezerre zsugorodott, ami nem is olyan sokkal több, mint városunk népessége. (Igaz, az egyetemek és számos magyar kulturális intézmény miatt a súlya ennél jóval nagyobb.) De úgy látjuk, nem a rendezvény méreteinek tekintetében lenne a leginkább tanulnivalónk az erdélyi várostól, ahová szívünk szerint elküldenénk továbbképzésre mindazokat, akik városnapokat, helyi fesztiválokat és népünnepélyeket szerveznek.

1. Egy kis KMN-történelem

A Kolozsvári Magyar Napok nem számít régi rendezvénynek; 2011-ben tartották meg először, főszervezője azóta is a Kincses Kolozsvár Egyesület (KKE), amelyhez időközben a Kolozsvári Magyar Napok Egyesület is csatlakozott. Előbbi egyesület adja ki évről évre a A Kincses Kolozsvár kalendáriuma c., rendkívül igényes kiadványt, amelyet a helyi tudományos, kulturális, művészeti élet legjobbjai töltenek meg írásaikkal.

A mindig augusztus 20. környékén zajló esemény koncepciója nem sokat változott a kezdetek óta, legfeljebb a programok és a szervezésébe/ lebonyolításába bevontak és a résztvevők száma nőtt. Hogy a helyiek mennyire magukénak érzik KMN-t, azt főképp az igazolja, hogy szinte nincs is olyan kulturális centrum, magyar kötődésű vendéglátóegység, oktatási intézmény, egyházközösség vagy épp civil egyesület, amely ne szervezne programokat, vagy legalábbis ne igyekezne helyet biztosítani valamely kapcsolódó rendezvénynek. (A programfüzet szerint 60 hivatalos helyszín volt.) Így aztán Kolozsvár egész történelmi belvárosa az események részesévé válik, és nem nagyon tudunk úgy elkeveredni, hogy valahol ne botlanánk igényes programokba. Ezek nem mindegyike vonz hatalmas tömegeket; egy-egy pódiumbeszélgetés, irodalmi felolvasás, ismeretterjesztő előadás olykor csak néhány tucat érdeklődő előtt zajlik, ám ettől nem kevésbé érdekesek.

A városba látogató vendégek kedvéért ilyenkor szerveznek vezetett látogatásokat a gyönyörűen felújított főtéri Szent Mihály-templomba (a toronyból az egész várost meg lehet csodálni), a Házsongárdi temetőbe, és a helyi múzeumok egy-egy időszakos kiállítását is szakszerű vezetés mellett lehet megcsodálni. A kolozsvári eseménynek fontos része a Farkas (Kogălniceanu) utcai kirakodóvásár, ám ebben nyoma sincs fröccsöntött játékpisztolyoknak, villogóknak és más bóvli árunak; itt valódi kézműves termékeket lehet venni a házi sajtoktól, kürtőskalácson és szörpökön át a bőrdíszműig. (És minden árus beszél magyarul.) A közelben találjuk a múzeumok sétányát is: ebben erdélyi és anyaországi múzeumok is bemutatkoznak, gyakran játékra is hívva a hozzájuk betérőket. Szép forgalma van a könyves standoknak is, lényegében az összes erdélyi és sok magyarországi kiadó is jelen van ilyenkor, többen kedvezményeket is kínálnak termékeikre. Természetesen ebben a forgatagban is lehet enni-inni is, ez – a hazai fesztiválokhoz hasonlóan – ott sem a legolcsóbb mulatság; igaz, hogy az egyre inkább világvárosi jegyeket öltő Kolozsvár éttermeihez képest az árak nem kirívóan magasak. (Egy korsó csapolt Ursus sörért 12 lejt, kb. 900 Ft-ot kellett fizetni a fesztiválbódékban, de legalább a korsót nem kellett megvásárolni mellé.) Az is fontos, hogy fő eseményekhez minden nap ingyenes gyermekprogramok, sportrendezvények, illetve -bemutatók és edzések is kapcsolódnak, így a családok minden tagja megtalálhatja a maga örömét, önkéntesek még gyermekmegőrzést is vállalnak, ha a szülők a nagyobb bulik forgatagába vetnék be magukat.

Sok vita folyt arról, hogy egy-egy városnap, fesztivál zenei programjának milyen igényeket kell kielégítenie. Az erdélyi város 2024-es rendezvényén összesen négy színpadon várták a rajongókat, és ezek fellépőinek listáját látva elmondható: számos zenei irányzat és korosztály találhatta meg az ízlésének megfelelőt a koncertek között. A főtéri nagyszínpadon idén a következők léptek fel: Zanzibár, Neoton Família Sztárjai (szerda), Parno Graszt, Elefánt (csütörtök), Debrecen Big Band + Vastag Tamás, Miklós Gyuri Gitárest és a LetShow (péntek), Raklap, Kowalsky meg a Vega (szombat), magyar nótagála, Demjén Ferenc (vasárnap) – vagyis a poptól az alternatív rockig, a világzenétől a jazzig és a magyar nótáig mindenféle műfaj megjelent. És ha ehhez hozzátesszük, hogy a kisebb színpadokon musicalválogatást, gyermekkoncertet, operettdélutánt és vonósnégyest is meg lehetett tekinteni, akkor elmondható: tényleg volt kínálat. (A korábbi években többször egy-egy rockoperát is színpadra állítottak, mi például itt is láttuk az István, a királyt vagy a kevésbé ismert, de nagyon hatásos Zrínyi, 1566 c. rockmusicalt.) Mindezeken túl idén egyházzenei biennálé is zajlott a városban kiváló erdélyi és magyarországi kórusok részvételével, amelyeknek a belváros különböző templomai adtak otthont. Szűkebb körben további komolyzenei hangversenyek és néptánctalálkozó is színesítette a programot – és mindegyiknek volt közönsége! Ahogy a számtalan előadásnak, könyvbemutatónak, tárlatvezetéseknek színielőadásnak, bábszínháznak, pódiumbeszélgetésnek, filmvetítésnek, borkóstolóknak is. A mintegy 500 program felsorolása e helyt értelmetlen volna; akit érdekel, az nyugodtan böngéssze át honlapunkon: https://magyarnapok.ro/2024/esemenyek/!

Az is igaz, hogy a KMN komoly költségvetésű rendezvény, amelynek támogatói között megtaláljuk megtalálható a helyi önkormányzat, a magyarországi Kulturális és Innovációs Minisztérium mellett számos – többnyire helyben is érdekelt – romániai és magyar cég és alapítvány is. A rendezvény műsorfüzete 80-nál is több szponzort nevez meg, 5 kategóriába (támogatók, kiemelt támogatók, főtámogató intézmények, főtámogatók, a rendezvényt támogatja) sorolva őket, és hozzájuk csatlakoznak az inkább a szervezésben szerepet vállaló kiemelt, ifjúsági és médiapartnerek. Ezen túl kisebb összegű (10, 20, illetve 50 lejes) adományokkal bárki a rendezvény egyéni támogatójává is válhat. A programsorozat csaknem száz oldalas, rendkívül informatív és gondosan megtervezett (és ingyenes) műsorfüzete minden fontos információt tartalmaz, amit a rendezvény kapcsán tudni érdemes.

Saját élmények 2024-ből

Minthogy mi csak augusztus 22-én, csütörtök este érkeztünk meg Erdély fővárosába, a már előző péntek óta tartó esemény első napjairól lemaradtunk. Az eseménysor hivatalos megnyitását minden évben a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében zajló nyitógála jelenti (idén augusztus 19-én a Magyar Állami Népi Együttes tánckoncertje adta a gerincét). Ezt értelemszerűen nem láthattuk, és a rendelkezésre álló három napon is fájó szívvel kellett válogatnunk a jobbnál jobbnak ígérkező programok között, mert minden vonzó eseményre nem lehetett eljutni, főleg ha a baráti találkozásokra is akartunk időt szakítani.

Péntek délelőtt – miután kicsit körülnéztünk a kézműves- és termelői vásárban, és belehallgattunk a Babeş-Bolyai Tudományegyetem doktorandusz hallgatóinak egy-egy, saját kutatásaik első eredményeit taglaló előadásába – a REFO udvar felé vettük az irányt, ahol a Kossuth-díjas író Visky Andrással hallgattunk pódiumbeszélgetést, amelynek apropóját A test történetei c. könyvének bemutatása adta, de aztán sok egyébről is szó esett. Innen a Bocskai-házba siettünk, ahol a kiváló középkor- és művészettörténész, Lupescu Radu vezetésével tehettünk volna történelmi sétát Hunyadi Mátyás, illetve Bocskai István fejedelem szülőházában. Azért csak volna, mert olyan sok volt az érdeklődő – a román intézménynek helyet adó Mátyás-szülőházba általában nem lehet csak úgy bejutni –, hogy a felvezető előadásra egyszerűen nem fértünk be a terembe, az ajtóban állva pedig élvezhetetlen volt. (Pedig előtte vacilláltunk, hogy ne az e rendezvénnyel egy időben tartott, az 1944. augusztus 23-i román háborús kiugrásról szóló kerekasztal-beszélgetést hallgassuk-e meg inkább – a torlódás miatt mindkettőről lemaradtunk…) Viszont így lehetőségünk nyílt arra, hogy a szomszédos teremben megnézzük a fiatal – még középiskolás – helyi festőtalentum, Szélyes Panna kiállítását, amely a költészettel is próbálkozó alkotónak a szürrealizmussal érintkező oldalát mutatja be. Neve talán ma többségünknek nem mond sokat, de könnyen lehet, hogy még hallani fogunk róla. Némi ebédszünet után viszont egy másik izgalmas pódiumbeszélgetést már meghallgathattunk az MCC Lounge-ban. Ennek témáját a román színekben versenyző magyar sportolók adták, résztvevői pedig a legutóbbi olimpiát is megjárt Incze Kriszta birkózó, a Román Jégkorong Szövetség elnöke, Nagy Attila, valamint Killyéni András kolozsvári sporttörténész voltak. Mindannyian számos történettel, múltidézéssel mutatták be, milyen dilemmákkal, nehéz szituációkkal találkozik egy-egy sportoló, ha kisebbséghez tartozóként országát képviseli.

Este a főtéri nagyszínpad előtt volt jelenésünk, ugyanis ott tartották a Kolozsvári házibulit, amelyhez Miklós Gyuri és a Gitárest, valamint LetShow zenekar nyújtotta zenei alapot. Mindkét csapat kipróbált helyi rockzenészekből szerveződött, és elsősorban a magyar rockzene klasszikusait tűzik műsorukra. Régóta állandó fellépői a KMN-nek, a nagyszínpadi fellépés lehetőségét pedig az elmúlt évek bulijainak sikere alapozta meg a számukra, amikor a Bánffy-palota udvara kicsinek bizonyult a közönségük számára. S hogy ez nem volt indokolatlan, igazolja, hogy a rendezők adatai szerint mintegy 25 ezer ember volt kíváncsi rájuk. Miklós Gyuri és csapata Baján is többször fellépett már, az pedig külön érdekesség volt, hogy a banda egyik éneseként a mikrofon mögé állt az alapító gitáros/énekes fia, Miklós Marci (lapunk egykori reklámarca) is, akit nemrég még a Bajai Fiatalok Színházának előadásain láthattunk. Az ünnepi alkalomra a csapatok több vendéget is hívtak, így tiszteletét tette a kultikus kolozsvári rockbanda, Knock Out két tagja (Lénárd „Yogi” József, Gábora-Máté Éva), Farkas Loránd színművész és Zsigmond László operaénekes is. A két, hasonló műfajban mozgó, de azt mégis eltérő felfogásban játszó csapat nagyjából 10 nótánként váltotta egymást a színpadon, hogy aztán a végén közös produkciók is szülessenek. Az egyre inkább belelkesülő publikum pedig együtt énekelte a jól ismert örökzöldeket az okkal elérzékenyülő muzsikusokkal: ennyi lelkes ember előtt játszani még a tapasztaltabbaknak sem minden nap adatik meg.

A szombati nap nyitásaként egy vezetett sétára jelentkeztünk a híres Házsongárdi temetőbe, ahol persze nem egyszer jártunk már, de ez is olyan hely, amely mindig tud újat mutatni az oda látogatónak. Különösen akkor, ha olyan kalauzt kap mellé az ember (vagy százan voltunk egyébként), mint Sipos Dávid, a Házsongárd Alapítvány titkára, akinek szinte minden síremlék és a benne nyugvó személyiségek kapcsán volt egy-egy jó története, amelyek révén a legendás sírkert látogatása vidám pillanatokat is okozott. Persze mesélt a sírmegváltás körüli, már-már maffiamódszereket idéző anomáliákról, az Alapítványnak a történelmi síkövek megmentésééért a román hatóságokkal folytatott, olykor sziszifuszi küzdelméről is, amiből kiderült, hogy ikonikus, de mára kihalt családok síremlékei sincsenek biztonságban, ha a sírhelyre szemet vetettek. Arra természetesen esélyünk sem volt, hogy a temető (vagy akár a kijelölt séta) teljes útvonalát bejárjuk, viszont az ember újra meg újra kedvet kap, hogy visszatérjen ide.

Este újabb izgalmas kulturális élmény várt ránk az unitárius templomban, ahol szatmárnémeti Harag György Társulat színművészei tartottak felolvasószínházi előadást „…majd és mindig csak találkozhatunk…” címmel. Előadásuk Páskándi Géza író és Pinchas Müller (Müller Frigyes) názáreti főrabbi évtizedeken át tartó levelezését dolgozta fel. A két férfi a Duna-delta egyik kényszermunkatáborában ismerkedett meg egymással, ahová 1956 után kerültek a romániai kommunista rendszerrel szembeni kiállásuk miatt. Szabadulásuk után soha nem találkoztak személyesen egymással, ráadásul előbb Müller Izraelbe, majd Páskándi az 1970-es évek elején Magyarországra települt át, de levelezésük – a postai nehézségek, a levélcenzúra és életkörülményeik jelentős megváltozása ellenére – mindvégig rendszeres maradt. A levélváltások nemcsak személyes sorsuk fordulatait dokumentálják, hanem rendszeresen folytatnak egymással erkölcsfilozófiai vitákat, a lét (a saját lét), a művészet értelmét feszegető polémiákat is. Minthogy mindketten mesterei a nyelvnek – pedig Müller időközben a jiddist és a hébert többet használta a magyarnál –, szövegeik úgy is hihetetlenül élvezetes atmoszférát teremtettek, hogy minimális zenei kíséreten túl kizárólag a művészek felolvasásai hangzottak el.

Lett volna épp számunkra is izgalmas program szombat este vagy vasárnap napközben is, de ezt az időt leginkább az ismerősökkel, barátokkal történő találkozásra használtuk ki. Vasárnap délelőtt azért még megnéztünk két érdekes, időszaki kiállítást a Bánffy-palotában: az egyik Kolozsvárt mutatta be a legkülönbözőbb korokból származó képeslapokon, amelyeknek a szövegében való elmélyülés is visszarepítette az ember az elmúlt idők gondolatvilágába. A több ezer anzikszkártyából álló gyűjtemény nemcsak a műfaj, hanem a város fejlődését is bemutatta. A másik tárlaton a székelyföldi (baróti) Incze Mózes kortárs festő- és grafikusművész munkásságával ismerkedtünk meg Határolt végtelen című kiállítása révén. A friss Munkácsy-díjas alkotó klasszikus technikákat modern látásmóddal vegyítő képei szintén magával ragadják a nézőt.

Némi szerencsének is köszönhetően estére sikerült belépőhöz jutnunk a Kolozsvári Magyar Állami Színház stúdiótermébe, Vecsei H. Miklós Janovics című darabjának ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett, premier előtti előadására. A meghatározhatatlan műfajú, a zene, tánc, a film és a prózai színjátszás elemeit egyaránt alkalmazó, helyszíneket és idősíkokat gyakran váltogató színmű az 1918 előtti kolozsvári színház utolsó igazgatójának, Janovics Jenőnek életét (vagy legalábbis annak némely csomópontját) állítja a középpontba. A színész, rendező, filmproducer stb. életén alaposan nyomot hagyott a történelem, különösen az időszak, amikor a románok birtokba vették a várost, és persze a színházra is rátették a kezüket. Különleges hangsúlyt kap a magyar társulat utolsó Hamlet-előadása, amely után a színház vesztét érző nézők nem akarnak felállni a helyükről. De a valódi nézők sem nagyon: ez az előadás ugyanis annyira felborítja a hagyományos színházi kereteket, hogy amikor a néző azt hiszi, vége van, és vastapssal jutalmazza a színészeket, az előadásból még jó félóra hátra van, amikor pedig tényleg befejezik, a publikumot úgy kell hazaküldeni… A játék ráadásul tele van számos utalással a társulat korábbi, sőt későbbi munkáira, igazi kísérlet ez a műnem kereteinek kitágítására, maga az előadás pedig többrétegű jelentéstartalmat hordoz. Persze sem teljes élettörténetet, sem egy elejétől végéig elbeszélt sztorit nem kapunk, mégsincs bennünk hiányérzet. (Arról nem is beszélve, hogy több nagyszerű alakítást is kapunk az egyébként eleve többnyelvű – feliratozott – előadás során.) Persze ez a modern színházfelfogás biztosan nem mindenkinek tetszik – volt, aki a szünetben távozott is –, mi szerencsésnek tartjuk magunkat, hogy láthattuk. Igaz, a téma miatt Kolozsváron ez a darab nagyobbat üt, mint máshol, erkölcsi tanulságai nemcsak ott érvényesek.

 

A színházi élmény miatt le kellett mondanunk a KMN Zárógálájáról és Demjén Ferenc nagyszínpadi koncertjéről, de ott nélkülünk is voltak elegen. Néhány pillanat erejéig még beletekintettünk a kolozsvári színészekből álló zenekar, a Loose Neckties Society koncertjébe is, ami azért is izgalmas, mert a csapat egyik tagja, Farkas Loránd kb. egy órával előtte még a Janovics-darabban is szerepelt, mielőtt átsietett volna Bánffy-udvarba. Mi egy hangulatos helyi sörözőben, csendes baráti beszélgetéssel hagytuk lefolyni az este hátralevő részét, mert tudtuk: másnap irány hazafelé. Aztán a hazaút is tartogatott némi meglepetést, hiszen Nagyszalontáig az utat a Szegeden élő francia történész (hazája tiszteletbeli konzulja), Jérémy Floutier autójában tettük meg, így még utazás közben is sok ismerettel gazdagodtunk. (Sofőrünk maga is a KMN előadója volt.)

Összegzés

Mint a fentiekből látható, az egész hetes programsorozatnak csak három napját, és ez utóbbiak kínálatának is kis részét látogathattuk meg. Ám akár e kis ízelítőből, akár a KMN programfüzetét vagy honlapját böngészve is megállapítható, hogy a rendezvény szinte minden korosztály és mindenféle közönségréteg számára kínált kedvére való szórakozást, de akár komoly művelődési lehetőségeket, magas színvonalú kulturális élményeket is. A szervezők akkor sem engedtek az olcsó tömegkultúra csábításának, ha – állítólag – „erre van igény”, és ebből lehet komoly bevételeket produkálni. Az is szépen kiderült, hogy bár bizonyos időpontokban akár három színpadon is zajlottak koncertek, a főtértől és belvárosi forgatagtól távolabb eső utcákban mégis nyugodtan lehetett pihenni – ez ma már főképp akarat és megfelelő hangtechnika kérdése. Ezen túl pedig úgy is nagyszerű élményekhez lehetett jutni, hogy az ember egyetlen banit sem költött rá – a zenei, a kulturális és gyermekprogramok csaknem mindegyike teljesen ingyenes volt!

Nem állítjuk, hogy városunk szebb napokat látott megarendezvényét csak ebben az irányban lehetne újragondolni. Az viszont bizonyos, hogy újra kellene gondolni, és a jövőbeni tervekhez érdemes lenne inspirációkat, jó példákat gyűjteni, és a hasznosítható ötleteknek a helyi viszonyokhoz és lehetőségekhez történő adaptálása révén a halfesztivál is újra valódi népünnepéllyé válhatna. Mert a Kolozsvári Magyar Napok kapcsán a legnagyobb élmény nem is maga színes kultúrkavalkád, hanem az volt, hogy ez az egy hét sokat ad a kolozsváriaknak (akiknek eszébe sem jut augusztus derekán „elmenekülni” otthonról), az onnan elszármazottaknak (akik rendszeresen ilyenkorra időzítik szabadságuk és hazalátogatásuk időpontját), az állandó KMN-vendégeknek (akik számára is mindig van újdonság a programok között) és az először ott járóknak (akiket mind a dinamikusan fejlődő város, mind a kínálat joggal lenyűgöz). Szomorkodni legfeljebb amiatt lehet, hogy sok, figyelemre érdemes programról le kell mondani, de hogy valaki semmi neki valót ne találjon, egyszerűen elképzelhetetlen. Igazi magyar ünnep ez tehát a magyar államalapítás ünnepe környékén, amelyet azonban nem a megszokás tart életben, hanem a valódi összetartozás élménye. Sokat tanulhatnánk tőlük.