A Rábl Színpad és Zenei Közösség Molière-bemutatója
Mayer István
Merész vállalkozás egy 17. századi darabot a 21. század közönsége számára fogyaszthatóvá, élvezhetővé tenni. Ezt kísérelte meg a Rábl Színpad és Zenei Közösség, amikor Molière Georges Dandin, avagy a megcsúfolt férj című színművét állította színpadra. A komédiát – már amennyiben a mű tényleg annak tekinthető (erre később visszatérek) – eredetileg a versailles-i kastélyban, a Napkirály és 3000 arisztokrata vendége előtt, ezúttal jóval szerényebb körülmények és merőben eltérő közönség előtt adták elő. A főnemesség helyett ezúttal városi polgárság tekintette meg a produkciót. A két színpadi feldolgozás nemcsak ebben tér el egymástól: az eredeti, versailles-i „verzió” zenés-táncos darab volt, nem kisebb zeneszerző, mint Jean-Baptiste Lully dallamaival.
Persze kevés értelme van ilyen közvetlen összehasonlításokkal élni ez esetben, legfeljebb annyit szögezhetünk le, hogy a szövegében és megvalósításában gyökeresen eltérő adaptáció üzenete is legalább ennyire módosult. Fontos kérdés ellenben, hogy mi volt a rendező célja. Perényi Balázs koncepciója talán az lehetett, hogy a 21. századi közösségnek is befogadható, könnyed szórakozást nyújtson. Ha valóban ez volt a célkitűzés, az maradéktalanul megvalósult, hiszen a közönség hallhatóan élvezte az előadást. (A társulat sikeres fesztiválszereplése révén nyerte el a lehetőséget, hogy a neves rendező-színházelmélet-oktatóval, a Pesti Magyar Színiakadémia tanárával dolgozhasson együtt – a szerk.)
A történet szerint a gazdag paraszt Dandin, azok adósságainak kifizetéséért cserébe benősül egy nemesi családba. Ugyan nemesi címben részesült, a „valódi” főrangúak sosem tekintették magukkal egyenrangúnak. Miután véletlenül tudomást szerez róla, hogy egy környékbeli fiatal nemes, Clitandre a feleségének, Angélique-nek teszi a szépet, apósától és anyósától várná az igazságtételt, három alkalommal is. Bármennyire is egyre nyilvánvalóbbá válik számára Angélique hajlandósága a hűtlenkedésre, Dandint újra meg újra nevetségessé teszik, és megalázkodásra kényszerítik. Georges Dandin – legalábbis a mostani feldolgozásban – egyértelműen áldozat, mégis ő lesz nevetség tárgya. (Ezt a koncepciót akár tragédia formájában is meg lehetett volna írni.) Molière munkássága ismeretében mégsem lepődhetünk meg a műfaj választásában, ráadásul a versailles-i főnemesi közönség számára egy Georges Dandinhez hasonló „felkapaszkodott” figura csakugyan nevetség tárgya lehetett, akit jogosan kezelhetnek kapcarongyként az előkelőségek. (Az eredeti darabban Dandin falusias beszédmódjával és „pórias” viselkedésével, minden gesztusával „kilóg” az előkelősködő társaságból, és féltékenykedése már-már betegesnek tűnik, így bukását a közönség inkább derűs kárörömmel, mint sajnálattal figyeli. Ebből itt keveset kapunk.)
Perényi Balázs rendezését kettősség jellemzi: egyszerre mutat szimpátiát Dandinnel, és teszi nevetségessé. A 21. században szinte kötelessége egy rendezőnek, hogy modernizálja az alapul szolgáló szöveget. Itt ezt csak kis mértékben valósították meg. A nyelvezet természetesen nem a mára igencsak modorossá vált molière-ihez hasonló, sőt, a korszerű fordulatok, kiszólások lettek a produkció legfőbb poénforrásai. (Nem biztos, hogy ez volt a célkitűzés.)
Felmerül a kérdés: miért épp ez a darab? Molière közismert művei jellegzetes komikus, valamely – általában eltúlzottan ábrázolt – tulajdonságuk miatt joggal kritizálható embertípusokat állít pellengérre, mint A fösvény, a Tartuffe, A képzelt beteg, és még sorolhatnánk. Említhetnénk a Georges Dandint mindössze két évvel követő Az úrhatnám polgárt, amely bizonyos tekintetben a most tárgyalt mű párjának is tekinthető. Abban Jourdain úr mindent feláldoz, hogy befogadja a nemesség, komoly áldozatokat is hoz a cél érdekében. Dandin viszont nem Jourdain: ő igyekszik becsületes lenni, illetve próbál megmaradni tisztességesnek; nem is kíván többet, mint ami kijár neki; sorsát nem hibáinak köszönheti. A Georges Dandin semmiképp sem emelkedik ki Molière életművéből, a darab kiválasztását talán épp a tragikomédia határmezsgyéjén járó cselekmény indokolta.
A darab első magyar fordítása Illyés Gyula munkája. 12 évvel előzte meg Vas Istvánét (1953, illetve 1965), ez az előadás Réz Pál az 1990-es években készült munkáját használta fel. A legszembetűnőbb eltérés Illyés és Réz Pál magyarítása között, hogy míg előbbi – rendkívül szellemesen – lefordította a szereplők nevét, utóbbi a francia eredetiket használta. Ezzel viszont valami el is veszett a komikumból. Az após és az anyós – bár, mint a műből kiderül, a helyes megnevezésük báró úr, illetve báróné – Illyésnél de Sotenville helyett Lükeházy és Lükeházyné, Claudine, a szolgáló egyszerűen Kati, és Clitandre szolgájára is jobban illik a Csikasz név a hasonló jelentésű, de magyarul semmitmondó Lubinnél. (Hogy a Claudine nevet a színpadon milyen szabály szerint ejtik „klüden”-nek, nem világos.)
Georges Dandin egyszerre szereplője és narrátora is a műnek. Tóth Dánielnek jelentős tapasztalata van komikus figurák megszemélyesítésében: ezúttal sem okoz csalódást. Szerepe annyiban módosult az ismert szöveghez képest, hogy gazdag paraszt helyett iparos, az újonnan minimalista díszletnek is egyik „legkidolgozottabb” részlete a valódi munkapad lett. Nem egyszer megszólaltatnak a szerszámok, ez poénforrás, de ki is zökkenti a nézőt a műélvezetből. Tóth Dandinje a gesztusok, mimika és egyéb jól alkalmazott eszközök mellett a „korszerű” trágár nyelvezetből és a diszkrét kiszólásokból él. Utóbbira talán a legszellemesebb példa a Bánk bánt parafrazeáló „Nincs a teremtésben balek, csak én!”. Hasonló betétekből többet is elbírt volna az előadás, így sajnos valóban a trágár beszéd lett a legütősebb szórakoztató elem.
A feleséget, Angélique-et alakító Éber Kata a társulat korábbi produkcióitól eltérően ezúttal a háttérbe szorul, noha bőségesen lett volna mozgástere. Angélique gesztusaival többször inkább valóban sajnálatot ébresztett; nehéz volt őt minden hájjal megkent, könnyűvérű hitvesnek elképzelni, és igazán azt sem érezzük, hogy izzana a levegő közte és csábítója között. Ebben a szerepben közel sem volt annyira meggyőző, mint némely korábbi alakításában.
Ugyanez volt az érzésem a Claudine-t alakító Hodován Jolán esetében. Neki sem képességeit kérdőjelezem meg, hiszen számtalan más előadásban – legutóbb nagyszerű Johannaként – bizonyította kiváló tehetségét, de az ő Claudine-ja nem igazán felelt meg annak, amit maga a szöveg sugall. Annak alapján Claudine a vonzó fiatal hölgy helyett inkább egy cserfes szájú, tenyeres-talpas matrónának tűnik, aki további komikus faktort adhatna az előadáshoz.
A fentieknél sokkal jobban sikerült alak Dely Géza Sotenville bárója. Valóban meggyőzött róla, hogy egy öntelt nemesurat láthatunk, egyedül a Clitandre-rel közös nyúlvadászatra, illetve a későbbi házastársi együttlétre utaló „lövöldözése” tűnik kissé olcsó poénnak. Nem mellékesen Dely erőteljesebb orgánumával is kiemelkedett a szereplőgárdából. Sotenville bárónő szerepében Farkas-Schoblocher Annát láthattuk. Bár tisztességesen formálta meg a „hisztikirálynő” báróné alakját, szívesebben láttam volna tőle még ennél is „anyósosabb” alakítást.
Clitandre karakterének nincs igazán kiemelkedő szerepe a drámában, így Császár Zoltán előtt nem állt nehéz feladat: könnyedén hozta a kötelezőt, ebben a viszonylag marginális karakterben nem is kellett ennél több. Egy szereplő, Lubin értékelése van még hátra, aki Clitandre szolgája, a szeretők pletykafészek küldönce. Nyirati Zsolt szívét-lelkét beletette az alakításba: az általa használt nyelvezet a rendező munkáját dicséri, ugyanakkor a játszónak mind mozgása, mind beszédstílusa a helyén volt, sőt, kiemelkedően alakított, csaknem „lejátszotta” a többi szereplőt. Így lehetett egy mellékszereplőből a produkció húzóembere.
Amennyiben a rendezés célja kellemes esti szórakoztatás volt, annak maradéktalanul eleget tett. Nem vagyok benne biztos, egyáltalán ki lehetett volna-e többet hozni ebből a – nevezzük nevén a dolgot – gyengécske Molière-műből. A rendező egy előzetes interjúban arra utalt, az előadással kérdéseket szeretne ébreszteni a nézőkben. Ez sikerült is neki, főleg annak kapcsán, hogy vajon mi lehet a darab és az adaptáció aktuális, 21. századi többletjelentése. Talán gondolhatunk arra, hogy az újgazdagok mennyire lekezelik a tisztes munkával felkapaszkodott embert? Vagy azt kívánja sugallni, hogy ha az „elit” tagja vagy, akkor mindent megtehetsz, és ha be akarsz ide kerülni, bármilyen megaláztatást el kell tudni viselned? Netán célozgat némely egyszerű szerelőből milliárdossá lett vállalkozóra, aki idegenül mozog a „régi” gazdagok között? Vagy csak az érdekházasságok ellen, a szabad döntésen alapuló házastársi kapcsolat mellett érvelne? Mindegyik elég erőltetett magyarázatnak tűnik. Viszont akkor el lehet adni egy színdarabot érdemi mondanivaló nélkül? Az előadás azt látszik bizonyítani rá, hogy lehetséges. A kérdés az, mennyire marad emlékezetes ez az előadás. A játszóknak jogosan kijáró minden elismerés ellenére megkockáztatom: mérsékelten.
(Molière: Georges Dandin, avagy a megcsúfolt férj. A Rábl Színpad és Zenei Közösség előadása, Belvárosi Közösségi Ház, 2024. október 18. Rendezte: Perényi Balázs)
