Ott, hová lelked költözött,
tán van egy erdei házad.
Körötted, mint testvéreid
békésen él a sok állat.
Erdész lettél. Boldog felnőtt.
A mezőn lovak legelnek,
felpattansz a pej hátára,
s vágtázva kergetsz egy felhőt.
Kisfiad ámulva figyel,
feleséged kezét fogva…
Mert fenn az Isten igaz, s ott,
mint nagy Bíró kárpótolja
kit a gonosz így meglopott.
Csak ez maradt: egy fénysugár
azoknak, kik hazavártak.
Zokog a düh, jaj, nincs vigasz,
feszít a „miért?!”, s a „bárcsak”.
Szakad a szív, a szeretet
az, ami még egybetartja.
Sóhajt a „nincs”, míg bús fejét
a csend hűs ölébe hajtja.
Aztán újra fel-felnézünk,
míg a létünk idelenn tart.
Hol kereszt van, ott remény is:
odafönn, talán, egyszer, majd…
Ott, hova lelked költözött,
plüsskutyád vígan vakkant, ha
lóháton űzöd a szelet.
Csak ez maradt: egy fénysugár,
de megnyugvás itt nem lehet.