Matkovits Kornél István Antal (1947–2024)

Matkovits Kornél István Antal (1947–2024)

Szorre Tibor

35 éve ismerem Kornélt. Aki számomra nemcsak após, hanem pótapa, apa is volt. Elvesztése megroppantott, fájdalmas a mai napig, pedig amikor ezt írom, már két hónapja az égieket bosszantja. Utolsó hónapjait köztünk és velünk töltötte, barátai rendszeresen hívták, és ha éppen jobban érezte magát, beszélt velük még a halála előtti napon is. Eleinte nem volt derűlátó, de akkor már egy hete látta esélyét a gyógyulásnak.

Betegségét türelemmel viselte. Mindenért hálás volt, ha csak egy bögre kávét vagy a gyógyszereit adtuk neki, akkor is azt mondta: „Köszi!”. Soha egy panaszt nem hallottunk tőle.

Ki is volt ő? 1947-ben született Garán, a nagyanyjáék kocsmájának (ma: Füstös kocsma) söntés mögötti szobájában, amire mindig büszke volt. Halottak napján a garai temetőben tett látogatás után, mindig betértünk oda egy-egy üdítőre, hogy büszkélkedjen vele. Ó, azok a halottak napi temetőlátogatások! Gara, Vaskút, Kálvária és Rókus temető. Az egész család együtt: Kornél nagymamája, szülei, testvére, sógornőm és mi, közben hallgattuk a családi történeteket. Ez a mai napig így megy minden évben, csak sajnos megfogyatkozva.

Volt, aki kritizálta, hogy régen horvátnak mondta magát, most meg bunyevácnak. De mindig is Dalmáciából származó bunyevác leszármazottainak tartotta magát. A budapesti Szerb-Horvát Gimnáziumban érettségizett, népművelő, könyvtáros és szociológus diplomái voltak, mellette horvát és szerb nyelvből felsőfokú nyelvvizsgája. Mindig mondogatta: „A diploma nem jelent semmit, csak egy WC-papír”. – Rá ez nem volt igaz, nem volt olyan kérdés történelemből, amelyre ne tudta volna választ, még egy évvel ezelőtt is segédkezett egyetemistáknak kutatásaikban, szakdolgozat-írásaiban, és a kisujjából rázta ki a dolgokat. Nagy koponya volt, csak hivatalos ügyet ne kelljen intézni, mert abban mindig elakadt. Azt mondta: „Minek, ott vannak a lányaim és az unokáim, majd ők megcsinálják!”.

Első munkahelye a Csávolyi Közösségi Ház volt, majd jött a József Attila Művelődési Központ (JAMK), ekkor bízta meg a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége Baja város délszláv kultúrfelelősének, majd tagja lett a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak is. 1981-től a Magyar Tudományos Akadémia első nemzetiség- és kisebbségkutatója, aki először foglalkozik kisebbségkutatással. A témában 7 tanulmányt készített, többségét a délszlávokról. Ekkor mutatkozott meg először élesen, hogy fontosabbnak tartja az igazságot, a véleménye kimondását, mint a hallgatást. Az ott töltött évek alatt több tanulmányban is élesen bírált politikát, szövetséget egyaránt.

1989-ben, 13 nap híján egy évig munkanélküli volt. Büszkén viselte „Bács-Kiskun Megye első munkanélkülijének” címét, hogy lám mivé lett a világ, ennyi diplomával és két nyelvvizsgával valaki munkanélküli lehet. Bekereteztette és kitette a szoba falára. Néha őrület volt, amit művelt!

1989-ben a Baja Városi TV egyik alapítója, majd évekig szerkesztő-riportere lett. Utána stúdiót alapított és rendszeresen készített riportokat a Duna Televízió, M1 és körzeti tévék számára, ezekre rendszeresen kap visszajelzést. Az M1 Magyarországról jövök kamerával című műsorban leadott riportjáról a csatorna adásértékelői ezt írták: „Végre volt valaki, aki nem a szokványos riportot csinálta meg, hanem publicisztikában gondolkodott. Így az egyébként már jól ismert, több helyen, többször megjelenített témában sikerült többet és újat mondani. Az anyag példaértékű.”

Sosem felejtem el, hogy a háború után engem is magával vitt Horvátországba. Ketten a Trabival, ő volt a kameramann és a riporter, én meg a sofőr és a hordár – na jó, néha a kamerát is megkaptam… Egyik este félreálltunk aludni, ő kint a Trabi mellett, én pedig medvebiztos helyen az autóban. Reggel kiszállok, és azt látom, hogy boldog mosollyal alszik, miközben egy kutya nyalogatja az arcán. Hát igen, kit mi tesz boldoggá!

1996-tól lett az Ady Endre Városi Könyvtár igazgatója, majd nyugdíj előtti évében igazgatóhelyettese. Bevitte a könyvtárba a digitalizációt. Az ő ösztönzésére és kezdeményezésére a könyvtárosokkal és a rendszergazdával közösen az országban az elsők között létrehoztak egy teljesen új és modern, minden igényt kielégítő, integrált könyvtári számítógépes rendszert, amely kiváltotta az addig alkalmazott cédulakatalógusokat. Ez volt a harmadik olyan munkahelye, amelyet imádott. Az itteni kollégái lettek a második családja. És persze innen is bekerültek a családi legendáriumba sztorik, mert bármire kapható volt: ha kellett, piros melegítőben nyírta a könyvtár udvarán a füvet, de ha kellett, öltönyben és csokornyakkendőben feszített. Egyszer pl. éppen jutalomosztáskor mentünk hozzá és kérdeztük, hogy ő kapott-e, azt mondta: „Minek? Lemondtam róla a kollégák javára.” Hát igen ez ő volt!

Mit csinált még? 1989 novemberében Baján a JAMK épületében – a család tagjait is bevonva – alapítótagja volt a Horvát Szövetségnek, amit persze a Délszláv Szövetségtől újabb retorziók követtek. Majd 1990-ben szintén alapítótagja és szakmai tanácsadója lett a Nemzetiségi Tanácsnak, mely többek között az akkori nemzetiségi törvényre vonatkozó javaslatot is összeállította, például ennek alapján lehetnek nemzetiségi önkormányzatok és országgyűlési képviselők – de mérges volt, amikor évekkel később, több nemzetiségi országgyűlési képviselő is elárulta ezt a törvényt a nemzetiségekre hátrányos módon. 2001-ben pedig a Bajai Rotary Club egyik alapító tagja volt.

Milyen volt? Nagy volt az igazságérzete, és ha valamiben hitt, akkor nem félt olykor más személyek, szervezetek érzékeny pontjára lépni, és keményen kritizálni; ha kellett, csatákat is megvívni. Sokan tartottak a szájától, az eszétől. Meggyőzni észérvekkel lehetett, de megalkudni nem volt hajlandó. Tudták, hogy jószívű, ezzel sokan vissza is éltek.

Ő volt az, aki felkelt, megcsinálta a kávéját, és utána a laptopja előtt ülve elolvasta az összes híroldalt. Aki 3-4 nap alatt „megette” a főleg történelmi, földrajzi 600 oldalas könyveket. Aki egyszerre több könyvet is olvasott, egyet a konyhában főzés és evés közben, egyet a nappaliban és egyet az ágyban fekve. Mindenhol könyvek és újságok. Szerette Gordon Ramsayt, Chuck Norrist, a Rém rendes családot, ezeket ezerszer megnézte. Rendszeresen nézte a Fishing & Hunting csatornát és olvasta a Horgász újságot – botot persze egyszer sem láttam a kezében, de elméleti síkon mindent tudott a témában. Ha azt mondtam, hogy persze, mert te olyan okos vagy, akkor somolygott. Istenem, mennyit beszélgettünk, hol erről, hol arról, sokszor egymással kiabálva, de nem lehetett rá haragudni… Ilyen volt és kész.

Milyen apa, nagyapa volt? Lányait, unokáit rendesen egzecíroztatta, de jaj volt annak, aki csak egy szóval is bántani merte az övéit. Imádta őket és persze engem is.