„Együtt maradni – haladás. Együtt is dolgozni – siker!”

„Együtt maradni – haladás. Együtt is dolgozni – siker!”

Bátori Magdolnával tehetséggondozásról, a kosárlabda és a természet szeretetéről

Beszélgetőtársam gyermekkori terveihez képest egészen más pályát választott. Az ország távoli pontján született és nevelkedett, majd – már testnevelő tanárként – kedvenc sportága miatt Baját választotta új otthonául. A váltás sikeresnek bizonyult, hiszen sok-sok kisgyermekkel ismertette meg a kosárlabdázás alapjait és örömét. Tanítványai közül többen is komoly pályafutást mondhatnak magukénak, néhányan eljutottak a válogatottságig, sőt külföldi klubban történt megmérettetésig is. Nyugdíjba vonulását követően is örömökben gazdag elfoglaltságot talált magának: mindamellett, hogy óraadóként még dolgozik egykori iskolájában, az Eötvös József Általános Iskolában, BÁTORI MAGDOLNA lett a Szemétfogócska elindítója.

Zalavári László

– Mezőberényben születtem, viharsarki lány vagyok. Talán innen is eredeztethető küzdeni tudásom és akaraterőm. A családban én vagyok az első diplomás ember, a szüleim kétkezi munkások voltak: édesanyám varrónő, édesapám boltvezető. Mindent nekik köszönhetek. Testvérem nincs, de nem egyke módon neveltek, és nagyon hálás vagyok ezért. Az érettségiig Mezőberényben éltem. Az én időmben ott két általános iskola és egy gimnázium létezett. Meghatározó volt ott a testnevelő tanár személyisége, aki általában nagy hatással van a fiatalokra. Általános iskolában 5 évig zongoráztam, próbáltam zenei műveltséget szerezni. Már akkor nagyon szerettem a kicsi gyerekekkel foglalkozni, így azt gondoltam, a zenei képzettséggel együtt jó óvónő lesz belőlem. De ahogy megismert a középiskolai testnevelő tanárom, ez teljesen megváltozott. Ő már nyolcadikban átjárt oda testnevelést órákat tartani, és látta, hogy milyen gyerekanyag van a végzős osztályokban. Látván a mozgásomat, megkérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, hol szeretnék továbbtanulni. Mondtam szerény elképzelésemet a pályámat illetően, és hogy szerintem ez nekem való. Erre néhány helyettesített óra után azt válaszolta: „Fiam, Bátori, te testnevelő tanár leszel!” Ettől kezdve nagyon tudatosan mindketten erre készültünk. Molnár Miklós tanár úrnak hatalmas motivációs ereje, és pedagógusként mindig példaértékű hozzáállása volt. (Sajnos 48 éves korában meghalt autóbalesetben, de biztos vagyok benne, hogy nagyon-nagyon büszke lenne rám, mert szerintem az ő értékrendjét hordozom, hiszen én is úgy gondolom, hogy fegyelem nélkül nincs fejlődés.) Középiskolában 4 évig minden korosztályban kosárlabdából országos bajnokok voltunk, ami hatalmas dolog volt egy ilyen kicsi település számára. Egyetlen középiskolával rendelkező nagyközségben, nagyon kevés diákkal dolgozva, az ő szakmai tudását bizonyították az eredmények.

– Gond nélkül ment az átállás, hogy óvónő helyett testnevelő legyen?

– Ésszerű döntésnek bizonyult. Otthon nem volt zongoránk, így minden nap a kultúrházba jártam gyakorolni. Az utolsó év vége felé nyilvánvalóvá vált, hogy a zenélés, a versenysport és a tanulás már túl sok egyszerre, így a zongorát abbahagytam. Szülőfalumban, a Petőfi Sándor Gimnáziumban érettségiztem, és minden évben fölkészültem a TF-re vagy a tanárképzőre az éppen aktuális továbbtanulókkal. Nekem az egész nyaram sporttal és munkával telt. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, mert a munka tiszteletére, megbecsülésére, valamint az emberek szeretetére is megtanítottak. 14 és 18 éves korom között nyaranta hat hetet fizikai munkát végeztem, ebből négyet az egyik helyi téglagyárban. Felnőttek mellé állítottak be egy brigádba, ahol a rámás agyagtéglákat kellett dobálnom a csillére. Nem volt pityogás meg kényeskedés: csinálni kellett, hiszen felnőttek közé osztottak be, és teljesítmény után fizettek! Napi 8 órát dolgoztam, reggel 4:20-ra jártam, vagy déli műszakra. A 4 hét után még 2 hét munkát vállaltam, az már „szórakozás” volt, a saját korosztályommal címerezni jártunk az állami gazdaságba. Természetesen, amikor hazajöttem, volt egy kis pihenés, utána gyerünk edzésre! Ezeket a nyári munkákat önként vállaltam, pénzért, és utólag kiderült, hogy mindez olyan óriási tartást adott, amelyből a mai napig táplálkozni tudok.

– A diploma megszerzése után hol kezdett tanítani?

– Érettségi után rögtön felvettek a TF-re, ami nagy dolognak számított, mert akkor még csak egyetlen Testnevelési Főiskola volt az országban. 1973-ban jelentkeztem oda. A TF-re az ország összes középiskolájából jelentkeztek tanárjelöltek, minden évfolyamban 50 fiút és 50 lányt vettek föl. Különleges ajándék volt, hogy nekem rögtön elsőre sikerült bejutnom. A lányok között ezüstérmes lettem a megszerzett pontokat tekintve, ami nem engem, hanem Molnár Miklóst, felkészítő tanáromat minősíti. Hihetetlen volt számomra ez az eredmény! Amikor végeztem, középiskolai tanári és kosárlabdaedzői oklevelet is szereztem. Edzői pályafutásom már harmad- és negyedéves főiskolás koromban elkezdődött: középiskolás fiúkat edzettem az intézmény szomszédságában.

A diploma megszerzését követően két évig Békéscsabán tanítottam egy középiskolában, majd Bajára kerülve, a Bányai Júlia Szakközépiskolában dolgoztam. Itt nagyon gyorsan rájöttem, hogy nem ez az én korosztályom, hanem a kicsik, az általános iskolás alsó tagozatosok. Annak ellenére, hogy a gyerekszeretetet mindegyik korosztályban át lehet élni, a kicsiké annyira belém ivódott, hogy pályám kilencven százalékában végül velük dolgoztam. Mivel a mezőberényi gimnáziumi igazgatóm nagyra becsülte a sikeremet, a Békés Megyei Tanács Oktatási Osztályán kiharcolt nekem és egy fiú évfolyamtársam számára egy társadalmi ösztöndíjat, amelyet azután 4 évig megkaptunk. Ez óriási érték volt, mert 700 forintot kaptam havonta, így a szüleimnek kevésbé kellett támogatnia, segítenie. Ennek ára azonban az volt, hogy az egyetem elvégzése után 4 évig köteles voltam a megyén belül elhelyezkedni, ahol éppen testnevelőre volt szükség. Egy kis faluba – mert Sarkad akkor még annak minősült – helyeztek volna, amit nagyon nem akartam, mert az lebegett a szemem előtt, ami a testnevelő tanárom célja is volt, hogy minden évben eljuttatott bennünket egy országos versenyre. Ha ő meg tudta csinálni, vajon nekem is sikerülhet? Egy ilyen pici faluban természetesen esélytelen volt, így bekopogtattam a békéscsabai általános és középiskolákba, hogy szükség van-e valahol testnevelőre. Óriási szerencsém volt, mert a III. Béla Gimnáziumhoz hasonlóan patinás középiskolába, a Rózsa Ferenc Gimnáziumba felvettek. Itt évfolyamonként hat osztály volt, négyben általános képzést kaptak az odajáró gyerekek, kettőben pedig nyomdaiparit. Tanítás mellett továbbképeztem magam, 1980 januárjában kosárlabda szakedzői diplomát, majd 1988-ban még ugyanitt középiskolai gyógytestnevelő tanári végzettséget is szereztem.

– Baja még mindig elég messze volt innen…

– Békéscsabán nem volt kosárlabdaélet. Nagyon egyedül voltam a középiskolában, nem volt merítésem, sem pedig az általános iskolában segítő kollégám, aki előkészítő csoporttal támogatta volna középiskolai munkámat. Teljesen érintetlen területen kellett elindulnom a kosárlabda tanításával, ami ennek ellenére jól sikerült: második évben már eljutottunk Kecskemétre, egy megyei versenyre. Ott láttak meg a szintén jelen lévő bajaiak, és elkezdődött a csábítás. A „meccselésemből” vagy a gyerekek felkészítéséből a szakember látta, hogyan és mit tudnak a diákjaim, ott fedeztek fel, és mondták, hogy milyen jó lenne, ha Bajára jönnék. Az akkori Leninvárosba (ma Tiszaújváros – Z. L.) és Miskolcra is hívtak, mert közben a testnevelő tanárom odakerült a Diósgyőrhöz, de egyik város sem tudta átvállalni a még 2 évig hátralévő társadalmi ösztöndíjamat. A visszafizetendő 14 000 forint nekem akkor hatalmas összeget jelentett, hiszen 1200 forint volt a fizetésem. Elmondtam a bajaiaknak is, hogy örömmel jövök egy kosárlabda-fellegvárba, de ilyen hátrányom-restanciám van. Segített a helyzeten dr. Molnár János – a Tanítóképző későbbi tanára –, aki akkor még a tanácsházán dolgozott, és dr. Kincses Ferenc tanácselnöknél kijárta, hogy átvállalják. Így kerültem Bajára. Nem akartak elengedni Békéscsabáról, mert akkor már elég széleskörű szakfelügyeleten voltam túl, egy hónapig próbáltak marasztalni. Hétfőn az igazgatónál kezdtem, igyekezett rávenni, hogy maradjak, azután kedden mentem a városi, szerdán a járási, csütörtökön a megyei tanács illetékeséhez, egyedül a péntekem volt szabad. Ezt így négy héten keresztül csináltam, mondtam, hogy hajthatatlan vagyok, engem nem lehet megvásárolni, akkor ugyanis gyorsan kiutaltak volna nekem egy másfél szobás lakást, de csak a soron kívüliséget adták, a részleteket fizetnem kellett volna. Ez akkor is nagy dolognak számított, mert évekig kellett várni, hogy lakáshoz jusson az ember. Közöltem, hogy elszánt vagyok, de a győzködés miatt nem szeptembertől kerültem Bajára, hanem 1979. október elsejével kezdtem a Bányaiban, éppen szőlőszüretben indítottam az első hetemet.

– Mikor került a Bányaiból a Gyakorlóba?

– 1981 augusztusától tanítottam a Gyakorló Általános Iskolában az alsó tagozaton, és szakvezetője voltam a tanítóképzős hallgatóknak. Sajnos akkor a Gyakorlóban csak egy osztályterem méretű tornaszoba volt, csarnok még nem, és a volt úttörőházba – ami most a dzsúdóterem – jártunk át tesizni. Ilyen körülmények között nem volt semmilyen lehetőségünk a kosárlabdára. Egy alkalommal, egy hallgatói zárótanítást követően Gombás László, a testnevelés tagozatos Központi Általános Iskola igazgatója felajánlott egy testnevelő tanári és edzői állást, amelyet természetesen elfogadtam. Így kerültem át oda. Sajnos azonban gyorsan rájöttem, hogy a körülmények a Központiban sem voltak a ideálisak: a gyerekekkel a Vasvári Pál utcába, illetve a Türr csarnokba ingáztunk, háromszögeztünk a dupla testnevelés órákra. De még ilyen helyzetben is sikerült úgy felkészíteni az 1991-92-es születésű gyerekeket 2002-ben, hogy eljutottunk Budapestre, az országos Kenguru kupa döntőjébe. Így történt, hogy éppen tizenhárom évig tanítottam a Gyaxiban és a Központiban is. Amikor már utóbbiban érződött, hogy megszűnik, visszajöttem a Gyakorlóba, ahol akkor már állt a csarnok, és volt lehetőség a kosárlabda tanítására. Andrási Barna vezette akkor a testnevelők munkaközösségét, itt ismét erős, jó csapatba kerülhettem. Végül itt, a Gyakorlóban fejeztem be a tanítást 2017. január 17-én.

– Nagyobb korosztállyal nem is foglalkozott, csak a legkisebbekkel, a kenguru korosztállyal?

– Igen, a kedvenc korosztályom a 10 év alatti gyerekek. Ez nagy türelmet igénylő, fáradságos edzésmunkával járó kihívás-feladat, de én éppen ezt szeretem benne.

A válogatott kosaras tanítvány, Pongó Marcell a szemétszedésben is segít

– Vannak kimagasló eredményeket elért tanítványai?

– Igen, vannak szerencsére, legismertebbek a Pongó fiúk: Martin, aki 1992-es születésű, ő volt a legidősebb a családban. Az apuka fiatal korában hivatásos focista volt, szerette volna, ha a fiai a nyomdokaiba lépnek. Nekem sikerült megfertőzni Martint úgy, hogy két évig párhuzamosan focizott és kosárlabdázott. Egy idő után döntenie kellett, és a kosárlabdát választotta. Apukája az elején rendszeresen járt a Türr csarnokba, és föntről nézte, hogy az ügyes focistajelölt kisfia a kezével próbálja a labdát szelídíteni, és nem a lábával. Innentől már a másik két testvér, Máté és Marcell útja is egyenes volt, és Marci lett Magyarországon 18 éves korában a legfiatalabb idegenlégiós, aki Németországban folytatta, majd hat év után hazatért. Mindhárman többszörös válogatottak lettek. Martin immár hazatért, a BasketBaja NB II-es felnőtt együttesében játszik, csapattársai között további hét egykori tanítványom szerepel. De nagyon sok tanítványom az ország különböző egyesületeiben edzőként, játékosként, sportszervezőként, valamint játékvezetőként találta meg az örömét, szórakozását, vagy a megélhetését a sportágon belül, tehát sokan maradtak a sportág közelében.

– Úgy tudom, hogy a volt és a

80 éve hunyt el a magyar rejtvénykirály, Grätzer József (2. rész)

jelenlegi kosárlabda szakosztály utánpótlás-nevelésével is foglalkozik.

– Természetesen, mindig is az enyém volt az előkészítő csoport és a legkisebb versenyzői korosztály felkészítése. Szép eredményeket értünk el: 2002–2012 között 8 alkalommal jutottunk az országos kenguru döntőbe, és ebből hatszor dobogón végeztünk. A következő 5 évben is döntősök voltunk, csakhogy ekkor már nem hirdettek eredményt. Gyakorlós tanítványaimmal a 2010/11-es idényben III. korcsoportos országos diákolimpián 1. helyezést értünk el. Jelenleg is edzősködöm, illetve két évet tanítottam is, csak a kosárlabdát, óraadóként a Gyaxiban. Heti 8 órában még most is „fertőzöm” az első, második és harmadikos tanulókat A személyes kapcsolat nagyon sokat jelent, mert akkor még nagyobb örömmel, szívesen jönnek edzésre a gyerekek. Most is egy 23 fős utánpótlás-csapatom van.

– Gondolom, korábbi tanítványok gyerekei is megfordultak-megfordulnak a kezei között.

– Hát persze, szoktam mondani egy-egy gyereknek, hogy ó, hát tanítottam már a nagymamádat is. Hogyha nagyon fáradt voltam, akkor sajátja helyett sokszor az anyukája vagy az apukája nevét mondtam.

– Nem vonzotta később a zongorázás vagy a zene?

– Tudom hasznosítani. Az ujjaim mozgékonysága hozzásegített ahhoz, hogy 10 ujjal vakon tudok gépelni. Vettem egy gépíró könyvet, kétszer végigolvastam, és rögzítettem magamban, hogy nálam az A betű a dó, az S betű a ré, az alsó sor mindig az egész hangok voltak a fejemben, a fölső sor pedig a félhangok, a fisz disz stb. Úgy is hasznosítom, hogy a fiú öltözőben, ha nincs alapszintű fegyelem, akkor nem megyek be. Akkor megyek a lányokhoz, ők csöndesebbek, és ott elkezdek nekik szolmizálni. Fel kell nekik ismerni, és nagy boldogság, ha rájönnek, hogy a dó-ré-mi-ré-dó az például az Egy boszorka van… kezdetű dalocska… Előfordult, hogy a Gyaxiban helyettesítettem az egyik osztályban, ahol volt zongora, odaültem játszani, és a gyerekek zongoraszó mellett tízóraiztak.

– Hogyan jött a Szemétfogócska ötlete?

– Ha az ember bezár egy nagykaput, sok kiskaput kell kinyitnia ahhoz, hogy ne a bezárkózás és az elmúlás felé haladjon – nekem akkor jött a Szemétfogócska. Nagy természetkedvelő, túrázó, kerékpározó vagyok, sőt aktív futó is voltam, most már csak 6-7 kilométereket teljesítek. Nagy elkeseredésemre, amikor jártam a természetet, akár lábon, akár két keréken, láttam, hogy mennyi szemét, mennyi olyan tárgy kerül a szabadba, ami nem oda való. Tudtam azt, hogy ez ellen valamilyen formában tenni fogok. Korábban a versenyeztetés miatt nem volt hétvégén szabadidőm, így nem volt rá lehetőségem. De fejben mindig azon gondolkodtam, terveztem, hogy mit fogok tenni. Amikor 2017-ben nyugdíjba mentem, január végén kopogtattam Perlaky Ferenc, a polgármesteri hivatal városüzemeltetési osztályvezetője ajtaján. Ismertük egymást, mert mind a négy gyermekét tanítottam. Elmondtam neki, hogy milyen terveim vannak. Ismert engem, tudta, hogy elszánt vagyok. Azt mondta: „Rendben, Magdi, csináljuk!” Így 2017. április 22-én (a Föld napján) elkezdtük a Szemétfogócskát, és most már kilencedik éve, hogy tesszük a dolgunkat.

– Elégedett azzal, amit elért?

– Maradéktalanul elégedett nem lehet az ember soha, csak elfogadja az eredményeket. Itt is nagyon sok embert sikerült megfertőzni, akárcsak a sportban. Egykori tanítványok, akik szülők vagy nagyszülők lettek már, nagyon sokszor megszólítanak, hogy Magdi néni, képzelje, öregfiúk csapatában kosarazunk. Vannak, akik futók lettek, és beépült a mindennapjaikba a mozgás, az edzés, ami a mai napig a munkásságom egyik célja. Én is bevittem az életükbe a sportot és a szemléletemet. Amikor a félmaratonokon futottam, mondtam a tanítványaimnak: látjátok, gyerekek, 60-65 évesen is lehet még sportolni, versenyezni és érmet szerezni, a fiatalok között lenni és ezt a mentalitást mintaként mutatni. A szemétfogócskáról is azt gondolom, hogy immár több mint 2300 résztvevőt „megfertőztem”; Baján és a környező területeken kb. 520 köbméter szemetet gyűjtöttünk össze. Ezt úgy szoktam érzékeltetni, főleg a fiataloknak vagy a gyerekeknek, hogy a városi uszoda nagymedencéjét háromnegyedig meg tudnánk tölteni szeméttel. Sajnos ennek sosincs vége, mert mindig újratermelődik a szemét. Generációknak kell felnőniük ahhoz, hogy érték legyen a tiszta természet, mert az emberek azt gondolják, ha már a portámon, a küszöbömön kívül van, nem tartozom érte felelősséggel.

Az én életfilozófiám az, hogy megszerettessem a körülöttem lévő kicsikkel és szüleikkel is a közösséget, hogy milyen jó abban élni és tevékenykedni. A közösségnek egyfajta teremtő ereje van. Lehetetlennek tűnő tevékenységeket is meg lehet valósítani, természetesen dolgozni kell érte, de visszatölt. Olyan élmények érik a tagokat, amelyeket csak a családban nem élhetnek meg. A kosárlabda, illetve a szemétgyűjtés segítségével sikerült valódi közösségeket teremteni. Ha a kosaras szülők csapatként képesek voltak egy manó kosárlabdatornát 10 éven át megrendezni, akkor azt hiszem, abban a közösségben hatalmas a kohézió. Ennek az örömét, boldogságát ők sem tudták volna megélni, ha nem tagjai a kosaras közösségnek. A Szemétfogócska is így indult: amikor nyugdíjba mentem, tudtam, hogy nagyon fog hiányozni a csapat. Azzal is tisztában voltam, hogy valamilyen formában segíteni fogok a természetnek. Ezért nagy kihívás volt számomra, hogy a kosárlabda játék vonzása nélkül is megteremtsem azt a közösséget, amely a szemétgyűjtésben ugyanolyan örömöt élhet át, mintha játszana. Kiszámíthatatlan volt, hogy mekkora vonzereje lesz ennek, hogy jönnek-e az emberek összeszedni mások szemetét. Határtalan boldogság számomra, hogy ez már 9. éve tart. Azt szeretném, hogy az embereknek legyen igénye arra (főleg most, az elidegenedő világban), hogy fogjuk meg egymás kezét, és pénz nélkül is teremtsünk értéket. Akik ebben a programban részt vesznek, azok a családjukban, környezetükben is ezt az értékrendet fogják őrizni. A fejben történő változás, bár láthatatlan, de annál értékesebb. Ha csak árnyalatnyi nyomot hagyok a körülöttem élő emberek tudatában, akkor a befektetett munka nem volt hiábavaló!

– A közösségépítés mellett marad-e ideje önmagára?

– Természetesen igen. Nemrég a fiatal kollégák kérdezték: „Magdi néni, még mindig kerékpárral jöttél?” Mínusz 10 fok volt aznap reggel. Mondtam, hogy igen, pedig van autóm, de saját elhatározásból a kerékpározást választottam. Úgy gondolom, hogy a kerékpározás is ad egyfajta tartást, mindemellett természetkímélő, egészséges is. „Saját benzinnel” működöm, saját energiámat fektetem bele, könnyen lehet parkolni. Ha felülök a bringára, azonnal elkezdek énekelni. Nem tudom, miért, ez csak úgy belülről jön, nagy szabadságérzetet ad. Ahhoz, hogy ilyen terheléssel élhessem a napjaimat, szükséges a saját magam energia-háztartását is föltölteni: kertészkedem, kézműveskedem, túrázom, és igyekszem sok városi rendezvényen részt venni.

– Ezek mellett jut valami másra is idő? Megmaradt a zene szeretete? A családjáról mit tudhatunk meg?

– Igen, az nagyon megmaradt. Sajnos művelni nem tudom, mert már elfelejtettem kottát olvasni, vissza kellene tanulni bele. Úgy gondolom, hogy nyugdíjas koromban majd visszatanulok. No, de mikor leszek nyugdíjas!? Maradt a kézműveskedés. Csináltattam egy fafaragó népművésszel Mezőberényben egy hatalmas parasztszövőszéket, amelyen én szőttem a Robinson bútorunkhoz a kárpitot. Rengeteg kis ajándékot is szövök, például kis tarisznyákat, mert akik „engem kinőnek”, a kengurufészekből kiugranak, azoknak mindig ilyen kis virtuális tarisznyát adok útravalóul, benne mindenféle szellemi töltéssel.

Emellett origamizom, origami érmeket szoktam átadni különböző sportrendezvényeken vagy kosártáborokban a gyerekeknek. Nagyon szeretek olvasni is, sajnos most egy hónap alatt csak egy könyvet tudok bevállalni.

Sok szervezési feladat van mind a kosárlabdával, mind a Szemétfogócskával kapcsolatban. Ott van még a tanítás is, és végül, de nem utolsósorban unokázom. Férjem, Netoleczky Gábor vízszerelő, van egy lányunk és egy fiunk, utóbbinál van két fiú unokám, szerencsére az országhatáron belül, Budapesten élnek, ennek is nagy jelentőséget tulajdonítok, és nagy boldogság számomra, hogy az unokákkal is sok-sok élményt tudok gyűjteni. Az edzések hétfőn, kedden vannak, mert a hét első felében még munkás vagy tanító nagymama vagyok, a hét második felétől pedig „nyugger” és mamó (így hívnak az unokáim). Általában kéthetente, szerdán 10-kor befejezem a tanítást, és utazom hozzájuk Budapestre.

– Meddig tervezi, hogy aktívan dolgozik a közösségépítésért?

– Egyik munkatársammal beszélgettem minap, mert én 2004-ben ennek a korosztálynak elindítottam a Mini-Manó kosártornát, amelyet tíz évig minden évben megrendeztük a szülőkkel, a kollégákkal, a kosárlabdát szerető szakemberekkel, akkor még a Bajai Bácska keretén belül. Sikerét jelzi, hogy 2014-ben már az ország minden pontjáról jöttek a kis palánták, 72 csapat nevezett, négy helyszínen, hét pályán pattogtattak a gyerekek. Kinőttük ezt a rendezvényt, és a 10 éves jubileumnál bezártuk, akkor még a Face Team Akrobatikus Sportszínházat is elhívtuk Weidinger Yvette segítségével. Ezt szeretnénk újraéleszteni 11 év után, és 2025. május 10-én megrendezzük a legkisebbek tornáját, a neve még maradjon titokban! A gyerekek öröme, a szülők öröme visszatölt engem, és plusz energiát ad, igazi örömforrást, boldogságot jelent, s ha még az egészségem engedi, és a szellemi kapacitásom megfelelő, miért ne csináljam!? Igaz, hogy szokták kérdezni a kicsi a gyerekek, mert a kor az arcomra van írva, hogy Magdi néni, hány éves vagy? Mondom: a nagymamád lehetnék.

– Milyen elismerésekben részesült?

– Mondhatom, hogy országosan elismert szakember vagyok. 2008-ban a Bajai Városvédő és -szépítő Egyesület oklevelet adományozott nekem, 2009-ben Baja Város Sportjáért díjat kaptam, 2010-ben Az Év Edzője díj második helyezettje, 2011-ben Az Év Utánpótlás Edzője lettem Baján. Az Emberi Erőforrások Minisztériumától megkaptam a Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért díjat. Országos felkészítő pedagógusnak minősítettek és az Ifjúság Tehetségéért Díjat adományozták számomra. 2021-ben Baja Város Polgármesterének Kitüntetését kaptam. A budapesti FICSAK Egyesülettől a Szemétfogócskáért a Jövő Zöld Generációjáért 2023-as különdíját vehettem át. Pályám mottójaként Henry Ford gondolatát idézem: „Összejönni – jó kezdés. Együtt maradni – haladás. Együtt is dolgozni – siker. Bár Bajára jövevényként érkeztem, nagyon megszerettem a várost, szűkebb pátriámként tekintek rá, és úgy gondolom: jó itt élni.