Pálmák komoly teher alatt

Pálmák komoly teher alatt

Mayer János

Baja és környéke ugyan nem számít komoly protestáns fellegvárnak, mégsem indokolatlan, hogy lapunkban is ismertessük azt a kötetet, amely a Bács-Kiskun megyei reformátusok hányattatásairól beszél a kommunista diktatúra évtizedei alatt. Indokolja egyrészt, hogy a könyvet egy bajai kiadó (Emmaus) adta ki, másrészt az is, hogy számos, közvetlen környékünkre vonatkozó, eddig nem ismert adatot tartalmaz, és az, hogy egy olyan lelkész (id. Bán Béla) életpályájának egy szakaszáról is olvashatunk benne, aki életének utolsó két évtizedét városunkban töltötte. Az pedig csak a ráadás, hogy a kiadvány szerkesztője és egyik szerzője a Kecskeméten élő történész, Rigó Róbert, aki korábban a Bajai Honpolgár-esteknek is vendége volt, és többször tartott előadást városunkban a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából is. (A Nemzeti Emlékezet Bizottságánál is dolgozó kutató egyik szűkebb kutatási területe a kommunista diktatúra egyházüldözése.)

A könyv – amelynek ajánlását az egyházmegye esperese, a bajai református lelkész Bán Béla jegyzi – a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán 2018-ban alakult kutatócsoport munkájának gyümölcseként jött létre; ennek résztvevői a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködve vizsgálták a Bács-Kiskunsági Református Egyházmegye működését a kommunizmus időszakában. Kutatásaik alapján számos tanulmány született, amelyek egy részét konferenciákon ismertették, másokat pedig egy általánosabb egyháztörténeti tanulmánykötetben (Küzdelem a lelkekért. Pártállam és egyházak a hosszú hatvanas években, 2023) tettek közzé. Jelen tanulmánykötet 16 önálló, az egyházmegye történetéhez kapcsolódó tanulmányt, illetve egy forrásközlést tartalmaz, és ilyen átfogó áttekintés eddig egyetlen más egyházmegyéről sem készült a vonatkozó időszak kapcsán, bár a teljesség igényével még ez a 356 oldalas könyv sem tud fellépni.

A „kommunizmus időszakán” a szerzők az 1945 és 1990 közötti időszakot értik, még ha az el is mondható, hogy a tanulmányok fókusza a legerősebben az 1948-tól az 1960-as évek közepéig terjedő periódusra esik is, amikor a magyarországi egyházakra nehezedő nyomás a legnagyobb volt. A kommunista hatalom változatos módszerekkel igyekezett az egyházak működését ellehetetleníteni, tevékenységüket kizárólag a templomokba visszaszorítani, illetve a híveket elfordítani tőlük. E módszerek egy része (földvagyon elkobzása, iskolák államosítása, társadalmi szervezetek erőszakos feloszlatása, kreált peres ügyek „gyártása”) elég jól ismert, bár Rigó Róbert a kötetben szereplő némely tanulmányát (Az egyházi földek elkobzása a Kecskeméti Református Egyházmegyében; Az egyházközség és református civil szervezetek házainak, üzlethelyiségeinek államosítása, valamint a református hívek anyagi ellehetetlenítése Kecskeméten; Lelkészek a kényszerkollektivizálás időszakában; Az egyházak helyzete a kényszerkollektivizálás után Bács-Kiskun megyében) elolvasva kiderül: messze nem eléggé. A diktatúra azonban ennél sokkal ravaszabban és alattomosabban is dolgozott; levéltári forrásokból és némely személyes visszaemlékezésekből kiderül, hogy igyekezett beépíteni embereit az egyház belső köreibe, illetve megtalálta azokat a személyeket, akikkel saját céljai érdekében jobban tudott együttműködni, mint az elveikhez ragaszkodó „vastag nyakú” kálvinistákkal. Utóbbiak éppúgy megkapták a „klerikális reakció” szégyenbélyegét, mint a kollaborációt elutasító katolikus társaik.

A hatalommal megalkuvó, az 1945 után épülő új világot elfogadni próbáló vezetője lett az egyházmegyének Pap Géza lelkész, akinek alakjával Falusi Norbert önálló tanulmányban is foglalkozik, de tevékenysége más írásokban is felbukkan. Pap 1952-ben lett az újonnan létrehozott Bács-Kiskunsági Református Egyházmegye első esperese, de egyúttal a Népfront megyei bizottságában, valamint a Református Békebizottság elnökségében is szerepet vállalt, és ez is mutatja, hogy tevékenysége jól illeszkedett a Rákosi-korszak politikájához. Később pedig a politika rendőrség is behálózta: érdekes viszont, hogy nemcsak ő adott „társadalmi kapcsolatként” információkat az egyház belső ügyeiről (később pedig a svájci magyar emigrációról, amellyel ott élő fia révén került kapcsolatba), hanem róla magáról is adatokat gyűjtöttek. Más kérdés, hogy ügynöki munkáját az állambiztonság haszontalannak ítélte. De hasonlóképp afféle „társutas” volt kecskeméti utóda, Balogh László is (ő pályája kezdetén rövid ideig Garán és Szeremlén is szolgált). Vele ugyan a gyülekezet általában véve elégedett volt, de tény, hogy 1960-ig ő is írt jelentéseket, és később is jól együttműködött a helyi és megyei kommunista hatalommal.

A kötet nagy erénye, hogy több szempontból is vizsgálja a hatalom és református egyház viszonyát. Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) iratainak elemzéséből arról is képet kapunk, miképp látta a diktatúra az egyház és papjai működését, milyen céljai voltak vele, és kiket használt fel ezek érdekében. Ugyanígy szó esik arról is, hogyan változtak a reformátusok szervezeti keretei és működésük lehetőségei a vizsgált időszakban, hiszen – mint Laczay András tanulmányából megtudjuk – maga a Bács-Kiskunsági Egyházmegye is csak 1952-ben jött létre a ma ismert határaival. Ez összefüggött az 1950-es magyar közigazgatási reformmal, amely létrehozta Bács-Kiskun megyét, amelynek területeinek egy része addig a Solti, más része a Kecskeméti Egyházmegyéhez tartozott. Az új egyházmegye minden Bács-Kiskun közigazgatási megye területére eső egyházközségét magában foglalta. Ez az egyébként logikus változtatás viszont számos személyi következménnyel is járt: feltűnő, hogy a következő egy-két évben milyen sok településen „cserélték le” az addig ott szolgáló lelkészeket, vagy nyugdíjaztak idősebb, de még aktív lelkipásztorokat – jellemzően olyanokat, akiket „javíthatatlannak” tartottak. (Egy részüknek megélhetése is komoly veszélybe került.) 1953-ban megye 40 gyülekezetéből 19-ben történt lelkészváltás, és ennél is gyakoribb volt a segédlelkészek átrendelése. Ezekben az ügyekben ugyan fenntartották a formális egyházjogi kereteket – papíron a lelkészeket továbbra is a presbitérium hívta meg és a közgyűlés választotta meg –, valójában azonban a döntések jó része felülről, kézi vezérléssel született meg. Ezekben az ügyekben a nyomást gyakorló világi és a vele kollaboráló egyházi hatalom együttműködése is jól megfigyelhető.

Igen érdekes Szabó Bence tanulmánya (Lelkészi minták a diktatúra szorításában), amely arról szól, hogy miképp ítélte meg a párt a lelkészek szerepét ebben az időben. Egy erről szóló munkaanyag 4 kategóriába sorolta az aktív protestáns papokat: lojális, progresszív erők; ingadozó, passzív erők; ellenzéki erők és ellenséges erők. A tanulmány azonban azt is kimutatja, hogy a lojalitás is veszélyes lehetett: ha egy lelkész túl jó kapcsolatot ápolt a helyi (kommunista) vezetéssel, közéleti szerepet vállalt (pl. tanácstag lett, a népfrontban dolgozott stb.), akkor lehet, hogy népszerűsége több embert vitt a templomba, illetve a gyülekezetbe, márpedig a hatalom ezt nem akarhatta. Vagyis: egyáltalán nem volt könnyű igazodni az új időkhöz, és egy-egy lelkész akkor is támadások kereszttüzébe kerülhetett, ha csak a dolgát végezte. Persze voltak olyanok is, akik az „igazodást” bőven túlteljesítették (pl. erősen agitáltak a téeszesítés mellett), de arra is akadt példa, hogy az „idők szavát nem értő” lelkészek pályájuk elhagyására kényszerültek a rájuk nehezedő lelki pressziók és egzisztenciális fenyegetések miatt. (Az is érdekes, hogy ebben az időben milyen sok lelkipásztor dolgozott hivatása mellett polgári állásokban, pl. téesz könyvelőjeként.)

Ugyanakkor a kötet néhány sajátos papi életút ismertetésével mintegy alulnézetből is bemutatja a korszak nehézségeit és az érvényesülés lehetséges útjait. Anélkül, hogy e keretek között minden egyes tanulmányról beszélnénk, mindenképp érdemes szólni Kriskó János írásáról (Lelkészjelölt a forradalomban), amely egyfajta előmunkálata id. Bán Béla (1937–2018) egykori ordasi és dunapataji lelkipásztor életútja feldolgozásának. Az írás részben a lelkész hagyatékában megmaradt iratanyagon, részben pedig gyermekeivel (köztük bajai gyülekezet lelkészével) készült interjúk alapján született meg, de a pályakezdés rövid áttekintése mellett főképp Bán 1956-os szerepvállalásával foglalkozik. Bán Béla a forradalom idején Budapesten volt másodéves lelkészhallgató, és október 23. eseményeit jórészt ugyancsak teológushallgató József bátyjával együtt élte meg. Mindketten részt vettek a délutáni szimpátiatüntetésen, és az egyre növekvő tömeggel együtt a Parlament elé is eljutottak, sőt látták a Sztálin-szobor ledöntését is. A későbbi forradalmi eseményekből, fegyveres harcokból már kevésbé vehette ki a részét, amiben két tényező is szerepet játszott: egyrészt a református teológia dékánja, Pap László hatalmi szóval is igyekezett távol tartani hallgatóit veszélyes helyzetektől, másrészt Bán Béla anyagi okokból az ő kérésére elvállalta a fűtő helyettesítését, így csak ritkán hagyhatta el az épületet. (Viszont a kazánházban sikerült néhány rejtegetett fegyvert elégetnie.) A teológushallgatók azonban elmentek vért adni, két társuk pedig október 28-án és 29-én életét is vesztette a harcok során. Bán a teológia épületében szem- és fültanúja lehetett a Református Megújulási Mozgalom elindulásának, amelynek a börtönéből nemrégiben szabadult Ravasz László püspök próbált az élére állni. A Bán testvérek november 4. szomorú napját is testközelből élték át (József fegyvert is fogott), egy orosz tank támadását csak szerencsével élték túl. A teológia környéke (Ráday utca) tűzfészek volt a forradalom napjaiban, a teológusok segítették például a Corvin közi szabadságharcosokat. Aligha csoda, hogy id. Bán Béla élete meghatározó élményeként mesélt gyermekeinek ’56 dicsőséges napjairól, főleg hogy a forradalmat követő rendcsinálás a teológiát sem kímélte. Nagy tekintélyű oktatókat állítottak félre, és helyükre a kádári hatalommal jobban együttműködő karrieristákat állítottak, és az ügynökök is mindenhová beépültek. Bán Béla lelkészi és életpályájának további állomásairól (Tápiószele, Bölcske, Mány, Ordas, Dunapataj) már csak vázlatos ismertetést kapunk, mindenesetre ebből is kiderül, hogy a 2001-es nyugdíjazása után fiához Bajára költöző lelkipásztor mögött gazdag és tartalmas életpálya állt. Nem véletlen, hogy a tanulmányíró szerint egykori gyülekezetének és családjának tagjai is úgy emlékezik rá, mint aki tisztességgel befutotta a neki rendelt életutat.

A teljes tanulmánykötet a kommunista diktatúra történetének egy olyan fejezetét (a lelkekért folytatott küzdelmet) mutatja be, amelynek részletei kevéssé ismertek még a korszak politikatörténetében jártas olvasó számára sem. Főpapok koncepciós pereiről, egyháziak jogtipró elítéltetéseiről még csak tud az ember, ám azt már nem annyira, hogy a zsarnokság a legkisebb (egyházi) közösségekbe és az egyházak vezetésébe is beférkőzött, és igyekezett azt a maga képére alakítani. A Bács-Kiskun megyei reformátusok is megtapasztalhatták jelmondatuk, a Palma sub pondere crescit (teher alatt nő a pálma) igazságát, mert a kommunizmus évtizedei alatt rég nem látott nehézségek közepette kellett megmaradniuk és erősödniük. A kötet nemcsak reformátusoknak, nem is csak Bács-Kiskun megyeieknek ajánlott, hanem mindazoknak, akik – némely alapismeretek megszerzése után – az apró részletek felől ismerkednének meg a totalitárius diktatúra természetrajzával. (A Bács-Kiskunsági Református Egyházmegye a kommunista diktatúrában. Szerk, Rigó Róbert. Emmaus Kiadó, Baja, 2024. 356 oldal, ára: 5000 Ft)