Szent tehenek érinthetetlensége

Szent tehenek érinthetetlensége

Sándor Boglárka

Kezdő újságíró koromban a kolozsvári magyar napilapnál egy ideig a tisztafej pozícióját is betölthettem. Ma már kevesen tudják, mit is jelent ez: a tisztafej az az ember, aki a már betördelt, olvasószerkesztett és korrektúrázott oldalt nyomdára küldés előtt még egyszer, az első betűtől az utolsóig elolvassa, hogy kiszűrje az esetleg benne hagyott hibákat. Ezt a munkát mifelénk általában idős, már nyugdíjas újságírók végezték, én egyszer betegség miatt ugrottam be helyettesíteni, majd jó darabig rajtam maradt a feladat, mert – a jobbítás szándékával – már akkoriban is szerettem hibákra vadászni.

Lapunk külső munkatársainak körébe számos nagy nevű alkotó tartozott, akik több-kevesebb rendszerességgel cikkeket küldtek vagy hoztak. Ilyen volt Fodor Sándor is, az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobbja, számunkra (akkor még) élő legenda, hiszen gyerekkönyvein – köztük Csipike és Fülöpke történetein – generációk nőttek fel; imádtuk, tiszteltük. Alaposan benne járt már a korban, de időnként besétált a szerkesztőségünkbe, behozta géppel írott újabb, közéleti vagy politikai tárgyú vezércikkét, elbeszélgetett a kultúra rovat vezetőjével (nekem nagyon kedves mentorommal), körbemosolygott (gyönyörű mosolya volt, szeme körül apró nevetőráncokkal), majd kisétált. Aztán elém került az oldal, amelybe a cikkét beszerkesztették, és ahogy elkezdtem olvasni (kezemben a piros tollammal), valami zavarosnak tűnt benne. Rájöttem, hogy néhány vessző és kötőjel rossz és indokolatlan helyen van, ami szaggatottá és nehezen olvashatóvá tette a gondolatmenetet, úgyhogy lelkesen ki is javítottam a hibákat. Egyik ilyen alkalommal épp a már említett rovatvezető volt a napi ügyeletes szerkesztő, és kezébe kapva az általam pirossal bőven javított cikket, elsápadt. Én nem értettem a problémát, hiszen az volt a dolgom, hogy javítsak, ő viszont próbálta nekem elmagyarázni, hogy bizonyos embereket egyszerűen nem javítunk, és pont. Fiatal voltam és még elég naiv is (talán), és tényleg őszintén nem értettem ezt. Fel is vázoltam kedvenc mentoromnak, hogy úgy gondolom, sokkal rosszabbat teszünk azzal, ha hagyjuk a cikket zavaros gondolatmenettel megjelenni, mert az emberek esetleg majd azt fogják mondani, hogy ej, ez a kedves öregúr már nem kéne írjon… Szerkesztőm némileg elbizonytalanodva végül is elfogadta az érvelésemet, a cikk javítva ment ki. El is felejtettem volna az egészet, ha néhány héttel később Fodor úr (ahogyan még az elvtársazós időkben is szólíttatta magát) be nem tér hozzánk ismét. Szokásosan bement a kulturális rovatvezetőhöz beszélgetni, kifelé jövet azonban tett egy kis kitérőt, és megállt az asztalomnál. Mosolygott a szeme, ahogy rám nézett, és megköszönte, hogy őrködöm a cikkei helyessége fölött. A szavaira teljes pontossággal már nem emlékszem, de valami olyasmit mondott: ő már idős ember, és megnyugtatja a tudat, hogy én odafigyelek arra, hogy ami a neve alatt megjelenik, az rendben legyen.

Bevallom, megilletődtem, mert hiába az ifjonti határozottság, erre azért nem számítottam. Viszont a mai napig is erőt merítek belőle, amikor azt látom (de hányszor!), milyen mértékben szaporodnak el körülöttünk a sokszor önjelölt szent tehenek, akik meg vannak győződve önnön érinthetetlenségükről, akinek tevékenységét semmilyen kritika sem érheti. Ez pedig veszélyes, mert nagyon rossz üzenetet és tartalmat hordoz. Gondolom, nem egy példát tudna hozni bármelyikünk a történelemből arra, mit eredményezett, amikor a túlságosan erős személyi kultusz elvakította az embereket, és kritikátlanul, a józan gondolkodás teljes kiiktatásával követték azt az utat, amelyet a saját céljai és pozíciója megerősítése érdekében kijelölt számukra valaki. Túl könnyű lenne arra hivatkozni, hogy ezek rég történtek, ma már ilyesmi nem fordulhat elő: pontosan tudjuk, látjuk, tapasztaljuk, hogy épp ebbe az irányba haladunk ma is, a közhangulat pedig kedvez ennek. Bár talán nem is közhangulatnak kellene ezt nevezni, hanem valamiféle általános és kollektív mentális- és lelkiállapotnak, azon vágy kifejeződésének, hogy ne gondolkodjunk önállóan, inkább valaki mondja meg helyettünk, mit is gondoljunk és érezzünk. Ez kétségtelenül kényelmes, és sok szempontból veszélytelenebb álláspont, hosszú távon azonban rengeteg káros hatást eredményezhet, főleg akkor, ha vezetőként esetleg felelősséget kell vállalnunk a minket követőkért.

Az iszlám mond valami olyasmit is, hogy csak Allah alkothat tökéletest, ezért a mecsetek építésénél gyakran szándékosan meg is lazítottak egy-egy követ falban, ezzel is jelképesen elismerve, hogy az ember sosem mérheti magát a Tévedhetetlenhez. Nem lenne baj, ha ezt egyre többen szem előtt tudnák tartani, és ha nem is lazítanak meg szándékosan téglákat, de tudatosítanák, hogy azok a téglák igenis benne lehetnek a nagy egészben, sőt, a legtöbbször benne is vannak. Azok is építenek, épp úgy, mint a szavak, amelyeket nem rosszindulattal ejtünk ki, hanem leginkább azért, hogy vigyázzunk: nehogy ismét túl sok szent tehén árassza el a képzeletbeli legelőket, mert egy nap majd arra ébredünk, hogy már több rajtuk a potyadék, mint a fű.

Fotó: Chin Onn Ong, Pixabay