A szó veszélyes fegyver

A szó veszélyes fegyver

Mayer János

„Hát senki sem szabadít meg engem ettől az átkozott paptól?!” – fakadt ki II. Henrik angol király 1170-ben a királyi udvar karácsonyi lakomáinak egyikén, udvartartásának színe előtt. A király dühödt szavait hallván a krónikák szerint négy hűséges lovagja legott lóra pattant, és meg sem állt a Canterbury-ig, Thomas Becket érsek székhelyéig, betört a székesegyházba, és kardjával ledöfte az oltár előtt térdeplő főpapot, aki korábban a királyság kancellárjaként az uralkodó jobbkeze volt.

Az érsek persze tevékenységével régebben adott is alkalmat arra, hogy a király haragudjon rá: mindenáron igyekezett megakadályozni, hogy a királyi bíróság papok felett is ítélkezhessen (még súlyos köztörvényes bűncselekmények esetében sem), és vitájuk odáig fajult, hogy a prelátus egy időre kiátkozta az uralkodót. Szigorúan jogi értelemben véve a királyt talán nem terhelte felelősség a templomban meggyilkolt Becket haláláért, ám a keresztény világ nagy részében mindenütt felbujtónak tartották, és olyan nyomást helyeztek rá, hogy a büszke király 1174-ben végül arra is hajlandónak mutatkozott, hogy eltűrje: Becket sírjánál a rendház szerzetesei meztelen felsőtestét az odacsődült nép nyilvánossága előtt megkorbácsolják. Arról már nem is beszélve, hogy az angol egyházat sem tudta maga alá gyűrni, sőt a pápa már egy évvel Henrik megszégyenülése előtt Becketet szentté avatta. A négy gyilkos lovagot – miután bűnbocsánatért esedeztek előtte – a katolikus egyházfő pusztán szentföldi zarándoklattal sújtotta, mintegy azt sugallva ezzel, hogy a valódi felelősség nem őket terheli.

Az ismert történetből nem igazolható, hogy a gyilkosság a király kifejezett parancsára történt volna, ám szavainak mindenképp sugalmazó ereje lehetett. Ez az eset is mutatja, hogy dühös indulatból elhangzó, kellően át nem gondolt szavak kimondásának is lehet végzetes következménye. Mert bár Henriknek valóban volt oka haragudni az általa tisztségbe emelt, ám később vele szembeforduló főpapjára, azt neki is tudnia kellett, hogy annak kiomló vére visszaszállhat rá. Ő sem akarhatta, hogy országa a tett miatt szembeforduljon Rómával és a nyugati keresztény világgal (még jóval az anglikán egyház létrejötte előtt vagyunk), azt meg főleg nem, hogy annak ürügyén a vezető katolikus országokkal háborúba keveredjen. (Márpedig megtörtént: Skócia és Franciaország is hadakat mozgósított Anglia ellen.) II. Henrik ugyan országát és koronáját meg tudta menteni, tekintélyét azonban nemcsak alattvalói és ellenfelei, hanem még saját családtagjai előtt is örökre elvesztette.

Napjaink számos indulattól átfűtött közbeszédében is igen gyakran fenyegetőznek lángszavú szónokok ellenfeleik lelövésével, lámpavasra húzásával, vagyonuk elkobzásával, netán nyilvános megkínzásával, megszégyenítésével. A közösségi média „bértrollnokjai” pedig úgy visszhangozzák szavaikat, mintha a Szentírást közvetítenék vele. Meglehetősen biztos vagyok benne (de legalábbis nagyon remélem), hogy e szavak kimondásának valójában nem erőszakra, gyilkosságra való tényleges felbujtás, hanem a saját tábor izgalomban tartása, a nem kellően motivált polgárok felajzása a célja. Csakhogy – mint a középkori példa mutatja – sokan lehetnek olyanok, akik nem tesznek különbséget aközött, hogy valakiből (választások útján) politikai, vagy pedig (erőszakkal) valódi halottat kell teremteni. Egyes – szélsőséges – politikai nézetek persze azt vallják, hogy a zsarnoki, korrupt hatalommal, diktatórikus hajlamú politikai ellenfelekkel szemben bármi megengedhető, sőt kívánatos – de ez a felfogás demokráciában nem értelmezhető.

És hogy mindez nem alaptalan félelem, a közelmúlt számos eseménye igazolja. Gondolhatunk bármit Donald Trumpról, Robert Ficóról vagy éppen Charlie Kirkről és nézeteikről, az ellenük elkövetett merényleteket az nem igazolhatja. Mondhatjuk persze, hogy általában az emberekre nem jellemző az erőszakos fellépés, és hogy mifelénk nem volt divat a politikai gyilkosság, ám ha a tettet relativizáljuk, magyarázhatóvá tesszük, akkor könnyen adhatunk előzetes felmentést bármely későbbi orgyilkosnak is. Másrészt egy rosszul értelmezett mondat bármikor kitermelhet egy „magányos őrültet” (Záh Felicián, John Booth, Gavrilo Princip, Lee Oswald stb.), akinek tettei olyan végzetes következményekkel járhatnak, ami neki eszébe sem jutott volna soha, vagy épp olyan aránytalan megtorlásra szolgáltatnak ürügyet, amelynek ártatlanok is áldozatául eshetnek.

Épp ezért jó volna, ha a kampánykommunikáció középpontjába a (vélt vagy valós) bűnösök megbüntetése helyett a saját, az ország jövőjére vonatkozó elképzelések, értelmes vitára ösztönző programok kerülnének. Ahogy az is eszébe juthatna a habzó szájjal fenyegetőző, mások megfélemlítésében örömüket lelő hordószónokoknak, (pop)színpadi szájhősöknek és pártvezéreknek, hogy erőszakra buzdító (vagy legalábbis azt el nem ítélő) szavaik akár az ő fejükre is visszaszállhatnak. Védekezhetnek persze azzal, hogy „ezek csak szavak”, amelyeket nem kell komolyan venni; ám a történelem számos példát szolgáltat arra, amikor felelőtlenül kimondott szavak bunkósbottá, sőt gyilkos fegyverré váltak – ezért sem árt gondolkodni, mielőtt kimondjuk őket.