Emlékképek Gergely Józsefné Békei Irén hagyatékából

Emlékképek Gergely Józsefné Békei Irén hagyatékából

Bajai vizeken – Rezét (3. rész)

Közzéteszi: Marosvásárhelyiné Gergely Anna

A hatvanas években a szombat még munkanap volt. Az üzletek 1 óráig tartottak nyitva. Apám alig várta a zárást, hogy indulhassanak Rezétbe. Anyám becsomagolt mindent, ami a kinti élethez kellett. Megebédeltek és felpakoltak a kerékpárokra. Irány a Duna! Ekkorra már eladták a régi motorokat, és apám DKV autómotorokat alakított át vízimotorokká. Izgalmas munka volt, de rettentően élvezte, Jóskát is tanította ezekre a műveletekre. Ezekkel a motorokkal már kishajó-vizsgát is kellett letenni, mert a rendőrség ezt megkövetelte. Délutánra elindultak, Polgárék már kinn várták őket, hogy együtt motorozzanak Rezétbe. A megérkezés után a csomagokat bepakolták a házba, kicsit takarítottak, majd a megszokott helyükre eveztek, ott „beetettek” a magukkal hozott befőttes üvegekből az otthon megfőzött kukoricával. Ezzel reménykedtek a reggeli jó kapásban. Hamar sötétedett, és ha Károly bácsinak jó kedve volt, száraz ágakat szedett, szép módszeresen kupacba rakta, és meggyújtotta azokat. A tábortűzhöz szüleimet és Polgárékat is meghívta, majd csendesen beszélgetni kezdtek. Nehéz idők voltak mögöttük. Sok síró és bánatos ember élt a városban, akiknek a magántulajdonát elvették, mind nagyon csalódottakká voltak. Mi is. A legjobb volt itt a rezéti Duna-ágban, ezt az életet nem irigyelte tőlünk senki.

Az autózás még gyerekcipőben járt, egy-két Trabantot lehetett csak látni a városban. A motorcsónakázás azonban megindult, sokan az egyszerű kismotorokat vették, ezekkel könnyebben meg lehetett közelíteni a jó pecahelyeket.

Apa és dr. Polgár egyszerre vették ki a szabadságukat, így egyfolytában két hetet töltöttek a kis házban. Nem kellett bejönni a városba sem, mert Jóskával mi vittünk ki utánpótlást: kenyeret, zöldségféléket, gyümölcsöket. Nagyszerűen érezték magukat, egész nap mindenki azt csinálta, amihez éppen kedve volt. Anya rendszerint pecált, és sokszor uzsonnára is ressre sütött keszegeket. Margit olvasott vagy sétálgatott a szigeten, intézte a ház körüli teendőket. Ez volt ám a jó élet! Messze a város zajától: a horgászok és a halászok paradicsoma lett ez a világ.

Délután kieveztek a beetetett helyre, leszúrták a két karót, a csónakot vízszintes állásba tették, és odakötötték a karók mellé. Anya a csónak egyik végében, apa a másik végében ült le. Szerettek együtt ülni és nézni a vizet, hogyan fodrozódik, hogyan csobban egy-egy hal ugrása után. Ha kifelé néztek, a nagy Dunát látták, ha befelé, akkor el lehetett látni a kanyarig, ahol a halászok tanyája volt. Időnként fogtak egy halat, ha horogra akadt. Nem is az volt a fontos, hogy sok legyen, hanem hogy együtt ülhettek a lenyugvó napon, és élvezték a sugarak melengető erejét. Alkonyodott, Lajos is abbahagyta a horgászást, lassan beevezett a ház elé. Megkezdték az esti foglalatosságokat. A két Margit (anyámat is így hívták) vacsorára terített, előkerült Lajos borosüvege is, leültek, és jóízűen eszegettek. Vacsora után kártyázni kezdtek, és ha jó volt a lapjárás, sokszor éjfélig is játszottak. Holdfény világított kinn, a csillagok ragyogtak, könnyű szellő hozta az éjszaka hangjait, a csönd hangjait… Igazi meghitt barátság volt közöttük, jól megértették egymást, és élvezték a természetben töltött időt. Ez az életmód a szabadságot jelentette, nem kellett senkit sem kerülgetni, suttogva beszélni, húsért sorba állni. Elfújták a petróleumlámpát, aztán aludni tértek. Mindenkinek volt egy kis zseblámpája az ágya mellett, azzal világított, ha valamiért ki kellett mennie a házból.

Hetente a halászok kora hajnalban megjelentek nagy csónakjaikkal, hálóikkal, és „meghúzták” a vizet. A halakat bárkákba rakták, majd újra húzták a hálót. Kilenc órára már végeztek is, majd visszaeveztek a halásztanyára. A víz nagyon vezeti a hangot, hallottuk, hogyan utasítgatták egymást a háló kezelésénél. Hallani lehetett „illetlen” szavakat is, amelyeken mi jól mulattunk. Nekik a víz a megélhetésük forrása, ott töltik egész életüket, más a tanyájuk is, paticsfalas házaikban csak a legszükségesebb felszerelés és bútorzat van. Kinn a nagy fák között a kifeszített hálók száradnak, a fákra akasztva varsák lógnak, a parton sásos föveny-szőnyeg van. Csónakjaik a vízen himbálóznak, melléjük a vízbe eresztett bárkák, tele hallal, ami arra vár, hogy szombatonként a piacra vigyék azokat.

A cikk további része nyomtatott számunkban olvasható!