Állandóan megújuló, mégis mindig biztonságosan otthonos: a Jókai utcában található Éber-emlékház – a bajai Türr István Múzeum részeként – az utóbbi években olyan helyszínné nőtte ki magát, amely rendezvényei által (is) mágnesként vonzza a látogatókat. Az Éber festőcsalád hagyatékát gondozó, gyűjtő és bemutató intézmény munkatársai folyamatosan azon dolgoznak, hogy maguk is minél tágabb képet kapjanak és ezáltal mutassanak is az életműről, amelynek a mai napig is szép számmal vannak lappangó darabjai. Egy-egy elfelejtett vagy épp nyilvántartásban sem szereplő festményre bukkanni – főként hosszas nyomozás és kutatómunka eredményeképpen – mindig különleges öröm és izgalom nemcsak az Éber család leszármazottai, de a művészetpártoló bajaiak számára is.
Sándor Boglárka
Komoly érdeklődést váltott ki idén is a Múzeumok éjszakáján az Éber-emlékházban összeállított időszaki kiállítás, amely ezúttal férfiportrékat mutatott be. Éber Anna kurátor 32 (1902 és 1908 között készült) képet válogatott be a tárlatba, ezek közül 11 magángyűjteményből származik, 16 a Türr István Múzeum gyűjteményét gazdagítja, ötöt pedig más intézményektől kölcsönöztek a kiállítás idejére. – Minden évben összeállítunk egy időszaki kiállítást, főként azért, hogy a rendszeresen visszatérő látogatóinknak mindig tudjunk valami újat mutatni. Ezeknek a kiállításoknak a megnyitását a Múzeumok éjszakájára időzítjük, mert a nyári időszakban számítunk a legtöbb látogatóra, illetve erre az alkalomra jönnek el a bajaiak is a legnagyobb számban. Sokféle témát elővettünk már az Éber-képek közül: voltak bajai képek, népi képek, egyházi képek, illetve női porték. Idén a férfiportrék következtek, ami azért is jelentett egyfajta könnyebbséget, mert igen sok ilyen jellegű képet ismerünk. Régen megvolt ennek a maga hagyománya, hiszen akkoriban még nem fotókat készíttettek magukról az emberek, sokkal inkább megfestették a portréjukat neves művészekkel. Számos festő életműnek jelentős részét teszi ki ezek a képek, hiszen amellett, hogy megalkották a családtagok, rokonok, ismerősök arcképét, számos megrendelést is kaptak, pl. egyetemek, egyházak, intézmények fektettek nagy hangsúlyt arra, hogy a hozzájuk kötődő jeles személyiségek, vezetők arcmása a falakra kerüljön – mondta Éber Anna.
A kurátor arról is tájékoztatott, az Éber-hagyatékban fellelhető fotóanyag nagyban megkönnyíti a kutatást. – Vannak már előhívott papírképek, illetve üvegnegatívok is: ezek a portrék elkészültét örökítik meg, jó esetben (de sajnos nem mindig) feltüntetve rajta a nevet és a helyszínt is. Bevett gyakorlatnak számított, hogy amikor egy kép elkészült, mielőtt kikerült a házból, lefotózták, így a festőnek is maradt egyfajta gyűjteménye az elkészült munkákról. (Ritka, de nagyon örömteli felfedezés, amikor egyazon fotón szerepel a festő, a modell és az elkészült portré is.). Id. Éber Sándor (hiszen zömében az ő képeiről van szó) 1947-ben elhunyt, azóta eltelt 80 év, és ha akkoriban még tudhatták is, hogy bizonyos képek hová kerültek, azok már valószínűleg réges-rég elkerültek onnan. Számos nehézségbe ütközünk, amikor elkezdünk kutatni ezek után, hiszen ha pl. egy családba kerültek, akkor azok nyilván leszármaztak, akár már dédunokáknál is lehet, ha pedig anyai ágon öröklődött, akkor már változtak a családnevek is, ami egy idő után azt eredményezi, hogy elveszítjük a fonalat. De nem sokkal könnyebb a helyzet az intézmények számára készült portrékkal sem. Említhetem pl. Bethlen István miniszterelnök portréját, amelyet id. Éber Sándor 1929-ben festett meg az akkor még Baján működő vármegyeháza megbízásából. Az intézmény később átkerült Zomborba, majd vissza Bajára, végül Kecskemétre: ebben a nagy kavarodásban a kép valahogyan eltűnt. Azt már tudjuk, hogy Baján, Zomborban és Kecskeméten sincs, valahol azonban mégis lennie kellene: sajnos, mindeddig nem akadtunk a nyomára – idézte fel az egyik keresett kép történetét Éber Anna.
Hasonlóan izgalmas Mécs László költő, premontrei szerzetes lappangó portréjának esete: a kép a 20-as, 30-as évek környékén készülhetett, évszám nem szerepel a fotón, amely egyébként a festőt és a modellt is megörökítette. 1970-ben ifj. Éber Sándor kapott egy levelet Mécs Lászlótól, aki szerette volna ezt a portrét felhasználni az egyik verseskötetéhez, illusztrációként. Így derült ki, hogy a portré nincs nála. Érdekesség – hívja fel a figyelmet Éber Anna –, hogy Mécs Lászlóról ifj. Éber is készített két portrét, az egyik a premontrei szerzetesrend falán látható, a másik a család tulajdonában van, de a keresett olajkép sorsáról azóta sem tudnak semmit. – A nyomozásom során rengeteg egyházi szervezettel leveleztem már: írtam Csornára, Zircre, Pannonhalmára (ahol Mécs élete utolsó éveit töltötte, ott is hunyt el), de nem tudnak róla, nem került oda a festmény. Az ifj. Ébernek küldött levélből nem derül ki, hogy egyáltalán valaha is nála lett volna, csak annyi, hogy keresi, és sajnos válaszlevet nem találtak a hagyatékában. Nem adjuk fel, hogy egyszer még ez a kép is előkerül, tovább kutatunk utána! – mondta Éber Anna.
Perczel Béla egykori főispán portréjának története szintén rejtélyes, a nyomozás során pedig érdekes családi összefonódásra is fény derült – bár a kép hollétét még homály fedi. Perczel Béla a bonyhádi Perczel család leszármazottja volt, 1939-től főispáni hivatalt töltött be. – A második világháborúban, a völgységi részen nagyon sok sváb élt, akiket megpróbáltak megnyerni a nácizmus ügyének. Perczel Béla ennek főispánként ellenállt, emiatt a Gestapo bebörtönözte, és rengeteg megpróbáltatásnak vetették alá. Mindezek következében viszonylag fiatalon, 1945-ben elhunyt el. Nagy tisztelet övezi, volt egy újratemetése is, ahol rengetegen rótták le a kegyeletüket. Olyan ember volt, aki az adott kor viszontagságai között ki tudott állni az emberi értékek és elvek mellett, bármi áron: kevés ilyen politikust ismerünk, emiatt is fontos lenne, hogy minél többet megtudjunk róla. Sajnos, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a Perczel Bélát ábrázoló, nagy méretű (tehát minden bizonnyal kastély vagy udvarház falára szánt) még létezik, hiszen tudjuk, hogy a nemesi családok kúriáit többnyire feldúlták, kifosztották. Elképzelhető, hogy egy hatalmas máglyán égett el, vagy épp az oroszok célba lőttek rá vagy szuronnyal szaggatták szét, de az is lehet, hogy a nép hordta szét. Az sem kizárt, hogy valakinek egyszer megtalálják a padlásán összetekerve. Sikerült felvennem a kapcsolatot a Perczel családdal, kiderült ugyanis, hogy a sógornőm egyik jó barátnőjének Perczel Béla a szépapja volt, de sajnos ők sem tudnak a képről. Leveleztem azzal a kutatóval is, aki könyvet írt a családról, a völgységi múzeummal, a Perczel- emlékházzal, próbálkoztam az ottani vármegyeházán is: mindent körbejártam, eredménytelenül. Végül azt javasolták, menjek el a Perczel család találkozójára, hátha ott találok valakit, aki tudhat a kép sorsáról – bizakodik Éber Anna.
Egy másik főispán, a katymári Latinovitsok leszármazottja, Latinovits János portréjának sorsa is mindmáig ismeretlen. Szintén hatalmas, egész alakos képről van szó, amelyet csak két székre helyezve tudtak annak idején lefényképezni, valószínűleg szintén a kastély falára készült. – A katymári Latinovits-kastélyból állítólag csak a szőnyegek maradtak meg, ezeket egymásra rakva menekítették be a templomba, de minden mást széthordtak az emberek. Nem tudjuk, a képnek mi lett a sorsa. Az Éber család legendáriuma őriz egy történetet – fogalmunk sincs, igaz-e –, amely szerint Latinovits Zoltán felajánlotta ifj. Éber Sándornak, hogy vásárolja vissza ezt a festményt, ő azonban visszautasította azzal, hogy jó helyen van a kép a Latinovits családban. (Ilyen visszavásárlás előfordult már egyébként.) Megkerestem Ruttkai Éva lányát, aki a férjével együtt a Latinovits-hagyatékot is őrzi, de nem tudnak róla. Ígérték, hogy meg utánanéznek a családban. Ha viszont igaz a történet, az arra utal, hogy a kép átvészelhette a háborút, ami mindenképpen biztató – mondta a kurátor. Említette még Dezső Alajos karikaturista portréját, amely visszavásárlás útján került az Éber család tulajdonába. – Dezső Alajos a zsidó Deutsch család leszármazottja volt, az édesapja tulajdonában volt a Duna Szálló. Ő már a 20-as években kivándorolt. Portréja hátoldalán olvasható, hogy a 40-es években a Deutsch családtól visszavásárolta ifj. Éber Sándor. Feltételezzük, hogy a család akkor indult el külföldre, és előtte visszahozták a képet, hogy biztonságban tudhassák, így került végül múzeumi tulajdonba – mesélte Éber Anna.
Id. Éber Sándor a pécsi egyetem megrendelésére az intézmény rektorainak arcképét is megfestette, a hat-nyolc kép közül összesen kettőről tudható, hogy megvannak, és az egyetem rektori hivatalának falát díszítik (bár a portrékiállításra kölcsönadták őket az Éber-háznak). A többinek a holléte szintén nem ismert, bár néhány esetben úgy tudni, az adott kép a rektort feleségével együtt ábrázolja, így elképzelhető, hogy azok családi tulajdonban maradtak: ezzel együtt is fontos lenne, hogy az Éber család tudjon a portrék meglétéről. Izgalmas módon került elő Scherer Sándor, a bajai Tanítóképző egykori igazgatójának portréja is az intézmény raktárából, ráadásul erről a képről az Éber családnak nem is volt tudomása. A Tanítóképző többször is költözött az utóbbi években, a kép valószínűleg ennek esett áldozatul, mivel nagyon rossz állapotban találtak rá: eltörött a vak keret, amelyre feszítették, foszlott a papír és már alig volt rajta festék, a hátoldalán azonban szerepelt a modell neve, ebből pedig Éber Anna azonnal tudta, hogy id. Éber Sándor festhette a képet, mivel Scherer Sándor a család rokona is volt. Korhecz-Papp Zsuzsanna, a szabadkai múzeum restaurátora vállalta, hogy új életet lehel a képbe, és két hét alatt csodát tett vele. A portré így bekerülhetett a kiállításba, ezt követően pedig a Tanítóképző visszakapja.
Vannak esetek, amikor nemcsak a kép hollétét szeretnék megtalálni, de a modellről sem tudnak túl sokat. – Székely Alfrédról (Frédi) annyit sikerült kideríteni, hogy bajai születésű katonatiszt volt, a bélás középiskolás jegyzékben a neve mellé már feltüntették izraelita származását, tehát bármi történhetett vele. Érdekesség, hogy ifjabb és idősebb Éber Sándor is megfestette őt ugyanakkor, ugyanabban a ruhában, csak más-más pozícióban: id. Éber egy frontális képet festett róla, ifj. Éber pedig profilt, valószínűleg körbeülték a modellt. Fogalmunk sincs azonban, hogy ki volt dr. Székely Alfréd jogász, katonatiszt. Ha valakinek van róla szóló hiteles információja, megköszönjük, ha megosztja velünk – jelezte Éber Anna. A kiállításban több ciszter szerzetes portréja is helyet kapott, pl. Cser Cézár, Tordai Ányos (utóbbi képét a III. Béla Gimnáziumból kapták kölcsön), de több olyanról is tudomásuk van, amelynek a jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen: ilyen pl. Bándi Boldizsár portréja vagy épp Gonczlik Kálmáné, aki a belvárosi templom plébánosa volt, és portréja a 20-as években készült, de Baján nem tudnak róla, így Kalocsán folytatják a kutatást.
Éber Anna elmondta: mintegy hatvan olyan portré szerepel a listáján, amelyekről maradt fenn fénykép. Ezek közül húsz már előkerült, de bőven lehetnek még olyanok is, amelyekről nem készült kép, így a létezésükről sem tudhatnak. – Minden városháza, megyeháza, egyetem nagytermei tele vannak portrékkal, ez népszerű műfajnak számított. A bajai városházán Borbíró-Vojnics Ferenc portréját is id. Éber Sándor festette, a Múzeumok éjszkájára kölcsönkértem, hogy itt is lássák az emberek, de utána vissza is vittük, hiszen ott még inkább szem előtt van. Azt nagyjából tudjuk, hogy a bajai intézményekben mi lelhető fel, kölcsön is szoktuk kérni egy-egy kiállítás vagy rendezvény erejéig, utána visszakerülnek az eredeti helyükre. Fontos tudni, hogy mi nem azért keressük a lappangó festményeket, mert birtokolni szeretnénk őket: az a célunk, hogy minél teljesebben ismerjük az életművet, annak a lehető legtöbb darabja által. Ehhez jó tudnunk, hogy hol vannak a képek. Szeretnénk, ha legalább felvételünk lenne minden fellelhető képről, és ha egyszer kiadunk egy albumot, abba bekerülhessen a fotójuk. Ez egyébként növeli bármely kép értékét. Az is előfordulhat, hogy adott tematikus kiállítás kedvéért esetleg kölcsönkérjük, de természetesen vissza is adjuk. Senkinek a tulajdonjogát nem kérdőjelezzük meg, de számunkra is hatalmas élmény, ha láthatjuk a maga valójában azt a képet, amelyről esetleg csak felvételünk van, vagy még az sincs, csak éppen tudunk arról, hogy létezik ilyen – részletezte a kurátor. Hozzátette: ugyanez vonatkozik Nagy István képeire is, amelyből a kutatók szerint mintegy négyezer készült, de alig ezret ismernek belőle, illetve a szeremlei festő, Kovács László képei közül is szeretnének minél többet nyilvántartásba venni. – Minden információmorzsának örülünk. Annak idején, amikor a női portrékból szerveztünk kiállítást, a lappangó képekről készített fotókat kitettük az asztalra: egy látogatónk felismerte az egyik hölgyet, és jó ötletet is adott arra nézve, hol keressük a portrét, ami így elő is került. Minden ilyen jellegű adat segíti az életműkutatást, és a kép értékét is emeli. Kérjük, akinek bármilyen ötlete van arra nézve, hol lehet még nem ismert vagy fel nem tárt festményekre-portrékra bukkanni, vegye fel velünk a kapcsolatot, akár a közösségi oldalunkon keresztül is – összegezte Éber Anna.









