Tengeralattjáró-támogatás

Tengeralattjáró-támogatás

Sarlós István

1915. május 4-én Olaszország felmondta a Hármas Szövetséget, és nyíltan szembefordult a Központi Hatalmakkal. Az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország között fennálló területi viták és a balkáni befolyási övezet feletti politikai ellentétek az ezt megelőző 30 évben – a szövetség megalakulásától kezdve – már terhelték a két állam viszonyát, és a világháborúban ez az olaszok átállásához vezetett. A május 23-án, nagy erőkkel indított olasz támadást a mai olasz–szlovén határnál, az Isonzo folyónál állította meg a Monarchia hadserege. 1915. május 23–1917. október 27. között zajlottak az isonzói csaták, amelyekből tizenkettőt különböztet meg a mai hadtörténetírás; a déli arcvonal két és fél évre megmerevedett, állóháború alakult ki.

Az Adriai-tengeren azonban más volt a helyzet. Az osztrák–magyar császári és királyi haditengerészet (K. u. K. Kriegsmarine) az olasz hadüzenetig egyenrangú ellenfele volt az Adrián járőröző brit–francia kötelékeknek, mivel itt az antant haditengerészetének kisebb, jelentéktelenebb egységei tevékenykedtek. A briteket az Északi-tengeren a német flotta, a világtengereken a kereskedelmi háborút folytató német hajók, a Boszporusz környékén a Gallipoli partraszállás fedezése kötötte le. A francia hajóhad az anyaország és a gyarmatok közötti útvonalak védelmére koncentrált a Földközi-tengeren és az Atlanti-óceánon, így az Adriai-tengert mellékhadszíntérként kezelték. Az olasz hadbalépés után minden hajótípusban nyomasztó lett az antant fölénye, a Monarchia felszíni flottája innentől kezdve meglepetésszerű akciókra, az otrantói blokád feltörésére vállalkozhatott. A felszíni hajók kikötőbe szorulásával a figyelem a tengeralattjárókra irányult.

A cikk további része nyomtatott számunkban olvasható!

Az első búvárhajók 1905-ben jelentek meg a haditengerészeteknél, a legmegbízhatóbb technikát a németek alkalmazták a nehézolaj- – Körting és Diesel – motorokkal és elektromos – Siemens – meghajtással. Az új fegyvernem képességeit az Északi-tengeren elért német sikerek bizonyították: 1914. szeptember 5-én a HMS Pathfinder, majd 22-én a HMS Abukir, Hogue és Cressy cirkálók elsüllyesztése, a Monarchia búvárhajó-flottája viszont ilyenekre alkalmatlan volt. 1914-ben, a háború kezdetekor a császári és királyi haditengerészetnek 6 bevethető tengeralattjárója volt, és további 10 állt építés alatt. 1915-ben, az olasz hadüzenet idején 7 saját tengeralattjáró állt készen a bevetésre, de ezután jött a német segítség. Az olasz–német hadüzenetig, 1916. augusztus 28-ig a diplomáciai bonyodalmak elkerülése végett az Adriára telepített német tengeralattjárók osztrák–magyar besorolást kaptak, és zászló alatt hajóztak, mivel Olaszország és Németország között ekkor még nem állt fenn hadiállapot. 1916-ban az Osztrák–Magyar Monarchia flottájában 12-18 tengeralattjáró tevékenykedhetett egyszerre; a pontos szám nem meghatározható, mivel folyamatosan álltak szolgálatba a saját építésű új egységek (U-20, U-21, U-22, U-23), valamint a németektől is vásároltunk hajókat (U-10, U-11 és U-15, U-16, U-17); emellett aktív szolgálatból kisebb javításokra, modernizálásra és karbantartásra is vontak ki több hajót. A német tengeralattjárók 1914-15-ös sikerei láttán az osztrák hadvezetés is az új fegyvernem felé fordult. Az Osztrák Flottaegylet birodalmi szintű gyűjtést szervezett új tengeralattjárók beszerzésére a németektől vásárlásra és saját építésre. A tengeralattjárók sokkal könnyebben törték át az Otrantói-szorosban létesített tengeri blokádot, mint a felszíni hajók (a német búvárnaszádok saját erőből jöttek az Adriára), de ez sem ment zökkenőmentesen: 1916. május 13-án az U-6-os fennakadt egy tengeralattjáró-elhárító hálón. Legénysége a búvárnaszádot nem tudta kiszabadítani, ezért a hajót elsüllyesztették, hogy ne kerüljön az antant haditengerészete kezébe. Az elveszett tengeralattjáró pótlására az Osztrák Flottaegylet megismételte felhívását a birodalmi szintű gyűjtéssel kapcsolatban: magánszemélyek, egyesületek, törvényhatóságok kaptak ismét hivatalos felkérést adományozásra.

Az eredeti felhívás 1915. október 15-én érkezett meg a bajai városi tanácshoz, de akkor egyszerűen félretették, a helyi törvényhatósági bizottságot az U-6-os elvesztése „mozgósította”.

„24.700 kig. [közigazgatási] 1915. 65. közgy. [közgyűlési] 1915. jkv. [jegyzőkönyvi] szám.

Javaslat az osztrák Flotta-egylet megkeresésére a cs. [császári] és kir. [királyi] haditengerészet számára egy „U-hajó” létesítéséhez anyagi hozzájárulás megszavazása iránt.

Határozat.

Tekintettel azon hazafias célra, amelyre az osztrák Flottaegylet a cs. és kir. haditengerészet számára egy tengeralattjáró hajó építéséhez adomány megszavazását kéri, Baja város törvényhatósági bizottsága ezen „U-hajó” létesítéséhez a mai háborús viszonyok között oly sokféle igénybevett anyagi erejéhez képest 50 /:ötven:/ koronát megszavaz, felesedül kijelöli az előre nem láthatóknál a házipénztár X. cím 104. rovatát és ezen összeg utalványozásával a városi tanácsot bízza meg.

Erről 1/ számvevőség, 2/ városi tanács, 3/ Osztrák Flottaegylet /:Wien IX. Schwarzspanierstrasse 15.:/ ezen határozattal értesíttetnek.”

Az 50 korona jelképes összeg volt a tengeralattjárók beszerzési költségeihez képest. Ausztria–Magyarország első tengeralattjárója, az 1911. április 15-én szolgálatba állított U-1-es 1,215 millió koronába került, az 1916-ban szolgálatba álló U-20-assal kezdődő sorozat egységei – ahol ezt a pénzt felhasználták – ennél is sokkal többe. A haditengerészet drága volt, mind az egységek beszerzése, mind üzemeltetése az állam katonai költségvetésének nagy szeletét hasította ki. A felszíni hajókhoz mérten a tengeralattjáró olcsónak számított, az elért sikereket tekintve meg különösen jó „befektetésnek”. Az Osztrák-Magyar Monarchia tengeralattjáró-flottája az első világháborús flották közül a legkisebb volt, bár fő bevetési területe az Adriai-tenger volt. Az első világháborúban búvárnaszádjaink a számbeli, technikai lehetőségeikhez képest jó teljesítményt nyújtottak.

[/spwm_protected]

KÉP: Az Osztrák Flottaegylet magyar csoportjának felhívásából. Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár Bács Kiskun Vármegyei Levéltára HU-MNL-BKML IV. 1407. b. Baja Város Tanácsának (1929-től Polgármesteri Hivatalának) iratai; Közigazgatási iratok 1872-1949. 24.700/1915-ös irat