Életének 84. évében elhunyt Tarján Levente, Baja város díszpolgára
A Bajai Honpolgár a vele 2016-ban készült interjújával emlékezik meg.

Nyugodjék békében!

 

 

„Jó, ha egy tanár templomba jár, de jó pedagógus is legyen mellette!”

Mayer János

Születésnapi számvetés Tarján Leventével életpályáról, keresztény iskoláról, közéleti szerepekről

Márciusban ünnepli 75. születésnapját TARJÁN LEVENTE, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) bajai csoportjának elnöke, a Szent László Általános Művelődési Központ nyugalmazott igazgatója, városunk díszpolgára, számos magas kitüntetés birtokosa. A jeles nap ürügyén örömmel tekintett vissza közéleti szerepvállalásokban is gazdag pedagóguspályájára, az általa legfontosabbnak tartott eredményekre. Bár karrierje összes részletét nem érinthettük, beszélgetésünk így is alapos áttekintést adott személyiségéről. Ennek során szívesen mesélt arról is, mire a legbüszkébb.

– Mindenekelőtt a családomra, aztán a katolikus oktatási intézmény bajai megteremtésére, harmadrészt pedig a tanítványokra. A hatvanadik születésnapomra a kollégáimtól egy Udvardi Erzsébet-képet kaptam ajándékba. Akkor mondtam: a szüleimet már eltemettem, a gyermekeimet felneveltem, a hivatásomat teljesítettem, és innentől ahány napot kapok az élettől, az mind ajándék lesz. Ebbe a három dologba talán belefoglalhatjuk a legfontosabbakat.

– Mesélj kicsit a családodról! Honnan indult ez az életpálya, mennyire egyenes úton jutottál oda, ahol most tartasz?

– Nagyon jó helyre születtem 1941-ben. Édesapám családja zombori eredetű, anyai ágon tősgyökeres bajai család a miénk. Apámat igazából 6-7 éves koromban ismertem meg, amikor emberi roncsként hazatért a szovjet hadifogságból. A családban öröklődött a vérnyomásprobléma, de egy hadifogolynál ezzel nem sokat törődtek. Testvérei így is magas életkort értek meg, ő viszont 55 évesen meghalt. Én akkor alig 14 éves voltam, és mindig beteg emberként emlékszem rá. A család rendkívül összetartó volt; több generáció élt együtt, gyerekkoromban többnyire heten laktunk egy fedél alatt. Én már szegény sorsú családra emlékszem, hiszen mire öntudatra eszméltem, édesapám fogságba esett, 13 évvel idősebb bátyám pedig orvosi egyetemre járt. Lényegében nagyapám velünk élő testvérének nyugdíjából tartottuk fenn magunkat. Persze osztálytársaim is hasonlóan szegényesen éltek, napjaink mégis szeretetben teltek. A bátyám születése után az orvosok azt mondták édesanyámnak, hogy nem lehet több gyereke. Aztán 12 év múlva elment az orvoshoz, aki miómát (az anyaméh izomszövetének jóindulatú daganata – a szerk.) állapított meg nála. Kis idő múlva viszont levelet kapott Burg Ete szülészprofesszortól arról, hogy áldott állapotban van: „a mióma” én voltam. A levelet egy életen át megőrizte az imakönyvében. Édesapám fogsága előtt állampénztári főtanácsosként dolgozott, utána a járási hivatal pénzügyi osztályán kapott ennek megfelelő munkát, de hamarosan rokkantnyugdíjas lett. Édesanyám háztartásbeli volt, akkoriban egy nagy családban ez rengeteg munkát jelentett. Egyébként a mai házunk mögötti telken álló házban éltünk, onnan jártam a Központi Fiúiskolába. (Édesanyám halála után költöztünk vissza a Rókus utcába.) Kitűnő pedagógusok keze közé kerültem. Lukin Sanyi bácsi, a neves zenepedagógus apja volt 3 évig az osztályfőnököm és magyartanárom is egyben. Később a matematika-fizika szakos tanár Béla Miklós vette át az osztályt, nagyszerű ember volt. (Később a bátyám apósa lett.) Sajnos ottani tanáraim közül már csak Albert Sándorné, Ditta néni él, aki nagyon megszerettette velünk a történelmet.

Innen szinte az egész osztályunk a III. Béla Gimnáziumba került, mi Ozvald László tanár úr „karmai” közé. Sok jó tanárom közül Dániel Józsefet emelem ki, aki első osztályos koromban, súlyos vesegyulladásom idején rendszeresen látogatott a kórházban, majd otthon is, és minden tantárgyból igyekezett felkészíteni az osztályozó vizsgára, nehogy lemaradjak. Rajta kívül különösen szívesen emlékszem ebből az időből két hittanáromra, a tudós életű, de hányatott sorsú későbbi pécsi segédpüspökre, Belon Gellértre, akit Jávor Béla a „nemzet püspökének” nevezett, és Kerekes Károlyra, a későbbi zirci apátra is. Mindkettejükkel halálukig kapcsolatot tartottunk. (Büszkeséggel tölt el, hogy részben nekem köszönhető Belon Gellért emléktáblája a plébánia falán, és hogy Baján utca is őrzi emlékét.)

Dániel tanár úr készített fel az orvosi egyetemi felvételikre is, amelyek jól sikerültek, ám „helyszűke miatt” nem vettek fel. Javasolták, hogy menjek egy évig fizikai munkásnak, mert nagyobb esélyem lehet, mint a családom „osztályidegen” múltjával. A segédmunkásként eltöltött év nagyon rossz, megaláztatásokkal teli időszak volt, ráadásul az egyetemre ezután sem vettek fel. (Mindegyik felvételi eljárásban rákérdeztek világnézeti hovatartozásomra – vagyis a templomba járásra –, ami aligha lehetett véletlen.) Egy nagybátyám tanácsára jelentkeztem aztán egy érettségihez kötött, földmérő technikusi képzésre, Székesfehérvárra. Szinte csak olyanokkal tanultam itt együtt, akik eredetileg orvosok, gyógyszerészek vagy éppen tanárok akartak volna lenni. Előadóink (a Budapesti Műszaki Egyetem Székesfehérvári Földhivatal Vízügyi Igazgatóságának munkatársai) emberségükkel és a szakma őszinte szeretetével megkedveltették velünk a földmérő szakmát, bár mindannyiunk számára kényszerpályának látszott. Humán érdeklődésünkre jellemző, hogy többször utaztunk együtt Budapestre egy-egy szombat esti operalátogatás kedvéért, s tízen együtt utazva 50%-os kedvezményt is kaptunk. Ezt egészítette ki egy-egy vasárnapi szentmise a Mátyás-templomban vagy a Szent István-bazilikában.

– Hogy lett ebből pedagóguspálya?

– Amikor odakerültem, nagyon el voltam keseredve. Szerencsére a fehérvári püspökségen találkoztam bátyám egykori ciszter osztályfőnökével, Sulyok Ignáccal, aki ott könyvtárosként és levéltárosként dolgozott. Miután elsírtam neki a bánatomat, azt mondta, ha mindent elkövettem, amit lehetett, és nem sikerült, akkor Istennek más terve van velem; álljam meg a helyem ott, ahová kerültem, és kialakul. Akkoriban a Pécsi Geodéziai és Térképészeti Vállalattól kaptam ösztöndíjat, utána két évig náluk dolgoztam. A vállalat Baja környékén végzett méréseket, így itthon lakva járhattam ki a terepre, de láttam, hogy ez hosszabb távon nem nekem való. A bátyám javaslatára kerestem meg Kiss Györgyöt, a vízügyi igazgatóság akkori vezetőjét. Ő mondta, hogy 1962-ben indult vízügyi szakközépiskolai képzés a városban, ahová éppen a harmadik évfolyam tantárgyainak oktatásához keresnek műszaki tanárokat. Nekik szolgálati lakást is ígértek. Akkor már eljegyeztem a későbbi feleségemet, így ez igen kedvező ajánlatnak tűnt. 1964-ben végül így kerültem a Tóth Kálmán Szakközépiskolába, és innentől kezdve csupa öröm volt az életem. Nagyon szerettem tanítani, szerettem a szakmámat, szívesen voltam osztályfőnök is. (Négy osztályt vittem végig, az ötödiktől akkor kellett megválnom, amikor igazgató lettem.) Közben levelező szakon megszereztem a szükséges végzettségeket és a mérnöki, majd a tanári diplomákat is; 1972-től nevezhettem magam hivatalosan is mérnök-tanárnak. Közben szakfelügyelővé is kineveztek, ennek révén rendszeresen látogattam az ország összesen 11 vízügyi iskoláját. Az iskolában hamarosan rám bízták a szakképzés vezetését. Egészen 1992-ig ebben a mederben folyt a szakmai pályám.

– Szerinted mi a jó osztályfőnökség titka?

– Különleges tulajdonságokra nincs szükség. Esetemben az első osztályomnál lényeges volt, hogy korban közel álltam a tanítványaimhoz, szimpatikus tárgyat tanítottam nekik, mindig igyekeztem igazságos lenni, és megköveteltem az őszinteséget. Arra neveltem őket, hogy fogadják el a tetteik következményeit. Sok mindent tudtam a magánéletükről is, és segítettem, ahol kellett. Cserébe csak azt kértem: ne hazudjanak. Inkább mondják meg, hogy nem akartak készülni. Egy-két hétig éltek is ezzel a lehetőséggel, aztán a helyére került a dolog.

– Kik választották abban az időben a vízügyi szakközépiskolát?

– Egy ideig a technikum elnevezés egyfajta varázsszó volt; sokan még gimnáziumi osztályt elhagyva is jöttek hozzánk a remélt technikusi végzettség miatt. Ezen a környéken sokaknak volt családi vízügyes kapcsolata. Nagy vonzereje lehetett annak is, hogy a vízügyi szakközépiskolában ugyanazok a tanárok tanították a közismereti tárgyakat, akik a gimnáziumi tagozaton, és köztük egészen kiváló szakemberek dolgoztak, mint például a magyart tanító Tóth-Pál Zoltán, de matematikából is erősnek számítottunk. Ráadásul az 1960-as években sok remek tanár hagyta el a III. Béla Gimnáziumot, közülük többen nálunk kötöttek ki. Ennek gyorsan híre ment, és mondhatjuk, hogy följöttünk. A vízügyi szolgálat sokáig menő munkahely, a vízügy jól szervezett vállalat volt, amelynek mi biztosítottuk az utánpótlását. A jelenlegi bajai vízügyi igazgató, a helyettese és számos szakaszmérnök is tanítványunk volt. A pécsi, székesfehérvári vezető vízügyes szakemberek, a harkányi fürdő vezetői is bajai diákok voltak, az Országos Vízügyi Hivatal oktatási osztályának vezetői (tehát a tulajdonképpeni főnökeim) is kerültek már ki az iskolánkból. Voltak, akik a Magyar Hidrológiai Társaságban töltöttek be vezető szerepet. Több egykori fehérvári évfolyamtársam oktatta diákjaimat immár egyetemi tanárként, és örömmel hallottam, amikor rákérdeztek, hogy én tanítottam-e őket geodéziából. Azt hiszem, sokakkal meg tudtam szerettetni a szakmát.

– A rendszerváltás környékén aztán ismét fontos dolgok történtek veled és körülötted.

– Abban az időben számos párt és szervezet alakult. 1989-ben Budapesten létrehozták a Keresztény Értelmiségiek Szövetségét, hogy az akkori politikai hangzavarban az örök keresztény értékeket állítsák a középpontba. Mi ennek a szegedi szervezetével vettük fel a kapcsolatot. Azt tanácsolták, ne akarjunk papok helyett papok vagy próféták lenni, de a megyés püspökkel és a helyi sajtóval legyünk jóban. A bajai csoport alakuló ülését a pártok házába hirdettük meg, amelyen kb. 150 fő jelent meg. Jelen volt a KÉSZ országos elnöke, Csanád Béla professzor és Dankó László kalocsai érsek, a szövetség fővédnöke is. Sokan azt gondolták, pártot alapítunk. Amikor kiderült, hogy politizálunk, és állást is foglalunk erkölcsi és ideológiai kérdésekben, de egyetlen politikai párthoz sem kötelezzük el magunkat, többen – összesen 120 fő – csatlakoztak hozzánk. Mintegy 50 pedagógus is belépett a szervezetbe, így adta magát, hogy az ifjúság nevelése terén tegyünk valamit: csináljunk keresztény általános iskolát Baján! Az óvoda már adva volt (ezt ugyanis szülők kérték), az iskolát meg kellett hirdetnünk. A demográfiai hullámot figyelembe véve beláttuk, hogy nem újabb iskolát kellene létrehoznunk, hanem valamelyik meglévőn belül indítsunk keresztény osztályt. A Vöröskereszt téri iskola tűnt erre alkalmasnak, hiszen mellette volt az óvoda. A helyi sajtóban felhívást és jelentkezési lapot tettünk közzé a keresztény iskola indításához. A jelentkezések alapján a Vöröskereszt tér környékéről akkora igény volt, hogy a következő tanévtől – a második kivételével – az első négy általános iskolai osztályt el tudjuk indítani. Az önkormányzat egy hónap múlva szülői értekezletet hívott össze, addigra – nem tudni, mi okból – már senki sem kérte a keresztény iskolai nevelést. Ezt követően újabb sajtófelhívást tettünk közzé, mert tudtuk, hogy ha most nem indítjuk el a keresztény óvodát és iskolát, a közeljövőben erre nem sok esélyünk lesz. Szerencsére Széll Péter az oktatási és kulturális bizottság vezetőjeként megígérte, ha lesz legalább 20 jelentkező, akkor az első osztály elindulhat. 19 lett ebből, de mégis megkaptuk az engedélyt. Nem csak elkötelezett keresztény szülők íratták be gyermekeiket; többen meg sem voltak keresztelve. Csakhogy sokáig egy iskola sem akart nekünk helyet adni. Kimutatták, hogy egyetlen üres osztálytermük sincs. (Érdekes, hogy néhány év múlva iskolát kellett bezárni, illetve összevonni a csökkenő gyerekszám miatt.)

Közben (1992-ben) megürült a Tóth Kálmán Gimnázium és Szakközépiskola igazgatói széke, és miután arról értesültem, hogy az addigi iskolavezető, Dr. Szentjóbi Szabó Tibor nem pályázik, beadtam a pályázatomat az intézményvezetésre. Miután kineveztek, Széll Péter megígérte, hogy amennyiben az első évben helyet biztosítok a „KÉSZ-osztálynak”, egy év múlva a város is kész lesz erre. Így is lett: a következő évben az Újvárosi Általános Iskola Szent Imre téri épületében kaptunk osztálytermet. A növekvő jelentkezések miatt később újabb osztálytermeket kaptunk, s végül az egész épületet megkaptuk ingyen használatra, bár berendezése kész romhalmaz volt. Az önkormányzat jóvoltából ezt hamarosan lecserélhettük. Az alapító okiratot 1992 augusztusában Éber András polgármesterrel együtt írtam alá, s ekkor lett a KÉSZ az osztály fenntartója.

– Hogy lett a keresztény osztályokból önálló katolikus iskola?

– 1995-ben a ciszterci rend visszakapta a III. Béla Gimnáziumot, de a tantestületben komoly ellenállás mutatkozott. Ekkor vetette fel Széll Péter (immár polgármesterként), hogy az apácák visszakérhetnék korábbi épületeiket, az államosítás után hozzá épült részeket megkapná a ciszterci rend, a III. Béla pedig maradhatna önkormányzati tulajdonban. Egykori tanítványunk, Dávid Ibolya (1998-2002 között igazságügy-miniszter) segítségével ezt is sikerült lebonyolítanunk, és elértük, hogy iskolánkat az önkormányzat fel is újítsa. Egykori hittanárom, ekkor már zirci apát, dr. Kerekes Károly és az engem annak idején útra indító Sulyok Ignác jött le Bajára azzal, hogy kész vagyok-e vállalni az adott testülettel az intézmény vezetését. Azt mondtam, merem vállalni, mert úgy tűnik, ez lett az utam. Végül 1995-ben alakult meg a Szent László ÁMK. Az óvodára épült újonnan az általános iskola, majd a nyolcosztályos gimnázium; a négyosztályos gimnáziumi és szakközépiskolai képzés pedig megmaradt. A nevet Kerekes atya javasolta, mivel akkor volt a Szent László-emlékév, főleg, hogy azzal is puhították, hogy a korábbi névadó, Tóth Kálmán állítólag szabadkőműves volt. A névadó ünnepségre meghívtuk Tempfli József nagyváradi püspököt, aki örömmel jött el Bajára. (Nagyváradnak Szent László a patrónusa – a szerk.) A fenntartói jogokat ekkor 1999-ig a KÉSZ központja vette át. Innentől viszont kiegészítő támogatásokat csak egyházi, illetve önkormányzati fenntartású intézmények kaphattak, így újabb váltásra kényszerültünk. Először a zirci ciszterci apátot, Zakar Polikárpot kerestem meg az ügyben, de ő nem mutatott komoly érdeklődést egy újabb iskola iránt. Végül a kérdés úgy dőlt el, hogy kiszámították, mekkora volt a végül önkormányzati kézben maradó III. Béla Gimnázium alapterülete, és felmérték, mekkora az új építésekkel együtt mi intézményünké, a különbözetet pedig a végzés szerint ki kellett fizetni a ciszterci rendnek. A tulajdoni kérdés rendezése után mentem az apácákhoz (a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulatához – a szerk.), a józan gondolkodású Máriai Franciska M. Romualda rendfőnökhöz. Némi hezitálás után elvállalták az intézmény fenntartói jogait. Az oktatómunkába egyáltalán nem szóltak bele, de amiben kellett, támogattak minket. Azt mondták, nem baj, ha egy tanár templomba is jár, de elsősorban jó pedagógus legyen.

– Mennyire volt nehéz a munka az „örökölt” testülettel, amelyben nyilván nem csak hívő keresztények dolgoztak addig?

– Nem volt ezzel probléma. Tisztességes, becsületes testület volt ez; egy része járt templomba, más része nem. Széll Péter egyébként rendkívül korrekt módon az átalakulás előtt mindenkinek felajánlotta: ha nem kíván a katolikus intézményben dolgozni, kerít neki állást valamely másik bajai iskolában – senki nem akart távozni. A keresztény értékeket mindegyikük vállalhatónak tartotta, én viszont senkitől sem vártam el, hogy innentől csak a látszat kedvéért kezdjen el templomba járni. Egyedül az osztályfőnököktől kértem, hogy a tanévnyitó és -záró és más ünnepi miséken legyenek jelen az osztályukkal. (Ezt mindannyian vállalták.) Ma, amikor tömegesen vesznek át iskolákat az egyházak – gyakran a szülők akarata ellenére is –, ez nem mindig megy ilyen könnyen, és sokat lehet ártani vele.

El kell mondanom, hogy kiváló helyetteseim voltak: műszaki helyettesként Fekete-Kovács Győző segített (ő már a vízügyi képzést alapító édesanyja révén is kötődött az iskolához), Marosvásárhelyiné Gergely Annának már az édesanyja is ebben az iskolában végzett, de ő maga is óvodás korától kötődött az intézményhez, és végtelenül precíz helyettes volt. Később nevelési igazgatóhelyettesként Virág Tibor, az általános iskola élén Bakos Csaba is kiváló munkát végzett. Szerintem ma mindannyian nagyon hiányoznak onnan. De úgy éreztem, általában az egész testület, a pénzügyi osztály is mellettem állt. Az egyházi gazdasági revizorok soha nem találtak hibát nálunk.

– Milyen típusú igazgató voltál ennek az intézménynek az élén?

– Az ajtóm mindig nyitva állt a kollégák előtt, ezt természetesnek is tartottam. Nem kellett hozzám bejelentkezni a titkárnőnél. Pedig összesen 1200 gyerek ügyei tartoztak hozzám. S bár nem voltunk önkormányzati intézmény, igyekeztünk minden városi rendezvényen jelen lenni. Épp ezért a városi vezetők általában megtisztelték fontos eseményeinket, és elismerték az eredményeinket is. Talán emiatt fáj máig, amilyen módon aztán a nyugdíjazásom történt. De a szalagavatókra és ballagásokra máig is meghívnak, ugyanígy mindig ott vagyok a Szent László-s diákok bérmálásán is. Egyébként ma már ritkán járok az iskolámba, de a szép emlékeket ez sem tudja elhomályosítani.

– Igazgatóságod időszakából mire vagy a legbüszkébb?

– Főképp arra, hogy az átmenet zökkenőmentes volt mind a város, mind a testület szempontjából, a jó hangulat mindvégig megmaradt. Nem okozott problémát, amikor feszületek kerültek a tantermekbe. Vagy arra, hogy amikor zarándoklatot szerveztünk Vodicára, mondtam, hogy még véletlenül se tegyük kötelezővé. Aztán az egyébként református Virág Tibor is megjelent az osztályával, mert elfogadta, hogy katolikus iskolában dolgozóként nem maradhat ki ebből, példát kell mutatnia. Büszke vagyok az iskolaalapítások megünnepelt évfordulóira is. Az egyik ilyen alkalommal képzőművészeti kiállítást tartottunk, amelynek az adta az apropóját, hogy Udvardi Erzsébet festőművész is diákunk volt. (Az ő rajztanára volt a később külföldre szakadt Kákonyi M. Konstantina nővér, aki számos alkotását az esztergomi Keresztény Múzeumnak adományozta, ám ekkor többet ki tudtunk kölcsönözni.) Kettejükön kívül több más művész (Rendes Béláné, Klossy Irén, Puskás Klára) alkotásait is megcsodálhatták az érdeklődők.

Az iskola vezetése mellett létrehoztuk Rákóczi Szövetség bajai csoportját, amelynek ma is elnöke vagyok. Megalakulása idején a III. Béla Gimnázium Baráti Körének is titkára voltam. A KÉSZ titkáraként pedig büszke vagyok arra, hogy 1991-ben meghívhattuk Habsburg Ottót Bajára, és jelen lehetett a magyar földet utoljára Baján látott szülei emléktáblájának felavatásán is. (2000-ben újra eljött, a Duna-híd rekonstrukciója után lehetővé vált az ún. Károly-lépcső átadása is.) Mindszenty József bíboros-hercegprímás mellszobrának felállításában is komoly szerepünk volt.

– Volt egy kitérőd a politika irányába is.

– A helyi önkormányzati képviselőség nekem sosem okozott gondot. Szerettem a városomat, sokan is ismertek, bár a politika igazából nem volt nekem való: én az egyenes beszédet szeretem. Másrészt nem szívesen szavaznék „politikai érdekből” ésszerű dolgok ellen. Aztán 1994-ben talán a hiúságomra is apellálva „rászedtek”, hogy vállaljam el az országgyűlésiképviselő-jelöltséget. A bajai kerületek többségében egyébként győztem, kivéve az Újvárost, így nem lettem parlamenti képviselő. Ha akkor a politikába vetettem volna bele magam, a Kereszténydemokrata Néppárt sokadik képviselőjeként keveset tehettem volna, viszont akkor talán ma nincs is Szent László. Az sem vonzott, hogy 3 napig Pesten, 3 napig Baján éljek. Aztán mielőtt a ’98-as választáson újra jelölni próbáltak volna, 1997 karácsonyán igen magas vérnyomást mértek nálam, ami szívritmuszavart okozott. Ez komoly figyelmeztetés volt a gondviseléstől, hogy vigyázzak, hiszen apám is agyvérzésben halt meg, a családban többen is küszködnek ezzel problémával – úgy éreztem, nem szabad a jelöltséget vállalni, bár a KDNP több magas rangú vezetője is győzködni próbált.

– Szerinted miről lehet megismerni a keresztény értelmiségit? Miben más ő, mint a többiek?

– Ezt nem könnyű általánosságban megfogalmazni, inkább mondok pár szemléltető történetet. Keve atya (Bácskai Sándor Keve, az utolsó bajai ciszter házfőnök – a szerk.) mesélte, hogy rendszeresen járt kosármeccsekre, de a közelében egyetlen káromkodást sem hallott. Talán azért, mert a megjelenése, reverendája eleve tiszteletet sugárzott. Egy történet szerint Assisi Szent Ferenc pedig úgy „prédikált”, hogy egy barátjával együtt végigsétált a romlott Pádua városán, de egyetlen szót sem szólt. Vagy említhetném Papp Lajos szívsebész professzort, ahogy ő a betegekkel beszél, amikor azok a segítséget igénylik. Belon Gellért pedig azt tanította nekünk, hogy ahol ápolásra szoruló nagybeteg van a háznál, az ápolója ne menjen templomba, mert a beteggondozás istennek tetsző cselekedet. (Krisztus is meggyógyította a beteget szombati napon.) Tehát a keresztény értelmiségi lét inkább attitűdökben, a világhoz, az emberekhez való viszonyulásban nyilvánul meg, mintsem a vallásgyakorlásban. Nem ítéljük el azokat sem, akik az egyház tanításával ellenkező álláspontot képviselnek az abortusz vagy éppen a házasság felbonthatatlanságának kérdésében. Azt hiszem, igazságosnak, megértőnek kell lenni elsősorban – ez sokkal fontosabb, mint a külsőségek. A fő parancs: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Az élet minden területén ennek kell érvényesülnie.

– Egy életút-interjú nem lehet teljes anélkül, hogy ne mesélj valamit a családodról.

– Nemcsak a munkahelyemen, a családban is a nyugalom a legfontosabb. Bátyám, dr. Tarján István a bajai kórház orvosa volt. 1956-ban beválasztották a munkástanácsba, ami miatt „ellenforradalmárként” elbocsátották. Hónapokig munkanélküli volt, később rehabilitálták, majd az 1960-ban megszervezett idegbeteg-gondozó intézet főorvosa lett. Sajnos korán, 1984-ben meghalt, nagyon hiányzik. A feleségem az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság mérnökeként ment nyugdíjba; tavaly ünnepeltük 50. házassági évfordulónkat, és úgy látom, a gyermekeink is hasonló felfogásban élik az életüket. Van két lányunk; kettejük között volt két koraszülött fiunk, akiket elvesztettünk. A nagyobbik lányunk, Klára mérnöki diplomát szerzett a férjével együtt, de később kézügyességét kamatoztatva gyermekruhákkal kezdett foglalkozni. Pécelen élnek, három gyermekük van. A másik lányunk, Boglárka még a gimnáziumban találta meg a nagy szerelmét, és bár más-más városban tanultak tovább, kitartottak egymás mellett. A lányom matematika-fizika szakos tanári diplomát szerzett, de utóbb közgazdasági egyetemet is végzett. A férje elektromérnök diplomával vállalkozóként hangtechnikával foglalkozik, Gödön élnek. Náluk hosszú várakozás, 14 év házasság után született baba. Unokáink kötődését, azt hiszem, jól jelzi, hogy a legnagyobbik eljegyzését a házunkban tartottuk az egész család jelenlétében. A nyugalommal, békességgel és (a vérnyomást leszámítva) az egészséggel elkényeztet a jóisten.

– Mivel telnek a nyugdíjas napok, évek a nagypapa szerepen kívül?

– Még mindig kuratóriumi tag vagyok, a KÉSZ bajai szervezetének – ahol éveken át titkár voltam, mert szerettem és tudtam is szervezni – elnöke vagyok, de minthogy titkárunk, Virág Tibor intézményvezetőként nagyon elfoglalt, a szervezőmunka nagy részét most is én végzem. Motoszkál bennem gondolat, és az érsek úr is biztat erre, hogy meg kellene írnom az iskola történetét, mert számos dologra már nem emlékszik senki. Ezen túl rendezem az irataimat, nagyon sokat ki kellene selejtezni. Ebből a célból elővettem a Bajai Honpolgár régi számait is, de egyiket sem volt szívem kidobni, sőt a régi írásokat is nagy élvezettel olvasom újra. Jó tudni, hogy a folyóirat a maga eszközeivel hozzájárul a helyi múlt megőrzéséhez, amit én is egész életemben nagyon fontosnak tartottam.

Mayer János