Brachinger Tamás (1967–2026) emlékére

Brachinger Tamás (1967–2026) emlékére

Megdöbbenéssel értesültünk róla, hogy rövid lefolyású, súlyos betegség következtében 2026. október 10-én elhunyt BRACHINGER TAMÁS népművelő, politológus, a Pécsi Tudományegyetem szekszárdi karának adjunktusa. Első diplomáját 1988-ban a bajai Tanítóképző tanító szakán szerezte, később újabb végzettségek (népművelő, humán szervező) megszerzése után 1998 és 2015 között az Eötvös József Főiskola docense, 2011–13 között az intézmény Társadalomtudományi Intézetének vezetője volt. Ezt követően lett a PTE Szekszárdon működő Kultúratudományi, Pedagógusképző és Vidékfejlesztési Karának adjunktusa, doktori fokozatát politikatudományból szerezte meg. (Egy ideig az ELTE felnőttképzési programjában is oktatott.) Baja kulturális életében is fontos szerepet játszott: vezetett filmklubot, szervezett kiállításokat, a szépkorúak egyetemének előadásait, tagja volt az 1996-os Duna Menti Folklórfesztivál és az 1997-es bajai EFOTT szervezőbizottságának is. Vállalt politikai szerepet is: 1990-ben a helyi Fidesz egyik alapítója volt, 1993 után hosszabb ideig az SZDSZ színeiben politizált, a legutóbbi időkben pedig a Kincses Bácska Tisza Sziget egyik szervezője volt. Neve egy ideig lapunkkal is összefonódott, 1995 és 1998 között a Bajai Honpolgár Alapítvány titkára volt, akkoriban több írása is megjelent a folyóiratban. Tisztelői és barátai október 31-én vettek tőle végső búcsút. Lapunk szerkesztősége őszinte részvétét fejezi ki az elhunyt családjának, nyugodjék békében! Az alábbiakban egy szubjektív visszaemlékezés közlésével tisztelgünk városunk kulturális életének ismert alakja előtt.

Nyirati Béla

„Mély barátsággal köszöntelek Benneteket!” Az 1990-es években heti rendszerességgel vártuk ezt a köszöntést az akkor még létező Stúdió Mozi tömött széksoraiban, valamint a padlón, mert volt, akinek már csak ott jutott hely. Brachinger Tamás köszöntötte ezekkel a jellegzetes, rá jellemző és teljesen belénk rögzült szavakkal az egybegyűlteket, bennünket, az akkor jellemzően a 10-es éveink végén, 20-as éveinkben járó fiatalokat, akik legalább annyira vártuk Tamás elmaradhatatlan, filmismertetőit, mint magát a filmet. Mindig a rá jellemző alapos, mély társadalmi, kortörténeti ismeretekkel vezette fel a soron következő alkotásokat, melyek ezekkel a felvezetőkkel váltak igazán érthetővé és átélhetővé számunkra. Olyan klasszikus, az akkori magyar és kelet-európai társadalmakat ábrázoló azóta klasszikussá váló filmeket ismerhettünk meg általa, mint a Roncsfilm, a Megáll az idő, az Eszkimó asszony fázik, vagy éppen az Ivan Csonkin közlegény élete.

Brachinger Tamás (1967–2026) emlékére

A rendszerváltás utáni évek voltak ezek, az akkori tizen-huszonévesek számára a Tamás által felvezetett filmek nélkülözhetetlen mankót jelentettek akkori turbulens világunk hurrikánszerű változásainak megértéséhez. A világ mellesleg azóta is turbulens, talán még inkább az, mint akkor, de ez már másik téma. Mindenesetre számunkra az a filmklub, valamint nagyon, nagyon sok kulturális élmény azt jelentette, hogy valami kinyílt számunkra, a 80-as évek mozdulatlanságát felváltotta valamiféle pezsgés, szellemi újjászületés.

És Tamás ennek a lelkekben zajló, eszmei, szellemi forradalomnak minden szegletében, minden mozzanatában ott volt. Ekkor indultak el országszerte a Narancs-klubok, természetesen a bajai klubnak is az egyik kitalálója, szervezője volt. Már nem emlékszem, mi volt a klub neve, amely politikai, közéleti vitaesteket szervezett, ahova akkor országosan ismert politikusokat, közéleti személyiségeket hívott el, akik betekintést biztosítottak számunkra az akkortájt zajló, igen újszerű folyamatokba.

Jelenléte, munkássága számunkra igazi generációs élménnyé vált. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy ma, mintegy 3 évtizeddel később is idézni tudjuk akkori, örökbecsű szófordulatait. Akkoriban a demokráciát még csak tanulgattuk, ami abszolút természetes volt 40 esztendőnyi egypártrendszer után. Ahogy figyeltük Tamást ezeken a vitaesteken a moderátori szerepében, valahogy úgy éreztük, neki nem kell, nem kellett a demokráciát tanulnia, valahogy ösztönösen érezte. Ahogy mások visszaemlékezéseiben olvastam, ez tényleg így volt, született demokrata volt, visszatérő gondolatként olvastam néhány tanítványa írásában, hogy számára a világ legtermészetesebb reakciója volt mások, esetleg az övével nem egyező véleményének a meghallgatása, elfogadása.

A filmklub és a közéleti klub mellett, ha valaki esetleg úgy emlékszik, hogy Tamás egy többnapos rockzenei fesztivál szervezőjeként is bemutatkozott, az nem téved, mivel személyiségének elválaszthatatlan része volt a klasszikus rockzene (Led Zeppelin, Dire Straits, Deep Purple, Rolling Stones, Pink Floyd) imádata, ezt mindenképp fontos megemlíteni.

A 90-es évek legendás filmklubja, közéleti vitaestjei ma már kitörölhetetlen emlékek. Tamás az elmúlt 3 évtizedben is jelentős szerepet játszott, vagy még inkább alakítója volt városunk szellemi életének és ami igazán fontos, ha valaki figyelte a munkásságát (márpedig sokan figyelték) azok tudják, hogy megingathatlan elvi szilárdság jellemezte, nézeteit akkor sem adta fel, amikor az aktuális széljárás iránya egészen más volt. Talán leginkább az „értékkonzervatív” kifejezés jut eszembe vele kapcsolatban. Ez első hallásra furcsa lehet, hiszen Tamás vállaltan liberális volt, akkor is, amikor divatos volt az eszme, és akkor is, amikor kevésbé. Épp ezért tartom megfelelő jellemzőnek az értékkonzervatív kifejezést, mivel a 90-es évek elején általunk megismert demokratikus meggyőződéséből nem engedett, ezt fontosabbnak tartotta, mint bármiféle politikai előmenetelt.

Az elmúlt években rendszeresen megosztottuk egymással az olvasmányélményeinket, nyilván azért, mert nem csak az érdeklődésünk, de a megközelítésünk is hasonló volt.

Élénken foglalkoztatták az Oroszországban zajló folyamatok, Oroszország hatása a világpolitikára. Tamás által ismertem meg például, a nagyszerű finn oknyomozó újságírónő, Jessikka Aro könyveit, megvitattuk Caterine Belton vagy Anna Politkovszkaja műveit. A minap, amint egy hasonló tematikájú könyv novemberi megjelenéséről szereztem tudomást, automatikusan az volt az első gondolatom, hogy ezt már nem oszthatjuk meg egymással. Tamás távozása döbbenetesen korai, nagyon sok dolga lett volna még. Mindannyiunk számára megrendítő, hogy már nincs velünk.

Köszönünk mindent, Tamás, nyugodj békében!

Két „bajai minisztere” idején is távoznia kellett

Dr. Kemény Attila emlékére

Életének 86. évében elhunyt dr. Kemény Attila, aki a rendszerváltást követően tagja volt az első bajai képviselő-testületnek, elnökölte a jogi bizottságot, és sajtószóvivőként is tevékenykedett. A rendszerváltás után több ciklus alatt is helyettes államtitkár volt a környezetvédelmi és vízgazdálkodási minisztériumban; ezalatt született meg a környezetvédelmi szabályozások uniós jogharmonizációja. Egy ideig az ÁPV Rt. környezetvédelmi igazgatója is volt. 2026. október 19-én vettek tőle búcsút Baján, a Kálvária temetőben.

Géczy Zsolt

Ha valamikor, most igazán jól jönne szakmai tudása, és vele a politikában is többször megtapasztalt kohéziós ereje. Valódi környezetvédőként és vízügyesként minden bizonnyal latba vetné szakértelmét, és a kellő összegért is eredményesen lobbizna, hogy megoldást találjon a Sugovica felfogyásának (elfolyásának) égető problémájára. Ámbár, ma már a pártok közt gyakran elvész a gyermek, arról nem is beszélve, hogy Vízügyi Minisztérium és VITUKI sincs. Utóbbi – ezekben az aszályos, kisvizes időkben – jobban hiányzik, mint valaha. De nem jobban, mint dr. Kemény Attila.

A rendszerváltást követő, 1990-ben megalakul első bajai képviselő-testület tagja volt. Azé a testületé, amelyhez óriási reményeket fűzött a lakosság, és amely óriási reményekkel látott munkához. A 2022-ben megjelent Bajai arcélek című köteteben úgy nyilatkozott erről, hogy jól indult Baján az önkormányzatiság, ám „a nagypolitika, mely folyamatos zűrzavarban telik a taxis sztrájktól napjainkig, szétzúzta reményeimet”. De addig sok minden történt. Eredetileg orvos akart lenni, és a kisgyermekkori vágyak nem is változtak, de közbejött egy apróság: érettségi előtt, 1958-ban eltiltották a továbbtanulástól. Mint mondta: „a KISZ-szel szemben tanúsított magatartásom miatt”. Sokkal később, 1965-ben nyílt meg előtte a lehetőség, vízügyes mivoltának köszönhetően. Az akkori nagy dunai árvíz után megkapta a Munka Érdemrend Bronz fokozata kitüntetést, ami megváltoztatta az életét: elkezdhetett tanulni. Később pedig beszippantotta a közélet, a politika. Addigi életútja kapcsán szinte természetesnek tűnik, hogy ott bábáskodott a rendszerváltás idején egyre-másra alapított pártok körül. A fő motivációja pedig az volt, hogy konzervatív többségű testület jöjjön létre. Sikerült. „Az MDF és az SZDSZ szervezői aktívan dolgoztak, a FIDESZ is útnak indult. Látszott azonban, hogy a társadalom szélesebb rétegét kell aktivizálni vidéken is. A KDNP, a FKGP és a SZOCDEMEK még program nélküliek voltak, ezeket segítettem erősödni. Egyik pártnak sem lettem tagja, de az FKGP színben kerültem be a testületbe, amely nagyon kiegyensúlyozott volt.”

Az akkori, az első képviselő-testületre azért is emlékeznek sokan jó szívvel, mert a szakmaiság felülírta benne a politikai ellentéteket. Úgy vélte, a polgároknak azt kell látnia, hogy értük dolgoznak, a kormányoldal és az ellenzék egyaránt. „Mindenki abban volt érdekelt, hogy jól működjön a testület. Ez, akkor, sikerült hál’ Istennek! Én lettem a jogi bizottság elnöke és a testület szóvivője. A bizottság minden előterjesztését elfogadta a testület! Országos lapokban is téma lett a bajai példa”, emlékezett vissza a már említett interjúban dr. Kemény Attila, aki évtizedekkel később is szívesen elevenítette fel, milyen jól működött a testület, kiemelve: a közintézmények működtetéséhez, fejlesztéséhez a környező településeket részvételarányos költségtérítésre szólították fel, hogy ne a bajai adófizetők vállalják fel az agglomeráció helyett ezeket. Hitvallásaként is értelmezhető: „Nagyon szerettem az önkormányzati munkát. A széksértés több száz éves törvényi jogintézménye is azért született újjá, hogy minden képviselő a testületben megfelelő hangnemet használjon. Persze, ebből is országos ügy lett!”

Az önkormányzati munka azonban még a ciklus vége előtt befejeződött számára. Helyettes államtitkári pozíciót kapott, és a fővárosba költözött. „Remek munkatársakkal dolgozhattam! Lett nagyon jó környezetvédelmi törvényünk. Az EU-csatlakozásra befejeztük a jogharmonizációt, elkészült a területfejlesztési, műemlékvédelmi, természetvédelmi, épített környezetvédelmi törvény tervezete.” Ám lassan oda is begyűrűzött, majd felülírta a szakmát a pártpolitika. Dr. Kemény Attilát hol kirúgták, hol visszahívták „államtitkárkodni”. („Csak a sztori kedvéért: két »bajai miniszterem« idején is távoznom kellett. Az egyik Baja Ferenc – őt a neve köti ide –, a másik Kóródi Mária, aki tényleg bajai volt.) Dolgozott az Antall-, a Boross-, a Horn– és az első Orbán-kormánynál, valamint Medgyessy Péter idejében is az államapparátusban. Hogy miért kellett mindig mennie? „Szerettem, amit csináltam, viszont nem szerették, ahogy csináltam.” Amikor éppen nem volt államtitkár, számos állami cégnél megfordult: dolgozott ÁPV Rt. környezetvédelmi igazgatójaként, és ott volt a VITUKI (Vízgazdálkodási Kutató Intézet) is. Utóbbi helyről egyébként azért bocsátották el, mert igazgatóként nem járult hozzá az ingatlanok áron aluli elkótyavetyéléséhez. Mindezzel együtt, vagy talán mindezek okán nem látta optimistán a magyar közéletben bekövetkezett változásokat. Valami egészen másra számított a rendszerváltás utáni első években. „Bevallom, nem gondoltam, hogy 30 év is nagyon kevés. A kedvező bajai testületi eredmények, látva az együtt-dolgozás örömét, még 1-2 évet ígért, de a »nagypolitika«, mely folyamatos zűrzavarban telik a taxis sztrájktól napjainkig, szétzúzta reményeimet.”

Nyugdíjasként nehezen viselte a Covid-időszakot, megritkultak bajai látogatásai, de nagyon szerette a várost, amelyben mindig többet látott. „Gyönyörű kis városkám nagyon tetszik, tele a természet ajándékaival. Kívülről úgy tűnik, nincsenek kihasználva az adottságok, és ez baj.”Amikor mérleget vont, elégedettségének adott hangot. – „Csodás életem volt, a vasúti tolatómunkástól az államtitkárig sok minden belefért! Ember többet nem kívánhat. Mindig igyekeztem megfelelni a feladat szabta elvárásoknak, remélem úgy-ahogy sikerült! Első »igazi« munkahelyemre, a bajai VIZIG-re hálás szívvel emlékezem. Remek csapat volt, onnantól került egyenesbe az életem!”

És azt kívánta, hogy az emberiség próbáljon meg észhez térni, elfogadni egymás véleményét, vitatkozni, de nem handabandázni. „Értsük meg végre, hogy a fenntarthatóságért tenni kell! Sokat!” Dr. Kemény Attila 86 évet élt. Nyugodjék békében!

Emlékezés Gombás Lászlóra

Emlékezés Gombás Lászlóra

Martonosi Attila

Mély fájdalommal, de hálás szívvel gondolok vissza Gombás Lacira. Tizenöt éve ismertem meg őt közelebbről, pontosan azóta, hogy bekerült a Bajai arcélek első kötetébe. Számomra az a pillanat egy barátság kezdetét jelentette, és ez az elmúlt másfél évtizedben teljesen összeforrt a bajai halászlé szeretetével. Most erről a tizenöt évről – a számomra oly rövid, mégis meghatározó időszakról – emlékezem meg.

Emlékezés Gombás Lászlóra

Mindig szerettem az idősebb, sokat látott emberek társaságában lenni. Kerestem jelenlétüket, mert hittem, hogy élettapasztalatuk, történeteik és bölcsességük révén magam is formálódhatom, fejlődhetek. Laci mellett ez a vágyam valódi tartalommal telt meg, mert idővel a barátom lett, aki mellett az elmúlt 15 évben formálódhattam.

Laci olyan ember volt, aki nem tudott tétlenül, egy helyben ülni. Mindig járt az esze valamin, mindig terveztünk és szerveztünk valamit, és a közös célunk gyakran volt ugyanaz: megmutatni az országnak, hogy Baja milyen csodálatos hely is. Ötletei, energiája és tenni akarása mögött ott állt az a végtelen szeretet, amellyel a barátai és a városa felé fordult. Jelenléte minden civil kezdeményezésnek, megmozdulásnak lelket adott.

Az utóbbi időben mindannyian éreztük már az egyesületben, hogy egyre kevesebb ereje van. Teste már fáradt, de elhivatottsága és tenni akarása az utolsó pillanatig sem hagyta el. Még ebben a nehéz időszakban is a jövőre gondolt: utolsó nagy vállalásaként elkészített a fiatalabb korosztály számára, valamint a halászlé kedvelőinek egy útmutatót a tökéletes bajai halászlé összetevőiről és elkészítésének pontos leírásáról. Ez a gesztus tökéletesen jellemezte őt: még a legnehezebb napjaiban is tanított, adott, és örökséget hagyott hátra.

Emlékezés Gombás Lászlóra

A bajai halászlé főzését a legmagasabb szinten művelte. Az örökös bajnok és a Bajnokok Klubjának alapítója a halászlé igazi nagykövete is lett, aki a gasztronómián keresztül a város hírnevét is öregbítette. Egy-egy közös főzés vagy rendezvény vele sosem csak a munkáról szólt: a lobogó tűz mellett születtek a legjobb történetek, a legnagyobb nevetések, mert páratlan humora és életigenlése minden fáradságot elfeledtetett velünk.

Ugyanezzel az elhivatottsággal és tiszta szívvel fordult a fiatalok felé is. A jövő generációjának képzése és nevelése számára valódi küldetés volt. Iskolaigazgatóként és pedagógusként is hitt abban, hogy a tudás mellett emberséget, tartást és a város tiszteletét kell átadni a diákoknak.

Ebben a munkában legfőbb eszköze a derűje volt: olyan nyelven beszélt az ifjúsággal, amelyet mindenki értett és tisztelt. Pedagógusként generációk életét indította el, a bajai közösség ikonjaként értéket teremtett, barátként, alkotótársként az én életemet is gazdagabbá tette. Bár az űr, amelyet maga után hagyott, hatalmas, a tőle kapott szeretet, az utolsó pillanatig átadott tudás, a közös tervek és a nagy nevetések emléke örökre velünk marad.

Köszönöm a barátságodat, a tanításodat, és köszönöm mindazt, amit ebben a meghatározó 15 évben együtt tehettünk Bajáért, Laci!

Nyugodj békében!

Marosvásárhelyi Attila búcsúztatása

Attila 1945. június 7-én született Baján, négy testvér között ő volt a harmadik. Éppen hogy véget ért a háború, amikor napvilágot látott, de az a 9 hónap, amelyet magzatként kellett átvészelnie, kemény nélkülözésekkel telt el. Ez azzal is járt, hogy gyermekkori fizikai fejlődése lassabbá vált, amit csak középiskolás korában tudott behozni. Ennek ellenére megtalálta kortársaival a felhőtlen játékokat, amelyben a Szent Antal utcai ház lakói segítették. A Hajnóczi család két fia, Gábor és Zsiga testi-lelki jóbarátja lett, rengeteg közös élmény fűzte össze őket még felnőtt korukban is. Sajnos már ők sincsenek az élők sorában. A Hajnóczi testvérek szülei, akiket Attila – az apa foglalkozásából eredően – csak bíró bácsinak és bíró néninek szólított, nagy hatással voltak szellemi fejlődésére. A Hajnóczi család hatására a polgári életszemlélet, a könyvek és a művészetek szeretete ekkor alakult ki benne. Gábor és Zsiga családjával máig élő kapcsolatban maradt.

A szomszéd házban lakó gyermektelen házaspár, Doszkocs Nándor és Erzsi néni szinte saját fiukként kezelték a hozzájuk naponta átjáró, a háztartásban Erzsi nénit segítő Attilát, aki fogadott szüleinek tartotta őket, majd ezt megerősítve Nándi bácsi lett házasságkötésekor a násznagya is.

A Központi Fiúiskola az 1950-es években jó hírnek örvendett Baján, nagy létszámú osztályairól minden évben készült csoportos fotó, amelyeket Attila nagy becsben tartott. Ezeket a fotókat külön dossziéban őrizgette, sokszor elővette, nézegette azokat, és pontosan, név szerint fel tudta sorolni az osztálytársait.

Hasonlóképpen történt ez középiskolás éveiben is. Az akkori Türr István Szakközépiskola szintén neves intézménye volt a városnak, az ott végzettekre biztos állás várt. Nagy létszámú osztályba került, a fennmaradt fényképek minden jelesebb családi összejövetel alkalmával előkerültek; szeretettel mesélt a megörökített élményekről. Az osztálytársak név szerint történő felsorolása elmaradhatatlan volt egy-egy jellegzetes eseménnyel és személyre szóló jellemzéssel fűszerezve. Jó megfigyelőkészségére bizonyíték az is, hogy pontosan meg tudta mondani, hogy ki hol ült, ki kinek volt a padtársa. Őt akkoriban Cukinak szólították, de ez nem a személyiségének szólt – bár érdemes lett volna rá –, hanem apja foglalkozására utalt, aki cukrászként dolgozott. Az érettségi találkozók közül sohase mulasztott el egyetlen egyet sem, mindig örömmel várta a beszélgetéseket, szinte ki nem hagyva senkit sem a társalgásból.

Sikeres érettségije után több állásban is megfordult – akkor még talán ő maga sem tudta, hogy milyen életutat szán magának: dolgozott a földmérőknél, az erdészetnél, a Ganzban, ekkor még szakmunkástanulónak is beiratkozott, majd bekerült a Nemzeti Bankba, az IBUSZ-ba, de igazából ezek csak „tanulóévek” voltak számára. Ekkortájt jelentkezett nála az életét végigkísérő magas vérnyomás – mint utóbb kiderült, ez amolyan fehérköpenyes izgalom által kiváltott jelenség volt. Sajnos ekkor – fölöslegesen – komoly vérnyomáscsökkentőket szedettek vele, amelyek hatására még inkább rosszabbodtak az adatai. Ennek ellenére besorozták katonának, de 3 hónap után le kellett szerelnie, amit lelkileg elég nehezen élt meg

Ekkor Nándi bácsi a Bajai Lakber KTSZ egyik vezetőjeként behívta őt, és a cég minden területét megismertette vele: dolgozott asztalosként, kárpitosként, anyagraktárosként, majd végül az akkori szóhasználat szerint „irodista” lett: belső ellenőr, statisztikus, árkalkulátor – szóval átlátta az egész BLÉVISZ-szé alakult céget. Ha új munkatárs jött, Attila volt az, aki minden felvilágosítást meg tudott adni neki. Munkatársaival igen jó kapcsolata volt, és ha a cégnek vendégei jöttek, akkor is Attila ment le főzni a strandtelepre, mert megbíztak benne. Az a 26 év, amelyet a szövetkezetnél töltött, jó emlékeket, sok tapasztalatot, jó emberismeretet jelentett számára, és csak a cég felbomlásakor kellett elhagynia a munkahelyét.

A vendéglátás gyakorlatát otthon is érvényesítette, számtalan családi rendezvény főszereplője volt – persze csak a háttérben, ismerve azt a tulajdonságát, hogy nem szeretett az „első vonalban” lenni. A bajai halászlé főzésében szinte verhetetlen volt, a család mindig ünnepként élte meg a jóízű ebédeket, vacsorákat. A Szent László utcai halászlé vonzerővel bírt a rokonság számára is. Attila számtalan esetben örömmel állt készen a vendéglátásra.

Az 1960-as évek második fele nagy változást hozott az életében. A helyét és céljait kereső Attila megtalálta azt az emberi közösséget, amely egész további életét meghatározta. A Baján szerveződött Rudnay Képzőművészeti Kör B. Mikli Ferenc festőművész vezetésével új élményeket, új barátok megjelenését eredményezte. Csak néhány név, akikkel élete végéig kapcsolatot tartott: Bálint Attila, Halász Geyza, Hajdú István és Nyikos Sándor, akinek korai tragikus halálát igazából sohasem tudta feldolgozni. Mikli Feri bácsi atyai jó barátja lett. A Rudnay-kör heti foglalkozásainak, az évenkénti Kárászi Alkotótáboroknak, az időnként megrendezett kiállításoknak a megszervezésében oroszlánrészt vállalt, mindezt jókedvvel és mély szeretettel tette. Szervezőmunkája mellett ekkor kezdett a faragásba, minden kő és fadarabot „művész szemmel” forgatott, és belőlük maradandó alkotásokat hagyott ránk, amelyeket óvó féltéssel kezelt és azokat azóta is őrzi a családi ház. Köszönet minden egyes barátnak, hogy az együtt töltött időben kölcsönösen gazdagították egymást lélekben és a művészet szeretetében!

1967 nyarán ismerkedett meg [Gergely] Annával egy kiállítás alkalmával, ahol teremfelügyelői munkát vállalt. Fizikai munkában szerzett kézsérülése egy időre távol tartotta a munkától, így szabadidejét örömmel áldozta e feladatnak. Anna ekkor még Szegeden volt egyetemista, de a találkozás mindkettőjük számára egy életre meghatározó lett. A fizikai távollét nem jelentett akadályt, szorgalmas levelezésbe kezdtek, Anna pedig egyre gyakrabban járt haza hétvégeken. Attila Anna távollétében is felkereste a Szent László utcai ház lakóit, jó barátságot kötött a szülőkkel, a nagymamákkal, illetve Anna nagybátyja, Rezső családjával is. A két fiú, Gábor és Péter sok időt töltött vele a Dunán; a kajakozás, kenuzás egész életében fontos volt, és a rezéti kis ház mindig nyitva állt a vízi életet szerető és pecázni „nagyon tudó” Attila előtt. Rezső, majd Péter családi házának építésében szinte naponta részt vett, és amit nem tudott a végzendő feladatokról, azt mindig megkérdezte a lakberes „szakikat”, akik örömmel adtak tanácsot neki.

A Gergely-fiúk Attilát egy idő után nem is a keresztnevén hívták, hanem a Batya megszólítás lett az övé. Ezt a tágabb család tagjai is átvették, és amikor sokadszor is ment segíteni különféle dolgokban, egyre gyakrabban hangzott el a – talán bunyevác eredetű – batyázás. A fiúk feleségei, Erika és Ági is bensőséges szeretettel voltak iránta, Erikával – mivel egy házban is éltek – sokszor és sokat beszélgettek, jól megértették egymást. Anna nagybátyja, Jancsi és felesége, Cuni, majd két gyermekük, Csaba és Dusi is ezt a megszólítást szokták meg, Baján igen gyakran járt egymáshoz a két család. Amikor utóbbiak Veszprémbe kerültek, a találkozások sajnálatosan ritkábbak lettek, de a Szent László utcai ház mindig nagy szeretettel fogadta őket, ha Bajára jöttek.

Attila egyre gyarapodó házépítési ismerettel rendelkezett, amikor Annával összeházasodtak 1970-ben, és a családi ház vált végleges otthonukká. Komoly felújítási munkákba fogott: új fürdőszoba kialakítása, festés, parkettázás, konyhabővítés stb. – amire szükség is volt, hiszen nemsokára bővült kettőjük elmélyült kapcsolata. Izgatott örömmel várta mindkét gyermeke megszületését: Adrienn 1971-ben, Attila „Öcsi” 1972-ben jött a világra. Ez volt Attila megszólítása is a Marosvásárhelyi családban, Éva nővére szinte csak így hívta, és ezt a Tumó család tagjai is átvették tőle: Jóska sógor és Erika lányuk többször emlegették így. Éva és Laci volt az a két testvére, akikkel a rokoni kapcsolatot tartotta, két testvére családjának életét is aggódó figyelemmel kísérte.

Adrienn és Attila megszületése büszke örömmel töltötte el, a kezdeti apai feladatok közül leginkább a fürdetést vállalta gondos szeretettel, mintha világéletében ezt csinálta volna. A nevelésben az apai szigor inkább csak a „ránézésben” valósult meg. Sokat jártak a Dunára, a zátonyokon élvezte az önfeledten futkározó gyermekeit. Felnőtté válásuk és családalapításuk komoly lelki feladatot jelentett számára, igyekezett elfogadó-befogadó apóssá válni Zoli és Csilla számára is. Amikor az unokái (Andris, Kata, Borka, Kristóf) is megszülettek, egyre inkább megtanulta a nagypapaságot, és gondoskodó szeretettel segítette őket az élet különböző területein. Lányának és fiának párjai, Ildikó és Sanyi is mellette álltak az utolsó években.

Utolsó és egyben „igazi” munkahelye a Tóth Kálmán Szakközépiskola gyakorló bázisa lett. 1993-ban került a sokak által csak DVCS-nek nevezett területre: hivatalosan gondnoknak, de leginkább is „mindenesnek”. Nagyon jó kapcsolatot ápolt nemcsak a tanár kollégákkal, hanem a középiskolás diákokkal is. Sokat volt közöttük, meghallgatta őket, szinte a gyerekek bizalmasává vált. A diákok a „béke szigetének” tartották ezt a gyakorló terepet, amelyet Attila gondos és sokszor éjszakába nyúló munkával hozott varázslatos formába. Kollégái – akiket részben Anna révén, részben korábbi életéből jól ismert – Attilát szeretetre méltó embernek tartották, és munkaidőn kívül is szívesen voltak vele. Tőlük kapta a harmadik „nevét”: Atyóka lett, részben az Attila név eredetéből, részben szépen fehéredő hajából és szakállából következtetve, de leginkább a mindenre és mindenkire figyelő „atyáskodó” természetéről.

Nyugdíjba 2007 őszén került, ekkor ismét a dunázás és a pecálás volt a kedvelt időtöltése, de a családi ház körüli teendők is egyre szaporodtak. Soha sem volt autója, mindenhová kerékpárral járt, még a téli évszakban is. Nemcsak otthon végzett felújítási-építési tatarozási munkákat, hanem rokoni és baráti körben is szinte megállás nélkül, egész életében segítőkészen tevékenykedett, még a Svédországban élő barátainál is egy nyári látogatás alkalmával. Egyéniségéből eredően és természetszerűleg sohasem várt viszonzást, mindig megelégedett a jól sikerült munkával és a köszönettel.

Ahogy teltek az évek, egyre inkább az emberek és saját lelki fejlődése érdekelte. [A könyvtárosként dolgozó ] Adri sokat segített neki a pszichológiai könyvek beszerzésében, majd a számítógép révén szinte állandóan a lelkiség mibenlétét kutatta. Fia és bajai unokái segítettek neki az internetezés elsajátításában. Jó érzés volt számára, hogy bizalommal fordulhatott azokhoz, akik jelen voltak, ha elakadt a modern technikában. Mindig volt előtte üres papír, hogy a fontosnak tartott gondolatokat szép kézírásával is megörökítse.

Ezeket rendszeresen olvasgatta, talán hogy megerősítse magában azokat az életbölcsességeket, amelyeket útmutatásul a családjával és barátaival is megosztott. Az etikus magatartás kívánalmát egész életében fontosnak tartotta. A kétezres évek elején örömforrást jelentett számára, hogy unokái, Andris és Kata párt talált magának Melinda és Soma személyében. Nemsokára megérkeztek a dédunokák is, a sors kegyessége révén még megismerhette Danit, Ádámot és a kis cserfes Teodórát, aki különös érzékkel vonzódott hozzá.

2024. november elején szívét Szegeden megoperálták egy hirtelen jött szívinfarktus után, de az alattomos betegség is kikezdte egészségét. Saját betegségeiről nem szeretett beszélni, szemérmes egyéniségéből eredően a kórházi és általában az orvosi kezeléseket elutasította. Állapota másfél év után kezdett igazából romlani, de a családi házat erőteljes fájdalmai ellenére sem akarta élve elhagyni. Még megérte a 81. születésnapját és az 56. házassági évfordulójukat. Utolsó napjaiban Adrienn és Attila gondoskodó szeretettel ápolták, végső óráiban Anna volt mellette óvó tekintettel és féltő öleléssel. Nyugodjék békében!

(Elhangzott 2026. július 28-án Baján, Rókus kápolnában)

Búcsú dr. Késmárki Júliától

Búcsú dr. Késmárki Júliától

Sajnálattal értesültünk arról, hogy életének 84. évében, 2026. július végén elhunyt DR. KÉSMÁRKI JÚLIA, az Eötvös József Főiskola ny. főiskolai docense, a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék egykori oktatója. A Tóth Kálmán Leánygimnáziumban érettségizett 1961-ben, majd a szegedi egyetemen szerzett magyar-történelem szakos diplomát. Pályáját Tamásiban kezdte: 1966 és 1971 között kollégiumi nevelő volt, majd Bonyhádon tanított 1974-ig. Bajára visszatérve egy tanéven át a 609. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet könyvtárosa és tanára volt. 1975-ben került a Bajai Tanítóképző Főiskolára, ahol évtizedeken át oktatta a leendő tanítókat, és ahonnan főiskolai docensként vonult nyugdíjba 2006-ban. A tanítás mellett rádiós vetélkedő házigazdájaként is tevékenykedett Baján, olvasótáborokat szervezett országszerte. Honismereti szakkört vezetett Sükösdön, a bajai Nagy István Társaság titkáraként dolgozott. Az Irodalomtörténeti és a Néprajzi Társaságnak is tagja volt. Rendszeresen szerepelt előadóként és publikált. Sokrétű munkásságát 1983-ban miniszteri dicsérettel ismerték el. Dr. Késmárki Júliától 2026. augusztus 12-én vettek végső búcsút lesz a sükösdi temetőben. Az alábbiakban kollégák, tisztelők búcsúzó sorait olvashatják.

Búcsú dr. Késmárki Júliától

Bakonyiné dr. Kovács Bea

ésmárki Júlia azon ritka pedagógusok közé tartozott, akik nemcsak tudást adtak át, hanem szemléletet, emberséget, tartást is. Nem kívánt követőket gyűjteni maga köré, nem akart senkit meggyőzni. Kérdezett, beszélgetett, gondolkodásra késztetett. Hagyott időt arra, hogy a kimondott szavak megérjenek a másik emberben. Türelmesen kivárta, amíg mindenki a maga útján jut el a felismerésekhez. Ha végül kiderült, hogy igaza volt, soha nem ennek a bizonyosságnak örült, hanem azt az utat értékelte, amelyet közben tanítványa vagy kollégája bejárt.

Irodalmárként a magyar költészetet nem egyszerűen tanította, hanem megélte. Órái előtt gyakran mondta mosolyogva: „Megyek, elszavalom Pilinszkyt.” Vagy éppen Juhász Ferencet, akinek költészete különösen közel állt hozzá. Sokat foglalkozott A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából  című művel és a csodaszarvas-mondakörrel.

Bálint Sándor tanítványaként doktori dolgozatában szülőfaluja, Sükösd néprajzáról írt: a házassági és lakodalmi szokásokat kutatta, majd pályázatokban az emberi élet más fordulópontjainak sükösdi szokásait is feldolgozta. A néprajz oktatását a tanítóképzés nélkülözhetetlen részének tekintette; szívügye volt, hogy a leendő pedagógusok megismerjék és továbbadják a közösségek hagyományait, kulturális örökségét. Élete utolsó éveiben is szenvedélyesen beszélt erről, és biztatott bennünket arra, hogy hozzuk vissza a néprajzoktatást a pedagógusképzésbe. A főiskolán poétikát, műelemzést, kortárs és gyermekirodalmat, beszédművelést tanított. Irodalmi színpadot irányított, felvételi előkészítő foglalkozásokat tartott, eredményesen készített fel tudományos diákköri szereplésre hallgatókat.

Pályakezdő oktató voltam, mikor megismertem. Akkor éppen súlyos betegséggel, mellrákkal küzdött. Haja kihullott, kendőt vagy parókát viselt, de méltóságából semmit sem veszített. Szelíd derűvel, rendíthetetlen belső tartással végezte a munkáját. Nehézségeit soha nem állította a középpontba; inkább másokra figyelt.

„Megyek, fellépek” – mondta gyakran. Fellépni ment órára, hivatalba, a postára, ügyeket intézni. Elegánsan öltözött, kihúzta magát, és jelen volt. Nem hivalkodóan, hanem természetes méltósággal. Szívesen viselt különleges kendőket, kalapokat, nyakláncokat, karkötőket, fülbevalókat vagy hordott stílusos táskákat. Megjelenésében ugyanaz a játékosság és egyéniség tükröződött, ami a gondolkodásában.

A világot éles szemmel figyelte. Kedvelte az abszurd irodalmat, Franz Kafka és Örkény István műveit. A hétköznapok visszásságait gyakran finom humorral, szelíd iróniával mutatta meg. Véleményét mindig kimondta, de soha nem bántóan. Kivárta a megfelelő pillanatot, és néhány tűpontos mondattal világított rá a problémák lényegére. Ízléssel nem vitatkozott, a tényekhez azonban következetesen ragaszkodott. Járatos volt a művészettörténetben és a filmek világában.

A fiatalokat különösen szerette. Tanítványok, hallgatók és kollégák nemzedékei őrzik emlékét. Volt, akit felvételire készített föl, másokat szakmai útjuk megtalálásában támogatott. Életünk nehéz időszakaiban is számíthattunk rá. Nem tanácsokat osztogatott, nem irányítani akart bennünket, hanem figyelt. Olyan empátiával és bölcsességgel hallgatott meg másokat, ami ritka ajándék. Segített megtalálni a saját válaszainkat.

Mindig olvasott. Szenvedélyesen érdeklődött az irodalom, a történelem, a közélet és Magyarország sorsa iránt. Szívén viselte szülőfaluja, Sükösd lakóinak életét, számon tartotta földijeit, hidat jelentett a falu és a város között. Büszke volt a szüleire, sokat idézte az apját és ahogy ő nevezte, az öreganyját. Sorsát az övék folytatásaként élte meg.

Nem adatott meg számára az anyaság öröme, de testvére gyermekeit és unokáit sajátjaiként szerette. Különleges érzékkel fordult a gyermekek felé. Játszott velük, mondókázott, értette a gondolataikat: az örömeiket és a bánatukat is. Akárcsak a felnőttekét.

Mindenért, amije volt, keményen megdolgozott. Különórákat vállalt és földet művelt. Jutalmul lakást vásárolt és sokat utazott, gyűjtötte az élményeket. Fiatalon motorozott: vagány Pannóniáján járta az utakat. Élete végén tudatos rendteremtésbe kezdett, könyveket, tárgyakat, növényeket ajándékozott el. Mindent oda, ahol a legjobb helyen látta.

A kapcsolatait kollégáival, barátaival és tanítványaival gondosan ápolta. Esténként gyakran nehéz volt telefonon elérni, mert mindig beszélgetett valakivel. Érdeklődése mások iránt az utolsó pillanatig megmaradt.

Idén ősszel készült átvenni gyémántdiplomáját alma materében, a Szegedi Tudományegyetemen. Távozásával nemcsak egy kiváló oktatótól és néprajzkutatótól búcsúzunk. Olyan embert veszítettünk el, aki a figyelmével, műveltségével, emberségével és rendíthetetlen erkölcsi tartásával gazdagabbá tette az életünket.

Tomaskovity Szabolcs plébános gyászbeszéde dr. Késmárki Júlia temetésén

Kedves Gyászoló család, Kollégák és Tanítványok, gyászoló Testvéreim!

Hitünk egyik alaptétele, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert (vö. Ter 1,27). Ez azt jelenti, hogy nem csak testi adottságokkal ruházta fel, hanem szellemi képességekkel is megáldotta. Dániel próféta boldognak mondja az igazság hírnökeinek emlékét: „Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön örökké, miként a csillagok.” (Dán 12,3) Szent Pál apostol a szellemi-lelki atyaság fontosságáról szól: „Ha számtalan tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok. Az evangélium által én adtam nektek életet Krisztus Jézusban.” (1Kor 4,15) A népek apostola a vajúdás képével próbálja érzékeltetni azt a folyamatot, mellyel a pedagógus gondolatot ébreszt tanítványa elméjében. És valóban, az a hivatása, hogy tanításával-nevelésével világosságot gyújtson az értelemnek, átadja a tudás lángját, de legfőképpen, hogy felkeltse a tudásszomjat, melyhez lefektetve az alapokat, egyfajta módszertant ad át egy életen át tartó igazságkereséshez.

Ez az igazságkeresés jellemezte egész életében dr. Késmárki Juliannát, a bajai Eötvös József Főiskola docensét, a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék egykori oktatóját, aki az Egyház szentségeivel megerősítve, életének 84. esztendejében megtért Teremtőjéhez. A szűkszavú, lényegre törő gyászjelentés nem is tudná méltó módon kifejezni azt a gazdag életutat, fáradhatatlan tanítói munkásságot, megingathatatlan erkölcsi tartást és számtalan közös élményt, melyek élő Legendává nemesítették „a Júliát/Juli nénit”, ahogy sokan ismertük őt.

Stílusosan két irodalmi fogalom mentén szeretném méltatni kedves halottunkat. Dr. Késmárki Julianna személyében egyesítette az alapvetően egymással ellentétes poeta natus és poeta doctus prototípusát. A poeta natus, azaz született költő, mondhatni őstehetség, aki tudását nem szerezte, hanem hozta, s aki inkább prófétának számít, mintsem művésznek. Juli néni így a szüleitől hozott, a paraszti társadalomban és néplélekben gyökerező értékrendet mindvégig megtartotta, tette ezt akkor is, ha elvhűségéért nem mindig volt része elismerésben vagy éppen hátránya származott belőle. Biztos vagyok azonban abban, hogy az ilyen következetes magatartás még az egyet nem értőkben is tartósan tiszteletet parancsol és csendes csodálatot szül. Julianna nővérünk semmit nem kapott ingyen, mindenért keményen megdolgozott életében: legyen szó szakmai életútjáról, személyes sorsának alakulásáról vagy a betegségek keresztjének türelmes és példamutató hordozásáról.

Miként Petőfi Sándor, a forradalmár költő kezében a toll és kard rokon értelmű kifejezést nyertek, ugyanúgy volt ez Juliannánk esetében a tollal és a kapával: a szellemi munkát szerette a pompás virágoktól és gazdag termést hozó palántáktól ékes kertjében vagy a szülőfaluja határában található tanyáján kipihenni. S így jutunk el a poeta doctus, azaz a tudatos, tudományos alapossággal járó költő alakjához, aki ihletettségét a mitológiából, a történelemből, könyvekből és élményeiből meríti. Kedves halottunknak mindig is inspirációt jelentett szerelmes szülőfaluja, Sükösd és néprajza, melyből doktori dolgozatának témáját is merítette. Lélekben sosem szakadt el innen, így élete keretes szerkezetet kap azzal, hogy sükösdi földben, szülei mellett leli meg az örök nyugodalmat. Radnótit idézve: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el.” Jól tudjuk, mennyire foglalkoztatták a közéleti kérdések, tanítványainak és barátainak személyes sorsa, milyen élvezettel számolt be legutóbbi olvasmányélményeiről, mégis az utóbbi időben figyelme jobban az örökkévaló dolgokra irányult, mintha „költözködni” kezdett volna…

Úgy gondolom, még egy irodalomi fogalom játszott nagy szerepet dr. Késmárki Julianna életfelfogásában, ez pedig a homo ludens, a játékos ember prototípusa. Akik ismertük, bizonyosan őrzünk magunkban egy vele kapcsolatos derűs kis történetet, megmosolyogtató helyzetkomikumot. Ez az alaptermészetéhez tartozó vidámság segítette át az élet árnyékos oldalán, illetve keltett rokonszenvet iránta bárkiben, aki csak szóba elegyedett vele. A több ilyen közül szeretnék most egyet ideidézni, melyről meg is vallottam neki, hogy „Juli néni, kiprédikáltam.” Természetesen név nélkül, egy odaillő szentírási szakasznál tettem. Ezt a vallomásomat szelíd kacajjal vette tudomásul. Egyszer egy karácsony előtti látogatásomkor elpanaszoltam neki, hogy az ünnepi előkészületekkel járó feszültség bizony az egyházközségben is felütötte a fejét: a plébános úr nem egyezett a kántorral az énekrenden, én a hitoktatóval a pásztorjátékon, a ministránsok a liturgikus szolgálatokért versengtek, stb. Alig fejeztem be a mondandómat, amikor a tőle megszokott sztoikus nyugalommal feltette a probléma megoldását magában rejtő, csattanós kérdést: „Szabolcska, foglalkozik még valaki a kis Jézussal?”

Igen, ilyen volt dr. Késmárki Julianna, a szó szoros értelemben vett anthroposz, felfelé néző, az eget kutató, ugyanakkor realista, két lábbal a földön álló ember. Eltávozása miatti mélységes lesújtottságunkban vigasztaljanak Szent Pál apostol kedves halottunkra is érthető, reménykeltő szavai: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Most készen vár az igaz élet koronája, melyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró.” (2Tim 4,7-8)