Idén volt 35 éve annak, hogy egy bajai kosárlabdacsapat (a Bajai SK férficsapata) először szerepelt valamely nagy nemzetközi kupában. Ráadásul a bácskai gárda 1986 őszén mindjárt a sportág egyik ikonikus csapatával, a szovjet CSZKA Moszkvával játszhatott, amely a Szovjetunió egész területéről gyűjthette össze a legjobb játékosokat. Az elitalakulat bajai fellépése is életre szóló élményt jelentett mindazoknak, aki részesei voltak – köztük e sorok írójának is –, ám a hazai sajtóban visszhangtalan moszkvai visszavágó azért is emlékezetes, mert a bajai gárda győzni tudott a híres Luzsnyiki Arénában, és magyar csapat e sportágban szovjet gárdát saját otthonában évtizedek óta nem győzött le. A bajai kosárcsapat „nagy évtizedét” (1980 – 1990) feldolgozó könyv előmunkálataként tekintünk vissza erre a párharcra a korabeli sajtó híradásaira és a résztvevők visszaemlékezéseire támaszkodva.
Mayer János
Miután az 1985/86-os szezonban a Bp. Honvéd gárdája a Magyar Népköztársasági Kupa mellé a magyar bajnoki címet is bezsebelte, a Bajai SK MNK-ezüstjével részvételi jogot szerzett a Kupagyőztesek Európa Kupájában (KEK) való szereplésre, így történetében először a nemzetközi kupaporondon is megmérethette magát. A bajaiak bizakodva várták első fellépésüket, és ez nem is volt alaptalan: sokak szerint minden idők legerősebb bajai kerete gyűlt össze az 1986/87-es idényre. Az előző szezonban remekül szereplő, bajnoki bronzérmet és kupaezüstöt kiharcoló maghoz csatlakozott a Kecskemétről igazolt, két méter magas Veress Kornél, a jogi tanulmányait befejező Varga Imre visszatért Szegedről, és térdműtétje után a center Likár László ismét a csapat rendelkezésére állhatott. A bajai csapat magját ekkor a ponterős Hosszú István, a nagyszerű irányító Kovács László (az edző fia) és az elnyűhetetlen csapatkapitány, a szezon végén visszavonuló Ágfalvi György alkották, de rajtuk kívül aránylag sok szerepet kapott Gorjanácz Marin és a korán elhunyt Kiss László is.
A sorsolás azonban nem kedvezett különösebben a merész bajai álmoknak: a gárdát ugyanis mindjárt az első fordulóban a nagy hírű CSZKA Moszkva gárdájával hozta össze a (bal)szerencse. A szovjet főváros híres katonacsapata az 1980-as években nemcsak a Szovjetunió, hanem egész Európa egyik legerősebb alakulata volt. 1990-ig 24-szer nyertek szovjet bajnokságot – 1976 és 1984 között megszakítás nélkül –, és a litván Žalgiris Kaunas mellett ők adták az előző évben Európa-bajnokságot nyerő, 1986-ban világbajnoki ezüstérmes szovjet válogatott magját is. Az 1985-ben kontinensbajnok szovjet csapat keretének hat játékosa (Heino Enden, Andrej Lopatov, Szergej Tarakanov, Valerij Tyihonyenko, Vlagyimir Tkacsenko, Alekszandr Volkov) volt a moszkvai klub tagja, de a szovjet válogatott bő keretében ekkor Valerij Goborov és Viktor Pankraskin is szerepelt. Az 1986 nyarán lebonyolított világbajnokságon négyen szerepeltek közülük. A csapat edzője Jurij Szelihov volt, aki játékosként 1968-ban olimpián is szerepelt a bronzérmes csapatban, egy évvel korábban világ- és Európa-bajnok volt, és némi magyarországi kötődéssel is bírt: sorkatonai szolgálatát hazánkban töltötte. (Később, 1988–1992 között szövetségi kapitány is lett hazájában.) Egy ilyen sztáralakulat ellen a bajai továbbjutásban reménykedni természetesen illúzió lett volna, de annak mindenképp örülni lehetett, hogy igazi világklasszisok léphetnek pályára a Pósta Sándor Sportcsarnokban.
„Nem azt kell kiemelni, hogy erős ellenféllel találkozunk, hanem azt, hogy Európa egyik legjobb klubcsapata ellen tétmérkőzést játszhatunk. Ez nem mindenkinek adatik meg pályafutása alatt” – nyilatkozta Kovács József edző a Petőfi Népének. A párharcban esélytelennek elkönyvelt BSK-nak azonban némi reményt adhatott, hogy az oda- és visszavágó idejére az oroszok legjobb játékosai közül többen Moszkva-válogatott néven az Egyesült Államokban túráztak, és így Baján sem számíthattak rájuk. A Baja önbizalmát feltétlenül javíthatta, hogy az új bajnoki szezon addig lejátszott hat mérkőzésén veretlen maradt, így reménykedhetett abban, hogy a tartalékos szovjet csapat ellen lehet is lehet keresnivalója. „Bármennyire is hihetetlen, a hazai mérkőzésünkön győzelmet várok” – mondta Kovács edző, bár azt is hozzátette: „A legfontosabb, hogy emlékezetes estét szerezzünk a publikumnak, hiszen mind a 2000 belépő elkelt.” A Népsportnak kicsit bővebben fogalmazott: „Vérmes reményeink nem lehetnek, de ne gondolja senki, hogy megadjuk magunkat. A saját harcmodorunkat játsszuk, tehát távoli dobásokkal próbálunk operálni. Védekezésünkkel pedig szeretnénk megakadályozni, hogy beszorítsanak bennünket a palánk alá, mert ott vitathatatlanul ők az urak. Nem tartok lehetetlennek egy itthoni győzelmet, már csak azért sem, mert a szovjet válogatott a napokban kezdte amerikai túráját, s talán magával vitte a CSZKA legjobbjait is.”
Ebben az edző nem is tévedett: a szovjet csapat mindössze hét (!) játékossal érkezett az 1986. október 28-án lejátszott első találkozóra, ám a névsort végigböngészve a foghíjas gárda sem akárkikből állt. A totális telt házas mérkőzésen (szó szerint még a bordásfalon is lógtak az emberek) az ellenfél csapatában pályára lépett két aktuális Európa-bajnok (Enden, Lopatov) és egy korábbi szovjet válogatott (a később Magyarországon is légióskodó Viktor Kuzmin) is. 1986-ban még keveseknek mondott valamit az akkor 21 éves Szergej Bazarevics neve, ám ő 2003-ig tartó pályafutása alatt később sokszoros szovjet (majd orosz) válogatott, olimpiai, világ- és Európa-bajnoki érmes lett, sőt az NBA-ben és neves európai élklubokban is megmutatta kivételes tehetségét. De minden más pályára lépő játékos legalább a korosztályos válogatottságig eljutott a Szovjetunióban, és a magassági fölény is az ő oldalukon volt. Hát ez volt a „tartalékos” CSZKA, amely ellen a BSK-nak győznie kellett volna… Egy játékost egyébként magyarországi sorkatonai szolgálatából hívtak be, s minthogy ő a többiektől eltérő időpontban érkezett meg Bajára, a kedvéért külön ki kellett nyitni a sportcsarnokot, hogy edzeni tudjon. A szovjet csapatot néhány nagyon hivatalos személy (KGB-ügynök?) is kísérte, akik a „Pósta” minden egyes zugát ellenőrizni kívánták, nehogy bármi atrocitás történjen.
E sorok szerzője – akkor elsős gimnazista – jobb híján egy bordásfalra felmászva, a terem hátsó traktusából próbálta figyelni az eseményeket, és hiába próbálta onnan leparancsolni egy szigorú rendező (mondván, „alattunk étel van”), azt ugyanis pontosan tudta: az állóhelyről semmit sem fog látni a sztárokból. Mellette pedig egy későbbi első osztályú játékos évfolyamtársa, Thuma Róbert feszengett, akitől a szakkommentárokat is megkapta a sportággal akkor csak ismerkedőként, a másik oldalán pedig Heipl Tibor barátja üldögélt, akivel utána is évekig együtt jártak mérkőzésekre.
A bajai első mérkőzés egy félidőn át kiegyenlített küzdelmet hozott, a kék-sárgák hét hárompontos dobással tartották a lépést ellenfelükkel, ám a második félidő elején mutatott szigorúbb orosz védekezéssel a Baja nem tudott mit kezdeni, és hosszú perceken át nem volt képes pontot szerezni, miközben a szovjetek sikeresen leindították az ilyen tempóhoz nem szokott bácskaiakat. Az addig remekül dobó Hosszút a szovjetek kivették a játékból, s ezzel el is dőlt a mérkőzés. Az egészen kivételes hangulat láthatóan a sportnapilap tudósítóját is magával ragadta: „Valóságos népünnepély előzte meg a Sugovica-parti városban a KEK-selejtezőt. Már hetekkel ezelőtt elfogyott minden jegy, ezért a rendezők zárt láncú televízión át külön helyiségben élő adásban közvetítették a kupafordulót. Látványos jazzbalett-előadás és divatbemutató vezette be a mérkőzést, s már a kezdet előtt egy órával egy gombostűt sem lehetett leejteni. A szokásos Hajrá, Bácska! buzdítással indult rohamra a bajai gárda, és az első játékrészben nagy meglepetésre végig fej fej melleit haladt a két csapat, pedig a mieink először szerepelnek európai kupában. Elsősorban a válogatott Hosszú nyújtott kiváló dobóteljesítményt, míg az »apróbb« játékosok szorosan védekeztek, Ágfalvy [sic!] vezérletével. Az első félidőben összesen hétszer értek el hárompontos találatot a hazaiak, míg a másik oldalon főleg Guszev és Lopatov nyújtott átlagon felülit. A szünetben Szelihov edző az öltözőbe parancsolta játékosait, és alapos fejmosásban részesítette őket, aminek meglett az eredménye. A második játékrész elején szinte állva maradt a Baja, különösen Enden játékával fokozatosan elhúzott a moszkvai csapat. Külön védőőrizetet kapott Hosszú, aki csak a 31. percben tudott újra pontot szerezni ebben a játékrészben. A mérkőzés utolsó részében a két válogatott szovjet játékos – Lopatov és Enden – ellenállhatatlan volt a palánk alatt. A mérkőzés utolsó két percében zúgó vastaps mellett köszönte meg a bajai szurkolósereg játékosainak azt a páratlan lehetőséget és élményt, amelyet a szovjet bajnokság listavezetőjének és egyben Európa egyik legjobb amatőr kosárlabdacsapatának játéka jelentett a kisváros életében. Az igazi közönségsiker után a jelenlévő kosárlabda-szakértők és persze a szurkolók egyöntetű véleménye is az volt: a sportág népszerűsítése érdekében mind több ilyen látványos találkozóra lenne szükség ahhoz, hogy a magyar férfi kosárlabdázás megkezdje végre a felzárkózást.” (Nagycsapat a kisvárosban. Egyfélidős álom Baján. Népsport, 1986. október 29.)
„Nehéz mérkőzést vártam. Erre az adott alapot, hogy a Baja listavezető a magyar bajnokságban, s az az aggodalom, hogy hét játékossal felvehetjük-e velük a versenyt. A második félidőben a bajaiak elfáradtak, s attól kezdve eldőlt a mérkőzés” – nyilatkozott Szelihov. „Egy félidő álom” – írta a Petőfi Népe tudósítója szűkszavú beszámolója címében. Másnap Dávid miért nem bírt Góliáttal? címmel elemezték a súlyos vereség okait, amelyek közül mindenki azt emelte ki, hogy a „második félidőben a szovjetek bedeszkázták a gyűrűt” (Kovács József), illetve hogy „ilyen jó védekezés ellen, amit a moszkvaiak mutattak, nem lehetett mit csinálni, a BSK nem a megszokott játékát játszotta” (Rátvay Zoltán). A vezetőedző által levont tanulság pedig az volt, hogy a csapatnak sokkal több nemzetközi mérkőzést kell játszania.
KUPAGYŐZTESEK EURÓPA KUPÁJA, 1986/87. 1. forduló
1. mérkőzés, 1986. október 28.
Bajai SK – CSZKA Moszkva 58:84 (37:40) Baja, Pósta Sándor Sportcsarnok, 2000 néző. V.: Tartaglia (jugoszláv), Gregor (osztrák).
Bajai SK: Ágfalvi 2, Kovács L. 5, Hosszú 26, Kiss L. 6, Likár 11. Csere: Veress 3, dr. Varga 3, Szabó P. 2, Gorjanácz. Edző: Kovács József
CSZKA Moszkva: Meljoskin 10, Popov 8, Lopatov 17, Bazarevics 6, Enden 21. Csere: Guszev 16, Kuzmin 6. Edző: Jurij Szelihov
***
Bár a szovjet vezetőedző a bajai győzelem után nehéz második mérkőzést jósolt csapatának, szavait alighanem mindenki kötelező udvariaskodásnak vette. A moszkvai visszavágó annyira formalitásnak tűnt, hogy az egyetlen magyar sportnapilap sem küldött tudósítót az eseményre, tévés közvetítésről meg álmodni sem lehetett. Talán ennek is köszönhető, hogy a bajai kosárlabdázás egyik legnagyobb sikere idehaza csaknem visszhangtalan maradt. A Népsport alig néhány sorban, Búcsú győzelemmel címmel, a jegyzőkönyvet nem is közölve számolt be a győztes visszavágóról. (A Magyar Nemzet is szó szerint ugyanezt a cikket közölte.) A Népsportot a Baja technikai vezetőjének, Porzó Istvánnak kellett volna a helyszínről tudósítania, ám az erre szolgáló telefonvonal megszakadt, így az eredményt az érdeklődők a magyar sajtóból csak két nap múlva ismerhették meg, a részleteket pedig soha.
A szovjetek továbbra is hat válogatott játékosuk nélkül álltak ki a visszavágóra, de a sima első mérkőzés alapján aligha gondolták, hogy meglepetés éri őket. Pedig ez történt: a hatalmas Luzsnyiki Arénában a bajai dobók egészen szenzációs napot fogtak ki, és főképp eredményes kinti dobásaiknak köszönhetően (13-szor találtak be a hárompontos vonalon kívülről!) végig vezetve megnyerték a mérkőzést. Sajnos élőben kevesen látták ezt a csodát: bajai szurkolók, magyar újságírók nem utazhattak Moszkvába, így a legrészletesebb, de szakmailag nem épp a legalaposabb tudósítást az oroszból magyarra fordított Fáklya c. Komszomol-folyóiratban lehetett olvasni róla – de már hónapokkal a mérkőzés után. (Itt tévesen azt állították, hogy az első meccset Budapesten játszották, illetve hogy a bajaiaknak csak egy magas növésű, 2 méter feletti játékosa lett volna.) „A második félidő vége felé a közönség egy része a magyaroknak kezdett szurkolni. A technikás játék, a pontos, 8 méteres dobások és nem utolsósorban a bajai csapat lelkes játéka elnyerte a nézők rokonszenvét.” – írta a szovjet folyóirat beszámolója, amely némi udvariassággal azt is megjegyezte, hogy a bajai kosárlabdázóknak méltó helye lett volna a legjobbak között. A 84:83 arányú bajai győzelem ugyan a továbbjutáshoz nem volt elég, ám komoly fegyvertény volt. A mérkőzést nem látók körében elterjedt ugyan a vélemény, hogy az oroszok a visszavágót nem vették komolyan, ám akik jelen voltak, állítják: a szovjet játékosok olyan kemény letolást kaptak a lefújás után, hogy még a nekik szánt bajai ajándékokat sem vehették át „szégyenletes” teljesítményük miatt.
KUPAGYŐZTESEK EURÓPA KUPÁJA, 1986/87. 1. forduló
2. mérkőzés, 1986. november 4.
CSZKA Moszkva – Bajai SK 83:84 (40:49). Moszkva, Luzsnyiki Aréna 800 néző (?)
(A mérkőzést jegyzőkönyvét mindeddig sehol nem tudtuk fellelni.)
***
Schmidt Lajos másodedző: „Miután az itteni meccset simán megnyerték, sokat nem foglalkoztak velünk. Kint viszont nyerni tudtunk, főleg Hosszú Pisti remek dobóformájának köszönhetően. Emiatt fordulhatott elő, hogy eleinte az ajándékba vitt üveg bort sem tudtuk átadni, mert az orosz játékosokat bezavarták az öltözőbe, ahol, gondolom, jókora fejmosást kaptak. Az üvöltéstől visszhangzott a folyosó is…”
Ágfalvi György: „Legfeljebb a tévében láttuk őket egyszer-kétszer, külön készülni rájuk nem tudtunk. Kicsit be voltunk tojva, itthon jól meg is vertek minket, aztán utána Moszkvában mi nyertünk. Az óriási dolog volt! Persze náluk nem minden »spíler« játszott, de két-három igen, néhány fiatallal kiegészítve. […] Ott nagyon működött a gyors játékunk, és mindenki betalált, akárhonnan dobta el a labdát. […] Az orosz edző nagyon ideges lett, állandóan veszekedett a játékosaival; ha nem is pofozta fel őket, de közel állt hozzá… […] Azt mondhatom, hogy egyébként normálisan fogadtak minket, utána nagy buli is volt, és bár szesztilalom volt, valahogy vodka is került – lehet, hogy túlzásokba is estünk… […] Az viszont fájt, hogy ez a siker a magyar sajtóban szinte visszhangtalan maradt, az egyetlen sportnapilap is két sorban elintézte.”
Kovács László: „Annyit tudtunk róluk, hogy extra szintű csapat, amelyben olyan nevek vannak, hogy csak tátott szájjal néztünk rájuk. Itthon elég jól elvertek bennünket, 25 vagy 26 ponttal kaptunk ki, néha azt sem tudtuk, hol van a labda. De ott szovjet válogatott játékosok szerepeltek a másik oldalon! Amikor visszamentünk hozzájuk, az jó bulinak számított, mert senki nem gondolta, hogy bármi keresnivalónk lehet Moszkvában. Nem tudom, hogy ők vettek-e semmibe bennünket, vagy nekünk ment annyira jól, de ahogy telt az idő, az lett a vége, hogy egy ponttal mi nyertünk. Utána eljutott hozzánk a híre, hogy »megjutalmazták« őket egy kéthetes, kiadós edzőtáborral… […] A meccs után némileg bevodkáztunk, bár akkor ott sem volt még olyan nagy szabadság, hogy akárhol megtehettük volna. A szállóban viszont épp egy lakodalom zajlott, ahová beengedtek minket is, és ők adtak vodkát, és jó volt a hangulat. A győzelem igazi csodának számított.”
Csuvár Zoltán ügyvezető elnök: „Sokan hajlamosak voltak azt gondolni, hogy a CSZKA félvállról vette a meccset, de ez nem igaz. Egyszerűen olyan napot fogtak ki a játékosaink, hogy szinte bárhonnan dobtak, minden bement. Aki pedig látta, hogy utána mit csináltak az orosz játékosokkal a vezetőik, az tudja, hogy ez aligha így volt tervezve… Nem is engedték a közelünkbe őket a meccs után, és igencsak modortalanul ráztak le bennünket. Egyedül az az ember foglalkozott velünk, akit mellénk rendeltek kísérőnek és tolmácsnak, és aki felelt azért, hogy másnap felkerüljünk a repülőre – ami a mérkőzést követő vigalom miatt nem is volt olyan egyszerű…”
Kancsár Zoltán: „A moszkvai győzelem is főképp a sikeres hárompontosoknak volt köszönhető, ennyit egyszerűen képtelenség kivédekezni. A CSZKA elleni kinti győzelem után a Fáklya nevű, magyarra fordított szovjet újságból többet eladtak, mint a megelőző tíz évben összesen, ugyanis egyedül abban szerepelt több oldalas, képes beszámoló a Baja moszkvai vendégszerepléséről.”
Porzó Istvánné (a technikai vezető özvegye): „Pisti Moszkvából telefonált, hogy egy ponttal győztek odakint. […] elmesélték, hogy ezen a meccsen még az olyan labda is a kosárba ment, amelyet Hosszú Pisti mintegy »brahiból«, a palánknak háttal állva eresztett el… És azt is mesélték, hogy az oroszok a vereségük után a saját játékosaikkal is nagyon kemények voltak. A meccs után ordítozva felpakolták őket egy teherautóra (jó, hogy nem puskatussal tuszkolták őket); hogy hova vitték őket, azt nem tudták, de ők már nem találkoztak velük többet.”
Hosszú István: „Rájuk igazából nem lehetett készülni, igaz, alighanem ők sem készültek ránk. A bajai meccsen 26 ponttal kikaptunk, bár az első félidő még vállalható volt. Tudtuk, hogy Lopatov, Enden európai szintű játékosok voltak, és lehet, hogy némileg meg is ijedtünk tőlük. Talán ezzel is magyarázható, hogy volt tíz perc, amikor egy pontot sem tudtunk szerezni. De lehet, hogy ez segített a moszkvai mérkőzésen, ahol viszont minden mindegy alapon, felszabadultabban játszhattunk. Én ott 20 pont fölött dobtam, és úgy emlékszem, Likár Laci is 20 fölött termelt, és Kovács Laci is szerzett olyan 16-18 pontot. »Liksi« esetében ehhez hozzájárult, hogy sokat dobott kintről, és a hárompontos vonalon kívülre az őt fogó center annyira nem követte. Egyébként normálisan fogadtak bennünket, normális szállodában laktunk. Viszont abban az időben benn a szállodában legálisan nem lehetett vodkát venni Moszkvában – még az alkoholtilalom időszaka volt –, így aztán egy táskából jutottunk hozzá. Ott bejutottunk egy lakodalomba, ahol jókedvünkben megtáncoltattuk a hölgyeket. […] Jól éreztük magunkat, és persze nagyon örültünk, hogy nyertünk. Ugyanakkor az nagyon fájt, hogy a magyar sajtóban ez alig kapott figyelmet.”
Likár László: „A kinti mérkőzésen valahogy minden sikerült, nem bírtunk hibázni: ott nekünk estek be 9 méterről a hárompontosok, erre ők se lehettek felkészülve: nem csináltunk semmit, csak mindent bedobtunk. Egészen furcsa testhelyzetekből és mozdulatokból is betaláltunk. Nem volt veszítenivalónk, mindenki kilazult, túl voltunk a hazai csalódáson. Ezt követően azért Kecskemétről is gratuláló telefonokat kaptunk, a Fáklya magazint pedig rekordszámban vásárolták meg a kétoldalas képes tudósítás miatt! Itthon viszont nem tudtunk győzni, bár a félidő még majdnem egál volt. De Varga Imrét mentő vitte kórházba, akkora ütést kapott. Enden, Lopatov és néhány keménykezű kisebb akkor jobban odafigyelt, és a második félidőben már nem volt esélyünk, vagy 20 pontot ránk vertek. Viszont a moszkvai meccs után úgy hírlett, hogy elküldték őket egy kéthetes büntető edzőtáborba…”
