A vándortáborokhoz kapcsolódó, évente megrendezett kalandverseny a Vándorviadal, ahol az ország minden részéből, sőt még határon túlról is, a hattól tizenkettedik évfolyamos, középiskolás diákok korosztályonként mérhetik össze magukat különböző ügyességi és logikai feladatokban. A versenyt Leiner Laura Iskolák versenye című regénytrilógiája inspirálta, 2021 óta rendezi meg a Magyar Kerékpáros Turisztikai Szövetség az Aktív Magyarország nevű szervezet támogatásával. A Vándorviadalra idén maximum 300 csapat jelentkezhetett. Online selejtezőkkel kezdődött a megmérettetés, melynek a feladatait délben kapták meg a versenyzők, és még aznap este le is telt a beadási határidő. Ezek a fordulók tágították a résztvevők tudását a hazai nemzeti parkjainkról, és felkészítették őket a helyszíni, minden évben máshol megrendezett döntőre.
A Bajai III. Béla Gimnáziumnak már említésre méltó múltja van a versenyen: tavaly ötödik helyezést értek el tanulóink. Idén négy elhivatott versenyzőnk indult el a nyolcadik évfolyamból, mégpedig két fiú és két lány, ahogy ezt a szabályok előírják: Peták Emma, Szarvas Tímea, Kazy Levente és Pauk Viktor. Ezt a versenyt az aktív ökoturizmus szellemében szervezik, minden feladat ehhez a témakörhöz kapcsolódik. Úgy kellett összeállítani a csapatot, hogy legyen benne olyan, aki az ügyességi és erőfeladatokban jeleskedik, de olyan diák is, akinek fejlett a logikai érzéke, jó földrajzból, matematikából vagy épp történelemből. Az első fordulóban az online feladatokon kívül egy bemutatkozó videót is kellett készíteniük. Iskolánk Facebook oldalán a beküldött kisfilm megtekinthető volt. Az erre kapott pontok nagyban közrejátszottak abban, hogy kik jutottak be a döntőbe. Amikor megkapták a versenyzők a továbbjutásuk hírét, a döntő helyszínét egy furfangos talányban elrejtve adták meg. A megfejtés a Mecsekben lévő festői szépségű kis falucska, Sikonda volt.
Az egyhetes tábori döntőbe pontszám alapján iskolánként legfeljebb egy, összesen húsz csapat juthatott be. Itt mindannyian már tiszta lappal kezdtek, sem az eddig szerzett pontok, sem a hovatartozás nem számított: itt már agy az aggyal, test a testtel nézett szembe. Az első öt napban ügyességi feladatokat kaptak, amelyek testi erőt és nagyfokú odafigyelést igényeltek, így a nap végére mind fizikailag, mind szellemileg kifárasztották a versenyzőket. Ezek a feladatok fejlesztették a kommunikációs képességüket is, tanulásra, önálló gondolkodásra adtak teret.
A bélás versenyzők a csütörtöki napot zárták a legsikeresebben: Pécs város jó ismerőiként jeleskedtek. Három óra szaladgálás után kipirosodott arccal, de elvitték az első helyet! Aznap este meglepetés várta őket, hiszen egy be nem jelentett plusz vetélkedő következett, melyben az éjszakai erdőben való tájékozódóképességüket mérték össze a csapatok. A napközbeni nyereségen felbuzdulva a mieink ezen is jól teljesítettek. A tábori körülmények között mostak magukra, sőt még az esti pizzázást is maguk oldották meg. Az orfűi csónakos viadalon egy lakat kódját kellett megfejteniük. Ebben nagyon ügyes volt a négy bélás diák, és végül ez segítette őket a döntők döntőjébe jutáshoz, amely a pénteki nappal kezdődött. Ide pontszám alapján jutottak be, de ismét lenullázódtak az eddigi eredmények. A legjobbak versenye kezdődött. Igencsak szoros volt a mezőny, és egészen az utolsó pillanatig nem hitték, hogy ők lesznek a bajnokok. Az utolsó verseny végső pillanatában, ahol hajót kellett önállóan építeniük, megelőzték az addig vezető csapatot, és ezzel szerezték meg a trófeát.
Nagyon örültek a győzelmüknek, amivel ingyenes vándortábort nyertek iskolánk tanulóinak az idei nyárra. Azóta is buzdítják diáktársaikat, hogy ők is próbálják ki magukat a jövő évi Vándorviadalon, mert nem csak egy vidám nyári tábort, vetélkedést, izgalmas programokat jelent, hanem barátságokat, tapasztalatokat, tudást és nyitottságot is.
Az Alföldön és Kisalföldön a legnagyobb természeti katasztrófának az árvizek számítottak. A Duna és a Tisza, valamint a mellékfolyók folyamatosan fenyegették a környező alacsonyabban fekvő helyekre épült településeket. A 19. században fokozatosan megzabolázták, gátak közé szorították a folyókat, a lápokat és a mocsarakat lecsapolták, elkezdődött az Alföld kiszárítása, termővé tétele. A folyószabályozással járó építési munkálatokat az állam rendelte meg, majd fizette, de a meglévő árvízvédelmi létesítmények kezelése, fenntartása „civil” szervezetek kezébe került; természetesen állami felügyelet mellett. Az ártérben lévő területeknek megvolt a tulajdonosa, akik ezeket kezelték, de a töltéseknek, a töltéskoronáknak az állapotára figyelni kellett, ezekre külön szabályozások vonatkoztak. Vármegyénként és tájegységenként erre alakultak az ármentesítő társulatok. Baján és környékén a Horthy-korszakban a Pestmegyei Sárközi Ármentesítő és Belvízelvezető Társulat tevékenykedett, ennek székhelye Kalocsán volt. Baja a Duna 1880-as évektől kezdve fokozatosan terjeszkedett a Duna felé, ami Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye része, azon belül nagy részben a kalocsai érsek tulajdona volt. Vásárlással, kisajátítással – kártérítés mellett –, beolvasztással az 1930-as években jutott el Baja a Duna partjáig, ezzel a területileg illetékes ármentesítő társulattal is kapcsolatba került.
Baja város területén – a mátéházi majorságokhoz tartozókon felül – nagy számú legelőt és rétet tartottak nyilván, ezek tetemes része töltés volt. A töltések beerdősülését az árvízi védekezés miatt mindenképpen meg kellett akadályozni, a legegyszerűbb módszer a rendszeres legeltetés vagy a kaszálás volt (előbbi esetben a terület legelőként, utóbbiban rétként került a nyilvántartásba). A töltések és a csatornák partjai minden esetben ármentesítő társulat tulajdonában voltak, amelyek kezeléséért az ártéri területek birtokosai járulékot fizettek a társulatnak. A társulatok év végén tartották közgyűléseiket, amelyen meghatározták e járulék mértékét, valamint folyamatos adatszolgáltatást kértek az ártéri nagybirtokosokról, mivel ők a társulat közgyűlésén szavazati joggal bírtak. A sárközi ármentesítő társulat 1934-ben októberben tartotta közgyűlését, amelynek határozatát novemberben küldték meg Bajára.
„Pestmegyei Sárközi Ármentesítő és Belvízelvezető Társulat Igazgatósága, Kalocsán.
347/1934. szám
Tekintetes Polgármesteri Hivatalnak, Baja
Van szerencsém szíves tudomására hozni, hogy a Társulatunk 1934. október 13.-án tartott rendes közgyűlése 303/1934. számú határozatával a jövő, 1935. évi ártéri járulékot változatlanul kat. holdankint 2 P /Kettő pengőben/, s ezen felül az egyénenkinti kivetésért járó kezelési díjat a járulék 3 %-ában állapította meg. Eszerint tehát Baja város 2391 egész 811/1600 kataszteri hold árterülete után az 1935. évi ártéri járulék 4.783 P 01 f, a 3 %kezelési díj pedig 143 P 49 f, vagyis összesen: 4926 P 50 f, mely összeg a kezelési díjjal együtt a kir. adóhivatalhoz szállítandó a kezelési díj utólag fizettetik ki a Társulat pénztárába.
Egyalkalommal kérem, hogy a közgyűlési tagok szavazati jogának újbóli megállapítása céljából azon földbirtokosok névsorát, kiknek Társulatunk árterében legalább 75 kat. hold ingatlanunk van, a birtok területének, s a birtokos /ha örökösé, megbízottjuk/ nevének és lakóhelyének feltüntetésével Társulatunkkal közölni szíveskedjék. E kimutatásba az egész városi árterület megoszlása – tehát az érsekuradalmi és főkáptalani, esetleg 75 kat. holdnál kisebb területeket is – kérjük fölvenni.
Kiváló tisztelettel:
Kalocsa, 1934. évi november hó 28.-án.
Szavóky Jenő, igazgató-főmérnök.”
Bajára november 30-án érkezett meg a levél, amelyre sürgős elintézést kértek, a pénzügyi részével ez történt, de az adatszolgáltatási rész lassabban sikerült.
„Tekintetes Pestmegyei Sárközi Ármentesítő és Belvízelvezető Társulat Igazgatósága, Kalocsán.
347-1934 szám alatt kelt megkeresésre a közgyűlési tagok szavazati jogának megállapításához tisztelettel közöljük, hogy Baja város közössége ártérijárulék köteles területe 1935. évre 411 kat. hold 5 □öl lesz, amíg az Érseki uradalom területe változatlanul 70 kat. holt 367 □öl marad. Az 1935. évi ártérjárulék sommázatát 4926,50 P-ben tudomásul vettük.
Baja, 1934. XII. 22.”
Az ármentesítő társulatok tevékenységének a finanszírozása komoly anyagi terhet jelentett az ártéri földterületekkel rendelkezőknek, amivel mindenki tisztában volt. A magyar vízügynél, árvízvédelemnél dolgozók szakmai felkészültsége már a két világháború között is a legjobbak közé tartozott Európában, a védekezés technikai feltételei nem mindig voltak a legjobbak. A rendszeres ellenőrzést az ármentesítő társulatok folyamatosan végezték, és az állami szerveknek csak akkor kellett beavatkoznia, amikor rendkívüli árvízi helyzettel került szembe az ország. Az árvízvédelmi társulatok léte adott egyfajta biztonságot és szakmaiságot, amire a Horthy-korszakban szükség volt.
Mire az olvasó e sorokat olvassa, már az adventi időszak elején járunk. Azokban a napokban, amikor az ünnepre való készülődés valójában elkezdődhetne. Azt a bizonyos start gombot ugyan most nyomjuk meg, talán már mindenki minden napon kicsivel többet gondol egyik legnagyobb ünnepünkre, de sajnos a mai fogyasztói társadalom már jóval előbb ráhangolta agyunkat, mi is következik. November közepe felé járván már nem lehet olyan kereskedelmi láncot, boltot látni, ahol ne tombolna már a karácsonyi láz, kezdve a télapókkal, adventi naptárnak álcázott, túlárazott édességdobozokkal, karácsonyi fényfüzérekkel. Meg kell vallanom, rossz szájízzel távozom minden egyes alkalommal az ilyen helyekről, hiszen épp azt a rendet, a várakozás boldog örömét veszik el tőlünk, amely az adventi időszak lényege, legfontosabb mondanivalója lenne. Ha pedig a várakozás izgalmát nem tudjuk megélni, milyen is lehet az ünnepünk?
Ahány ház, annyi szokás – ki zajosan, ki pedig meghitten; sokan fényárban, dúskáló asztal mellől felállva, ezernyi ajándék közül válogatva élik meg az ünnepet. Bármilyen furcsa is ezt kimondani – mert nekem bizony néhány ünneplési mód bántja a lelkemet –, de mindenkinek igaza van. Mert ugyan mikor felejtsük el minden bánatunkat, mikor töltsük felhőtlenül a napot, estét, éjszakát, ha nem karácsonykor? Hiszen ez az ünnep, illetve a várakozással és vízkereszttel együtt kb. 5 hét hazánk egyik legfontosabb és legmeghittebb időszaka. Olyan pillanat, melyet évszázadok óta nem múló hagyományok és szokások öveznek. Ennek egyik legszebb, számomra legértékesebb része az advent négy, várakozással teli hete. Amikor minden héten eggyel több gyertyát gyújtunk meg, hogy a téli sötétségben minél nagyobb legyen a fényesség, amikor lélegzet-visszafojtva várakozunk, vágyakozunk. Arra a napra, amikor 24-én délután fát állíthatunk, majd díszíthetjük kedvünk szerint. A régi idők elmúltával már nem kézi készítésű szaloncukor kerül a fára dió és alma mellé, szintén kézi készítésű díszekkel, az ünnep szépségéből mindez semmit nem vesz el. Nem is tudna, hiszen nem az a lényeg, hogy alufóliába csomagolt dió vagy a legdrágább marcipán desszert legyen a fán. A lényeg mi vagyunk, Kedves Olvasó, akik még együtt ünnepelhetünk szeretteink körében; akik szeretettel tudunk emlékezni a már nem velünk levőkre, akiknek szívében az ünnep varázsát soha, semmivel nem lehet megszüntetni, a lángot nem lehet kioltani.
Az idei ünnepre sok közös pillanatot kívánok mindenkinek, szenteste és karácsony két napján a családdal, 31-én este pedig a barátokkal, ismerősökkel. Legyen felhőtlen, szeretettel teli ez az időszak mindannyiunk számára, találja meg mindenki a pillanat örömét! Idén sem lesz a Honpolgár utolsó számában halászlérecept, és a bejgli elkészítését sem fogom elmesélni. Helyette jöjjön egy szerintem izgalmas, ám nem túl bonyolult étel, mellyel talán sikerül néhány helyen elkápráztatni az előbbiekhez szokott ízlelőbimbókat is.
Narancsos kacsacomb sütőtökpürével
Az elkészíteni kívánt combok bőrét éles késsel 2-3 helyen bevágjuk, ügyelve arra, hogy a húsba ne vágjunk bele. Sózzuk, borsozzuk bátran, szórjuk meg fahéjjal. Egy narancs héját reszeljük le, facsarjuk ki a levét, keverjük össze mézzel. Ezzel a páccal kenjük le alaposan a combokat, majd pihentessük hűtőben 1-2 órát. A pihentetés után egy serpenyőben bőrével lefelé fordítva pirítsuk meg őket, amíg a zsírjuk egy részétől megszabadulnak. Ezután egy tepsibe helyezzük, hozzáadunk néhány meghámozott fokhagymagerezdet, egy ág rozmaringot, meglocsoljuk a páclével, és lefedve 160 ºC-on 2 órán át sütjük. Az utolsó negyedórában fedő nélkül, kicsit magasabb hőmérsékleten vagy grillen pirítjuk, hogy a bőre ropogós legyen.
A sütőtököt 200 ºC-on, 40-50 perc alatt megsütjük, amíg teljesen puha nem lesz. A tök húsát kikanalazzuk, hozzáadunk némi vajat, tejszínt, majd botmixerrel simára keverjük. Ízlés szerint sózzuk, borsozzuk, megszórjuk csipet szerecsendióval.
Egy serpenyőben kristálycukrot olvasztunk, megvárjuk míg aranyszínű karamellé nem válik. Vajat adunk hozzá, majd beleszórunk egy maréknyi diót és alaposan átforgatjuk. Egy sütőpapírral borított tepsire terítjük, hagyjuk kihűlni, majd kisebb darabokra törjük.
Tálalás: egy tányérra helyezzük a sütőtökpürét, erre helyezzük a sült kacsacombot, majd szórjuk meg a karamellizált dióval. Ez utóbbi ízlés szerint helyettesíthető borban párolt körtével is.
Jó étvágyat, kellemes készülődést és boldog ünnepet kívánok!
Sok szeretettel köszöntök minden Kedves Olvasót az idei utolsó lapszám alkalmával! Hát, eljött ez az idő is, ismét eltelt egy év, reményeim szerint mindenki kicsit bölcsebb is lett, nem csupán korosabb. Az évvége közeledtével minden bizonnyal sokan elgondolkodunk, számot vetünk, milyen volt az év, mit lehetett volna jobban, eredményesebben csinálni, és persze szívesen gondolunk vissza azokra a pillanatokra, amelyek valódi örömet okoztak nekünk – ilyenből is akadt szép számmal, csak vegyük észre!
Karácsonyi egytálétel Dél-Afrikából
Bármennyire hűvös, télies is most az idő, nekem bizony – őszintén megvallom – nem kis erőfeszítésembe telik, hogy már most, november közepén a karácsonyról írjak. Hiszen hiába telt el a halottak napja, a halloween, a Márton-nap, hiába roskadoznak már most a hazai és külföldi üzletek is a Mikulásokkal, ajándékokkal, a hétköznapi ember feje még nem a december végi ünnepek körül jár. Hiszen még advent sem kezdődött el, és – mint tudjuk – a várakozás, vágyakozás, a négy gyertya meggyújtása nélkül nincs karácsony.
A hazai ünnepi szokásokról és menüről már nehéz újat mondani – gondolom, ezt mindenki belátja. A szokások nem sokat változnak (azért szokások), menü tekintetében mindig lehet egy-egy új dolgot találni, általában mégiscsak ugyanolyan ételeket eszünk többnyire ebben az időszakban. Ezért aztán arra gondoltam, hogy a múlt havi Márton-napi kitekintéshez hasonlóan nézzünk szét a világban, hol mivel is ünneplik sokak által kedvelt, várt ünnepet. Lesznek közte különlegességek és meglepetések is, de a más kultúrákban élő embereknek talán éppen a mi szokásaink a tűnnek furcsának. Kezdjük hát ezt a virtuális utazást, jöjjenek velem országról-országra, kontinenseken át!
Finnország: Ha az ünnephez nem szigorúan vallásos, keresztény alapon közelítünk, akkor kétségtelenül az ország az ünnepkör alfája és omegája. Hiszen a legenda szerint itt él a Mikulás, akit az országban Joulupukkinak hívnak és a legenda szerint Lappföldről érkezik, hogy az arra érdemes gyerekeket ajándékokkal jutalmazza meg. Joulupukki valóban hasonlít az általunk jól ismert Mikulásra, de északon sajátos finn vonásokkal rendelkezik. Ebben az időszakban sokan látogatnak el Rovaniemi karácsonyi falujába, hogy megismerkedhessenek személyesen is az „igazi” Mikulással. Az északi országban a karácsonyi szaunázás évszázados hagyomány. Ilyenkor a családok együtt mennek el az ünnepek előtt szaunába, mely a megtisztulás és az új évre való felkészülés jelképe. A finnek a karácsonyt egy rizspudinggal kezdik, melyet reggelire fogyasztanak. A pudingot hagyományosan fahéjjal és cukorral szórják meg, aki pedig a benne elrejtett mandulát megtalálja, annak szerencsés éve lesz. Az esti ünnepi asztal fő eleme a fűszeres karácsonyi sonka, amelyet sütőben készítenek el, és gyakran kap mustáros, morzsás réteget. Az ételt burgonyával, salátákkal vagy különféle zöldséges rakott ételekkel tálalják. A két legnépszerűbb rakott étel fehérrépából és sárgarépából készül, ezeket főzés után pürésítik, fűszerezik, majd sütőben megsütik.
Németország: Az ország ünnepi hagyományai nagy hasonlóságot mutatnak az itthoniakkal. A németek lakta területeken, nem csak Németországban, hanem a szomszédos Ausztriában is népszerűek a karácsonyi vásárok, ahol számtalan karácsonyi ételt, forralt bort, mézeskalácsokat és kézműves ajándékokat árulnak. A nürnbergi és a drezdai vásár a legismertebbek közé tartozik az egész világon, mint ahogy az ausztriai bécsi adventi forgatag is. Ha már advent: nagyon népszerű a gyerekek körében az adventi kalendárium, amelyben egészen apró, falatnyi ajándékok, többnyire édességek várják a kicsiket és a gyerekszívűnek megmaradt felnőtteket is. Az ünnepi ajándékozás december 24-én este történik, az ajándékokat hagyományosan a Jézuska (Christkindl) hozza el a fa alá. (Legalábbis a katolikus, délnémet területeken – a szerk.) A családok együtt ünnepelnek bőséges vacsorával, melynek fogásai közt megtalálható a krumplisaláta, különféle kolbászok és a libasült is. Desszert gyanánt dúsan töltött speciális gyümölcskenyeret (Stollent), mézeskalácsot fogyasztanak. Ez utóbbit minden alkalommal fahéjjal, gyömbérrel, szegfűszeggel fűszerezik, a vásárok egyik legismertebb édességének számít.
Olaszország: Népszerűek a betlehemes játékok, amikor a gyerekek szinte minden városban életre keltik Jézus születésének kalandos történetét. Az olasz gyerekek számára fontos esemény még január 6., vízkereszt ünnepe, amikor is La Befana, a jó boszorkány ajándékokat hoz minden gyereknek. A legenda szerint ez a boszorkány Jézus születésekor a háromkirályokkal tartott, csak időközben lemaradt, így aztán azóta minden gyereket megajándékoz. Az olasz karácsonyi asztalra általában tésztából és tengeri ételekből készült ételek kerülnek. Az északi régióban tortellini in brodót kínálnak, mely ünnepi húslevesben főtt húsos tortellini. Délen karácsony este gyakran készül angolna, melyhez zöldségeket és kenyeret esznek. Desszertként pedig az egész országban népszerű panettonét kínálnak, amely hagyományos kalácsszerű sütemény, amit kandírozott naranccsal, citrommal és gyakran mazsolával készítenek.
Mexikó: A közép-amerikai országban az ünnepi készülődés már december 16-án elkezdődik egy posada nevű felvonulással, mely Jézus születését jeleníti meg, és 9 napig tart. A helyiek ilyenkor házról házra járnak, ahogy azt a háromkirályok tették szállást keresve. A keresők pedig végül Mexikóban is találnak olyan szállást, amelyet „megadnak” nekik. Gyerekek körében népszerű még a pinyata, amely egy csillag vagy egyéb ünnepi forma, melybe édességet rejtenek, ezt a kicsik addig ütögetik, amíg a benne lévő finomság ki nem potyog belőle. Az ünnepi asztalra kukoricalevélbe csomagolt tészta kerül húsos töltelékkel, desszertként pedig champurradót, meleg csokoládés italt szolgálnak fel.
Karácsonyi malacpecsenye a Fülöp-szigetekről: a lechón
Japán: Az országban a karácsony nem vallási ünnep, inkább a romantika köré épül, nagyon hasonlít az amerikai Valentin-napi hagyományhoz. Ilyenkor sok pár szervez karácsonyi randevút díszesen kivilágított helyeken. Az 1970-es években egy KFC-kampány népszerűvé tette az országban a sült csirkét, azóta az ünnep alkalmával szinte minden család ilyet rendel, jó előre, hogy a sorban állást elkerüljék. Édességként népszerű az országban a kurisumasu keiki, egy tejszínhabbal és friss eperrel borított karácsonyi torta, melyet ajándék gyanánt is gyakran adnak.
Ausztrália: A távoli kontinensen, a Világ túlsó felén ez idő tájt nyári forróság uralkodik, így a karácsonyt gyakran töltik a szabadban, sok család ilyenkor a tengerparton ünnepel. Hagyomány még a gyertyafényes karácsonyi éneklés, amikor a városokban, falvakban ünnepelni összegyűlt emberek együtt énekelnek. A legnagyobb ilyen jellegű eseményt Melbourne-ben tartják, ezt a televízió is élő, egyenes adásban közvetíti. December 26. a Boxing Day, ilyenkor hagyományosan sporteseményeken vesznek részt, vagy hatalmas leárazásokat kihasználva vásárolnak az üzletekben. A hatalmas szigetországban nincs hagyományos karácsonyi terített asztal sem, az emberek leginkább a tengerparton grilleznek.
A japánok karácsonyi tortája, a kurisumasu keiki
Fülöp-szigetek: Az ország ünnepi időszaka talán az egyik leghosszabb a világon, hiszen már szeptemberben elkezdenek karácsonyi dalokat énekelni, és folyamatosan díszítik házaikat, üzleteiket az ünnepre készülve. A szigorúan vett karácsonyi ünnep december 16-án kezdődik a Simbang Gabival, a kilencnapos hajnali misével. A helyiek minden reggel templomba mennek, hogy hálát adjanak az eltelt évért, és áldást kérjenek a következőre. A mise után helyi édességeket, például rizslepényt esznek. Szenteste a karácsonyi lakoma elengedhetetlen része a lechón, az egyben, ropogósra sütött malac. Az ünnep alatt ezt a családok közt osztják meg, gyakran helyi szószokkal kísérve. Az egyik legkedveltebb desszert pedig a Puto Bumbong, egy lila színű rizskása, amelyet bambuszcsövekben gőzölnek puhára. A tetejére pedig kókuszreszelék, vaj és cukor kerül.
Afrikai kontinens: Az egész földrészen nagy hagyománya van a Hosszú Templomi Szertartásnak. Ilyenkor énekkel, tánccal, hangos dobokkal ünneplik Jézus születését. Az ünnep során a családok összegyűlnek, és hozzánk hasonlóan ajándékot adnak egymásnak. Ilyenkor mindig új ruhát vásárolnak, amelyet először az ünnepre vesznek fel, ebben mennek az ünnepi misére. Különös figyelmet fordítanak arra, hogy az ünnep ne az anyagi javakról szóljon, hanem igazi, valódi, értékes alkalom legyen. A karácsonyi menüben hangsúlyos szerepet kap a hús. Gyakran fogyasztanak pörköltet, sült csirkét, kecskét és marhát. Köretként népszerű a rizs, melyet egyedi fűszerekkel tesznek izgalmassá. A kontinens déli része, Dél-Afrika pedig Ausztráliához hasonló módon ünnepel, hiszen ebben az időszakban ott szintén nyár van.
Hát így telik a december végi ünnep szerte a világban. Van, ahol hozzánk hasonlóan történik, másutt számunkra merőben szokatlan módon, és olyan is, ahol az anyagiak helyett a közös ünneplés, kikapcsolódás, szórakozás kerül előtérbe. Ezeken a helyeken sokkal „lazább” az ünnep, mint nálunk, Európa közepén megszokott gyakorlat. Ezért aztán azt kívánom így az utolsó idei számban minden Olvasónknak, hogy az ünnepre való felkészülés legyen szép, minden nap valami meglepetést hozó, az ünnep pedig legyen méltóságteljes, ne feltétlenül a csak stresszt, a drága ajándékokat, a roskadozó asztalokat jelentse. Boldog karácsonyt mindenkinek!
Ez év november 9-én rendezték meg a Gébics Természetvédelmi Egyesület és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karának közös szakmai napját. Az Élő Gemenc nevet viselő rendezvényt az NKE Víztudományi Karának bajai épületében tartották. A szakmai nap programjában a megnyitón kívül kilenc környezet- és természetvédelmi témájú előadás szerepelt, melyekben a közös pontot a kutatások helyszíne, a Gemenc jelentette. A szakmai nap lényegét – amint azt dr. Keve Gábor, az egyetem képviselője megnyitó beszédében elmondta – a témák sokszínűsége adta. A különféle tudományterületeken dolgozók megoszthatták tapasztalataikat egymással és az érdeklődőkkel, így a tájegységben folyó tudományos és természetvédelmi munkáról egyfajta panorámakép alakulhatott ki a hallgatóságban.
Az előadásoknak további közös vonása a problémaközpontúság volt, ami természeti környezetünk jelenlegi állapotában nem is csodálható. Minden előadónak szót kellett ejtenie kedvezőtlen folyamatokról, nehézségekről és ehhez kapcsolódó megoldási javaslatokról. A továbbiakban nem részletezem az egyes előadásokon elhangzottakat, csak arra vállalkozom, hogy az általam legfontosabbnak vagy legérdekesebbnek ítélt részleteket kiemeljem.
A Duna szabályozásának és mederváltozásainak következményiről Parrag Tibor (DDNP) és dr. Tamás Enikő Anna (NKE VTK) is beszélt. Nem véletlen, hiszen a vizes élőhelyek helyreállításának munkájában a vízügyi szakemberek és a hivatalos természetvédelem munkatársainak együttműködése nélkülözhetetlen. A gemenci ártér legfontosabb problémája a folyó medrének mélyülése, a vízszint átlagos csökkenése, a hullámtér (árvíztől nem mentesített ártér) vízzel elárasztott időszakának rövidülése. Mindezek a hullámtér vizes élőhelyeinek kiszáradásához vezetnek. A folyamszabályozás során kialakított kövezések a folyó természetes változásait, például a partoldal leszakadását megakadályozzák, így az élőhely változatossága csökken. Mivel a Duna eredeti vízjárásának visszatérése kizárt, ezért az élőhely diverzitásának fenntartása csak folyamatos emberi beavatkozással történhet meg. Ennek legfontosabb eleme a víz oldalirányú (a mederből a hullámtér felé) áramlásának biztosítása és visszatartása az ellenkező irányból. Tamás Enikő a sikeres élőhely rehabilitáció példájaként a Nyéki-Holt-Duna kilencvenes években végrehajtott rekonstrukcióját, a Bátai-Duna és a Báli-tó (Baja és Pörböly között, a kocsiúttól közvetlenül délre) esetét említette. Parrag Tibor hangsúlyozta, hogy nem feltétlenül az a cél, hogy mindenhol áramló víz alakuljon ki a gemenci ágrendszerben, inkább a különféle vizes élőhelyek létrehozása kívánatos. Ő is hozott példákat a közelmúlt beavatkozásai közül: a mohácsi Szabadság-zátony part felőli oldalán megbontották a zátonyágat elzáró kövezést, így ebben állandó vízáramlást értek el.
Sallai Zoltán kutatóhalász előadásában közölt erről az eseményről halfaunisztikai adatokat. A zátonyág addigi, állóvizekre jellemző fajösszetétele csupán néhány hét alatt folyóvizekre jellemzőre változott. Egy másik esetben a nemzeti park az ósükösdi kövezést bontotta meg. Ezzel kívánják megakadályozni azt a folyamatot, melynek során a hordalékszigetet a parttól elválasztó zátonyág feltöltődik és fokozatosan beerdősül. A cél itt is a vizes élőhely fenntartása.
Dr. Goda Zoltán Baja földtani múltjáról és felszín alatti vizeiről szóló színes előadásának tartalmát részben lapunk februári számában olvashatják. Elhangzott, hogy városunk mai napig működő artézi kútjai (Ecetgyári-kút, Baka-kút) hamarosan létesítésük 100. évfordulójához érkeznek. Ennek apropóján érdemes lenne több figyelmet fordítanunk rájuk, felújítani őket. A szabadon folyó kutak vize nem végtelen, ha hosszú távon szeretnénk megőrizni őket, akkor szükséges lenne csapokat szerelni a kifolyókra.
Az erdész szakmát Lajtos János képviselte a konferencián. Előadásában kitűnő áttekintést adott a gemenci erdők történetéről. A részletek felidézése nélkül annyit írhatok, hogy elgondolkodtató és érdekes volt megismerni, ahogy a XX. század sorsfordító történelmi eseményei, társadalmi és gazdasági változásai formálták az erdőben zajló gazdálkodást és ebből eredően a gemenci erdők fajösszetételét. A természetvédők által kívánt cél az őshonos fajokból álló elegyes erdők terjedése és a nagy területű irtások elkerülése. Lajtos János előadásából kiderült, hogy ezeket a célokat az erdészek is osztják, a megvalósításban azonban számos technikai és gazdasági nehézséggel kell megbirkózniuk. Aggasztó a különféle idegenhonos kártevők megjelenése és az aszályos időszak hosszúságának növekedése. Ellenálló őshonos fajták megtalálására folynak kísérletek, és a vágásterületek nagyságának csökkentésére is van jó példa.
Megosztó téma felvetésére vállalkozott Csiba Rebeka (Virológiai Nemzeti Laboratórium) szúnyogokkal foglalkozó előadásában. Ennek természetvédelmi vonatkozású részében szó esett arról a kártételről, amelyet a vegyszeres szúnyoggyérítés a többi ízeltlábú körében okoz. A felhasznált deltamethrin idegméreg komoly környezetkárosító hatású, ráadásul a szúnyogok rezisztensé válnak rá. Csiba Rebeka kutatásai szerint ennek a szernek az alkalmazása hatásában elmarad az egyszerű fizikai gyérítéstől. Ez annyit tesz, hogy meg kell szüntetni környezetünkben a szúnyogok szaporodására alkalmas helyeket (virágalátétek, gumiabroncsok, kint felejtett lavórok, kádak vagy bármi, amiben egy kis víz meg tud állni). A városi szúnyogok nem az erdőből látogatnak el hozzánk, hanem a közvetlen környezetünkben található szaporodóhelyeken tenyésznek ki.
A vadmacskák genetikai vizsgálatáról szólt dr. Lanszki József megdöbbentő előadása. A Balatoni Limnológiai Kutatóintézet munkatársa elhullott állatokból és szőrcsapdákból (erdőben elhelyezett kefék, tépőzárak stb.) nyert minták genetikai tulajdonságait vizsgálta. Ismert, hogy a vadmacskák hibridizálnak a külön fajba sorolt házi macskákkal. A vizsgálat célja a hibridizáció mértékének megállapítása volt a vadon élő populációban. Az eredmények elkeserítőek: a dunántúli vadmacskáknak 60%-a hibrid, a Gemenc területén pedig kizárólag hibrid egyedből származó mintát talált. Ez azt jelenti, hogy hazánkban az európai vadmacska rövid időn belül teljesen be fog olvadni a házi macskák közé, és megszűnik önálló fajként létezni. A jelenségért nem csak a kóbor macskák, hanem a házakból az erdőbe kijáró szaporodóképes példányok – vagy inkább gazdáik – a felelősek. A folyamatot csak a macskatartás szabályainak drasztikus szigorításával lehetne megfordítani, amire a kutató a társadalmi ellenállás miatt kevés esélyt lát.
Sallai Zoltán kutatóhalász elektromos halászeszközökkel vizsgálja a Gemenc halfajait. Érdekes ezek közül az az elektromos kece, amellyel képes a mélyebb folyóvizek halai közül is mintát venni. Kutatásai kimutatták, hogy a dunai halak között 40%-ot tesz ki az inváziós fajok (razbóra, ezüstkárász stb.) aránya az őshonosokkal szemben. Ezek gyérítésére az ökológiai célú halászat lehetne megoldás. Örvendetes viszont, hogy az új módszer segítségével több ritkának gondolt fajról sikerült kimutatnia, hogy a mélyebb vizekben a vártnál nagyobb egyedszámban él.
Kalocsa Béla madárvonulásokkal kapcsolatos előadásának részletei önmagukban is érdekesek voltak (hol járnak télen a fekete gólyák, darázsölyvek, barna kányák), mégis inkább az 50 éves madármegfigyelési tapasztalatból fakadó rálátást emelem ki. A fém madárgyűrűktől a legmodernebb miniatűr nyomjelző eszközök használatáig ismerhettük meg a kutatómunkát, sok személyes történettel is fűszerezve.
A konferencia záró előadása Mórocz Attila (DDNP) fényképes beszámolója volt a gemenci fekete gólyák rejtett életéről. Az automatikusan működő kameracsapdákkal készült, nagy munkával válogatott fényképek nem csak az ismereteinket bővítették, de a természetvédelem melletti elköteleződést is növelhették.
A tanulságos konferenciával kapcsolatban csupán egy kritikám van: jó lett volna, ha városunk polgárai közül többen szánnak időt a természetvédelem aktuális kihívásainak megismerésére.