Mayer János
„Totyogjon, aki buksi medve/ láncon – nekem ezt nem szabad!/ Költő vagyok – szólj ügyészedre,/ ki ne tépje a tollamat!” (József Attila: Hazám)
A vezércikk műfaját (és vele a véleményformáló sajtót) Kossuth Lajos teremtette meg Magyarországon, amikor 1841–44 között az újonnan induló Pesti Hírlap szerkesztője volt. Bár akkor még létezett cenzúra, vezércikkeiben az újdonsült szerkesztő osztotta meg gondolatait a közéleti eseményekkel kapcsolatban, miközben a haladást biztosító reformokat és a polgári átalakulást sürgette anélkül, hogy a hatalmat nyíltan bírálta volna. A kor szinte minden fontos kérdése terítékre került a három és fél év alatt megjelent 114 vezércikkében, s hogy nem művelhette rosszul, azt mutatja, hogy a lap előfizetőinek száma a kezdeti hatvanról majdnem 5200-ra emelkedett. Az újság a későbbi államférfi – utóbb egységes programmá összeálló – eszméinek szócsöve lett, és nem mellékesen képes volt álláspontját közérthetően megfogalmazni. Véleményével persze sokakkal – köztük a stílusát és programját önálló könyvben bíráló Széchenyi Istvánnal – szembekerült, a reformerők többsége viszont mögé sorakozott fel a gróffal szemben is. A bécsi kormányzatot és a Habsburg-udvart Kossuth közvetlenül sosem támadta, „odafönt” mégis egyre inkább veszélyesnek kezdték látni, és a Metternich vezette hatalom igyekezett „odahatni” a felettesére, hogy „fogja vissza” szerkesztőjét, vagy mozdítsa el pozíciójából. (Könnyen tehette ezt, mert a lapkiadó, Landerer Lajos Bécs fizetett ügynöke volt.) Végül 1844-ben egy megígért, de elmaradt fizetésemelés ürügyén sikerült Kossuthot megfosztani legfőbb fórumától. Igaz, cikkeivel addigra olyan ismertséget szerzett, hogy viszonylag könnyen talált új fórumot magának: az általa alapított Védegylet Hetilapjában folytathatta publicisztikai munkásságát.
Ma már nincs cenzúra, a véleményalkotó publicisztika mégis a haláltáncát járja kis hazánkban. A „független sajtó” ma nem több hamis illúziónál, hiszen nincs olyan sajtóorgánum, amely rendszeres olvasóiból és előfizetőiből képes lenne fenntartani önmagát. Mindegyik mögött ott áll egy tulajdonosi kör (vagy épp az állam), amely megfogalmazza a maga elvárásait, és olyan véleményeket akar az általa szponzorált lapokban olvasni, amelyek neki, illetve az általa megcélzott közönség igényeinek megfelelnek. S minthogy a sajtó ki van szolgáltatva kenyéradó gazdája ízlésének, az őszinte, árnyalt, a fősodratú médiában sulykolt álláspontoktól netán eltérő vélemények kifejtésének egyre kevesebb tere marad. Kossuth idejében a vezércikk még lapja címoldalának szélső hasábját foglalta el, jelezve annak jelentőségét az aktuális hírek között. Ma már – ahol van még ilyen – a belső oldalakra, kisebb helyre szorult vissza. (A csekélyebb terjedelem persze feszesebb fogalmazásra ösztönzi a publicistát.)
2026-ban – Európában elsőként – eljutottunk oda, hogy egyetlen nyomtatott politikai napilap sem létezik az országban, pedig valaha ezek voltak a véleményformáló műfajok fő bázisai. A publicisztika elolvasásához és befogadásához viszont idő kell, márpedig abból egyre kevesebb van. A ma mindent eluraló internetes sajtóban igen kevés tér jut a véleményközlő publicisztikai műfajoknak, és ha találunk is ilyen írásokat, azok is elvesznek a folyamatosan frissülő információáradatban. Arról nem is beszélve, hogy a szinte csak hangzatos, kattintásvadász szalagcímekből tájékozódó gyorsfogyasztó aligha veszi a fáradságot az együtt gondolkodást igénylő szövegek végigolvasására. Ha pedig a megfogalmazott gondolatok nem találkoznak az ízlésével, hamar minősít: a szerző „bértollnok”, „valamely oldal szócsöve”, a „gonoszok szekértolója”, akinek a kezéből legjobb lenne kicsavarni a tollat (vagy lezárni a billentyűzetét), esetleg le is lehetne csukni. Mivel ezt ma már jogszerűen nem lehet, „odafentről” elég belengetni némi forrásmegvonást, személycserét, s a publicista igazodik a kiadói-tulajdonosi elvárásokhoz, kritikus véleményét pedig megtartja magának. (Éljen az öncenzúra!)
Talán ezért is van, hogy véleményformáló publicisztika lassacskán a közösségi média privát oldalaira szorult vissza. Csak hát ennek elérhetőségét egy, a hétköznapi halandó számára átláthatatlan mechanizmus szabályozza, ha pedig a szerző túl messzire távolodik az „elfogadható” véleménytől, annak könnyen tiltás lehet a vége. És ehhez még csak szélsőséges dolgot sem kell írni; elég néhány „jóindulatú” bejelentés egyet nem értő vagy eleve előítéletes olvasóktól, és már ez a felület is bezárulhat a szabadon gondolkodni próbálók előtt. (A kéretlenül gyalázkodó trollok hadát nem is említve.) És persze ezen a fórumon nehéz elválasztani az ocsút a búzától: ahol mindenki megnyilvánulhat, ott semmi garancia sincs sem a minőségre, sem a hitelességre.
A jó az lenne, ha közéleti, erkölcsi kérdésekről, nyugtalanító vagy épp hasznosnak ítélt társadalmi jelenségekről (a tévedés lehetőségét is fenntartva) lenne hol véleményt formálni, kulturáltan vitázni anélkül, hogy pártpolitikai csatározások és színvonaltalan pocskondiázások részeseivé válnánk. Persze, egyesek fekete-fehér világképében aki valamit bírál, az csak ellenség, aki pedig támogat, a hatalom csicskája lehet. („Aki nincs velünk, az ellenünk van” – hangoztatta Rákosi Mátyás egykoron.) Pedig hát semmilyen morálkódex sem írja elő, hogy egy felelős értelmiséginek bárki mellett el kellene köteleződnie; őt éppen az különbözteti meg a kurzuslovagoktól, hogy napi érdekektől függetlenül, saját erkölcsi értékrendje alapján alakítja ki a véleményét. Ám minthogy erre a fenntartói és a fogyasztói körökben is egyre szerényebb érdeklődés mutatkozik, a publicisztika – erőszakos vagy épp lassú – halála elkerülhetetlennek tűnik. A felelősök köztünk járnak.
