A publicisztika halála

Mayer János

„Totyogjon, aki buksi medve/ láncon – nekem ezt nem szabad!/ Költő vagyok – szólj ügyészedre,/ ki ne tépje a tollamat!” (József Attila: Hazám)

A vezércikk műfaját (és vele a véleményformáló sajtót) Kossuth Lajos teremtette meg Magyarországon, amikor 1841–44 között az újonnan induló Pesti Hírlap szerkesztője volt. Bár akkor még létezett cenzúra, vezércikkeiben az újdonsült szerkesztő osztotta meg gondolatait a közéleti eseményekkel kapcsolatban, miközben a haladást biztosító reformokat és a polgári átalakulást sürgette anélkül, hogy a hatalmat nyíltan bírálta volna. A kor szinte minden fontos kérdése terítékre került a három és fél év alatt megjelent 114 vezércikkében, s hogy nem művelhette rosszul, azt mutatja, hogy a lap előfizetőinek száma a kezdeti hatvanról majdnem 5200-ra emelkedett. Az újság a későbbi államférfi – utóbb egységes programmá összeálló – eszméinek szócsöve lett, és nem mellékesen képes volt álláspontját közérthetően megfogalmazni. Véleményével persze sokakkal – köztük a stílusát és programját önálló könyvben bíráló Széchenyi Istvánnal – szembekerült, a reformerők többsége viszont mögé sorakozott fel a gróffal szemben is. A bécsi kormányzatot és a Habsburg-udvart Kossuth közvetlenül sosem támadta, „odafönt” mégis egyre inkább veszélyesnek kezdték látni, és a Metternich vezette hatalom igyekezett „odahatni” a felettesére, hogy „fogja vissza” szerkesztőjét, vagy mozdítsa el pozíciójából. (Könnyen tehette ezt, mert a lapkiadó, Landerer Lajos Bécs fizetett ügynöke volt.) Végül 1844-ben egy megígért, de elmaradt fizetésemelés ürügyén sikerült Kossuthot megfosztani legfőbb fórumától. Igaz, cikkeivel addigra olyan ismertséget szerzett, hogy viszonylag könnyen talált új fórumot magának: az általa alapított Védegylet Hetilapjában folytathatta publicisztikai munkásságát.

Ma már nincs cenzúra, a véleményalkotó publicisztika mégis a haláltáncát járja kis hazánkban. A „független sajtó” ma nem több hamis illúziónál, hiszen nincs olyan sajtóorgánum, amely rendszeres olvasóiból és előfizetőiből képes lenne fenntartani önmagát. Mindegyik mögött ott áll egy tulajdonosi kör (vagy épp az állam), amely megfogalmazza a maga elvárásait, és olyan véleményeket akar az általa szponzorált lapokban olvasni, amelyek neki, illetve az általa megcélzott közönség igényeinek megfelelnek. S minthogy a sajtó ki van szolgáltatva kenyéradó gazdája ízlésének, az őszinte, árnyalt, a fősodratú médiában sulykolt álláspontoktól netán eltérő vélemények kifejtésének egyre kevesebb tere marad. Kossuth idejében a vezércikk még lapja címoldalának szélső hasábját foglalta el, jelezve annak jelentőségét az aktuális hírek között. Ma már – ahol van még ilyen – a belső oldalakra, kisebb helyre szorult vissza. (A csekélyebb terjedelem persze feszesebb fogalmazásra ösztönzi a publicistát.)

2026-ban – Európában elsőként – eljutottunk oda, hogy egyetlen nyomtatott politikai napilap sem létezik az országban, pedig valaha ezek voltak a véleményformáló műfajok fő bázisai. A publicisztika elolvasásához és befogadásához viszont idő kell, márpedig abból egyre kevesebb van. A ma mindent eluraló internetes sajtóban igen kevés tér jut a véleményközlő publicisztikai műfajoknak, és ha találunk is ilyen írásokat, azok is elvesznek a folyamatosan frissülő információáradatban. Arról nem is beszélve, hogy a szinte csak hangzatos, kattintásvadász szalagcímekből tájékozódó gyorsfogyasztó aligha veszi a fáradságot az együtt gondolkodást igénylő szövegek végigolvasására. Ha pedig a megfogalmazott gondolatok nem találkoznak az ízlésével, hamar minősít: a szerző „bértollnok”, „valamely oldal szócsöve”, a „gonoszok szekértolója”, akinek a kezéből legjobb lenne kicsavarni a tollat (vagy lezárni a billentyűzetét), esetleg le is lehetne csukni. Mivel ezt ma már jogszerűen nem lehet, „odafentről” elég belengetni némi forrásmegvonást, személycserét, s a publicista igazodik a kiadói-tulajdonosi elvárásokhoz, kritikus véleményét pedig megtartja magának. (Éljen az öncenzúra!)

Talán ezért is van, hogy véleményformáló publicisztika lassacskán a közösségi média privát oldalaira szorult vissza. Csak hát ennek elérhetőségét egy, a hétköznapi halandó számára átláthatatlan mechanizmus szabályozza, ha pedig a szerző túl messzire távolodik az „elfogadható” véleménytől, annak könnyen tiltás lehet a vége. És ehhez még csak szélsőséges dolgot sem kell írni; elég néhány „jóindulatú” bejelentés egyet nem értő vagy eleve előítéletes olvasóktól, és már ez a felület is bezárulhat a szabadon gondolkodni próbálók előtt. (A kéretlenül gyalázkodó trollok hadát nem is említve.) És persze ezen a fórumon nehéz elválasztani az ocsút a búzától: ahol mindenki megnyilvánulhat, ott semmi garancia sincs sem a minőségre, sem a hitelességre.

A jó az lenne, ha közéleti, erkölcsi kérdésekről, nyugtalanító vagy épp hasznosnak ítélt társadalmi jelenségekről (a tévedés lehetőségét is fenntartva) lenne hol véleményt formálni, kulturáltan vitázni anélkül, hogy pártpolitikai csatározások és színvonaltalan pocskondiázások részeseivé válnánk. Persze, egyesek fekete-fehér világképében aki valamit bírál, az csak ellenség, aki pedig támogat, a hatalom csicskája lehet. („Aki nincs velünk, az ellenünk van” – hangoztatta Rákosi Mátyás egykoron.) Pedig hát semmilyen morálkódex sem írja elő, hogy egy felelős értelmiséginek bárki mellett el kellene köteleződnie; őt éppen az különbözteti meg a kurzuslovagoktól, hogy napi érdekektől függetlenül, saját erkölcsi értékrendje alapján alakítja ki a véleményét. Ám minthogy erre a fenntartói és a fogyasztói körökben is egyre szerényebb érdeklődés mutatkozik, a publicisztika – erőszakos vagy épp lassú – halála elkerülhetetlennek tűnik. A felelősök köztünk járnak.

Abszolút filmszínház

Mayer János

A címben szereplő, eredetileg angolból fordított kifejezés a magyar politikai szlengben némileg már megváltozott értelemben terjedt el. Martin Scorsese amerikai rendező nyilatkozataiban a valódi értéket képviselő, magas művészetet hordozó filmeket illette az „absolute cinema” szófordulattal, azóta – főleg az internetes közbeszédben – pedig leginkább annak a jelzéseként használják, amikor valami annyira emlékezetes, drámai vagy látványos, hogy szinte filmjelenetbe illik. A mai Magyarországon azonban egyre inkább már a látványos-hangzatos, ámde a valóságos (nem) cselekvést elfedni kívánó politikusi magatartást értik rajta, amely főképp indulatok gerjesztésével próbál meg olcsó népszerűséget szerezni. Az elmúlt hónapok történéseit látva-hallva éppen erről a viselkedésformáról is bőven lenne ok elmélkedni, az alábbiakban mégis elsősorban a moziról essék szó.

Először is: annak valószínűleg minden épeszű ember örül, hogy mintegy két évtized után ismét működik filmszínház városunkban. Nem azért, mintha az élelmes fogyasztó nem juthatna hozzá igen hamar akár a legújabb filmekhez, hanem mert a mozi – jó esetben – közösségi élmény. Oda el kell menni, emberekkel lehet találkozni, előtte-utána ismerkedni lehet, a sötétben össze lehet bújni, a hazaúton meg lehet beszélni a tanulságokat, és eleve nem baj, ha a vizuális kultúrára éhes közönség időnként kibújik oroszlánbarlangjából. Ha pedig az élményt kiváló hang- és képminőségben kapja meg, akkor talán a belépő árát sem sajnálja a kalózverziókban ingyen is elérhető élményért.

Az új bajai mozi az egykori Úttörőház (a mai Turisztikai Központ) leválasztott helyiségében kapott helyet; erről a nyár folyamán előzmény nélküli polgármesteri bejelentésből értesült a publikum. A jobb memóriával bírók talán még emlékeznek arra, hogy a mozi kérdése az előző önkormányzati választás (2024) kampányában is téma volt. Egy, akkor az ellenzékhez sorolt (azóta jelentős kormánypárti beágyazottságú, de városi posztjáról leváltott) köztisztviselő részletes javaslattal állt elő; abban az szerepelt, hogy néhány önkormányzati tulajdonú ingatlan értékesítésével elő lehetne teremteni azt a pénzt, amelyből a néhai Uránia mozi helyén modern, a mai igényeket kiszolgáló filmszínház jöhetne létre; ráadásul a belvárosban, a hatalmas épület belső udvarát is felhasználva a város új kulturális tere alakulhatna ki, amely a mozi mellett akár kisebb koncertek, közönségtalálkozók, művész kávéház stb. helyszíne is lehetne. Ráadásul itt lehetett volna tér akár több vetítőterem kialakítására is, amelyből a nagyobbik a tömegigényeket szolgálná ki, míg a kisebb(ek) művészfilmek vetítésére, tematikus filmklubok tartására is lehetőséget kínáln(nán)a(k). Az a javaslat akkor, úgymond „érdeklődés hiányában” a képviselő-testület napirendjére sem került, és arról sincs hír, hogy érdemben vitatkoztak volna róla.

Hogy a dolog pénzügyi része mennyire volt reális, és hogy annak idején a javaslatban mennyi volt a propagandisztikus kampányelem, azt az otthoni íróasztal mellől nehéz eldönteni. (Utóbbi azért merülhet fel, mert az országgyűlési választások kampányában már más kérdések voltak a versengő felek tarsolyában.) Az viszont biztos, hogy a szebb napokat megélt Uránia épülete ma is üresen, fokozatosan romló állapotban árválkodik, és hiába találjuk a belváros frekventált részében, hasznos kulturális jellegű felhasználására rövid távon semmi esély sem látszik. Az nyilvánvaló, hogy a régi funkciójában történő felújításának nem sok értelme volna, de a fent említett terv sem erről szólt. Az új mozi elindulása viszont azzal is járt, hogy Baja kevés, nagyobb létszámú rendezvénynek (esküvő, ünnepségek, fogadások, céges partik, bálok stb.) otthont adni képes helyszíneinek egyikéből a mozi kedvéért egy részt le kellett választani, így az korábbi feladatainak egy részét kevésbé tudja betölteni. A „sziget” pedig – minden erre irányuló törekvés ellenére – máig sem vált kulturális negyeddé; ehhez egész egyszerűen kevés az ott található intézmények és az azokat kiszolgáló vendéglátóipari egységek száma. Egyetlen, nem is különösebben méretes vetítőterem birtokában pedig az is sejthető, hogy a kínálatban szinte csak a biztos bevételt hozó közönségfilmek szerepelnek. Hogy mindez hosszabb távon az üzemeltetőnek biztosítja-e majd a biztos látogatóközönséget és a tartós működtetést lehetővé tevő nyereséget, később kiderül. (Olykor a hatalmas plázákban működő mozitermek is konganak az ürességtől, de az más kávéház.)

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy egy, nem a legszerencsésebb helyen működő mozi is jobb annál, mint hogy egy városban egyáltalán ne legyen ilyen. (Az alkalmi pótmegoldásként szolgáló mozgó mozit talán ne számítsuk.) Ugyanakkor ez olyan kérdésnek tűnik, amelyben a hirtelen(nek látszó) döntés előtt talán érdemes lett volna némi „társadalmi egyeztetést” tartani, és megkérdezni az embereket, mit is szeretnének pontosan, mit várnának egy mozitól. Egyúttal mérlegelni lehetett volna a lehetséges megoldások előnyeit és hátrányait, a várható költségek megtérülésének esélyeit, akár még a szóba jöhető üzemeltetők ajánlatait is. Aztán még az is lehet, hogy ugyanaz a végeredmény született volna, amely végül megvalósult, de akkor senki sem érezné úgy, hogy már megint a feje fölött döntöttek. (És ezzel véletlenül sem akarom azt sugallni, hogy minden fontos ügyről népszavazást kellene tartani; a mindenkori ország-, illetve városvezetés épp arra kapja a felhatalmazását a néptől, hogy fontos ügyeket el tudjon dönteni.)

Azt kettészakadt társadalmunkban megszokhattuk, hogy egy-egy hatalmi döntést szinte mindenki a politikai szimpátiái alapján ítél meg. Így aztán a helyi hatalom hívei jellemzően ujjongva ünneplik a mozi létrehozását (pedig arra is emlékszünk, hogy néhány éve még annak szükségtelensége mellett érveltek, és „különben sincs rá pénz” – mondták ugyanők). Ennek ellenzéke pedig a kifogásait sorolja, és amellett érvel, hogy ezt nem így kellett volna csinálni. Aligha jó irány azonban az, ha bármilyen döntést annak torzító szemüvegén át vizsgálunk, hogy az általunk kedvelt politikai erő hozta-e meg, illetve árt-e éppen a nekünk antipatikus pártoknak. Ha mégis így teszünk, akkor tényleg nem alakítói leszünk a saját sorsunknak, hanem csupán félrevezetett nézői egy abszolút filmszínháznak, ahol a problémák megvitatása, a megoldások közös keresése helyett, érdemi cselekmény híján pusztán vetítés folyik életünk filmjében.

A kollektív bűnösségről

Mayer János

A kollektív bűnösség elve azt jelenti, amikor egy társadalmi vagy etnikai csoportot azon a jogcímen vonnak felelősségre, hogy annak egyes tagjai ténylegesen vagy feltételezhetően jogi vagy erkölcsi értelemben elítélhető cselekedeteket hajtottak végre. Amikor az elvet alkalmazzák, az egyes személyek felelősségét egyáltalán nem vizsgálják, a közösség tagjai tetteiktől és felelősségüktől függetlenül osztoznak a büntetésben, amelynek általában része a csoport megbélyegzése és anyagi ellehetetlenítése is.

A 20. századi magyar történelemben elég sok ismert példa van az elv érvényesítésére. Az első világháborút követő vörös, majd fehér terror során a hatalom erős emberei válogatás nélkül számolhattak le az általuk bűnösnek ítélt társadalmi csoportokkal (előbb a „gőgös” nemességgel és a „szívtelen kizsákmányolókkal”, utóbb a „hazátlan” vörösökkel és balosokkal), és mindkét hajtóvadászatban számos tisztességes, ártatlan ember lett értelmetlen megtorlás áldozata. A vészkorszakban nemcsak a „lelketlenül nyerészkedő zsidó nagytőkések” (ha voltak egyáltalán ilyenek) és a felforgató kommunizmust hirdető „kozmopoliták” lettek célpontjai az állami szintre emelt antiszemitizmusnak, hanem olyanok is, akik vérüket adták a magyarságért az előző háborúban, akik a magyar kultúra, tudomány, sport stb. halhatatlanjai voltak, és olyanok is, akik már régen eltávolodtak attól a közösségtől, amelybe a törvények alapján sorolták őket. A második világháborút követő etnikai tisztogatás idején nemcsak azok a magyarországi „svábok” jutottak a finomított elnevezéssel kitelepítésnek nevezett büntetés sorsára, akik – a német birodalom gazdasági és katonai eredményei és a propaganda által súlyosan megtévesztve – hangosan tapsoltak Hitler sikereinek, és visszhangozták a nacionalista szólamokat, hanem azok is, akiknek épp előbbiek mázolták tele a kerítésüket „gyáva megalkuvásuk” (azaz a „hitleráj” elutasítása és a magyarsághoz való hűség) miatt. A kommunista hatalomátvétel (1948) után mindenki üldözendő és megvetendő „reakciós” vagy „osztályellenség” lehetett, aki az előző rendszer működtetője, haszonélvezője vagy kiszolgálója volt, akkor is, ha egyszerű hivatalnokként, csendőrként vagy épp lelkészként szolgált – és akár még Horthy-korszak túlkapásai ellen a szavát is felemelte. Az „új világban” egy életen át magukon hordozták a megkülönböztetés bélyegét, sőt, sok esetben ezt a következő nemzedékek is örökölték tőlük. A példák sora sajnos még hosszan folytatható lenne, a múlt évszázad gyakori hatalom-, rendszer- és országhatár-változásai sorra kitermelték annak a gyűlöletes ellenségnek a képét, amely „minden baj okozója”, így vele szemben minden eszköz megengedhető.

A modern polgárjogi elméletek a kollektív bűnösség alkalmazását tiltják, az egyén(ek) bűneiért tilos egész csoportokat sújtani, felelősségre vonni vagy akár megbélyegezni. Többek között ezért sem ildomos manapság „cigánybűnözésről”, „ukrán maffiáról” beszélni, és a 80-as/90-es években Ausztriába látogató honfitársaink is joggal érezték magukat sértve a „Magyarok, ne lopjatok!” feliratok miatt, hiszen ezek mind rosszindulatú általánosításokból származnak. A fenti példák pedig jól mutatják, ha ez egyes esetből általánosítás, az általánosításból pedig – a hatalom közreműködésével – dogma lesz, akkor az könnyen vezethet  jóvátehetetlen tragédiákhoz.

Napjainkban néha úgy tűnik, mintha a kollektív bűnösség nem csak egy magunk mögött hagyott sötét múlt része lenne. Ha valakit ma a hatalom és a közösségi média „az elmúlt 16 év” nyertesének, hatalomgyakorlójának, haszonélvezőjének vagy kiszolgálójának nevez, akkor az illetőre – függetlenül attól, hogy ténylegesen az volt-e, illetve hogy terheli-e bármiért is személyes felelősség – megadható a kilövési engedély: rosszabb esetben vezetőszáron viszik el, ha „szerencsésebb”, akkor csak a felajzott tömeg éli ki rajta összes dühét és frusztrációját anélkül, hogy viselt dolgairól bármit tudnának. Így a megtorlás és a gyanú árnyéka nemcsak a hatalmukat mindenféle eszközzel bebetonozó, egyfajta hűbéri rendszert építő politikusokat, a hozzájuk könnyen jutó közpénzekkel felelőtlenül bánó (netán abból sikkasztó) „oligarchákat” és a minden rendszerben zavarosban halászókat érheti, hanem szinte bárkit. Például az önkormányzati sajtó újságíróját, aki „nem vonta kérdőre eléggé a hatalmat”; a tanárt, aki nem vitte tüntetésre a diákjait, hanem „meglapult, mint ürülék a fűben”, az intézményvezetőt, akit olyan időszakban neveztek ki, amikor az „egyetlen hiteles magatartás a felkérés elutasítása lett volna”; a vállalkozóét, aki az adott időszakban sikeresen pályázott (holott „tudnia kellett volna, hogy minden fillérhez vér tapad”); a művész, aki szerepet vállalt állami produkcióban vagy „presztízsberuházás” megvalósításában (pedig tudta, hogy ezzel bűnös hatalommal működik együtt) stb. Vagyis szinte mindenkiből lehet a „zsarnokság társutasa”, akit büntetlenül lehet aljas trógernek, bűnözőnek nevezni, akibe hangosan nevetve bele lehet fojtani a szót, aki ellen akár törvényeket lehet hozni. Egy dolog viszont – úgy tűnik – mentesít az ilyen eljárás ellen. Ha valaki idejében, „belátva tévedését” leteszi a hűségesküt, kritika nélkül visszhangozza az új vezér szólamait, akkor az sem baj, ha az „átkos” 16 év nagy részében maga is a régi hatalom része, kiszolgálója vagy épp haszonélvezője volt; „jó szakemberekre” minden rezsimnek szüksége van.

„Óh, én nem így képzeltem el a rendet…” – panaszolta József Attila majd egy évszázada, amikor sokakat fortélyos félelem és csalóka remény igazgatott. Ma persze még ott tartunk, hogy nincs olyan hatalmi lépés (túlkapás, bűn, hiba), amelyet ne lehetne megmagyarázni, amelyet sokan nem felállva tapsolnának meg, holott szembe megy mindazon elvekkel, amelyeknek hiányát a tapsolók – joggal – maguk is felrótták a bukott hatalomnak. No igen, a „nép ellenségeivel” szemben természetesen minden eszköz megengedett. Csakhogy: azt, hogy ki számít annak, legalább olyan nehéz megállapítani, mint hogy mi a „közjó”, és mi az „emberek akarata”. Ám aki ennek meghatározását saját magának és szűk csoportjának vindikálja, az nem sokban különbözik tűnt idők önkényuraitól.