Sajnálattal értesültünk róla, hogy 2020. november 28-án, 93 éves korában elhunyt dr. Rendes Béláné (sz. Sztrikinácz Katalin), akit városunkban évtizedek óta szinte mindenki Rajz Kati néniként emlegetett. A kiváló pedagógusról és képzőművészről egy jubileumi kiállítása kapcsán 2003-ban vele készült interjúval emlékezünk meg (készítője, Sárosy Józsefné már szintén nincsen közöttünk), pályáját pedig terveink szerint január-februári lapszámunkban méltatjuk. Nyugodjék békében!
„A legszebb képesség is elátkozott kincs, amíg ébresztőjét meg nem találja.”
(Németh László)
– Hetedik önálló kiállításod alkalmából szeretettel gratulálok, és arra kérlek, tekintsünk egy kicsit vissza a múltba, Milyen emlékeid vannak gyerekkorodból? Szerettél rajzolni?
– Igen. A Tolnai Világlapja évkönyveit nézegettem szívesen, miközben a lapok szélét telerajzoltam. Egy hosszabb gyermekbetegségem alatt (amikor bármit meg tettek volna értem), vízfestéket kértem és az ágyban festettem festettem. Édesanyám végtelen türelmét bizonyítja, hogy a ki-kiloccsant festékes víz miatt dorgálással nem vette el
a kedvemet.
– Később az iskolai rajzórákon kaptál-e különösebb indíttatást? Volt-e tanárod, aki szunnyadó képességeidet ébresztgette?
-A polgári iskolában Puskás Klára festőművész tanárnő tanított. Az akkori tanterv szerint jobbára a táblára helyezett nagyalakú motívumokat kellett reprodukálnunk. Ezeket én átlagnál hamarabb rajzoltam le és festettem ki. A feladat teljesítését — a korabeli fegyelmi szokások szerint —karba tett kézzel jeleztem. – Nézzétek, ez a kislány már kész, és milyen szép a rajza! — mondta Klári néni. Ettől kezdve fokozott figyelemmel kísért. Bekerülhettem az iskola rajz szakkörébe. Mivel ez havi öt pengő kiadást jelentett, hogy szüleimnek gondot ne okozzak, előteremtettem a rávalót. Egy kisdiákot korepetáltam helyesírásból, szintén öt pengőért. A rajz szakköri foglalkozásokon igen jól éreztem magam. Itt festettem először modell után, itt tervezhettem először saját elképzelésem szerint, itt ismerkedtem a népművészettel. A tanámő — korát megelőzve — episzkóppal vetítette számunkra a szemléltető képeket. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy Klári néni meg is hívott magához, Szüleinek mint jól rajzoló kis tanítványt mutatott be. Emlékszem, szobája telis-tele volt könyvvel. Képzőművészeti könyveiből egyet-egyet haza is vihetem tanulmányozás céljából. Ott és akkor kaptam kedvet az ilyen témájú könyvek gyűjtéséhez.
Neki köszönhetem, hogy pedagógus lettem. A polgári iskola elvégzése után szüleim kereskedelmi iskolába akartak íratni. Klári néni beszélt velük mondván: – A keriben nincs rajztanítás. Kár lenne ezért a gyerekért! Így kerültem a „Zárdába”, a tanítóképzőbe. A rajztanárom Kákonyi Mária Konstantina nővér, művésztanár volt. Ő külön miniszteri engedéllyel eltérhetett a kötelező tantervtől. Kísérletének célkitűzése: a tanító tudjon a táblára rajzolni. E célból választhattunk magunknak egy-egy népmesét, mondát, melyet az év folyamán illusztráltunk. A legjobban sikerült rajzokat rendszeresen kitette a falra, elemezte számunkra, s mi levontuk a tanulságokat. Mindezek mellett közvetlen szemlélői lehettünk a műalkotások születésének, mivel ő maga a rajzteremben festette bámulatosan szép képeit.
– Tanítói oklevéllel a kezedben 1946-ban milyen terveid voltak?
-A Képzőművészeti Főiskolára szerettem volna jelentkezni, Édesanyám ellenezte, mert féltett a háború utáni főváros veszedelmeitől, Azzal a feltétellel engedett volna el, ha a Miasszonyunk Rend kollégiumában lakom. De hogy
lehet oda bejutni? Segítségemre sietett tanítóképzőm igazgatónője Horvát Mária Ancilla, s egy általa írt ajánlólevél indultunk útra édesanyámmal. Az útiköltség vonattal negyven tojás volt. Mi utána pénztárosnő (rázogatással) meggyőződött arról, hogy egyik tojás sem záp, felszállhattunk a vonatra. Szerencsésnek ígérkezett a nap, mivel vasúti kocsinknak nem csak platója, hanem oldala is volt. A hiányzó tetőt az eleredő esőben ernyővel pótoltuk. A kollégiumban barátságosan fogadtak. A felvétel is sikerült volna, csak az a lista ne lett volna! Néhány adat a beszállítandók listájáról: 2q szén, 2q fa, 50 kg liszt, 5 kg zsír, cukor, mák, bab, lencse és így tovább. Gondterhelten értünk haza. Mi lesz most? Édesapám röviden megoldotta: – Édes lányom, itthon maradsz.
– A szentistváni iskolában — melyben tizenhárom évig tanítottál — is volt kiállításod 1999-ben. Bizonyára van néhány kedves emléked a pályakezdő évekből.
– Ideiglenesen helyettesítő fizetés nélküli tanítóként kerültem oda. Első osztályt tanítottam. Az iskolának jószerével csak a falai álltak. A berendezést, ablakokat, ajtókat feltüzelték a háborús idők alatt, A kisdiákok a padlón ülve ismerkedtek az olvasás-írás tudományával, és a padlón hasra fekve próbálták alakítgatni első betűiket. A szülők rémülten panaszkodtak, hogy gyermekeik otthon nem hajlandók asztalhoz ülni, s a házi feladatot csakis padlón fekve tudják megírni.
– Négy diplomád van. Ma ez kenyérkérdés, de régen nem az volt. Mi indított ezek megszerzésére? Sokoldalú érdeklődés? Tudásvágy? Tartalmasabb élet?
– Tulajdonképpen mindegyik, de a történelem diktálta sors is. A ziskolák államosítása után rám osztották a rajz, testnevelés, ének oktatását, Aztán, mivel a pécsi Pedagógiai Főiskolának Baján lett kihelyezett testnevelés tagozata, Antal Gábor kollégámat és engem ide küldtek továbbtanulni. (Akkor még külön testnevelésóra volt a fiúknak és lányoknak.) A rajzot és éneket közben , képesítés nélkül” tanítottam, mint sokan szerte az országban. Nagy örömömre 1953-ban Szegeden rajz szakon indult levelező képzés. Három év sikeres vizsgái után kézhez vehettem rajztanári diplomámat a közismert bajai festőművésszel, Weintrager Adolffal egy időben. Tanulmányi éveim során sokat köszönhettem B. Mikli Ferenc festőművésznek, aki a Rudnay-kört vezette. Ő vezetett be a modell utáni, főleg a fejrajzolás rejtelmeibe.
– Gyakorlóiskolai működésedet ismerem, hiszen tizenkilenc évig együtt dolgoztunk. A gyerekek körében készített tantárgyi kedveltségi lista első helyeinek egyikén szerepelt a rajz. Jól emlékszem, hogy a gyerekek nagy örömmel várták a rajzórákat. Mi volt ennek a titka?
– Szerintem a sikerélmény. Meggyőződésem, hogy a gyerekeket érdekli az őket körülvevő világ. A rajzórákon megtanulhatták látni, megismerni és ábrázolni ezt a világot. Minden elkészült gyermekrajz viszont az én számomra dokumentálta tanítványaim látásának fejlődési szintjét. Ezt rendszeresen vissza is jeleztem számukra.
A rajzterem falára kihelyeztem osztályonként és hetenként a jól sikerült rajzokat. Amikor a gyerek belépett a rajzterembe, azonnal látta a visszajelzést előző órai munkájáról. Válogatási szempontom nemcsak a rajz hibátlansága, tökéletessége volt, hanem a fejlődés, az előrébb lépés elismerése is. Mivel önmagához képest —gyorsabb vagy lassabb ütemben — minden gyerek fejlődik, a tanév során előbb-utóbb minden tanulóm rajza kikerült a falra. Ilyenkor mindenki újabb lendülettel látott „munkához”. Sikerélmény nélkül nincs előrehaladás!
Soha nem maradhatott el az óra végi értékelés. A padok előtt kifeszített zsinórra csipesszel pillanatok alatt felkerült legalább tizenhat rajz. A gyerekek értékelték, elemezték ezeket az óra elején kapott, s a már előzően tanult szempontok szerint. Ilyenkor tanultak meg összehasonlítani, tárgyilagosan értékelni, a pozitívumokat észrevenni és elismerni társaik és a maguk munkájában. Közben mindenki besorolhatta saját rajzát a megfelelő helyre, s ez segített az önismeretre nevelésben. Miközben mindezt végezték, szinte észrevétlenül, de folyamatosan alakult bennük a készség a műalkotások szépségeinek észrevételére és tudatos élvezetére is.
– A Gyakorlóiskolában sem hagytad abba a továbbtanulást.
– Valóban. A József Attila Tudományegyetemen a pedagógia szakot végeztem.Jó hasznát vettem ennek a tanítójelöltek gyakorlati képzésében, melynek során az elméletet a gyakorlattal kellett ötvöznünk. Később, 1975-ben indult a Képzőművészeti Főiskolán a felsőfokú rajztanárképzés. Erre is jelentkeztem. Szokatlan és érdekes képzés volt ez. Az elméleti és gyakorlati feladatok teljesítése után tanári munkánk „termését”, gyermekrajzokat kellett beküldenünk, s ennek alapján értékelték tevékenységünket.
– Hadd tegyem hozzá még ehhez, hogy a Képzőművészeti Főiskolán a beérkezett rajzokból válogattak egy kiállításra valót, melyek közt a Te tanítványaid összes beküldött rajza szerepelt. Ugyancsak kiválóan szerepeltek diákjaid a rajzpályázatokon.
– Minden meghirdetett pályázaton részt vettünk. Nekem mind-mind alkalmat jelentett annak felmérésére, hogy országos viszonylatban hol van iskolánk teljesítményének a helye.
– Megszámlálhatatlan díjat nyertek tanítványaid. Van-e felejthetetlen emléked a rajzpályázatokkal kapcsolatban?
– Sok kedves, szép emlékem van. Ezek közül hadd említsek egyet. Petőfi születésének százötvenedik évfordulója alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum rajzpályázatot hirdetett. A kiállítást Károlyi Amy nyitotta meg (Weöres Sándor jelenlétben). Kedvesen szólt a gyerekekhez, dicsérte, lelkesítette őket. Sok szép gondolatot hallottunk tőle, de két mondatára ma is szóról-szóra emlékszem: „- Gyerekek! Ahol a másolás kezdődik, ott a művészet végződik. Soha ne másoljatok!” Azt hiszem, ez volt a fő mondanivalója.
– Rajztanítási eredményeidre, szakmai publikációidra felfigyelt az Országos Pedagógiai Intézet. Az új rajz tanterv előkészítéséül az Iskolatelevízió rajzóra-sorozat bemutatását tervezte. Tizenhat rajztanár óráinak megtekintése után téged, a tizenhetediket kértek fel egy témakör anyagának feldolgozására. Tájékoztatnál erről?
– A téma az emberábrázolás volt a második osztályban. Az új tanterv szelleme szerint változatos módszereket alkalmaztam. Pl: agyagból emberi alak gyúrása, rajz és festés modell után: mozdulattanulmányok, kéztanulmányok, önarckép. Az adásokat követő kerekasztal-beszélgetéseken kaptunk visszajelzést arról, hogy országosan felfigyeltek rá, sorozatunk betöltötte hivatását.
– Van-e tudomásod arról, hogy néhány tanítványod a nyomdokaidban jár? Fogalmazhatnék úgy is, hogy akik gyermekkori képességeinek Te voltál az ébresztője.
– Nagy örömmel mondom, hogy igen. Például Karmó Zoltán szobrászművész lett, Jeney László és Vidovity Iván festenek. Tudomásom szerint több rajztanár tanítványom is van. Közülük Baján tanít Bondor Zsuzsa, Gál Judit, Nagy Erzsi, Németh Edit, Vörös Henriett. Szívből kívánom nekik, hogy sok örömöt leljenek munkájukban, legalább annyit, mint én annak idején az ő oktatásuk közben.
– Van neked néhány átlagtól eltérő vonásod. Például az, hogy a nyugdíjba vonulás nem viselt meg különösebben. Mi tölti ki a napjaidat?
– Elsősorban háziasszony vagyok: nagy ház, nagy kert, nagy család… A nyarakat viszont magam kedvére töltöm. Minden évben részt veszek két-három festőtáborban. Ilyenkor reggeltől estig, a szó szoros értelmében látástól vakulásig festek, és közben boldog vagyok. Ilyenkor feltöltődöm a következő évre.
– Szívből kívánok Neked még sok feltöltődést hozó nyarat és sok következő boldog
évet!
Sárosy Józsefné
