Mayer János
Ha már olyan szelet vetettem a bajai halászléfőzővel kapcsolatos publicisztikámmal, hogy még némely helyi notabilitás is szükségét érezze, hogy reagáljon rá, akkor – meg minden érdeklődő kedvéért – úgy illik, hogy leírjam, mi is volt az a rendezvény, amely számomra az alternatívát nyújtotta. Másrészről e fesztivál rendezőitől igen-igen sokat lehetne tanulni: többek között azt is, hogy nemcsak a résztvevők lehúzásával, hanem minőségi programmal, sok figyelmességgel és tisztességes árakkal is lehet szervezni úgy, hogy senki nem megy haza rossz szájízzel, még ha igen messziről érkezett is. Idén öcsémmel kipróbáltuk tehát azt cseh fesztivált, amelyről eddig is csupa jókat hallottam/olvastam, de most a saját szememmel is meggyőződhettem arról, hogy a dicséretek teljesen megalapozottak voltak.
A Masters Of Rock fesztivált 2003 óta rendezik meg a csehországi (pontosabban morvaországi) Vizovicében, mára Közép-Európa talán legjelentősebb hard rock/heavy metal találkozójának számít, amely egy adott évben összesen mintegy 30 ezer látogatót vonz a kb. 5000 lakosú község határába. A helyszín a Rudolf Jelinek likőrgyár területe (itt gyártják az eredeti Slivovicát), és ezt jól ki is használják, ui. nemcsak fogyasztani lehet a termékeiket, de van szervezett üzem- és gyármúzeum-látogatás a fesztiválozók számára. (De pl. a falu kultúrházában ugyanerre az időre régi motorokból is kiállítás szerveződött, ha valaki átmenetileg besokallt a zenétől.) Nagy előnye ennek a területnek, hogy a talaj szinte végig le van betonozva, így esős idő esetén (volt ilyen most is) sem keletkezik sártenger. Én úgy láttam, hogy a helyiek szívügyüknek tekintik az eseményt: sok a kiadó ház, panzió, és szinte minden helyi és környékbeli vállalkozó igyekszik ott lenni a fesztiválon vagy a környékén, és a szervezők nem is akadályozzák meg őket ebben.
Rockzenei fesztivál persze sok van a világon, de nem véletlenül lett Vizovice afféle bennfentes tipp: itt sok olyat is kap az ember, amit máshol nem nagyon, és mindezt igencsak baráti áron. Először is, egészen bámulatos a gasztronómiai kínálat: a szokásos fesztiválkoszt mellett lehetett enni tradicionális cseh, indiai, mongol (!), francia, koreai (!) ételeket, de még palacsintát, lángost és kürtőskalácsot is. És mindezt nem elérhetetlen áron kínálták: a fesztiválterületen belül 250 koronáért (kb. 4000 Ft) igen tisztességesen meg lehetett ebédelni/vacsorázni, ha viszont valaki ennél kijjebb lépett, akkor jóval olcsóbban is. (Karszalaggal szabadon lehetett ki- és bejárkálni az elkerített területről.) A sör ára is jóval kedvezőbb volt a mi halászléfesztünkénél; belül 60 koronáért (970 Ft) csapolták a Radegastot, de ha valaki nem volt rest 200 métert sétálni, a kerítésen kívül akár ennek a feléért is hozzájuthatott a legkülönfélébb cseh sörök egy-egy korsójához. (A slivovica 4 centjéért 50 koronát kértek.) És ami szintén feltűnt: bár jelen volt vagy 30 ezer ember, 2 percnél többet szinte sehol sem kellett várni a betevőkre, és minden csapos beszélt angolul, ahogy a fesztiválszemélyzet is (jó részük alighanem diákmunkás lehetett), pedig amúgy a környéken csehen kívül nem sok nyelvvel lehetett boldogulni.
Nagyon gazdag volt a merch is, ha volt pénz, ezerféle pólót, kiegészítőt, sapkát, poharat, szíjat stb. lehetett vásárolni – én erre nem nagyon akartam költeni. Ilyen rendezvényen az sem mindegy, hogy van-e elég mobil illemhely; nos, volt (és rendesen tisztították is őket), sőt, kis felárért rendes WC-hez és zuhanyzáshoz is hozzá lehetett jutni. Az is feltűnt, hogy nem nagyon halmozódott a szemét; a tisztaságiak esemény közben is rendületlenül dolgoztak, így aztán még a fűben is nyugodtan le lehetett ülni.
A fesztiválozók egy része a közelben kempingezett; aki ezt nem akarta vállalni, annak a szervezők segítettek a szálláskeresésben. Minthogy a falu befogadóképessége korlátozott, sokaknak más környékbeli településeken jutott szállás, mi például a 17 km-re levő Luhačovice fürdővároskában kaptunk szobát egy korrekt árú gyógyszállóban. Innen busz vitt el Vizovicébe, éjszaka pedig fix áras fesztiváltaxi szállította haza a megfáradt rockereket. Ez nem volt ugyan olcsó mulatság (esetünkben 600 korona), de meg lehetett osztani a költségeket, és a távolsághoz képest elfogadhatónak mondható. Az odautazást mi vasúton tettük meg: Pestről két átszállással is elég gyorsan letudható volt, arrafelé elég jó a vasúti, de a buszos közlekedés is. Vizovice hegyek között található, így estére eléggé lehűl a levegő, bár napközben azért időnként ott is 30 fok fölé ment hőmérséklet. (Ilyenkor jöttek a tűzoltók, és élvezettel locsolták a közönség túlhevült részét.)
A Masters of Rock résztvevői a legkülönbözőbb korosztályokból és rétegekből kerültek ki, sok visszajáró vendég számára ez afféle családi esemény is, számos szülő (sőt, nagyszülő) és gyermek bulizott együtt anélkül, hogy ezen bárki problémázott volna. Nekem mondjuk kicsit furcsa volt, hogy bőven nagymama korú hölgyek is olyan cuccokban pompáztak, amilyeneket húszéveseken látva még csak-csak elfogadunk, de 70 fölött kissé komikusan hatnak. (De láthatóan ott ez senkit sem zavart.) Nagyon sokan nyilvánvalóan az alkalomra öltöztek/sminkeltek be valaminek, és elég jól fogytak a felfújható gitárok is az árusnál, ezekkel remekül lehetett pózolni, léggitározni és szelfizni. Nemzetek tekintetében persze messze a csehek és szlovákok voltak a legtöbben, de szép számmal képviseltették magukat a lengyelek, magyarok, németek, osztrákok, sőt horvátok is – tehát Közép-Európa dominált. Bár arrafelé is panaszkodtak az árak emelkedésére, jó volt látni, hogy a költségeket nem a skandináv és nyugati fizetések alapján számolták ki. Igen, itt is voltak „fesztiválárak”, de 1. nem elriasztották a fogyasztástól a vendéget, hanem megfontoltabbá tették; 2. egyáltalán nem csináltak problémát abból, hogy a fesztiválterület közvetlen közelében sok „kitelepült” vendéglátós kihasználta az embertömeget, és olcsóbban is ellátta a kispénzű vendégeket.
És még valami, aminek helyi tanulsága is lehet: kiváló volt a hangzás, elegendő volt a hangerő, de a magammal vitt füldugókra végül mégsem volt szükség, a zaj nem bántotta az ember fülét. És bizony, azt is meg lehetett oldani, hogy a faluban senki se háborogjon: a nem egész 1 km-re levő településen csak azért érezhették, hogy rockfesztivál van náluk, mert sokan a résztvevők közül oda mentek bevásárolni, és öltözékükről fel lehetett ismerni őket. A koncertzajokból viszont a központban gyakorlatilag semmit sem lehetett érzékelni, pedig a heavy metal mégiscsak komoly hangerővel az igazi. Szóval, ezt is meg lehet oldani, ha igazán akarják, és nem kell a helyieket azzal „nyugtatni”, hogy „egy évben egyszer ki lehet bírni”…
A fellépőket tekintve a négynapos fesztivál főleg az európai másodvonal találkozójának számít, amelyhez általában minden évben egy-két nagy név, illetve épp Európában turnézó tengerentúli csapat csatlakozik. A covid-időszak hatása azért itt sem múlt el nyomtalanul: 2019-hez képest valamelyest csökkent a fellépők és a legnagyobb sztárok száma, de minőségi előadóból így is több volt, mint amennyit meg lehet nézni. Stílus tekintetében főleg a hagyományos hard rock és heavy metal dominált mindig is, de annak elég széles spektrumát átfogja a kínálat, nekem pedig nagyon szimpatikus volt mindig is a résztvevők névsora, ezért is szerettem volna egyszer mindenképp eljutni ide. Most végre sikerült, és nem is bántam meg, ilyen szervezettségű és szívvel-lélekkel megcsinált fesztivált kívánok mindenkinek! A zenei hangzás szinte minden koncerten egészen kiváló volt, pontosan tartották a menetrendet is, de ha valaki épp ottfelejtette magát a legnagyobb sörsátorban, a nagyszínpad eseményeit egy kivetítő segítségével onnan is figyelemmel kísérhette. A programok két színpadon zajlottak: a kisebbiken jobbára cseh és szlovák bandák léptek fel rokonok, barátok és véletlenül odatévedő nézők előtt; a nagyobbik, Ronnie James Dióról elnevezett színpadon pedig többnyire már délelőtt 10 órától játszottak a hazai, majd a nemzetközi csapatok, és vasárnap kivételével egészen hajnali 2-ig koncertek zajlottak. Az alábbiakban csak azon csapatok fellépéséről írok, amelyeket tényleg láttunk is, mert a bőség zavarában erről-arról le kellett mondanunk.
1. nap (július 13.)
Amikor megérkeztünk, éppen zuhogott az eső, így legelőször egy sörsátor menedékébe vonultunk. Amint véget ért, sokan nagyokat pancsoltak a tócsákban, de aztán neki lehetett vágni az élvezeteknek
– Northtale – A svéd-amerikai csapat programjának vége felé értünk oda. Az általuk játszott power metal tisztességes bulizene, bár nagy eredetiség nincs benne. Az énekes Guilherme Hirose úgy nézett ki, mint ha Dieter Bohlen wrestlingöltözetet húzott volna. Ez a 80-as években még elment volna, most inkább komikus hatást keltett. A dalaik amúgy nem rosszak; kardozós, lovagos, misztikus metal – ilyesmiből elég sok került az idei programba.
– April Art – A német modern metalt játszó csapatról én nem hallottam korábban, de élvezetesen játszottak. A csapat minden tagja pink színű szerelésben játszott, az erős, ráspolyos hangú énekesnőnek (Lisa-Marie Watz) a hajszíne is ehhez illeszkedett. Rövid számcímeik vannak, de a dalaik fogósak. Még maguk is meglepődtek azon, hogy milyen sokan ismerték őket. Nekem nem ez a műfajom, és a kategóriájában tudok jobbakat (pl. Liv Sin), de ráhangolódásnak megtette.
– Smash Into Pieces – Ez svéd csapat is ismeretlen volt a számomra, pedig már elég régóta léteznek. Stílus szempontjából teljesen meghatározhatatlan a gárda, nagy zenei csalamádé, amelyben thrash, prog és modern metal elemek egyaránt vannak. A dobos végig világítós maszkban és csuklyában játszott és bohóckodott. Minthogy a helyiek sem nagyon ismerték őket, így mérsékelt volt a sikerük. Ha eldöntenék, mit is akarnak játszani, akkor többre vihetnék, mert a zenészekben egyébként van potenciál.
– Dymytry – A hazaiak egyik kedvence psy-core-nak nevezett stílust művelő banda, láthatóan óriási rajongótboruk van, igazából először az ő fellépésükre telt meg komolyabban a küzdőtér. A Lordira, a Slipknotra és GWAR-ra emlékeztető látványos maszkokban játszanak, de azt hamar meg kellett állapítanom, hogy ez nem az én zeném, és nem is nagyon értem, mit eszik rajta cseh öreg és fiatal. Így aztán az ő programjuk alatt vacsoráztunk meg, annak a hátterében el tudtam viselni. A közönség viszont lelkesedett értük; gondolom, nagy kultuszuk lehet arrafelé. (A vacsora viszont finom volt.)
– Battle Beast – A finn alakulat viszont igazi fesztiválbanda, a hangzásuk is nagyon jó volt. Egyik nagy erejük Noora Louhimo énekesnő, akinek a hangja élőben is remek, viszont az öltözéke valami szörnyű volt. Ő ugyanis – finoman szólva – nem az a világszép nádszálkisasszony (ami egyáltalán nem baj), de akkor talán nem kellene olyan testhezálló cuccot ráadni, ami épp ezt emeli ki, még ha kényelmesen is lehetett ugrálni benne. Más kivetnivalót nem találtam a műsorban, amely amolyan „best of” program volt, nagy üresjáratok nélkül. A saját dalok mellett előadtak egy cseh slágernótát is, de a helyiek annyira nem vették a lapot; valószínűleg a metalosoknak nem Karel Gott a kedvence. (Nem biztos, hogy az ő dala volt, de stílusában valami ilyesmi.) A csúcspontokat az Eden, az Eye of the Storm és a No More Hollywood Endings jelentette, de igazából végig tartották a színvonalat. A közönség is abszolút vevő volt rájuk, ha nem is tömegek figyelték őket.
– Sonata Arctica – A finn csapat pályáját lényegében pályakezdésük óta követem, első négy lemezüknek máig rajongója vagyok. Sajnos utána – különösen Jani Liimatainen gitáros távozásával – olyan irányt vettek, amivel annyit már nem tudtam kezdeni. Élőben is többször láttam már őket, de igazán sosem győztek meg. Vizovicei fellépésük még mindezt figyelembe véve is órási csalódás. A nyitó Paid In Full hangzása annyira rossz volt, hogy alig lehetett ráismerni, Tony Kakko pedig kifejezetten hamisan énekelt benne. Igaz, hogy még aznap hajnalban repültek el Helsinkiből Bécsbe, hogy aztán onnan eljussanak a csehekhez, de a kritikán aluli produkcióra ez sem lehet magyarázat. A hangzás valamelyest javult a harmadik nótára (I Have A Right), de az egész sehogy nem akart összeállni. Ezt persze a közönség is érezte, és a nagy lelkesedés el is maradt. A hatodikként eljátszott Black Sheep alatt pedig olyan történt, ami nálam elég ritka: azt mondtam egy koncert közben, hogy ebből elég volt! Így aztán csak kifelé menetben hallottam, hogy az egyik régi kedvencet, a Replicát is eljátszották, de az is elég vérszegényen szólt. Azt hiszem, egy életre eljátszották előttem, hogy élőben megnézzem őket.
Ezen a napon késő este/hajnalban játszott még a német thrash legenda, a Kreator és a Crematory is, de őket a fáradtság és a késői óra miatt kihagytuk. Előbbit más időpontban azért szívesen megteszteltem volna, mert bár nem az én stílusom, sok dalukat szeretem, csak hát kellett az erő a következő napokra is, és haza is kellett jutni a szállásra.
2. nap (július 14.)
– Brothers Of Metal – A pénteki napot a nagydarab, nagy pocakú svéd vikingek koncertjével indítottuk. Ők is tele vannak harcos szövegekkel, de igen hangulatos bulit csináltak, elég népszerűnek is tűntek, bár sok eredetiséget ők sem mutattak. Alighanem igencsak meg kellett küzdeniük a meleggel, mert prémes viking kosztümjük a hideg északon biztos hasznos, de 32 fokban külön kihívás jelenthetett.
– The Night Flight Orchestra – Az egyik fellépés, amit a legjobban vártam, az a svéd csapat produkciója volt. Bár a NFO hobbiprojektnek indult (Björn Strid énekes a Soilwork, Sharlee D’Angelo bőgős az Arch Enemy tagja „főállásban”), a 70-es évek popzenéjét a hard rockkal, AOR-ral kombináló gárda mára saját jogon is igencsak elismert lett. Öltözékük is a 70-es éveket idézte, amikor e stílus gyökerei kialakultak. Hihetetlen fogós dallamokat tudnak írni, és persze elsőrangú zenészek alkotják. Itt egészen szuper bulit csináltak, hangzásuk lemezminőségű volt, remek szólóbetétekkel is. Meg kell még említeni a két, stewardessnek öltözött háttérénekes hölgyet (Anna Brygård, Åsa Lundman), akik időnként elképesztő hangokat préseltek ki magukból, de „Speed” Strid is megmutatta, hogy nem csak hörögni tud (másik csapatában főleg az a dolga), hanem tisztán énekelni is. Ugyan a közönség nagyobb része nem ismerte őket, de akik ott voltak a színpad előtt, azok hamarosan nagyon beindultak, megindult a vonatozás, ugrálás, és nem is maradt abba a fellépés végéig. Nekem az ő előadásuk volt a fesztivál első fénypontja, de akiknek olyan dalai vannak, mint a Sometimes the World Ain’t Enough, a Burn For Me vagy a záró West Route Ave, azokra lehet számítani délután öt óra tájban is. Szép gesztusként egy neki ajánlott dallal megemlékeztek tavaly elhunyt gitárosukról, David Anderssonról is.
– Phil Campbell and the Bastard Sons – A Motörhead egykori gitárosa három fiával és egy énekessel alapított új csapatot, amellyel 2016 óta már két lemezt is kiadott. Ezeket azonban itt a kutya sem ismerte, és ők sem erőlködtek azzal, hogy lenyomják a közönség torkán, így programjuk kizárólag Hawkwind-, Sex Pistols- és Motörhead-számok előadásából állt. Tegyük persze hozzá, hogy Joel Peters sokkal jobban elénekelte a Motörhead-dalokat (Aces of Spades, Going to Brazil, Killed by Death, Overkill, We Are the Roadcrew, Iron Fist stb.) mint a néhai Lemmy valaha is. Így aztán hangulatos buli lett a fellépésük, de azért ebben a formában mégis inkább tribute banda ez, mint új innováció. Persze a Campbell név sokat jelent, és az is biztos, hogy tőle főképp azt várják, amit itt nyújtott, elég jó színvonalon.
– Feuerschwanz – A német középkori rock/metal csapat annyiban kilógott a fellépők sorából, hogy ők anyanyelvükön énekelnek, viszont itt a közönséghez igazodva angolul kellet konferálni, ami miatt számos szóvicc nem jött át. A kosztümös csapat két énekessel dolgozik, az egyik „páncélt” viselt. De eleve nagy hangsúlyt fektettek a látványra és a hangulatkeltésre. A sok kardozós csapat közül a jobbak közé tartoznak, a készülő lemezükről egy új dalt is eljátszottak. A legjobb saját számok (Untot im Drachenboot, Kampfzwerg, Ultima Nocte) mellett két feldolgozást is előadtak, a Dragostea Tin Deit az O-Zone-tól, valamint a legvégén a Warriors of the World Unitedet a Manowartól, ami persze a legnagyobb ovációt váltotta ki, hiszen azt mindenki ismerte. A banda itt egy alapvetően számára szűz közönség előtt igen jól vizsgázott.
– Tarja – Tarja Turunen ugyan már 18 éve elhagyta az őt ismertté tevő Nightwisht, de a legtöbben még ma is ottani tevékenységéért szeretik. A valaha operaénekesnek készülő szopranista persze szívesen szabadulna már ettől a múltjától, csak ehhez szólóban is olyan minőségű dalokat és albumokat kellett volna megalkotnia, mint amilyeneket Tuomas Holopainen írt neki régi csapatával. Ez egy-két kivétellel azonban nem sikerült neki, így aztán nem csoda, hogy ezen a fellépésen a legnagyobb ovációt az egyetlen elhangzó Nightwish-nóta, a Nemo, illetve ráadásban játszott, annak idején a ’wish által is feldolgozott Gary Moore-szerzemény, az Over the Hills and Far Away váltotta ki. A saját dalok többsége bizony nem ütötte meg ezt a szintet, pedig nagy volt a tömeg, látványos a színpad, de az ének eleinte kicsit hamiskás volt. Később meg azt éreztem, hogy sok az (hang)erő-demonstráció, de ez a bizonyítási kényszer a dalok rovására ment. Nekem igazán csak I Walk Alone jött be. Viszont az is igaz, hogy Tarja kiváló, nemzetközi hangszeres gárdát toborzott maga mellé (a doboknál Alex Holzwarth!), és élőben sokkal keményebbek a számai, mint lemezen. És azt is említsük meg, hogy hihetetlen jól tartja magát, az életkorából másfél évtizedet bőven letagadhatna. Nem volt rossz a koncertje, de önállóan biztos nem nézném meg.
– Within Temptation – A holland csapat énekesnőjére, Sharon den Adelre 2000 táján még az első Avantasia-projekt kapcsán figyeltem fel, ahol egy rövid, de igen meggyőző rész jutott neki egy ártatlanul boszorkánysággal vádolt lány szerepében. Akkor még ismeretlen saját csapata azóta igazi nagysággá nőtte ki magát, s a szimfonikus metal egyik vezérhajójának számít Európában, hazájukban pedig a mainstreamnek is részei. Legutóbbi albumaik számomra kissé poposra sikerültek, de élő koncertjeiken szerencsére ebből nem sok látszik. Ez a mostani nagyon profi, megtervezett fellépés volt, komoly látványelemekkel (vetített háttérrel), és Sharon is remek formát mutatott hang és megjelenés tekintetében is. Komplex, jól összerakott műsort adtak, amelyben régi és újabb dalok is helyet kaptak, összesen 16 számot játszottak. Az első nóta (See Who I Am) során az egyébként visszafogottan elegáns énekesnő olyan fejéket viselt, amilyen a New York-i Szabadság-szobron van, szerencsére utána megszabadult tőle. Konferálásaiból is kiderült, hogy végtelenül intelligens hölgyről van szó, aki a sikerek ellenére sincs elszállva magától. A Raise Your Banner alatt még befért a programba egy kiállás Ukrajna mellett, a dal közben Sharon az ukrán lobogót lengette. (Ennek azért vegyes volt a fogadtatása, a taps mellett fütty is elhangzott.) Számomra a csúcspontokat a Stand My Ground, a Sharon édesapja emlékének ajánlott Supernova és a ráadásban előadott Mother Earth jelentette. A szokásos fesztiválprogramjuk mellett egy akusztikus meglepetéssel kedveskedtek a helyieknek, a Never-Ending Story ebben a formában az idei koncertjeiken máshol nem hangzott el. Persze én szívesen hallgattam volna még pl. a Shot in the Darkot vagy az Ice Queent is, de mindent nem lehet. Így is nagyon izgalmas, teljességélményt adó koncert volt, kellemes megkoronázása a pénteki napnak.
– Soulfly – Max Cavalera bandája sosem volt a szívem csücske, és 0:50-kor már inkább az ágyba kívánkoztam, így őket inkább kihagytuk.
3. nap (július 15.)
Szombaton az addiginál is nagyobb meleg és nagyobb tömeg jött össze, de ez a nap ígérkezett a fénypontnak.
– Arion – Számunkra a hangulatos, kétgitáros true metalt játszó finn bandával kezdődött ez a nap. (Előttük egy helyi kedvenc, a Doga lépett fel, de ennek csak az utózöngéit észleltük.) Az Arion jól érzi a műfajt, bár sok extrát nem nyújtottak. Miután azonban hallhatóan kiváló zenészek alkotják, lehet bennük potenciál, hiszen még csak három albumuk van. A szövegeken, dalcímeken persze lehetne még dolgozni, mert olyanokból, mint In the Name of Love vagy No One Stands in My Way már a 80-as években is tele volt a padlás. Ettől függetlenül nagyon élvezhető volt a buli.
– Xandria – A német csapatról kicsit a „szegény ember Within Temptationje”” epitheton ornans jut az eszembe, mert nagyon hasonló a koncepció és a produkció is, csak épp gyengébb dalokkal és kevesebb látvánnyal. A banda immáron sokadik, egyébként kellemes hangú és kinézetű, görög származású énekesnője, Ambre Vourvahis nagyon szenvedett a melegtől, mert gótos fellépőruháját nem 35 fokra tervezték. Hallgatni jó volt őket, utólag visszanézve viszont kevés maradt meg belőlük, pedig vannak aránylag fülbemászó dalaik (Ravenheart, Valentine), de az a szikra, amely Nightwisht vagy a Within Temptationt naggyá tette, belőlük teljesen hiányzik, így alighanem sokat nem tudnak előrelépni a jövőben sem.
– Angus McSix – Ez egy új csapatnak számít, bár csupa jól ismert zenész egyesítette erőiket ezen a néven. A két zenei agy egyike a svájci Thomas Winkler énekes, aki itt a csapatnak is nevet adó művésznéven szerepel, korábban a Gloryhammer tagja volt. A másik a német Sebastian ’Seeb’ Levermann gitáros (l. még Orden Ogan), aki itt kaszásnak öltözve lépett színpadra, az arcát nem is lehetett látni a koponyamaszk mögött. A power metal együttes elképesztően intenzív produkcióval rukkolt ki, amelyben sok poénos látványelem (dinoszaurusz, crowdsurfing kacsa, ami igazából pegazus akart lenni, gonosz goblin) is színpadra került. Igen erős a frontember ének, de a közönség kezelése szempontjából is, a dalok egy része is üt szépen. Igencsak energikus volt az olasz-kubai gitáros lány Thalia Bellazecca is. Ahhoz képest, hogy csak egyetlen albumuk van (az is idei), elképesztően megmozgatták a közönséget, show tekintetében talán az egész fesztiválon ők nyújtották a legtöbbet, és kosztümös megjelenésük is ki volt találva. Szövegeikben is sok a poén, a konferálások meg még erre is rátettek egy lapáttal. Eddig csak felszínesen ismertem őket, de az olyan dalokkal, mint az Amazons of Kaledonia, Laser-Shooting Dinosaur, Eternal Warrior, In A Past Reality stb. teljesen megnyertek maguknak. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan nem délutáni időpontban fognak játszani a fesztiválokon, mert igen jók, és a publikum is nagyon vevő lesz rájuk. Ez a műfaj persze megosztó lehet, ám ők nagyon minőségi módon művelik.
– Freedom Call – A német csapat – tényleg nem megbántva őket – tipikusan olyan gárda, amely nagyon jó az NB II-ben, de soha nem fog feljutni a legmagasabb ligába. Az általuk művelt party metal jól működik egy fesztiválon, nem is rossz hallgatni, de mindenfajta mélység hiányzik belőlük, és még ráadásul vannak, akik ezt a műfajt is sokkal jobban csinálják. Nagyon jó ez bemelegítő vagy levezető bulinak, netán háttérzenének (itt egy idő után számunkra is az volt), de ha egy csapat 15 nagylemez után még csak itt tart, akkor nagy dolgokat már nem kell várni tőle.
– Airbourne – Az ausztrál alakulat számomra sosem tudott kilépni az AC/DC árnyékából, az őket nem ismerők a legtöbb dalukról simán elhinnék, hogy Youngék kiadatlan szerzeményei. Ennek a stílusnak a másik nagy problémája, hogy a számok bizony elég egyformák, és lehet olyan érzésed, hogy ha hármat-négyet hallottál, akkor mindet ismered. Ezzel együtt az auszik nagyon aktívan kezdtek (Ready to Rock), sok energiával, színpadi akrobatikával, de aztán 4-5 szám után mintha az energiabomba szétrobbant volna, és érződni kezdett a megfáradás, egyre több lett az üresjárat. Azt persze nem csodálnám, ha Joel O’Keeffe hangja nehezen viselné a megpróbáltatásokat, ennyit rikácsolni a hangszálak komoly nyúzását igényli (ráadásul neki még gitároznia is kellett mellé), de tényleg látszott, hogy egy idő után kímélni kezdte magát. (Ilyenkor némi gitáros prüntyögés kíséretében kevert egy koktélt magának meg a közönség első sorában állók egy részének is.) Nem volt rossz, de egy idő után meguntam.
– Europe – A dallamos hard rock egyik nagyágyúja a svéd csapat, amely történetében most negyedszer szerepelt ezen a fesztiválon. Mostani fellépésüket azt tette különlegessé, hogy első albumuk megjelenésének 40. évfordulója alkalmából afféle ünnepi programot játszottak, amely pályájuk egészére visszatekintett. (Akkora extrát azért nem hoztak, mint 10 éve a Sweden Rockon, ahol lényegében dupla koncertet játszottak le különleges vendégek kíséretében, de azért csemegeék itt is akadtak.) Az ő esetük is bizonyítja persze, hogy egy kiemelkedő nagy siker átok és áldás is lehet: 1986-os albumuk és annak címadó dala, The Final Countdown akkora sláger volt, hogy sokan azóta sem ismernek mást tőlük, pedig a csapatnak előtte és utána is voltak kiemelkedő szerzeményei, zeneileg sokkal érettebbek is.
Vizovicei programjuk remekül össze volt rakva, némileg el is tértek az év korábbi koncertjein játszott műsortól. Régi és új anyag nagyjából fele-fele arányban került elő, de a közönség láthatóan inkább csak a régieket ismerte közülük. Összesen (a két ráadással együtt) 15 számot adtak elő látványos fénytechnika kíséretében, a hangzás végig tökéletes volt. John Norum egészen briliáns módon játszott, az est folyamán 3 gitáron is, igazi bomba szólókat adott elő anélkül, hogy ez öncélúnak hatott volna. Joey Tempest arcán ugyan látszanak az évek, de energiája nagyon sok volt, remekül kézben tartja a bulit. Konferálásai során egyetlen trágárság sem hangzott el, és többször csehül is megszólalt. Nem beszélt túl sokat, de legalább a közhelyeket is kerülte. Lehet, hogy kicsit már megkopott a hangja, ám nagyon jól gazdálkodik vele, soha nem volt hamis. Több számot is megvariáltak az eredeti verziókhoz képest: a Ready Or Not új kezdést kapott, a Superstitious közepébe pedig beépült egy kis Here I Go Again (Whitesnake) és No Woman No Cry (Bob Marley) is. Nekem a legnagyobb élményt a 2004 utáni korszak egyik legjobb szerzeménye, a Last Look At Eden monumentális előadása jelentette, de igazából mindegyik dal a helyén volt, persze ebből az életműből könnyű volt 15 erős nótát kiválasztani. Joey több dalban maga is gitárt ragadott, és azzal a kezében az Open Your Heart előtt még belekezdett az Always Look On The Bright Side of Life-ba is. Kisebb szólókban a ritmusszekció is megmutathatta magát. Persze, sok kedvenc (Devil Sings the Blues, Out of the Dark, I’ll Cry For You, Dreamer, Prisoners in Paradise stb.) kimaradt a programból, de hiányérzet annak ellenére sem maradt bennem, hogy tudom: ebből kb. kétszer ennyit is ki lehetne bírni. A ráadásban már csak két klasszikus hangzott el, előbb Cherokee, majd pedig az elmaradhatatlan Final Countdown, amit azok is élveztek, akikhez a későbbi lemezek nem jutottak el. Abszolút méltó fénypontja volt a Europe a fesztiválnak, önmagában is megérte a bandát megnézni. Bár a tagok már 60 körül járnak, most is tele vannak kreatív energiával, és egyáltalán nem tűnt rutinból megcsináltnak a fellépésük.
Bloodbound – az ugyancsak svéd power metal csapatra más körülmények között kíváncsi lettem volna, de a hajnali egyes kezdés (pláne egy kimerítő Europe-koncert után) már nem tűnt annyira vonzónak, így erről lemondtunk.
4. nap (július 16.)
A vasárnapi program számunkra kevés izgalmat tartogatott, így itt elég lightosra vettük a dolgot. Még elcsíptük az osztrák-nemzetközi Warkings végét, de ebből a típusú harcos-kardozós, kosztümös fajtából már elég sokat láttunk ezen a hétvégén, így aztán a látványos színpadi göncök ellenére sem nagyon tudtak már lázba hozni. A Legion of The Damned meg aztán végképp nem az én műfajom, így azalatt körbenéztünk a fesztiválterületen.
– Orden Ogan – a német power metal csapat fellépése volt az utolsó fénypont a számunkra. Ez egy nagyon jól összerakott, profi alakulat, amely ugyan nem játszik rendkívül eredeti zenét, de ezt a hagyományos, dallamos, a folkkal is érintkező metalzenét nagyon jól csinálják. És tudnak dalokat írni: a We Are Pirates, a Gunman vagy a záró The Things We Believe In igazi fesztiválnóták, amelyekkel még a csapatot csak felszínesebben ismerőket (amilyen magam is vagyok) is beindítják. Seeb Levermann énekes itt már második csapatával lépett fel a fesztiválon (igaz, az Angus McSixben gitározott), de ez is nagyon meggyőző volt. A maga műfajában ez a csapat abszolút élvonal, más kérdés, hogy ezzel ma nem lehet világsztárnak lenni. Nekem nagyon tetszett.
– The Hu – a mongol csapatot eléggé felkapta a sajtó, elsősorban azért mert mongol népi elemeket és ritka hangszereket is használnak a dalaikban. Valóban elég különleges volt egy vonóval kezelt, furcsa alakú plusz basszusgitár meg valami dorombszerű hangszer is, de azért ebből nem jött ki igazán nagy zene. Kicsit olyasmi lett, mintha Dörmögő Dömötör énekelt volna egy altatódalt, nekem borzasztóan egysíkú volt az egész. Nincs nekem kifogásom a metaltól idegen hangszerek és technikák bevetése ellen, például a buzukival felturbózott Tri-State Corner egészen izgalmas, de akár a magyar Dalriadát is említhetném. Csakhogy ott dalok is vannak, míg ezek az ulánbátori hunnu metálosok inkább csak érdekes, de nem nem különösebben jó számokat írnak, ami hosszú távon nagyon unalmas.
Ezen a napon fellépett még az Eluveitie és az Amon Amarth is, de őket a másnapi hazautazásra, fáradtságra való tekintettel kihagytuk, meg hát egyik sem az én zeném, bár a maga műfajában mindkettő jónak számít.
Összegzés
A Masters Of Rock nagyszerűen megszervezett, igényes fesztivál, amelyen a műfaj rajongóinak legalább egyszer az életben ott a helye, de az idei tapasztalatok alapján magam sem zárom ki, hogy máskor is megjelenjek ott. A szervezők szerencsére nem felejtették el, hogy a rendezvény elsősorban a résztvevő rajongókért (és nem a minél nagyobb nyereségért) van, és mindent el kell követni azért, hogy ők jól érezhessék magukat. Ebben épp olyan fontos a program, mint a körítés, és itt egyikre sem lehetett igazán panasz. Az önelégült hazai fesztiválszervezőknek – akinek nem inge, ne vegye magára – pedig ajánlanék egy vizovicei továbbképzést is, mert a résztvevők számát tekintve a mi halfőzőnk összevethető rendezvény ezzel, de sem árak, sem szolgáltatás kategóriában nem ér a nyomába sem. Természetesen lehet mondani, hogy ingyenes rendezvényt nem érdemes egy fizetőssel összehasonlítgatni, de azért azt se felejtsük el, hogy Vizovicében nem harmadosztályú „megasztárocskák”, playbackelő egynyári dalnokok, hanem a nemzetközi mezőnyben is ütőképes bandák léptek fel, amelyek önálló koncertjeiken is csarnokokat tudnak megtölteni. Egyébként pedig a hasonló jellegű fesztiválokhoz (Graspop, Bang Your Head, Rock Of Ages, Rock Hard Festival, Metal Days stb.) képest a Masters kimondottan olcsónak számít, a műfaj nagy megafesztiváljaihoz (Sweden Rock, Wacken, Rock am Ring stb.) képest pedig családiasnak. Egyáltalán nem éreztem kidobott pénznek négynapos jegyre kiadott 113 eurót, hiszen némely nagyobb banda egyetlen koncertjéért is elkérnek ennyit. És nem volt tele részegekkel, verekedőkkel, tolvajokkal a hely, de akikkel sérülés történt, azokat is gyorsan ellátták.
Száz szónak is egy a vége: akit nem taszítanak annyira a keményebb zenei műfajok, mint pl. engem a dj-fesztivál (amelynek egy normális világban szerintem semmi keresnivalója nem volna a halfőző népünnepély környékén), annak melegen ajánlom Vizovicét és a Masters Of Rockot, mert ez a fesztivál igazi közép-európai gyöngyszem! Ja, és egyébként a táj is gyönyörű arrafelé, a mi alföldhöz ragadt lelkünknek egészen felemelő a hegyvidéki, fenyvesekkel vadregényes környezet látványa.
