Elhunyt Tarján Levente

Életének 84. évében elhunyt Tarján Levente, Baja város díszpolgára
A Bajai Honpolgár a vele 2016-ban készült interjújával emlékezik meg.

Nyugodjék békében!

 

 

„Jó, ha egy tanár templomba jár, de jó pedagógus is legyen mellette!”

Mayer János

Születésnapi számvetés Tarján Leventével életpályáról, keresztény iskoláról, közéleti szerepekről

Márciusban ünnepli 75. születésnapját TARJÁN LEVENTE, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) bajai csoportjának elnöke, a Szent László Általános Művelődési Központ nyugalmazott igazgatója, városunk díszpolgára, számos magas kitüntetés birtokosa. A jeles nap ürügyén örömmel tekintett vissza közéleti szerepvállalásokban is gazdag pedagóguspályájára, az általa legfontosabbnak tartott eredményekre. Bár karrierje összes részletét nem érinthettük, beszélgetésünk így is alapos áttekintést adott személyiségéről. Ennek során szívesen mesélt arról is, mire a legbüszkébb.

– Mindenekelőtt a családomra, aztán a katolikus oktatási intézmény bajai megteremtésére, harmadrészt pedig a tanítványokra. A hatvanadik születésnapomra a kollégáimtól egy Udvardi Erzsébet-képet kaptam ajándékba. Akkor mondtam: a szüleimet már eltemettem, a gyermekeimet felneveltem, a hivatásomat teljesítettem, és innentől ahány napot kapok az élettől, az mind ajándék lesz. Ebbe a három dologba talán belefoglalhatjuk a legfontosabbakat.

– Mesélj kicsit a családodról! Honnan indult ez az életpálya, mennyire egyenes úton jutottál oda, ahol most tartasz?

– Nagyon jó helyre születtem 1941-ben. Édesapám családja zombori eredetű, anyai ágon tősgyökeres bajai család a miénk. Apámat igazából 6-7 éves koromban ismertem meg, amikor emberi roncsként hazatért a szovjet hadifogságból. A családban öröklődött a vérnyomásprobléma, de egy hadifogolynál ezzel nem sokat törődtek. Testvérei így is magas életkort értek meg, ő viszont 55 évesen meghalt. Én akkor alig 14 éves voltam, és mindig beteg emberként emlékszem rá. A család rendkívül összetartó volt; több generáció élt együtt, gyerekkoromban többnyire heten laktunk egy fedél alatt. Én már szegény sorsú családra emlékszem, hiszen mire öntudatra eszméltem, édesapám fogságba esett, 13 évvel idősebb bátyám pedig orvosi egyetemre járt. Lényegében nagyapám velünk élő testvérének nyugdíjából tartottuk fenn magunkat. Persze osztálytársaim is hasonlóan szegényesen éltek, napjaink mégis szeretetben teltek. A bátyám születése után az orvosok azt mondták édesanyámnak, hogy nem lehet több gyereke. Aztán 12 év múlva elment az orvoshoz, aki miómát (az anyaméh izomszövetének jóindulatú daganata – a szerk.) állapított meg nála. Kis idő múlva viszont levelet kapott Burg Ete szülészprofesszortól arról, hogy áldott állapotban van: „a mióma” én voltam. A levelet egy életen át megőrizte az imakönyvében. Édesapám fogsága előtt állampénztári főtanácsosként dolgozott, utána a járási hivatal pénzügyi osztályán kapott ennek megfelelő munkát, de hamarosan rokkantnyugdíjas lett. Édesanyám háztartásbeli volt, akkoriban egy nagy családban ez rengeteg munkát jelentett. Egyébként a mai házunk mögötti telken álló házban éltünk, onnan jártam a Központi Fiúiskolába. (Édesanyám halála után költöztünk vissza a Rókus utcába.) Kitűnő pedagógusok keze közé kerültem. Lukin Sanyi bácsi, a neves zenepedagógus apja volt 3 évig az osztályfőnököm és magyartanárom is egyben. Később a matematika-fizika szakos tanár Béla Miklós vette át az osztályt, nagyszerű ember volt. (Később a bátyám apósa lett.) Sajnos ottani tanáraim közül már csak Albert Sándorné, Ditta néni él, aki nagyon megszerettette velünk a történelmet.

Innen szinte az egész osztályunk a III. Béla Gimnáziumba került, mi Ozvald László tanár úr „karmai” közé. Sok jó tanárom közül Dániel Józsefet emelem ki, aki első osztályos koromban, súlyos vesegyulladásom idején rendszeresen látogatott a kórházban, majd otthon is, és minden tantárgyból igyekezett felkészíteni az osztályozó vizsgára, nehogy lemaradjak. Rajta kívül különösen szívesen emlékszem ebből az időből két hittanáromra, a tudós életű, de hányatott sorsú későbbi pécsi segédpüspökre, Belon Gellértre, akit Jávor Béla a „nemzet püspökének” nevezett, és Kerekes Károlyra, a későbbi zirci apátra is. Mindkettejükkel halálukig kapcsolatot tartottunk. (Büszkeséggel tölt el, hogy részben nekem köszönhető Belon Gellért emléktáblája a plébánia falán, és hogy Baján utca is őrzi emlékét.)

Dániel tanár úr készített fel az orvosi egyetemi felvételikre is, amelyek jól sikerültek, ám „helyszűke miatt” nem vettek fel. Javasolták, hogy menjek egy évig fizikai munkásnak, mert nagyobb esélyem lehet, mint a családom „osztályidegen” múltjával. A segédmunkásként eltöltött év nagyon rossz, megaláztatásokkal teli időszak volt, ráadásul az egyetemre ezután sem vettek fel. (Mindegyik felvételi eljárásban rákérdeztek világnézeti hovatartozásomra – vagyis a templomba járásra –, ami aligha lehetett véletlen.) Egy nagybátyám tanácsára jelentkeztem aztán egy érettségihez kötött, földmérő technikusi képzésre, Székesfehérvárra. Szinte csak olyanokkal tanultam itt együtt, akik eredetileg orvosok, gyógyszerészek vagy éppen tanárok akartak volna lenni. Előadóink (a Budapesti Műszaki Egyetem Székesfehérvári Földhivatal Vízügyi Igazgatóságának munkatársai) emberségükkel és a szakma őszinte szeretetével megkedveltették velünk a földmérő szakmát, bár mindannyiunk számára kényszerpályának látszott. Humán érdeklődésünkre jellemző, hogy többször utaztunk együtt Budapestre egy-egy szombat esti operalátogatás kedvéért, s tízen együtt utazva 50%-os kedvezményt is kaptunk. Ezt egészítette ki egy-egy vasárnapi szentmise a Mátyás-templomban vagy a Szent István-bazilikában.

– Hogy lett ebből pedagóguspálya?

– Amikor odakerültem, nagyon el voltam keseredve. Szerencsére a fehérvári püspökségen találkoztam bátyám egykori ciszter osztályfőnökével, Sulyok Ignáccal, aki ott könyvtárosként és levéltárosként dolgozott. Miután elsírtam neki a bánatomat, azt mondta, ha mindent elkövettem, amit lehetett, és nem sikerült, akkor Istennek más terve van velem; álljam meg a helyem ott, ahová kerültem, és kialakul. Akkoriban a Pécsi Geodéziai és Térképészeti Vállalattól kaptam ösztöndíjat, utána két évig náluk dolgoztam. A vállalat Baja környékén végzett méréseket, így itthon lakva járhattam ki a terepre, de láttam, hogy ez hosszabb távon nem nekem való. A bátyám javaslatára kerestem meg Kiss Györgyöt, a vízügyi igazgatóság akkori vezetőjét. Ő mondta, hogy 1962-ben indult vízügyi szakközépiskolai képzés a városban, ahová éppen a harmadik évfolyam tantárgyainak oktatásához keresnek műszaki tanárokat. Nekik szolgálati lakást is ígértek. Akkor már eljegyeztem a későbbi feleségemet, így ez igen kedvező ajánlatnak tűnt. 1964-ben végül így kerültem a Tóth Kálmán Szakközépiskolába, és innentől kezdve csupa öröm volt az életem. Nagyon szerettem tanítani, szerettem a szakmámat, szívesen voltam osztályfőnök is. (Négy osztályt vittem végig, az ötödiktől akkor kellett megválnom, amikor igazgató lettem.) Közben levelező szakon megszereztem a szükséges végzettségeket és a mérnöki, majd a tanári diplomákat is; 1972-től nevezhettem magam hivatalosan is mérnök-tanárnak. Közben szakfelügyelővé is kineveztek, ennek révén rendszeresen látogattam az ország összesen 11 vízügyi iskoláját. Az iskolában hamarosan rám bízták a szakképzés vezetését. Egészen 1992-ig ebben a mederben folyt a szakmai pályám.

– Szerinted mi a jó osztályfőnökség titka?

– Különleges tulajdonságokra nincs szükség. Esetemben az első osztályomnál lényeges volt, hogy korban közel álltam a tanítványaimhoz, szimpatikus tárgyat tanítottam nekik, mindig igyekeztem igazságos lenni, és megköveteltem az őszinteséget. Arra neveltem őket, hogy fogadják el a tetteik következményeit. Sok mindent tudtam a magánéletükről is, és segítettem, ahol kellett. Cserébe csak azt kértem: ne hazudjanak. Inkább mondják meg, hogy nem akartak készülni. Egy-két hétig éltek is ezzel a lehetőséggel, aztán a helyére került a dolog.

– Kik választották abban az időben a vízügyi szakközépiskolát?

– Egy ideig a technikum elnevezés egyfajta varázsszó volt; sokan még gimnáziumi osztályt elhagyva is jöttek hozzánk a remélt technikusi végzettség miatt. Ezen a környéken sokaknak volt családi vízügyes kapcsolata. Nagy vonzereje lehetett annak is, hogy a vízügyi szakközépiskolában ugyanazok a tanárok tanították a közismereti tárgyakat, akik a gimnáziumi tagozaton, és köztük egészen kiváló szakemberek dolgoztak, mint például a magyart tanító Tóth-Pál Zoltán, de matematikából is erősnek számítottunk. Ráadásul az 1960-as években sok remek tanár hagyta el a III. Béla Gimnáziumot, közülük többen nálunk kötöttek ki. Ennek gyorsan híre ment, és mondhatjuk, hogy följöttünk. A vízügyi szolgálat sokáig menő munkahely, a vízügy jól szervezett vállalat volt, amelynek mi biztosítottuk az utánpótlását. A jelenlegi bajai vízügyi igazgató, a helyettese és számos szakaszmérnök is tanítványunk volt. A pécsi, székesfehérvári vezető vízügyes szakemberek, a harkányi fürdő vezetői is bajai diákok voltak, az Országos Vízügyi Hivatal oktatási osztályának vezetői (tehát a tulajdonképpeni főnökeim) is kerültek már ki az iskolánkból. Voltak, akik a Magyar Hidrológiai Társaságban töltöttek be vezető szerepet. Több egykori fehérvári évfolyamtársam oktatta diákjaimat immár egyetemi tanárként, és örömmel hallottam, amikor rákérdeztek, hogy én tanítottam-e őket geodéziából. Azt hiszem, sokakkal meg tudtam szerettetni a szakmát.

– A rendszerváltás környékén aztán ismét fontos dolgok történtek veled és körülötted.

– Abban az időben számos párt és szervezet alakult. 1989-ben Budapesten létrehozták a Keresztény Értelmiségiek Szövetségét, hogy az akkori politikai hangzavarban az örök keresztény értékeket állítsák a középpontba. Mi ennek a szegedi szervezetével vettük fel a kapcsolatot. Azt tanácsolták, ne akarjunk papok helyett papok vagy próféták lenni, de a megyés püspökkel és a helyi sajtóval legyünk jóban. A bajai csoport alakuló ülését a pártok házába hirdettük meg, amelyen kb. 150 fő jelent meg. Jelen volt a KÉSZ országos elnöke, Csanád Béla professzor és Dankó László kalocsai érsek, a szövetség fővédnöke is. Sokan azt gondolták, pártot alapítunk. Amikor kiderült, hogy politizálunk, és állást is foglalunk erkölcsi és ideológiai kérdésekben, de egyetlen politikai párthoz sem kötelezzük el magunkat, többen – összesen 120 fő – csatlakoztak hozzánk. Mintegy 50 pedagógus is belépett a szervezetbe, így adta magát, hogy az ifjúság nevelése terén tegyünk valamit: csináljunk keresztény általános iskolát Baján! Az óvoda már adva volt (ezt ugyanis szülők kérték), az iskolát meg kellett hirdetnünk. A demográfiai hullámot figyelembe véve beláttuk, hogy nem újabb iskolát kellene létrehoznunk, hanem valamelyik meglévőn belül indítsunk keresztény osztályt. A Vöröskereszt téri iskola tűnt erre alkalmasnak, hiszen mellette volt az óvoda. A helyi sajtóban felhívást és jelentkezési lapot tettünk közzé a keresztény iskola indításához. A jelentkezések alapján a Vöröskereszt tér környékéről akkora igény volt, hogy a következő tanévtől – a második kivételével – az első négy általános iskolai osztályt el tudjuk indítani. Az önkormányzat egy hónap múlva szülői értekezletet hívott össze, addigra – nem tudni, mi okból – már senki sem kérte a keresztény iskolai nevelést. Ezt követően újabb sajtófelhívást tettünk közzé, mert tudtuk, hogy ha most nem indítjuk el a keresztény óvodát és iskolát, a közeljövőben erre nem sok esélyünk lesz. Szerencsére Széll Péter az oktatási és kulturális bizottság vezetőjeként megígérte, ha lesz legalább 20 jelentkező, akkor az első osztály elindulhat. 19 lett ebből, de mégis megkaptuk az engedélyt. Nem csak elkötelezett keresztény szülők íratták be gyermekeiket; többen meg sem voltak keresztelve. Csakhogy sokáig egy iskola sem akart nekünk helyet adni. Kimutatták, hogy egyetlen üres osztálytermük sincs. (Érdekes, hogy néhány év múlva iskolát kellett bezárni, illetve összevonni a csökkenő gyerekszám miatt.)

Közben (1992-ben) megürült a Tóth Kálmán Gimnázium és Szakközépiskola igazgatói széke, és miután arról értesültem, hogy az addigi iskolavezető, Dr. Szentjóbi Szabó Tibor nem pályázik, beadtam a pályázatomat az intézményvezetésre. Miután kineveztek, Széll Péter megígérte, hogy amennyiben az első évben helyet biztosítok a „KÉSZ-osztálynak”, egy év múlva a város is kész lesz erre. Így is lett: a következő évben az Újvárosi Általános Iskola Szent Imre téri épületében kaptunk osztálytermet. A növekvő jelentkezések miatt később újabb osztálytermeket kaptunk, s végül az egész épületet megkaptuk ingyen használatra, bár berendezése kész romhalmaz volt. Az önkormányzat jóvoltából ezt hamarosan lecserélhettük. Az alapító okiratot 1992 augusztusában Éber András polgármesterrel együtt írtam alá, s ekkor lett a KÉSZ az osztály fenntartója.

– Hogy lett a keresztény osztályokból önálló katolikus iskola?

– 1995-ben a ciszterci rend visszakapta a III. Béla Gimnáziumot, de a tantestületben komoly ellenállás mutatkozott. Ekkor vetette fel Széll Péter (immár polgármesterként), hogy az apácák visszakérhetnék korábbi épületeiket, az államosítás után hozzá épült részeket megkapná a ciszterci rend, a III. Béla pedig maradhatna önkormányzati tulajdonban. Egykori tanítványunk, Dávid Ibolya (1998-2002 között igazságügy-miniszter) segítségével ezt is sikerült lebonyolítanunk, és elértük, hogy iskolánkat az önkormányzat fel is újítsa. Egykori hittanárom, ekkor már zirci apát, dr. Kerekes Károly és az engem annak idején útra indító Sulyok Ignác jött le Bajára azzal, hogy kész vagyok-e vállalni az adott testülettel az intézmény vezetését. Azt mondtam, merem vállalni, mert úgy tűnik, ez lett az utam. Végül 1995-ben alakult meg a Szent László ÁMK. Az óvodára épült újonnan az általános iskola, majd a nyolcosztályos gimnázium; a négyosztályos gimnáziumi és szakközépiskolai képzés pedig megmaradt. A nevet Kerekes atya javasolta, mivel akkor volt a Szent László-emlékév, főleg, hogy azzal is puhították, hogy a korábbi névadó, Tóth Kálmán állítólag szabadkőműves volt. A névadó ünnepségre meghívtuk Tempfli József nagyváradi püspököt, aki örömmel jött el Bajára. (Nagyváradnak Szent László a patrónusa – a szerk.) A fenntartói jogokat ekkor 1999-ig a KÉSZ központja vette át. Innentől viszont kiegészítő támogatásokat csak egyházi, illetve önkormányzati fenntartású intézmények kaphattak, így újabb váltásra kényszerültünk. Először a zirci ciszterci apátot, Zakar Polikárpot kerestem meg az ügyben, de ő nem mutatott komoly érdeklődést egy újabb iskola iránt. Végül a kérdés úgy dőlt el, hogy kiszámították, mekkora volt a végül önkormányzati kézben maradó III. Béla Gimnázium alapterülete, és felmérték, mekkora az új építésekkel együtt mi intézményünké, a különbözetet pedig a végzés szerint ki kellett fizetni a ciszterci rendnek. A tulajdoni kérdés rendezése után mentem az apácákhoz (a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulatához – a szerk.), a józan gondolkodású Máriai Franciska M. Romualda rendfőnökhöz. Némi hezitálás után elvállalták az intézmény fenntartói jogait. Az oktatómunkába egyáltalán nem szóltak bele, de amiben kellett, támogattak minket. Azt mondták, nem baj, ha egy tanár templomba is jár, de elsősorban jó pedagógus legyen.

– Mennyire volt nehéz a munka az „örökölt” testülettel, amelyben nyilván nem csak hívő keresztények dolgoztak addig?

– Nem volt ezzel probléma. Tisztességes, becsületes testület volt ez; egy része járt templomba, más része nem. Széll Péter egyébként rendkívül korrekt módon az átalakulás előtt mindenkinek felajánlotta: ha nem kíván a katolikus intézményben dolgozni, kerít neki állást valamely másik bajai iskolában – senki nem akart távozni. A keresztény értékeket mindegyikük vállalhatónak tartotta, én viszont senkitől sem vártam el, hogy innentől csak a látszat kedvéért kezdjen el templomba járni. Egyedül az osztályfőnököktől kértem, hogy a tanévnyitó és -záró és más ünnepi miséken legyenek jelen az osztályukkal. (Ezt mindannyian vállalták.) Ma, amikor tömegesen vesznek át iskolákat az egyházak – gyakran a szülők akarata ellenére is –, ez nem mindig megy ilyen könnyen, és sokat lehet ártani vele.

El kell mondanom, hogy kiváló helyetteseim voltak: műszaki helyettesként Fekete-Kovács Győző segített (ő már a vízügyi képzést alapító édesanyja révén is kötődött az iskolához), Marosvásárhelyiné Gergely Annának már az édesanyja is ebben az iskolában végzett, de ő maga is óvodás korától kötődött az intézményhez, és végtelenül precíz helyettes volt. Később nevelési igazgatóhelyettesként Virág Tibor, az általános iskola élén Bakos Csaba is kiváló munkát végzett. Szerintem ma mindannyian nagyon hiányoznak onnan. De úgy éreztem, általában az egész testület, a pénzügyi osztály is mellettem állt. Az egyházi gazdasági revizorok soha nem találtak hibát nálunk.

– Milyen típusú igazgató voltál ennek az intézménynek az élén?

– Az ajtóm mindig nyitva állt a kollégák előtt, ezt természetesnek is tartottam. Nem kellett hozzám bejelentkezni a titkárnőnél. Pedig összesen 1200 gyerek ügyei tartoztak hozzám. S bár nem voltunk önkormányzati intézmény, igyekeztünk minden városi rendezvényen jelen lenni. Épp ezért a városi vezetők általában megtisztelték fontos eseményeinket, és elismerték az eredményeinket is. Talán emiatt fáj máig, amilyen módon aztán a nyugdíjazásom történt. De a szalagavatókra és ballagásokra máig is meghívnak, ugyanígy mindig ott vagyok a Szent László-s diákok bérmálásán is. Egyébként ma már ritkán járok az iskolámba, de a szép emlékeket ez sem tudja elhomályosítani.

– Igazgatóságod időszakából mire vagy a legbüszkébb?

– Főképp arra, hogy az átmenet zökkenőmentes volt mind a város, mind a testület szempontjából, a jó hangulat mindvégig megmaradt. Nem okozott problémát, amikor feszületek kerültek a tantermekbe. Vagy arra, hogy amikor zarándoklatot szerveztünk Vodicára, mondtam, hogy még véletlenül se tegyük kötelezővé. Aztán az egyébként református Virág Tibor is megjelent az osztályával, mert elfogadta, hogy katolikus iskolában dolgozóként nem maradhat ki ebből, példát kell mutatnia. Büszke vagyok az iskolaalapítások megünnepelt évfordulóira is. Az egyik ilyen alkalommal képzőművészeti kiállítást tartottunk, amelynek az adta az apropóját, hogy Udvardi Erzsébet festőművész is diákunk volt. (Az ő rajztanára volt a később külföldre szakadt Kákonyi M. Konstantina nővér, aki számos alkotását az esztergomi Keresztény Múzeumnak adományozta, ám ekkor többet ki tudtunk kölcsönözni.) Kettejükön kívül több más művész (Rendes Béláné, Klossy Irén, Puskás Klára) alkotásait is megcsodálhatták az érdeklődők.

Az iskola vezetése mellett létrehoztuk Rákóczi Szövetség bajai csoportját, amelynek ma is elnöke vagyok. Megalakulása idején a III. Béla Gimnázium Baráti Körének is titkára voltam. A KÉSZ titkáraként pedig büszke vagyok arra, hogy 1991-ben meghívhattuk Habsburg Ottót Bajára, és jelen lehetett a magyar földet utoljára Baján látott szülei emléktáblájának felavatásán is. (2000-ben újra eljött, a Duna-híd rekonstrukciója után lehetővé vált az ún. Károly-lépcső átadása is.) Mindszenty József bíboros-hercegprímás mellszobrának felállításában is komoly szerepünk volt.

– Volt egy kitérőd a politika irányába is.

– A helyi önkormányzati képviselőség nekem sosem okozott gondot. Szerettem a városomat, sokan is ismertek, bár a politika igazából nem volt nekem való: én az egyenes beszédet szeretem. Másrészt nem szívesen szavaznék „politikai érdekből” ésszerű dolgok ellen. Aztán 1994-ben talán a hiúságomra is apellálva „rászedtek”, hogy vállaljam el az országgyűlésiképviselő-jelöltséget. A bajai kerületek többségében egyébként győztem, kivéve az Újvárost, így nem lettem parlamenti képviselő. Ha akkor a politikába vetettem volna bele magam, a Kereszténydemokrata Néppárt sokadik képviselőjeként keveset tehettem volna, viszont akkor talán ma nincs is Szent László. Az sem vonzott, hogy 3 napig Pesten, 3 napig Baján éljek. Aztán mielőtt a ’98-as választáson újra jelölni próbáltak volna, 1997 karácsonyán igen magas vérnyomást mértek nálam, ami szívritmuszavart okozott. Ez komoly figyelmeztetés volt a gondviseléstől, hogy vigyázzak, hiszen apám is agyvérzésben halt meg, a családban többen is küszködnek ezzel problémával – úgy éreztem, nem szabad a jelöltséget vállalni, bár a KDNP több magas rangú vezetője is győzködni próbált.

– Szerinted miről lehet megismerni a keresztény értelmiségit? Miben más ő, mint a többiek?

– Ezt nem könnyű általánosságban megfogalmazni, inkább mondok pár szemléltető történetet. Keve atya (Bácskai Sándor Keve, az utolsó bajai ciszter házfőnök – a szerk.) mesélte, hogy rendszeresen járt kosármeccsekre, de a közelében egyetlen káromkodást sem hallott. Talán azért, mert a megjelenése, reverendája eleve tiszteletet sugárzott. Egy történet szerint Assisi Szent Ferenc pedig úgy „prédikált”, hogy egy barátjával együtt végigsétált a romlott Pádua városán, de egyetlen szót sem szólt. Vagy említhetném Papp Lajos szívsebész professzort, ahogy ő a betegekkel beszél, amikor azok a segítséget igénylik. Belon Gellért pedig azt tanította nekünk, hogy ahol ápolásra szoruló nagybeteg van a háznál, az ápolója ne menjen templomba, mert a beteggondozás istennek tetsző cselekedet. (Krisztus is meggyógyította a beteget szombati napon.) Tehát a keresztény értelmiségi lét inkább attitűdökben, a világhoz, az emberekhez való viszonyulásban nyilvánul meg, mintsem a vallásgyakorlásban. Nem ítéljük el azokat sem, akik az egyház tanításával ellenkező álláspontot képviselnek az abortusz vagy éppen a házasság felbonthatatlanságának kérdésében. Azt hiszem, igazságosnak, megértőnek kell lenni elsősorban – ez sokkal fontosabb, mint a külsőségek. A fő parancs: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Az élet minden területén ennek kell érvényesülnie.

– Egy életút-interjú nem lehet teljes anélkül, hogy ne mesélj valamit a családodról.

– Nemcsak a munkahelyemen, a családban is a nyugalom a legfontosabb. Bátyám, dr. Tarján István a bajai kórház orvosa volt. 1956-ban beválasztották a munkástanácsba, ami miatt „ellenforradalmárként” elbocsátották. Hónapokig munkanélküli volt, később rehabilitálták, majd az 1960-ban megszervezett idegbeteg-gondozó intézet főorvosa lett. Sajnos korán, 1984-ben meghalt, nagyon hiányzik. A feleségem az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság mérnökeként ment nyugdíjba; tavaly ünnepeltük 50. házassági évfordulónkat, és úgy látom, a gyermekeink is hasonló felfogásban élik az életüket. Van két lányunk; kettejük között volt két koraszülött fiunk, akiket elvesztettünk. A nagyobbik lányunk, Klára mérnöki diplomát szerzett a férjével együtt, de később kézügyességét kamatoztatva gyermekruhákkal kezdett foglalkozni. Pécelen élnek, három gyermekük van. A másik lányunk, Boglárka még a gimnáziumban találta meg a nagy szerelmét, és bár más-más városban tanultak tovább, kitartottak egymás mellett. A lányom matematika-fizika szakos tanári diplomát szerzett, de utóbb közgazdasági egyetemet is végzett. A férje elektromérnök diplomával vállalkozóként hangtechnikával foglalkozik, Gödön élnek. Náluk hosszú várakozás, 14 év házasság után született baba. Unokáink kötődését, azt hiszem, jól jelzi, hogy a legnagyobbik eljegyzését a házunkban tartottuk az egész család jelenlétében. A nyugalommal, békességgel és (a vérnyomást leszámítva) az egészséggel elkényeztet a jóisten.

– Mivel telnek a nyugdíjas napok, évek a nagypapa szerepen kívül?

– Még mindig kuratóriumi tag vagyok, a KÉSZ bajai szervezetének – ahol éveken át titkár voltam, mert szerettem és tudtam is szervezni – elnöke vagyok, de minthogy titkárunk, Virág Tibor intézményvezetőként nagyon elfoglalt, a szervezőmunka nagy részét most is én végzem. Motoszkál bennem gondolat, és az érsek úr is biztat erre, hogy meg kellene írnom az iskola történetét, mert számos dologra már nem emlékszik senki. Ezen túl rendezem az irataimat, nagyon sokat ki kellene selejtezni. Ebből a célból elővettem a Bajai Honpolgár régi számait is, de egyiket sem volt szívem kidobni, sőt a régi írásokat is nagy élvezettel olvasom újra. Jó tudni, hogy a folyóirat a maga eszközeivel hozzájárul a helyi múlt megőrzéséhez, amit én is egész életemben nagyon fontosnak tartottam.

Mayer János

Az utolsó ház balra

Szünder Dezső

Nem tudom, hányan lehetnek az Olvasók között, akik otthonosan mozognak a filmek birodalmában. Szinte biztosra veszem, hogy közülük is csak szűk réteg ismeri a címben szereplő filmet. Ez persze betudható annak is, hogy az alkotás igen erőszakos, helyenként durva akciófilm. E havi írásom mégsem filmkritika, még csak nem a történetének elmesélése. A cím egészen más okból kerül most ide. Néhány hónapja ugyanis visszalátogattam szeretett városomba, Bajára, és programomban étterem-látogatás is helyet szerepelt. Ennek helyszíne pedig a nemrégiben megnyílt bajai Last House (Utolsó Ház) volt. Nevének hallatán nekem azonnal ez a film ugrott be, annak ellenére, hogy a bajai utolsó ház nem mindenkinek esik balra, és közel sem olyan erőszakos, mint a filmbéli társa, sőt…

Baja a kisvárosok közül is a szerethető kategóriába tartozik, ezt minden elfogultság nélkül állíthatom. Olvasztótégelye különböző népcsoportoknak, különféle vallású embereknek; olyan hely, mely még élhető, könnyen megszerethető. Piacára távoli vidékekről is szívesen jönnek emberek, és nem csak ők, hanem a helybeliek is szívesen sétálnak a nyugodt Sugó partján, vagy éppen Duna-parton, a városközponttól gyalog is csak néhány 10 percnyi sétára. Ha pedig az ember sétál, akkor előbb-utóbb megéhezik…

A város gasztronómiája korábban meglehetősen egységes, ám korántsem unalmas képet mutatott. Jó néhány halászcsárda, pár étterem, mindez bejárható távolságon belül. Ezt az egységes képet a főtéri Borbistro törte meg annak idején, hiszen egész másfajta vonalat képviselt, mégis hamar a városlakók egyik kedvence lett – nem ok nélkül. Ám fejlődés egyik velejárója a változás, a sokszínűség. A tavaly nyílt Last House étterem pedig egészen más arcát mutatja meg a az arra fogékony bajai embereknek, mint amit eddig tapasztalhattak.

A tulajdonosok neve nem ismeretlen a városban, hiszen jó néhány embernek biztosítanak munkát és megélhetést az éttermen túl is. Az étterem megnyitása régóta érlelődött bennük, megvalósulásával régi álmukat váltották valóra. A kezdeti, tervezéssel teli időszakban csupán saját maguk és szűkebb környezetük ebédjét, étkeztetését kívánták megoldani, afféle „menüztető” étterem nyitásán gondolkodtak. Az ipari park területe pedig adta magát, hogy egy olyan hely nyíljon, amely az ott dolgozó több száz embert kiszolgálhatja. Hiszen egy munkahelyen hiába van az embernek ebédideje, ha az elmegy azzal, hogy bemegy a városközpontba, nyugodtan megebédelni már nem marad ideje. Aztán ahogy telt az idő, a tervek úgy kezdtek átalakulni. Az étterem helyének kialakítása, az azt követő koronavírus, majd a szinte utána kezdődő orosz-ukrán háború okozta bizonytalan gazdasági helyzet alatt újabb és újabb tervek születtek, melyek szépen lassan elkezdtek arra hasonlítani, amit a betérő vendég lát, amikor az időközben elkészült étterembe látogat.

A végeredmény olyan hely lett, ahol sokféle ember megtalálhatja a számítását. Akkor is, ha „csak” éhes és szomjas, de akkor is, ha igazi gasztronómiai élményre vágyik igényes környezetben. Az étteremnek ugyanis „két élete” van, melyek között van átjárás, de jól el is különülnek egymástól. Az egyik az a szürke hétköznapok ebédelős része: ilyenkor jellemzően a környéken dolgozók látogatják az Utolsó Házat, hogy ebédidejükben idő- és költséghatékonyan, komolyabb autózás nélkül jussanak laktató ellátáshoz. Ezen időszakok alatt hosszabb-rövidebb üzleti találkozó is lebonyolíthatók; az ügyes-bajos dolgokat akár az ebédelők kissé zajosabb részétől elkülönülve is meg lehet beszélni. A másik élet a munkaidő utáni kikapcsolódásé, kényelemé, egyben a minőségi gasztronómiáé: a tulajdonosok ugyanis rajongói a minőségi étkezésnek. Úgy gondolom, csak ezzel a hozzáállással lehetne ilyen típusú éttermet nyitni, mert így valóban érződik az elköteleződés aziránt, hogy a betérő vendégnek minőséget, felejthetetlen élményt nyújtsunk, ne pedig csak egy tál ételt.

Az étterem második életében ugyanis kulcsszerepet játszik a VENDÉGLÁTÁS. A betérőnek nem csak asztal, étlap és étel jár, hanem olyan gasztronómiai élmény is, amelyhez ki kell mozdulni a négy fal közül; olyan ételek, melyek elkészítése otthon nem, vagy csak korlátozottan kivitelezhető. Mindez olyan környezetben, melyben elfeledkezhetünk a nagyvilág zajáról, saját problémáinkról. Fontos ugyanakkor kiemelni és megemlíteni azt is, hogy az étterem létrehozása nem mások ellen jött létre: nem kívánnak versenyezni egyetlen bajai és környékbeli étteremmel sem, hanem mellettük új színnel kívánják kiegészíteni Baja és a környék gasztronómiáját.

Az étterem egyik legfontosabb része azért mégiscsak az étel. Mert lehet akármilyen a körítés, bármilyen szép a díszítés, ha az nem ízlik, akkor megette a fene az egészet. A Last House-ban a kifogástalan élmény elérése érdekében a színfalak mögött profi stáb dolgozik a konyhán. A séf vezetése mellett két külön csapat teszi a dolgát: az egyik a hétköznapi, dolgos, menüztető folyamatok gördülékeny lebonyolításáért felel, a másiké az esti és a hétvégi à la carte ételek elkészítése, tálalása. Nem is lehet ez másképpen, hiszen egészen másfajta tudást igényel 150–200 főt minőségi, laktató ebéddel ellátni, mint a vendég rendelése alapján belátható időn belül egy étlap tételeit elkészíteni.

Elsőre talán meglepőnek tűnhet a tágas tér, a hatalmas ablakok, és feszélyezhet a berendezés. Utóbbin egyébként kristálytisztán látszik a könnyed eleganciára és valódi minőségre való törekvés. A feszélyezettség rögvest véget ér, amint az előzékeny és mindig udvarias pincér a kiválasztott asztalnál hellyel kínál bennünket. Ott szokványos hangerővel beszélve szinte meg sem lehet hallani a szomszéd asztal „zaját”, de ha ennél is nagyobb csendre vágynánk, azt is meg lehet teremteni.

Új hely nyitásakor mindig van elképzelés az étel- és italkínálat tekintetében. Alighanem a Last House a nyitás idején meglehetősen bőséges étlapját hamarosan átgondolják, átdolgozzák. Olyannyira hamarosan, hogy mire a Olvasónk kezébe veszi a lapot, már az új étlap is „élő” lesz. A változtatásban a betérő vendégek igényei és gazdaságos működtetés szándéka egyaránt szerepet játszik. A mai, vérzivataros időkben utóbbi is rendkívül fontos. Az étterem valóban tág ét- és itallapját lehet úgy finomhangolni, hogy senki ne lássa kárát, és ne forduljon elő, hogy valaki már nem találja meg korábbi kedvencét. Szinte biztos vagyok benne, hogy a Last House csapata az impozáns steak kínálatból, a mediterrán ételek sokaságából nagyon ütős új étlappal fog majd előrukkolni. A fix kínálat mellett pedig alkalmanként találkozhat a betérő szezonális, környékbeli ajánlatokkal is: ilyen volt például nemrég a Gemenc ízei, melyben a környék vadjai közül a szarvastól a vaddisznón keresztül sok minden megtalálható volt.

A tapasztalatok alapjában véve kedvezők, sokan nyitottak az ilyenfajta kulináris élvezetekre, bár máig többen vannak azok, akik a megszokott, kipróbált ételeket részesítik előnyben, és a fine bistro jellegű ételeket még nem ismerik, és nem is szeretnék kipróbálni. Az étterem vezetésével együtt bízhatunk abban, hogy ez valamikor változni fog, érdemes lenne! Gyakran éri panasz az újonnan nyitó helyeket: jó az étel, szép a környezet, minden rendben lenne, de kicsik az adagok, nem lehet velük jóllakni! A Last House-ból saját tapasztalataim alapján is ki merem jelenteni, hogy éhesen biztosan nem fogunk távozni, itt ettől nem kell tartanunk. Ottjártamkor levest nem, csak egytálételt és desszertet fogyasztottam, nem vagyok biztos benne, hogy a leves elfért volna még…

A „hogyan tovább”-ról és a „mit csináljunk még”-ről való gondolkodás persze nem ért véget. A teraszon a tervek szerint kemence épül, ahol a bajaiak által egyébként kedvelt steakek sülnek majd, lesz saját zsemlében készülő Last House hamburger is – ezeket legközelebb biztosan megkóstolom! A már most sem szerény húskínálat is bővülni fog. Az is biztató jel, hogy a környező városok (Szekszárd, Pécs, Szeged) lakói is felfedezték az éttermet, sőt, többen már vissza is járnak ide közülük. Meghatározó mérföldkő egy étterem életében, amikor valaki azért látogat a városba, mert hallott róla. Ha pedig valaki messzebbről kifejezetten az étterem kedvéért érkezik, az alighanem városra, a környékre is kíváncsi, és meg is nézi. Ezért érdemes a Last House megnyitásához hasonló jellegű ötleteket örömmel és nyitottsággal fogadni, hiszen nem arról van szó, hogy a tulajdonosok zsebe dagad a nyereségtől, hanem hogy ez kiemelkedően pozitív változás lehet az egész város, a régió számára.

Essen néhány szó az étterem italkínálatáról is! Az ételekhez a borokat – szigorúan szakmai szempontok figyelembevételével – sommelier állítja össze, de sajnos azt tapasztaljuk, hogy az emberek egyelőre nem nyitottak erre a különleges világra. Jó néhány tisztességes, kiváló borász tevékenykedik a környéken, hazánkban, a betérők elsősorban az ő tételeikből rendelnek. Így aztán lemaradnak az igazán impozáns kínálatról, melyben megjelennek Amerika, Olaszország, Franciaország, Spanyolország és a távoli Ausztrália tételei is. A borok mellett rengeteg színpompás, különleges és standard koktél, 30-40 fajta rum, whisky és egyéb égetett szesz és természetesen finomabbnál finomabb pezsgő, champagne várja a kényeztetésre vágyó ajkakat.

Hogy a borokhoz és a minőségi égetett szeszes italokhoz közelebb kerülhessen az érdeklődő, az érdeklődőket hamarosan bor- és rumkóstoló várja. Nagy szükség is van erre, hiszen ez esetben nem vizsgálhatjuk csupán lokálpatriótaként a borkínálatot. A Baja környékén működő, kitűnő borászok egyikét-másikát személyesen is ismerem; vannak köztük olyanok is, akiknek kis tételeit Michelin-csillagos éttermek is kínálatukon tartják. Csakhogy egy jó bor sem szükségszerűen harmonikus egy étellel! A Last House steakjei, minőségi húsai mellé egész egyszerűen nem lehet bajai vagy környékbeli bort társítani, mert egyszerűen nincs olyan párosítás köztük, amelynek révén egyik a másikat kiegészítené, feljebb emelné.

Egy kellemes vacsora és egy hosszú beszélgetés felmerült bennem: vajon kik is azok, akik Baján étterembe menvén a Last House-t választják, és miért? Úgy gondolom, elsősorban olyanok, akik feszengés nélkül ennének egy jót, akik élvezik az életet, az ételt, az italt. Meglepő módon állítólag nem feltétlenül a módosabb emberek közül kerülnek ki: úgy tűnik, Bajáról kifelé indulva, az utolsó házig elérve a gasztroélmény nem pénzkérdés.

Miért is válasszuk tehát a Last House-t? Jelen gazdasági helyzetünkben alaposan átgondoljuk, mire mennyit költhetünk. Ilyenkor fájó szívvel gyakran az éttermekről mondunk le hiszen főzni otthon is tudunk. Ám a kedvezőtlen helyzet talán tart örökké, másrészt, ha ritkábban is, csak elvetődünk egy étterembe. Ilyenkor érdemes olyan helyet választani, mely ár/érték arányban a verhetetlen kategóriát célozza meg. Hát, ilyen a Last House. Nem olcsó, de nem is drága, de a legfontosabb, hogy mit kapunk a pénzünkért. Ha a számla kifizetése után mégis tüske maradna bennünk, akkor tartsuk szem előtt, hogy a számtalan esetben Olaszországból, Franciaországból, a tengerentúlról érkező minőségi alapanyagnak ára van. Ahogy az egyedi, különleges, a privátszféránkat is tiszteletben tartó környezetnek, a kiszolgálás minőségének is.

Ha tehát a Kedves Olvasó rajong a minőségi, hibátlanul elkészített húsért, szereti a steaket, nyitott megismerni egy prémium olasz/francia bort, szereti a minőségi égetett szeszt (pl. a whisky szó hallatán nem csak Skócia, hanem Japán is eszébe jut), mindenképpen ez a helye. De érdemes előre asztalt foglalni! Írásomhoz – hogy a látványt is szemléltessük – az étterem saját fotósától kapott képeket csatoltunk, lapunk legközelebbi számában pedig egy olyan kedvencem receptjét osztom meg Önökkel, amelyet a Last House-ban is fogyasztottam.

This slideshow requires JavaScript.

„Égszín pántlika a harisnyám kötője…”

Silling István: Kupuszinai népviselet című könyvérő

Lex Orsolya

Tudják-e mi a húlapendely vagy a drola? No, és a prisnyák vagy a pocsífka? Mindenre választ kap az, aki kézbe veszi s elolvassa Silling István Kupuszinai népviselet című könyvét. Ha nyugat-bácskai népviseleteket emleget valaki, három település biztosan beugrik azoknak, akik kicsit is jártasak e témában, s már sorolják is: Kupuszina, Gombos, Doroszló.

Kupuszina (Bácskertes) a Vajdaságban, a Dunától néhány kilométerre, Zombor és Apatin között helyezkedik el. Közigazgatásilag Apatin községhez tartozik. Kupuszina nem csak viselete miatt izgalmas település. Sokszor emlegetik például a legdélibb palóc településként, különleges nyelvjárása, néphagyományaihoz való ragaszkodása révén szintén felkeltheti az érdeklődést.

 

A cikk további része csak nyomtatott számunkban olvasható!

Szépirodalom és dokumentáció határán

Mayer János

Már-már közhelyesnek számít a mondás, hogy a legszebb történeteket az élet írja. A neves, lapunkban is számos alkalommal publikáló vajdasági néprajzkutató, Silling István nemrégiben megjelent könyve mintha ennek az axiómának az igazolására született volna: olyan emberi történeteket tár az olvasó elé, amelyek könnyen jelenthetnének irodalmi alapanyagot egy szépíró tollára, és akkor némelyekből akár nagyregény vagy terjedelmes elbeszélés is születhetne.

A kötet alcímében Levéltáriádáknak határozza meg önmagát, s ez esetünkben némi magyarázatra szorul. Aki valaha is kutatott archívumokban, az pontosan tudja: ahhoz, hogy eljusson az általa keresett konkrét téma dokumentumaihoz, sok olyan anyagot is át kell tanulmányoznia, amelyeknek semmi közük a kutatás céljához, viszont rendkívül érdekesek. Ilyenkor előfordul, hogy a kutató ezekről is jegyzeteket, másolatokat készít, hiszen egyszer még jók lehetnek valamire. Bár a levéltári anyagok jó része inkább adatokat, statisztikákat, hivatalos ügyek dokumentációját tartalmazzák, olykor ezekből is valós emberi sorsok, személyes tragédiák, tanulságos történetek bontakozhatnak ki – főleg, ha olvasójuk némi képzelőerővel is rendelkezik. Ez a kötet – amennyiben hiszünk az alcímben megfogalmazott szerzői állításnak – ilyen levéltári „melléktermékekből” született, ám a szerző a vélhetően szűkszavú közlésekből formált önálló elbeszéléseket, amelyekből család- és karriertörténetek, személyes sorstragédiák és megőrzésre érdemes anekdoták bontakoznak ki. Miután a sztorik forrásait a szerző nem közli, és a levéltári jelzetekre sem hivatkozik, így az olvasó nem tudhatja (legfeljebb sejtheti), meddig tart a „hiteles”, azaz dokumentumokkal is igazolható történet, és hol kezdődik a szerzői fantázia, a fikció, mennyit tett hozzá az alapanyaghoz a dokumentumokban értéket felfedező alkotó.

Egy-egy elbeszélt történet hitelessége nemcsak azon múlik, hogy a benne leírtak száz százalékban úgy történtek-e meg, ahogy azt szerzőjük interpretálja. „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak” – írja Arany János, majd néhány sorral később így folytatja: „Győzz meg, hogy ami látszik, az való:/ Akkor neved költő lesz, nem csaló” (Vojtina ars poétikája) – és valahol itt van a lényeg. Mert természetesen nem tudhatjuk, hogy bácskai patikus, szállodaüzemeltető, postás vagy épp vasutas (mind megjelennek a könyv lapjain) története pontosan úgy zajlott le, ahogy a könyvben olvassuk, hogy épp azok a dolgok motiválták-e a főszereplővé emelt bácskai kisembereket, amelyeket írójuk nekik tulajdonított. Viszont történetüket olvasva mégis elhisszük, hogy a leírt események megtörténhettek, mert saját tapasztalatainkból, rokonaink elbeszéléseiből is számos hasonló életutat ismerünk. Ami pedig az elbeszélés hitelét tovább erősíti, az a környezetrajz, amelynek helyszíneiben a Délvidék valós településeire, épületeire, egykor volt műintézményeire is is rá lehet ismerni, pedig a történetek többségében a szerző meg sem nevezi, hogy az Zomborban, Szabadkán, Apatinban vagy épp Bezdánban játszódik éppen. Nem tudom, hogy Silling István megváltoztatta-e szereplőinek nevét, az azonban bizonyos, hogy az egyes kisprózákban előforduló családnevek mind olyanok, amelyek valóban előfordulnak a Bács Hadik-Barkóczy család könyvtárának kalandos története (1945–2022)kában, így akár valósak is lehetnek.

Ami miatt ezek az egyébként önmagukban is olvasható történetek számunkra különösen érdekesek, az, hogy régiónknak egy olyan arcát mutatják be, amelyet már mi sem ismerünk elég jól. A legtöbb elbeszélés ugyanis a 19., korai 20. században játszódik (vagy legalábbis onnan indul), amikor a Bácska a mostaninál etnikailag és kulturálisan is sokkal színesebb régió volt. Épp ezért a főszereplők között a magyarok mellett éppúgy előfordulnak németek (a „svábok” valaha a tájegység meghatározó népességét alkották, mára a Szerbiához tartozó részből szinte teljesen eltűntek), zsidók (akiknek gazdasági súlyát nem lehet alábecsülni, de a holokauszt őket is elsöpörte), magyarok és természetesen a különféle délszláv népek képviselői is. Az előző századelőn ez a sokszínű világ mégsem annyira az etnikai ellentétektől volt hangos, mert ebből a sokszínűségből olyan sajátos egység keletkezett, amelyet a homogénebb környezetben élők nehezen értenek meg. Nagyjából ugyanaz a világ és korszak elevenedik meg a szerző tollán, amelyben például Hász Róbert Fábián Marcell-regényei játszódnak, csak míg ott rejtélyes bűnesetek, itt sajátos emberi sorsok kerülnek a középpontba. Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy valamilyen szinte mindegyik ábrázolt életpálya tragédiával végződik: az egykor népszerű orvos agresszív alkoholista lesz, a méltán híres főtéri patikából omladozó szegényház válik, a szebb napokat látott szállodát el kell adni, az államosított zeneiskola-alapító magára maradva, füstmérgezésben meghal, több főhős a 20. század tragédiái után más országban kezd új életet. A sok párhuzamos történet is mind azt mutatja meg, hogy a többszöri hatalom- és rendszerváltás, országhatár-változások, különféle etnikai tisztogatások során a Bácskából valami végleg elveszett, és az egykori életérzés talán már csak rég elhalt vagy elvándorolt családokra utaló dokumentumokból olvasható ki.

Silling István kötete – ellentétben eddigi munkásságának jó részével – nem tudományos igényű alkotás. Sokkal inkább szépirodalom ez, amelyben a feldolgozott levéltári anyag – amint azt a kötet zárszavát jegyző Fekete J. József írja – ihlető forrásként szolgált, de annak elbeszélésében szépírói módszerek a meghatározók. Szerencsére a szerző nemcsak kiváló néprajzkutató, a régió avatott ismerője, hanem jó tollú író is, aki ugyan nem kívánja magát többnek mutatni, mint ami; szövegei élvezetesek, aránylag tömörek, gondosan megformáltak. A kiadványt a zombori születésű festőművész, Juhász Árpád (1863–1914) a szerző tulajdonában lévő illusztrációi díszítik, és bár egy évszázaddal a könyv születése előtt készültek, témájukban, hangulatukban kapcsolódnak az elbeszélt történetekhez. Aki alámerülne egy mára elsüllyedt, de sok szempontból mégis bennünk élő világba, annak Silling István könyve melegen ajánlható. (Silling István: Bácskai emlékezések. Levéltáriádák. Szabadka, 2023. 194 oldal)

 

Mentés másként

 Hadik-Barkóczy család könyvtárának kalandos története (1945–2022)

Granasztói Olga

2022 őszén a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára Monok István főigazgató hathatós közreműködésével megvásárolta a gróf Barkóczy család XVIII. század második felében alapított magánkönyvtárának 1948-ban megmentett maradványát, mintegy 2500-3000 kötetnyi, a 16–20. század között keletkezett könyvet. Ez a muzeális gyűjteménymaradvány tehát 1948 óta, vagyis több, mint 70 éven át aludta Csipkerózsika-álmát egy Múzeum körúti lakásban, hogy végül tavaly év végén közgyűjteménybe kerüljön.

A cikk további része csak nyomtatott számunkban olvasható!