Mayer János
Már-már közhelyesnek számít a mondás, hogy a legszebb történeteket az élet írja. A neves, lapunkban is számos alkalommal publikáló vajdasági néprajzkutató, Silling István nemrégiben megjelent könyve mintha ennek az axiómának az igazolására született volna: olyan emberi történeteket tár az olvasó elé, amelyek könnyen jelenthetnének irodalmi alapanyagot egy szépíró tollára, és akkor némelyekből akár nagyregény vagy terjedelmes elbeszélés is születhetne.
A kötet alcímében Levéltáriádáknak határozza meg önmagát, s ez esetünkben némi magyarázatra szorul. Aki valaha is kutatott archívumokban, az pontosan tudja: ahhoz, hogy eljusson az általa keresett konkrét téma dokumentumaihoz, sok olyan anyagot is át kell tanulmányoznia, amelyeknek semmi közük a kutatás céljához, viszont rendkívül érdekesek. Ilyenkor előfordul, hogy a kutató ezekről is jegyzeteket, másolatokat készít, hiszen egyszer még jók lehetnek valamire. Bár a levéltári anyagok jó része inkább adatokat, statisztikákat, hivatalos ügyek dokumentációját tartalmazzák, olykor ezekből is valós emberi sorsok, személyes tragédiák, tanulságos történetek bontakozhatnak ki – főleg, ha olvasójuk némi képzelőerővel is rendelkezik. Ez a kötet – amennyiben hiszünk az alcímben megfogalmazott szerzői állításnak – ilyen levéltári „melléktermékekből” született, ám a szerző a vélhetően szűkszavú közlésekből formált önálló elbeszéléseket, amelyekből család- és karriertörténetek, személyes sorstragédiák és megőrzésre érdemes anekdoták bontakoznak ki. Miután a sztorik forrásait a szerző nem közli, és a levéltári jelzetekre sem hivatkozik, így az olvasó nem tudhatja (legfeljebb sejtheti), meddig tart a „hiteles”, azaz dokumentumokkal is igazolható történet, és hol kezdődik a szerzői fantázia, a fikció, mennyit tett hozzá az alapanyaghoz a dokumentumokban értéket felfedező alkotó.
Egy-egy elbeszélt történet hitelessége nemcsak azon múlik, hogy a benne leírtak száz százalékban úgy történtek-e meg, ahogy azt szerzőjük interpretálja. „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak” – írja Arany János, majd néhány sorral később így folytatja: „Győzz meg, hogy ami látszik, az való:/ Akkor neved költő lesz, nem csaló” (Vojtina ars poétikája) – és valahol itt van a lényeg. Mert természetesen nem tudhatjuk, hogy bácskai patikus, szállodaüzemeltető, postás vagy épp vasutas (mind megjelennek a könyv lapjain) története pontosan úgy zajlott le, ahogy a könyvben olvassuk, hogy épp azok a dolgok motiválták-e a főszereplővé emelt bácskai kisembereket, amelyeket írójuk nekik tulajdonított. Viszont történetüket olvasva mégis elhisszük, hogy a leírt események megtörténhettek, mert saját tapasztalatainkból, rokonaink elbeszéléseiből is számos hasonló életutat ismerünk. Ami pedig az elbeszélés hitelét tovább erősíti, az a környezetrajz, amelynek helyszíneiben a Délvidék valós településeire, épületeire, egykor volt műintézményeire is is rá lehet ismerni, pedig a történetek többségében a szerző meg sem nevezi, hogy az Zomborban, Szabadkán, Apatinban vagy épp Bezdánban játszódik éppen. Nem tudom, hogy Silling István megváltoztatta-e szereplőinek nevét, az azonban bizonyos, hogy az egyes kisprózákban előforduló családnevek mind olyanok, amelyek valóban előfordulnak a Bács Hadik-Barkóczy család könyvtárának kalandos története (1945–2022)kában, így akár valósak is lehetnek.
Ami miatt ezek az egyébként önmagukban is olvasható történetek számunkra különösen érdekesek, az, hogy régiónknak egy olyan arcát mutatják be, amelyet már mi sem ismerünk elég jól. A legtöbb elbeszélés ugyanis a 19., korai 20. században játszódik (vagy legalábbis onnan indul), amikor a Bácska a mostaninál etnikailag és kulturálisan is sokkal színesebb régió volt. Épp ezért a főszereplők között a magyarok mellett éppúgy előfordulnak németek (a „svábok” valaha a tájegység meghatározó népességét alkották, mára a Szerbiához tartozó részből szinte teljesen eltűntek), zsidók (akiknek gazdasági súlyát nem lehet alábecsülni, de a holokauszt őket is elsöpörte), magyarok és természetesen a különféle délszláv népek képviselői is. Az előző századelőn ez a sokszínű világ mégsem annyira az etnikai ellentétektől volt hangos, mert ebből a sokszínűségből olyan sajátos egység keletkezett, amelyet a homogénebb környezetben élők nehezen értenek meg. Nagyjából ugyanaz a világ és korszak elevenedik meg a szerző tollán, amelyben például Hász Róbert Fábián Marcell-regényei játszódnak, csak míg ott rejtélyes bűnesetek, itt sajátos emberi sorsok kerülnek a középpontba. Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy valamilyen szinte mindegyik ábrázolt életpálya tragédiával végződik: az egykor népszerű orvos agresszív alkoholista lesz, a méltán híres főtéri patikából omladozó szegényház válik, a szebb napokat látott szállodát el kell adni, az államosított zeneiskola-alapító magára maradva, füstmérgezésben meghal, több főhős a 20. század tragédiái után más országban kezd új életet. A sok párhuzamos történet is mind azt mutatja meg, hogy a többszöri hatalom- és rendszerváltás, országhatár-változások, különféle etnikai tisztogatások során a Bácskából valami végleg elveszett, és az egykori életérzés talán már csak rég elhalt vagy elvándorolt családokra utaló dokumentumokból olvasható ki.
Silling István kötete – ellentétben eddigi munkásságának jó részével – nem tudományos igényű alkotás. Sokkal inkább szépirodalom ez, amelyben a feldolgozott levéltári anyag – amint azt a kötet zárszavát jegyző Fekete J. József írja – ihlető forrásként szolgált, de annak elbeszélésében szépírói módszerek a meghatározók. Szerencsére a szerző nemcsak kiváló néprajzkutató, a régió avatott ismerője, hanem jó tollú író is, aki ugyan nem kívánja magát többnek mutatni, mint ami; szövegei élvezetesek, aránylag tömörek, gondosan megformáltak. A kiadványt a zombori születésű festőművész, Juhász Árpád (1863–1914) a szerző tulajdonában lévő illusztrációi díszítik, és bár egy évszázaddal a könyv születése előtt készültek, témájukban, hangulatukban kapcsolódnak az elbeszélt történetekhez. Aki alámerülne egy mára elsüllyedt, de sok szempontból mégis bennünk élő világba, annak Silling István könyve melegen ajánlható. (Silling István: Bácskai emlékezések. Levéltáriádák. Szabadka, 2023. 194 oldal)
