Az utolsó ház balra

Szünder Dezső

Nem tudom, hányan lehetnek az Olvasók között, akik otthonosan mozognak a filmek birodalmában. Szinte biztosra veszem, hogy közülük is csak szűk réteg ismeri a címben szereplő filmet. Ez persze betudható annak is, hogy az alkotás igen erőszakos, helyenként durva akciófilm. E havi írásom mégsem filmkritika, még csak nem a történetének elmesélése. A cím egészen más okból kerül most ide. Néhány hónapja ugyanis visszalátogattam szeretett városomba, Bajára, és programomban étterem-látogatás is helyet szerepelt. Ennek helyszíne pedig a nemrégiben megnyílt bajai Last House (Utolsó Ház) volt. Nevének hallatán nekem azonnal ez a film ugrott be, annak ellenére, hogy a bajai utolsó ház nem mindenkinek esik balra, és közel sem olyan erőszakos, mint a filmbéli társa, sőt…

Baja a kisvárosok közül is a szerethető kategóriába tartozik, ezt minden elfogultság nélkül állíthatom. Olvasztótégelye különböző népcsoportoknak, különféle vallású embereknek; olyan hely, mely még élhető, könnyen megszerethető. Piacára távoli vidékekről is szívesen jönnek emberek, és nem csak ők, hanem a helybeliek is szívesen sétálnak a nyugodt Sugó partján, vagy éppen Duna-parton, a városközponttól gyalog is csak néhány 10 percnyi sétára. Ha pedig az ember sétál, akkor előbb-utóbb megéhezik…

A város gasztronómiája korábban meglehetősen egységes, ám korántsem unalmas képet mutatott. Jó néhány halászcsárda, pár étterem, mindez bejárható távolságon belül. Ezt az egységes képet a főtéri Borbistro törte meg annak idején, hiszen egész másfajta vonalat képviselt, mégis hamar a városlakók egyik kedvence lett – nem ok nélkül. Ám fejlődés egyik velejárója a változás, a sokszínűség. A tavaly nyílt Last House étterem pedig egészen más arcát mutatja meg a az arra fogékony bajai embereknek, mint amit eddig tapasztalhattak.

A tulajdonosok neve nem ismeretlen a városban, hiszen jó néhány embernek biztosítanak munkát és megélhetést az éttermen túl is. Az étterem megnyitása régóta érlelődött bennük, megvalósulásával régi álmukat váltották valóra. A kezdeti, tervezéssel teli időszakban csupán saját maguk és szűkebb környezetük ebédjét, étkeztetését kívánták megoldani, afféle „menüztető” étterem nyitásán gondolkodtak. Az ipari park területe pedig adta magát, hogy egy olyan hely nyíljon, amely az ott dolgozó több száz embert kiszolgálhatja. Hiszen egy munkahelyen hiába van az embernek ebédideje, ha az elmegy azzal, hogy bemegy a városközpontba, nyugodtan megebédelni már nem marad ideje. Aztán ahogy telt az idő, a tervek úgy kezdtek átalakulni. Az étterem helyének kialakítása, az azt követő koronavírus, majd a szinte utána kezdődő orosz-ukrán háború okozta bizonytalan gazdasági helyzet alatt újabb és újabb tervek születtek, melyek szépen lassan elkezdtek arra hasonlítani, amit a betérő vendég lát, amikor az időközben elkészült étterembe látogat.

A végeredmény olyan hely lett, ahol sokféle ember megtalálhatja a számítását. Akkor is, ha „csak” éhes és szomjas, de akkor is, ha igazi gasztronómiai élményre vágyik igényes környezetben. Az étteremnek ugyanis „két élete” van, melyek között van átjárás, de jól el is különülnek egymástól. Az egyik az a szürke hétköznapok ebédelős része: ilyenkor jellemzően a környéken dolgozók látogatják az Utolsó Házat, hogy ebédidejükben idő- és költséghatékonyan, komolyabb autózás nélkül jussanak laktató ellátáshoz. Ezen időszakok alatt hosszabb-rövidebb üzleti találkozó is lebonyolíthatók; az ügyes-bajos dolgokat akár az ebédelők kissé zajosabb részétől elkülönülve is meg lehet beszélni. A másik élet a munkaidő utáni kikapcsolódásé, kényelemé, egyben a minőségi gasztronómiáé: a tulajdonosok ugyanis rajongói a minőségi étkezésnek. Úgy gondolom, csak ezzel a hozzáállással lehetne ilyen típusú éttermet nyitni, mert így valóban érződik az elköteleződés aziránt, hogy a betérő vendégnek minőséget, felejthetetlen élményt nyújtsunk, ne pedig csak egy tál ételt.

Az étterem második életében ugyanis kulcsszerepet játszik a VENDÉGLÁTÁS. A betérőnek nem csak asztal, étlap és étel jár, hanem olyan gasztronómiai élmény is, amelyhez ki kell mozdulni a négy fal közül; olyan ételek, melyek elkészítése otthon nem, vagy csak korlátozottan kivitelezhető. Mindez olyan környezetben, melyben elfeledkezhetünk a nagyvilág zajáról, saját problémáinkról. Fontos ugyanakkor kiemelni és megemlíteni azt is, hogy az étterem létrehozása nem mások ellen jött létre: nem kívánnak versenyezni egyetlen bajai és környékbeli étteremmel sem, hanem mellettük új színnel kívánják kiegészíteni Baja és a környék gasztronómiáját.

Az étterem egyik legfontosabb része azért mégiscsak az étel. Mert lehet akármilyen a körítés, bármilyen szép a díszítés, ha az nem ízlik, akkor megette a fene az egészet. A Last House-ban a kifogástalan élmény elérése érdekében a színfalak mögött profi stáb dolgozik a konyhán. A séf vezetése mellett két külön csapat teszi a dolgát: az egyik a hétköznapi, dolgos, menüztető folyamatok gördülékeny lebonyolításáért felel, a másiké az esti és a hétvégi à la carte ételek elkészítése, tálalása. Nem is lehet ez másképpen, hiszen egészen másfajta tudást igényel 150–200 főt minőségi, laktató ebéddel ellátni, mint a vendég rendelése alapján belátható időn belül egy étlap tételeit elkészíteni.

Elsőre talán meglepőnek tűnhet a tágas tér, a hatalmas ablakok, és feszélyezhet a berendezés. Utóbbin egyébként kristálytisztán látszik a könnyed eleganciára és valódi minőségre való törekvés. A feszélyezettség rögvest véget ér, amint az előzékeny és mindig udvarias pincér a kiválasztott asztalnál hellyel kínál bennünket. Ott szokványos hangerővel beszélve szinte meg sem lehet hallani a szomszéd asztal „zaját”, de ha ennél is nagyobb csendre vágynánk, azt is meg lehet teremteni.

Új hely nyitásakor mindig van elképzelés az étel- és italkínálat tekintetében. Alighanem a Last House a nyitás idején meglehetősen bőséges étlapját hamarosan átgondolják, átdolgozzák. Olyannyira hamarosan, hogy mire a Olvasónk kezébe veszi a lapot, már az új étlap is „élő” lesz. A változtatásban a betérő vendégek igényei és gazdaságos működtetés szándéka egyaránt szerepet játszik. A mai, vérzivataros időkben utóbbi is rendkívül fontos. Az étterem valóban tág ét- és itallapját lehet úgy finomhangolni, hogy senki ne lássa kárát, és ne forduljon elő, hogy valaki már nem találja meg korábbi kedvencét. Szinte biztos vagyok benne, hogy a Last House csapata az impozáns steak kínálatból, a mediterrán ételek sokaságából nagyon ütős új étlappal fog majd előrukkolni. A fix kínálat mellett pedig alkalmanként találkozhat a betérő szezonális, környékbeli ajánlatokkal is: ilyen volt például nemrég a Gemenc ízei, melyben a környék vadjai közül a szarvastól a vaddisznón keresztül sok minden megtalálható volt.

A tapasztalatok alapjában véve kedvezők, sokan nyitottak az ilyenfajta kulináris élvezetekre, bár máig többen vannak azok, akik a megszokott, kipróbált ételeket részesítik előnyben, és a fine bistro jellegű ételeket még nem ismerik, és nem is szeretnék kipróbálni. Az étterem vezetésével együtt bízhatunk abban, hogy ez valamikor változni fog, érdemes lenne! Gyakran éri panasz az újonnan nyitó helyeket: jó az étel, szép a környezet, minden rendben lenne, de kicsik az adagok, nem lehet velük jóllakni! A Last House-ból saját tapasztalataim alapján is ki merem jelenteni, hogy éhesen biztosan nem fogunk távozni, itt ettől nem kell tartanunk. Ottjártamkor levest nem, csak egytálételt és desszertet fogyasztottam, nem vagyok biztos benne, hogy a leves elfért volna még…

A „hogyan tovább”-ról és a „mit csináljunk még”-ről való gondolkodás persze nem ért véget. A teraszon a tervek szerint kemence épül, ahol a bajaiak által egyébként kedvelt steakek sülnek majd, lesz saját zsemlében készülő Last House hamburger is – ezeket legközelebb biztosan megkóstolom! A már most sem szerény húskínálat is bővülni fog. Az is biztató jel, hogy a környező városok (Szekszárd, Pécs, Szeged) lakói is felfedezték az éttermet, sőt, többen már vissza is járnak ide közülük. Meghatározó mérföldkő egy étterem életében, amikor valaki azért látogat a városba, mert hallott róla. Ha pedig valaki messzebbről kifejezetten az étterem kedvéért érkezik, az alighanem városra, a környékre is kíváncsi, és meg is nézi. Ezért érdemes a Last House megnyitásához hasonló jellegű ötleteket örömmel és nyitottsággal fogadni, hiszen nem arról van szó, hogy a tulajdonosok zsebe dagad a nyereségtől, hanem hogy ez kiemelkedően pozitív változás lehet az egész város, a régió számára.

Essen néhány szó az étterem italkínálatáról is! Az ételekhez a borokat – szigorúan szakmai szempontok figyelembevételével – sommelier állítja össze, de sajnos azt tapasztaljuk, hogy az emberek egyelőre nem nyitottak erre a különleges világra. Jó néhány tisztességes, kiváló borász tevékenykedik a környéken, hazánkban, a betérők elsősorban az ő tételeikből rendelnek. Így aztán lemaradnak az igazán impozáns kínálatról, melyben megjelennek Amerika, Olaszország, Franciaország, Spanyolország és a távoli Ausztrália tételei is. A borok mellett rengeteg színpompás, különleges és standard koktél, 30-40 fajta rum, whisky és egyéb égetett szesz és természetesen finomabbnál finomabb pezsgő, champagne várja a kényeztetésre vágyó ajkakat.

Hogy a borokhoz és a minőségi égetett szeszes italokhoz közelebb kerülhessen az érdeklődő, az érdeklődőket hamarosan bor- és rumkóstoló várja. Nagy szükség is van erre, hiszen ez esetben nem vizsgálhatjuk csupán lokálpatriótaként a borkínálatot. A Baja környékén működő, kitűnő borászok egyikét-másikát személyesen is ismerem; vannak köztük olyanok is, akiknek kis tételeit Michelin-csillagos éttermek is kínálatukon tartják. Csakhogy egy jó bor sem szükségszerűen harmonikus egy étellel! A Last House steakjei, minőségi húsai mellé egész egyszerűen nem lehet bajai vagy környékbeli bort társítani, mert egyszerűen nincs olyan párosítás köztük, amelynek révén egyik a másikat kiegészítené, feljebb emelné.

Egy kellemes vacsora és egy hosszú beszélgetés felmerült bennem: vajon kik is azok, akik Baján étterembe menvén a Last House-t választják, és miért? Úgy gondolom, elsősorban olyanok, akik feszengés nélkül ennének egy jót, akik élvezik az életet, az ételt, az italt. Meglepő módon állítólag nem feltétlenül a módosabb emberek közül kerülnek ki: úgy tűnik, Bajáról kifelé indulva, az utolsó házig elérve a gasztroélmény nem pénzkérdés.

Miért is válasszuk tehát a Last House-t? Jelen gazdasági helyzetünkben alaposan átgondoljuk, mire mennyit költhetünk. Ilyenkor fájó szívvel gyakran az éttermekről mondunk le hiszen főzni otthon is tudunk. Ám a kedvezőtlen helyzet talán tart örökké, másrészt, ha ritkábban is, csak elvetődünk egy étterembe. Ilyenkor érdemes olyan helyet választani, mely ár/érték arányban a verhetetlen kategóriát célozza meg. Hát, ilyen a Last House. Nem olcsó, de nem is drága, de a legfontosabb, hogy mit kapunk a pénzünkért. Ha a számla kifizetése után mégis tüske maradna bennünk, akkor tartsuk szem előtt, hogy a számtalan esetben Olaszországból, Franciaországból, a tengerentúlról érkező minőségi alapanyagnak ára van. Ahogy az egyedi, különleges, a privátszféránkat is tiszteletben tartó környezetnek, a kiszolgálás minőségének is.

Ha tehát a Kedves Olvasó rajong a minőségi, hibátlanul elkészített húsért, szereti a steaket, nyitott megismerni egy prémium olasz/francia bort, szereti a minőségi égetett szeszt (pl. a whisky szó hallatán nem csak Skócia, hanem Japán is eszébe jut), mindenképpen ez a helye. De érdemes előre asztalt foglalni! Írásomhoz – hogy a látványt is szemléltessük – az étterem saját fotósától kapott képeket csatoltunk, lapunk legközelebbi számában pedig egy olyan kedvencem receptjét osztom meg Önökkel, amelyet a Last House-ban is fogyasztottam.

This slideshow requires JavaScript.

„Égszín pántlika a harisnyám kötője…”

Silling István: Kupuszinai népviselet című könyvérő

Lex Orsolya

Tudják-e mi a húlapendely vagy a drola? No, és a prisnyák vagy a pocsífka? Mindenre választ kap az, aki kézbe veszi s elolvassa Silling István Kupuszinai népviselet című könyvét. Ha nyugat-bácskai népviseleteket emleget valaki, három település biztosan beugrik azoknak, akik kicsit is jártasak e témában, s már sorolják is: Kupuszina, Gombos, Doroszló.

Kupuszina (Bácskertes) a Vajdaságban, a Dunától néhány kilométerre, Zombor és Apatin között helyezkedik el. Közigazgatásilag Apatin községhez tartozik. Kupuszina nem csak viselete miatt izgalmas település. Sokszor emlegetik például a legdélibb palóc településként, különleges nyelvjárása, néphagyományaihoz való ragaszkodása révén szintén felkeltheti az érdeklődést.

 

A cikk további része csak nyomtatott számunkban olvasható!

Szépirodalom és dokumentáció határán

Mayer János

Már-már közhelyesnek számít a mondás, hogy a legszebb történeteket az élet írja. A neves, lapunkban is számos alkalommal publikáló vajdasági néprajzkutató, Silling István nemrégiben megjelent könyve mintha ennek az axiómának az igazolására született volna: olyan emberi történeteket tár az olvasó elé, amelyek könnyen jelenthetnének irodalmi alapanyagot egy szépíró tollára, és akkor némelyekből akár nagyregény vagy terjedelmes elbeszélés is születhetne.

A kötet alcímében Levéltáriádáknak határozza meg önmagát, s ez esetünkben némi magyarázatra szorul. Aki valaha is kutatott archívumokban, az pontosan tudja: ahhoz, hogy eljusson az általa keresett konkrét téma dokumentumaihoz, sok olyan anyagot is át kell tanulmányoznia, amelyeknek semmi közük a kutatás céljához, viszont rendkívül érdekesek. Ilyenkor előfordul, hogy a kutató ezekről is jegyzeteket, másolatokat készít, hiszen egyszer még jók lehetnek valamire. Bár a levéltári anyagok jó része inkább adatokat, statisztikákat, hivatalos ügyek dokumentációját tartalmazzák, olykor ezekből is valós emberi sorsok, személyes tragédiák, tanulságos történetek bontakozhatnak ki – főleg, ha olvasójuk némi képzelőerővel is rendelkezik. Ez a kötet – amennyiben hiszünk az alcímben megfogalmazott szerzői állításnak – ilyen levéltári „melléktermékekből” született, ám a szerző a vélhetően szűkszavú közlésekből formált önálló elbeszéléseket, amelyekből család- és karriertörténetek, személyes sorstragédiák és megőrzésre érdemes anekdoták bontakoznak ki. Miután a sztorik forrásait a szerző nem közli, és a levéltári jelzetekre sem hivatkozik, így az olvasó nem tudhatja (legfeljebb sejtheti), meddig tart a „hiteles”, azaz dokumentumokkal is igazolható történet, és hol kezdődik a szerzői fantázia, a fikció, mennyit tett hozzá az alapanyaghoz a dokumentumokban értéket felfedező alkotó.

Egy-egy elbeszélt történet hitelessége nemcsak azon múlik, hogy a benne leírtak száz százalékban úgy történtek-e meg, ahogy azt szerzőjük interpretálja. „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak” – írja Arany János, majd néhány sorral később így folytatja: „Győzz meg, hogy ami látszik, az való:/ Akkor neved költő lesz, nem csaló” (Vojtina ars poétikája) – és valahol itt van a lényeg. Mert természetesen nem tudhatjuk, hogy bácskai patikus, szállodaüzemeltető, postás vagy épp vasutas (mind megjelennek a könyv lapjain) története pontosan úgy zajlott le, ahogy a könyvben olvassuk, hogy épp azok a dolgok motiválták-e a főszereplővé emelt bácskai kisembereket, amelyeket írójuk nekik tulajdonított. Viszont történetüket olvasva mégis elhisszük, hogy a leírt események megtörténhettek, mert saját tapasztalatainkból, rokonaink elbeszéléseiből is számos hasonló életutat ismerünk. Ami pedig az elbeszélés hitelét tovább erősíti, az a környezetrajz, amelynek helyszíneiben a Délvidék valós településeire, épületeire, egykor volt műintézményeire is is rá lehet ismerni, pedig a történetek többségében a szerző meg sem nevezi, hogy az Zomborban, Szabadkán, Apatinban vagy épp Bezdánban játszódik éppen. Nem tudom, hogy Silling István megváltoztatta-e szereplőinek nevét, az azonban bizonyos, hogy az egyes kisprózákban előforduló családnevek mind olyanok, amelyek valóban előfordulnak a Bács Hadik-Barkóczy család könyvtárának kalandos története (1945–2022)kában, így akár valósak is lehetnek.

Ami miatt ezek az egyébként önmagukban is olvasható történetek számunkra különösen érdekesek, az, hogy régiónknak egy olyan arcát mutatják be, amelyet már mi sem ismerünk elég jól. A legtöbb elbeszélés ugyanis a 19., korai 20. században játszódik (vagy legalábbis onnan indul), amikor a Bácska a mostaninál etnikailag és kulturálisan is sokkal színesebb régió volt. Épp ezért a főszereplők között a magyarok mellett éppúgy előfordulnak németek (a „svábok” valaha a tájegység meghatározó népességét alkották, mára a Szerbiához tartozó részből szinte teljesen eltűntek), zsidók (akiknek gazdasági súlyát nem lehet alábecsülni, de a holokauszt őket is elsöpörte), magyarok és természetesen a különféle délszláv népek képviselői is. Az előző századelőn ez a sokszínű világ mégsem annyira az etnikai ellentétektől volt hangos, mert ebből a sokszínűségből olyan sajátos egység keletkezett, amelyet a homogénebb környezetben élők nehezen értenek meg. Nagyjából ugyanaz a világ és korszak elevenedik meg a szerző tollán, amelyben például Hász Róbert Fábián Marcell-regényei játszódnak, csak míg ott rejtélyes bűnesetek, itt sajátos emberi sorsok kerülnek a középpontba. Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy valamilyen szinte mindegyik ábrázolt életpálya tragédiával végződik: az egykor népszerű orvos agresszív alkoholista lesz, a méltán híres főtéri patikából omladozó szegényház válik, a szebb napokat látott szállodát el kell adni, az államosított zeneiskola-alapító magára maradva, füstmérgezésben meghal, több főhős a 20. század tragédiái után más országban kezd új életet. A sok párhuzamos történet is mind azt mutatja meg, hogy a többszöri hatalom- és rendszerváltás, országhatár-változások, különféle etnikai tisztogatások során a Bácskából valami végleg elveszett, és az egykori életérzés talán már csak rég elhalt vagy elvándorolt családokra utaló dokumentumokból olvasható ki.

Silling István kötete – ellentétben eddigi munkásságának jó részével – nem tudományos igényű alkotás. Sokkal inkább szépirodalom ez, amelyben a feldolgozott levéltári anyag – amint azt a kötet zárszavát jegyző Fekete J. József írja – ihlető forrásként szolgált, de annak elbeszélésében szépírói módszerek a meghatározók. Szerencsére a szerző nemcsak kiváló néprajzkutató, a régió avatott ismerője, hanem jó tollú író is, aki ugyan nem kívánja magát többnek mutatni, mint ami; szövegei élvezetesek, aránylag tömörek, gondosan megformáltak. A kiadványt a zombori születésű festőművész, Juhász Árpád (1863–1914) a szerző tulajdonában lévő illusztrációi díszítik, és bár egy évszázaddal a könyv születése előtt készültek, témájukban, hangulatukban kapcsolódnak az elbeszélt történetekhez. Aki alámerülne egy mára elsüllyedt, de sok szempontból mégis bennünk élő világba, annak Silling István könyve melegen ajánlható. (Silling István: Bácskai emlékezések. Levéltáriádák. Szabadka, 2023. 194 oldal)

 

Mentés másként

 Hadik-Barkóczy család könyvtárának kalandos története (1945–2022)

Granasztói Olga

2022 őszén a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára Monok István főigazgató hathatós közreműködésével megvásárolta a gróf Barkóczy család XVIII. század második felében alapított magánkönyvtárának 1948-ban megmentett maradványát, mintegy 2500-3000 kötetnyi, a 16–20. század között keletkezett könyvet. Ez a muzeális gyűjteménymaradvány tehát 1948 óta, vagyis több, mint 70 éven át aludta Csipkerózsika-álmát egy Múzeum körúti lakásban, hogy végül tavaly év végén közgyűjteménybe kerüljön.

A cikk további része csak nyomtatott számunkban olvasható!

Vadász György emlékére

Sajnálattal értesültünk arról, hogy 2024. március 3-án, Szentendrén elhunyt VADÁSZ GYÖRGY Kossuth- és Ybl-díjas építész, szobrász a Nemzet Művésze, az elmúlt évtizedek magyar architektúráját meghatározó építésznemzedék egyik utolsó tagja. Egyebek mellett az ő nevéhez fűződik Zalaegerszeg és Pásztó városközpontjának megújulása, illetve Budapesten a gellérthegyi víztározó tervezése is; a 2000-es hannoveri világkiállításon az általa tervezett, hajószerű pavilon képviselte Magyarországot. Állami vállalatok és megbízások után 1991-ben hozta létre saját építészirodáját, a Vadász és Társai Építőművészeti Kft.-t, amelyet haláláig vezetett. A magát egyetlen irányzattal soha el nem kötelező művész a kortárs architektúra befolyásos, meghatározó személyisége volt. Pályája városunkhoz is kapcsolódik, 1983–1987 között ugyanis Baja főépítésze volt, de általa tervezett épület később is gazdagított a városképünket. Alakját Éber András építészmérnök, korábbi bajai polgármester segítségével idézzük fel.

Éber András

A március elején 91 éves korában elhunyt Kossuth-, Ybl-, Prima Primissima-díjas építőművész sok szállal kötődik Baja városához. Kapcsolata akkor kezdődött Bajával, amikor Dr. Kincses Ferenc, akkori tanácselnök a hetvenes évek végén – megcsodálva a Vadász által tervezett ún. „csipkeházakat” Zalaegerszegen – felkérte a ma Városkapunak nevezett épületcsoport megtervezésére.

A belváros ugyanis akkoriban az 51-es főközlekedési út áttörése miatt a Vojnich-kúria (ma: Nagy István képtár) és a Déri-kert között szinte romokban hevert. Kincses határozott karaktert, nagyvárosias hangulatot akart teremteni a szétbontott tömbök helyén. Először a nyugdíjasház, majd a 112 lakásos tömb készült el, meghatározva a terület finom részletekkel díszített, mégis korszerűnek szánt hangulatát. A sikeres kapcsolat azzal folytatódott, hogy Dr. Kincses Ferenc 1983–87 között megbízta Vadász Györgyöt a városi főépítész feladatainak ellátásával.

Vadász Györgyöt még az egyetemi éveimből ismertem, amikor is korrektorként működött az egyetem tervezési tanszékein. (Korrektorok azok a kiváló építészek voltak, akik a hallgatók tervezési feladatainak segítésével foglalkoztak. Gyakorlatilag tőlük tanultuk meg a tervezés folyamatait, ők terelgették az ízlésünket, személyesen foglalkoztak az egyes hallgatókkal és tervekkel.) 1990 után, már polgármesteri feladatkörömben egy alkalommal Vadász mester felkeresett, és felajánlotta munkáját a remélt nagyobb városi építészeti feladatok megoldására. Ezt a rá jellemző kedves, sőt lehengerlő stílusában tette. (Bevett szokásának megfelelően ezt úgy adta elő, hogy egy üveg pezsgőt hozott ajándékba, amelyet aztán kívánságának megfelelően fel kellett bontani. Én nem ismertem még a trükköt, hogy Gyuri előzőleg felrázta a pezsgőt, és a bontáskor a finom nedű beterítette az egész szobát.)

Az értékes hagyományoknak megfelelően 1990 után is megrendeztük a Bajai Építészeti Triennálé című konferenciákat, ahol az építészet aktuális problémáit tárgyalta meg az igényes építésztársadalom. Gyuri itt is megcsillantotta impulzív személyiségét. A konferencia esti összejövetelén – talán a Sugovica Szállodában lehetett – leült a zongorához, és fantasztikusan előadott egy darabot (eredetileg ugyanis zongoristának készült), így felhívva magára a közönség figyelmét, majd felugrott a hangszerre, és lenyomott vagy 40 mellső fekvőtámaszt.

Itt kell elmondanom, hogy „Gyuró” (ahogyan barátai nevezték) a művészet számos ágában kiemelkedő képességekkel rendelkezett. Nagyszerű építészeti alkotásain kívül grafikusként is számottevő volt, plasztikai érzéke pedig már-már a szobrászokét is elérte. Kiváló volt a zenében, és könnyeket csalt hallgatói szemébe, amikor József Attila verseit mondta.

1990 és 1994 között három alkalommal hirdettünk országos tervpályázatot egyes építészeti problémák megoldására. Ezeken Gyuró mindig indult, és kettőt meg is nyert közülük. A Szentháromság téri, egykori Ziech-vendéglő (majd később Belvárosi Cukrászda) helyének beépítésére nagyszerű tervet készített, és a díjtételen felül elnyerte a jogot az épület megtervezésére is. Erre akkor nem kerülhetett sor, mert nem volt még meg az alkalmas befektető. Amikor végre elkészülhettek a tervek, a Bajai Városvédő és -szépítő Egyesület polgári kezdeményezést indított az épület ellen. Az erről szóló fórumon sikerült annyit elérnem, ha egyes módosításokat végigvisz a tervező, a terv megvalósulhat. Akkor még nem tudtam, hogy ezeket a módosításokat nekem kell Gyuróból kipréselnem, mivel időközben magam kerültem a városi főépítészi feladatkörbe. Aki ismeri az öntudatos művészemberek lelkületét, tudja, hogy nem volt könnyű dolgom, de a végeredmény immár kevesek számára kifogásolható.

Idézem munkatársának, Miklós Zoltánnak róla írt szellemes, egyperces összefoglalóját, amellyel annak idején 70. születésnapján köszöntötte mesterét:„Az alábbi instrukciók gondos betartása mellett bárki elkészítheti saját Vadász Györgyét. Végy egy embert,/ aki mindenki másnál többet/ épít/ rajzol/ ír/ szkanderezik/ iszik/ szerepel botrányokban és legendákban/ lelkesedik/ szeret/ tapasztal/ él/ Kész van.