„Jegyzőkönyv „a bácsbokodi esetről”

Emlékképek Gergely Józsefné Békei Irén hagyatékából 14.

Közzéteszi: Marosvásárhelyiné Gergely Anna

Gergely Józsefné hagyatékában nemcsak személyes visszaemlékezések maradtak meg, hanem olyan, ma már kordokumentumnak számító iratok is, amelyek önmagukért beszélnek. Az alábbi jegyzőkönyvek arra mutatnak rá, hogy még az ún. „puha diktatúrában” is komoly fegyelmi ügy lehetett egy Lenin-kép áthelyezéséből is, ha a mozgalmi túlbuzgóság tudatlansággal és némi rosszindulattal is párosult. A szövegeket eredeti változatukban, helyesírási és nyelvhelyességi hibáikat megtartva közöljük.

 

Készült Bb-i [bácsbokodi] Községi tanács VB. [végrehajtó bizottság] elnöki irodájában, 1969. október 24-én

Jelen vannak: K. M. VB elnök, R. A.-né, G. J.-né, B. M. jkv. [jegyzőkönyvvezető]

Tárgy. F. M. Bb-i Műv. Otthon ig-jának fegyelmi eljárás beindítása előtti tanuk kihallgatásáról

A Közs. Tanács VB elnökének tudomására jutott, hogy a közelmúltban F. M. a Bb-i Műv. [művelődési] Otthon ig-ja [igazgatója] a kultúrházból az ig. irodából a képzőművészet [valószínűleg a Képzőművészeti Alap kiadóvállalata – a szerk.] által kiadott képsorozatot, nem utolsósorban a Lenin képet a takarítónővel levetette a falról, azzal, hogy szerinte azok ott nem kívánatosak. Ezen cselekedete a VB. elnöke megállapítása szerint sérti a szocialista munkaerkölcs betartását és elítélendőnek találja annál is inkább, mivel a cselekmény óta azok visszahelyezése nem történt meg, ugyanakkor F. M. ezen cselekményét a VB-nek, annak elnökének és a Műv. osztály felé sem jelentette be.

A helyszíni szemle alapján R. A.-né is megállapította azt, hogy a kérdéses képek, ill. Lenin kép nincs eredeti helyén.

KMFT

 

A cikk további része csak nyomtatott számunkban olvasható!

Rossz szomszédság …

Manolino József kéményseprő levele 1837-ből a városi tanácshoz

Fábián Borbála

Rossz szomszédság török átok, s ők nem igen jó barátok.” – írta Arany János A fülemile című versében az egymással perlekedő, állandó perpatvarban lévő szomszédokról. Az alábbi bajai eset akár e bölcsesség igazolásának is felfogható.

Manolino József felmenői már a 18. században kéményseprők voltak Baján. (A család a 18. század közepén jelenik meg a bajai anyakönyvekben.) Ő maga 1784. október 23-án született Manolino Ferenc és Szamohel Katalin házasságából, és mivel a második fiúgyermekük volt, a József nevet kapta (bátyját Ferencnek hívták). 1812. január 12-én kötött házasságot Schneider Magdolnával. Házasságukból több gyermek is származott, fiuk nem élte meg a felnőttkort, ezért nem volt, aki tovább vigye a családnevet.

A bajai levéltár iratai közül a 19. század első feléből kevés irat maradt fenn, ezért is különleges, hogy a kéményseprő mester 1837. május 8-án a városi tanácshoz intézett levele révén mindennapjainak nehézségeibe is betekinthetünk.

A cikk további része csak nyomtatott számunkban olvasható!

„Égszín pántlika a harisnyám kötője…”

Silling István: Kupuszinai népviselet című könyvérő

Lex Orsolya

Tudják-e mi a húlapendely vagy a drola? No, és a prisnyák vagy a pocsífka? Mindenre választ kap az, aki kézbe veszi s elolvassa Silling István Kupuszinai népviselet című könyvét. Ha nyugat-bácskai népviseleteket emleget valaki, három település biztosan beugrik azoknak, akik kicsit is jártasak e témában, s már sorolják is: Kupuszina, Gombos, Doroszló.

Kupuszina (Bácskertes) a Vajdaságban, a Dunától néhány kilométerre, Zombor és Apatin között helyezkedik el. Közigazgatásilag Apatin községhez tartozik. Kupuszina nem csak viselete miatt izgalmas település. Sokszor emlegetik például a legdélibb palóc településként, különleges nyelvjárása, néphagyományaihoz való ragaszkodása révén szintén felkeltheti az érdeklődést.

 

A cikk további része csak nyomtatott számunkban olvasható!

Kultúrtörténeti kalandozások egy régi bajai tarokk-kompánia emlékére – 1. rész

Pencz Rudolf

Immár a 105 éves érettségi találkozójukra készülődnének a Ciszterci Rend Bajai III. Béla Főgimnáziumának 1922-ben érettségizett diákjai, akiknek emlékét az alma mater falán függő, reprodukált tablójuk őrzi. Köztük volt nagyapám, Vidákovics János (utóbb Deákira magyarosított), valamint Utry Gyula, Fiedler József (Dódi), czabaji Horváth István, Vas István. Az együtt töltött gimnáziumi években kezdődött barátságuk, amely – kiegészülve Szabolcs Antallal és Jászlics Mujkóval – évtizedes rendszeres összejövetelek alapját vetette meg. Mindannyian a korabeli bajai polgárság, a klasszikus műveltségű keresztény középosztály tekintéllyel, társadalmi presztízzsel bíró tagjai: jogászok, hivatalnokok, vállalkozók voltak. Heti gyakorisággal jártak össze egymáshoz vendégségbe, ahol a fő szórakozás (olykor zene és tánc mellett) a kártyajáték volt.

Tarokkot játszottak. A játék akkor már 500 éves múltra tekintett vissza, s fénykorában Európa legnagyobb részében elterjedt volt. Mindig és mindenhol a magasabb társadalmi osztályok játékának számított. A hétköznapi életnek kevés olyan kulturális jelensége van, amely térben és időben az európai kultúra szerves egységét ennyire megjelenítette volna, mint éppen a tarokk. E szellemi örökség aktív hordozói voltak ők és a számtalan hozzájuk hasonló asztaltársaság, a magyar keresztény középosztály e par excellence megtestesítői. Ennek azonban nem voltak tudatában sem ők, sem a korabeli szabálykönyvek. A cél a társadalmi kapcsolatok ápolása, a társas együttlét, az önfeledt szórakozás, a szellemi sport volt.

A rendszeres kártyapartik négy évtizeden át, a hatvanas évekig tartottak, amíg Baja város perifériára szorulása, gazdasági lecsúszása, a polgári lét minden megnyilvánulásával szemben ellenséges kommunista berendezkedés, az ebből eredő egzisztenciális kényszerek (esetenként az ideológiai alapú közvetlen represszáliák) a baráti kört végleg szét nem zilálták. Árván maradt az utolsó, sok csatát megélt kártyapakli és egy ódon szabálykönyv: G. J. Potter: A kártyajáték művészete III. 12 éves lehettem, amikor nagyanyám nekem adta, mintegy gondjaimra bízván ezeket. Elmémet azonnal mélyen megragadta ez a különleges kártyajáték és – akkor kezdtem el dolgozni ezen az értekezésen.

A cikk további része csak nyomtatott számunkban olvasható!

Küzdelem a sáskajárás ellen

Sarlós István

Magyarországon a történetírás több sáskajárást is feljegyzett, az elsőt 1232-ben. A középkori sáskajárásokat okozó fajokról nincs pontos leírás, de az biztos, hogy a keletről érkező vándorsáska volt a meghatározó. Az eurázsiai vándorsáskának a szaporodásához nedves környezetre van szüksége, a felnőtt példányok utána már a szárazabb környezetet kedvelik. A középkorban és kora-újkorban évekig is eltarthatott egy sáskajárás. A legpusztítóbb sáskajárásokat a sivatagi vándorsáska okozza, de több, Afrikában honos faj képes imágó alakban óriási rajokba verődni és katasztrofális pusztítást végezni a mezőgazdasági kultúrákban.

A cikk további része csak nyomtatott számunkban olvasható!