Szépirodalom és dokumentáció határán

Mayer János

Már-már közhelyesnek számít a mondás, hogy a legszebb történeteket az élet írja. A neves, lapunkban is számos alkalommal publikáló vajdasági néprajzkutató, Silling István nemrégiben megjelent könyve mintha ennek az axiómának az igazolására született volna: olyan emberi történeteket tár az olvasó elé, amelyek könnyen jelenthetnének irodalmi alapanyagot egy szépíró tollára, és akkor némelyekből akár nagyregény vagy terjedelmes elbeszélés is születhetne.

A kötet alcímében Levéltáriádáknak határozza meg önmagát, s ez esetünkben némi magyarázatra szorul. Aki valaha is kutatott archívumokban, az pontosan tudja: ahhoz, hogy eljusson az általa keresett konkrét téma dokumentumaihoz, sok olyan anyagot is át kell tanulmányoznia, amelyeknek semmi közük a kutatás céljához, viszont rendkívül érdekesek. Ilyenkor előfordul, hogy a kutató ezekről is jegyzeteket, másolatokat készít, hiszen egyszer még jók lehetnek valamire. Bár a levéltári anyagok jó része inkább adatokat, statisztikákat, hivatalos ügyek dokumentációját tartalmazzák, olykor ezekből is valós emberi sorsok, személyes tragédiák, tanulságos történetek bontakozhatnak ki – főleg, ha olvasójuk némi képzelőerővel is rendelkezik. Ez a kötet – amennyiben hiszünk az alcímben megfogalmazott szerzői állításnak – ilyen levéltári „melléktermékekből” született, ám a szerző a vélhetően szűkszavú közlésekből formált önálló elbeszéléseket, amelyekből család- és karriertörténetek, személyes sorstragédiák és megőrzésre érdemes anekdoták bontakoznak ki. Miután a sztorik forrásait a szerző nem közli, és a levéltári jelzetekre sem hivatkozik, így az olvasó nem tudhatja (legfeljebb sejtheti), meddig tart a „hiteles”, azaz dokumentumokkal is igazolható történet, és hol kezdődik a szerzői fantázia, a fikció, mennyit tett hozzá az alapanyaghoz a dokumentumokban értéket felfedező alkotó.

Egy-egy elbeszélt történet hitelessége nemcsak azon múlik, hogy a benne leírtak száz százalékban úgy történtek-e meg, ahogy azt szerzőjük interpretálja. „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak” – írja Arany János, majd néhány sorral később így folytatja: „Győzz meg, hogy ami látszik, az való:/ Akkor neved költő lesz, nem csaló” (Vojtina ars poétikája) – és valahol itt van a lényeg. Mert természetesen nem tudhatjuk, hogy bácskai patikus, szállodaüzemeltető, postás vagy épp vasutas (mind megjelennek a könyv lapjain) története pontosan úgy zajlott le, ahogy a könyvben olvassuk, hogy épp azok a dolgok motiválták-e a főszereplővé emelt bácskai kisembereket, amelyeket írójuk nekik tulajdonított. Viszont történetüket olvasva mégis elhisszük, hogy a leírt események megtörténhettek, mert saját tapasztalatainkból, rokonaink elbeszéléseiből is számos hasonló életutat ismerünk. Ami pedig az elbeszélés hitelét tovább erősíti, az a környezetrajz, amelynek helyszíneiben a Délvidék valós településeire, épületeire, egykor volt műintézményeire is is rá lehet ismerni, pedig a történetek többségében a szerző meg sem nevezi, hogy az Zomborban, Szabadkán, Apatinban vagy épp Bezdánban játszódik éppen. Nem tudom, hogy Silling István megváltoztatta-e szereplőinek nevét, az azonban bizonyos, hogy az egyes kisprózákban előforduló családnevek mind olyanok, amelyek valóban előfordulnak a Bács Hadik-Barkóczy család könyvtárának kalandos története (1945–2022)kában, így akár valósak is lehetnek.

Ami miatt ezek az egyébként önmagukban is olvasható történetek számunkra különösen érdekesek, az, hogy régiónknak egy olyan arcát mutatják be, amelyet már mi sem ismerünk elég jól. A legtöbb elbeszélés ugyanis a 19., korai 20. században játszódik (vagy legalábbis onnan indul), amikor a Bácska a mostaninál etnikailag és kulturálisan is sokkal színesebb régió volt. Épp ezért a főszereplők között a magyarok mellett éppúgy előfordulnak németek (a „svábok” valaha a tájegység meghatározó népességét alkották, mára a Szerbiához tartozó részből szinte teljesen eltűntek), zsidók (akiknek gazdasági súlyát nem lehet alábecsülni, de a holokauszt őket is elsöpörte), magyarok és természetesen a különféle délszláv népek képviselői is. Az előző századelőn ez a sokszínű világ mégsem annyira az etnikai ellentétektől volt hangos, mert ebből a sokszínűségből olyan sajátos egység keletkezett, amelyet a homogénebb környezetben élők nehezen értenek meg. Nagyjából ugyanaz a világ és korszak elevenedik meg a szerző tollán, amelyben például Hász Róbert Fábián Marcell-regényei játszódnak, csak míg ott rejtélyes bűnesetek, itt sajátos emberi sorsok kerülnek a középpontba. Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy valamilyen szinte mindegyik ábrázolt életpálya tragédiával végződik: az egykor népszerű orvos agresszív alkoholista lesz, a méltán híres főtéri patikából omladozó szegényház válik, a szebb napokat látott szállodát el kell adni, az államosított zeneiskola-alapító magára maradva, füstmérgezésben meghal, több főhős a 20. század tragédiái után más országban kezd új életet. A sok párhuzamos történet is mind azt mutatja meg, hogy a többszöri hatalom- és rendszerváltás, országhatár-változások, különféle etnikai tisztogatások során a Bácskából valami végleg elveszett, és az egykori életérzés talán már csak rég elhalt vagy elvándorolt családokra utaló dokumentumokból olvasható ki.

Silling István kötete – ellentétben eddigi munkásságának jó részével – nem tudományos igényű alkotás. Sokkal inkább szépirodalom ez, amelyben a feldolgozott levéltári anyag – amint azt a kötet zárszavát jegyző Fekete J. József írja – ihlető forrásként szolgált, de annak elbeszélésében szépírói módszerek a meghatározók. Szerencsére a szerző nemcsak kiváló néprajzkutató, a régió avatott ismerője, hanem jó tollú író is, aki ugyan nem kívánja magát többnek mutatni, mint ami; szövegei élvezetesek, aránylag tömörek, gondosan megformáltak. A kiadványt a zombori születésű festőművész, Juhász Árpád (1863–1914) a szerző tulajdonában lévő illusztrációi díszítik, és bár egy évszázaddal a könyv születése előtt készültek, témájukban, hangulatukban kapcsolódnak az elbeszélt történetekhez. Aki alámerülne egy mára elsüllyedt, de sok szempontból mégis bennünk élő világba, annak Silling István könyve melegen ajánlható. (Silling István: Bácskai emlékezések. Levéltáriádák. Szabadka, 2023. 194 oldal)

 

Mentés másként

 Hadik-Barkóczy család könyvtárának kalandos története (1945–2022)

Granasztói Olga

2022 őszén a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára Monok István főigazgató hathatós közreműködésével megvásárolta a gróf Barkóczy család XVIII. század második felében alapított magánkönyvtárának 1948-ban megmentett maradványát, mintegy 2500-3000 kötetnyi, a 16–20. század között keletkezett könyvet. Ez a muzeális gyűjteménymaradvány tehát 1948 óta, vagyis több, mint 70 éven át aludta Csipkerózsika-álmát egy Múzeum körúti lakásban, hogy végül tavaly év végén közgyűjteménybe kerüljön.

A cikk további része csak nyomtatott számunkban olvasható!

Sírkertjeink nyomában

Kothencz Kelemen

„… az elődök tisztelete és félelme a közösség által megélt múlt tiszteletére és védelmére is int.” – írta Kunt Ernő Az utolsó átváltozás. A magyar parasztság halálképe című doktori disszertációjában.

Jász Anikó nyugalmazott helytörténeti könyvtáros és Kordé Nóra történész az idézett gondolat jegyében rótta le tiszteletét az elhunyt jeles bajai személyek előtt a Bajai sírkertjeink, neves elődeink című hiánypótló helytörténeti kiadványukkal. A könyv ötlete a Bajai Városvédő és -szépítő Egyesülettől származik, amelynek elnöke, dr. Cseh Béla nagy erővel szorgalmazta a kötet megszületését, amely a Türr István Múzeum közreműködésével 2023 decemberében jelent meg.

A kiadvány bevezető tanulmányában Kordé Nóra általános áttekintést ad az európai, szűkebben a magyarországi temetkezési szokásokról a római kortól egészen a 20. századig. A temetkezés szabályozásával kapcsolatban érdemes megemlíteni néhány mérföldkövet. Elsőként a tridenti zsinat (1545–1563) rendelkezését, amely lehetővé tette, hogy a települések határán jöjjenek létre a temetők. Ezt követően Mária Terézia adott ki fontos rendeletet 1777. szeptember 2-án, amelyben megtiltotta a templomban és a templomkertben történő temetkezést. Az 1868. évi LIII. törvénycikk egyik paragrafusa pedig lehetővé tette a különböző felekezetű hívek közös temetőben való eltemetését. Az elhunytak hamvasztása Magyarországon csak a 20. század második felében kezdett el terjedni, annak ellenére, hogy Debrecenben már 1928-ban megépült az első krematórium. A ravatalozók építését 1954-ben miniszteri utasítás rendelte el, és ez alapjaiban megváltoztatta a halotti szokásvilágot.

A könyvben helyet kapott Csuvár-Andrási Réka és Pap Evelin Régészeti korú temetők városunkban című tanulmánya. A Türr István Múzeum régészei számba vették a Baján feltárt, az őskortól a kora újkorig elvégzett temetkezéseket. A rézkorra keltezhető az a legkorábbi, zsugorított csontvázas temetkezés, amely a Dózsa György út 233. számú lakóház telkén került elő 1960-ban. A halott mellett Kőhegyi Mihály régész edénytöredékeket, obszidián pengéket, állatcsontokat, a sír közelében részleges marhatemetkezést tárt fel.

Az új régészeti kutatási eredmények közül említésre méltó az Ipartelepi úton, a Jankó-dűlőben 2022-ben feltárt avar kori lelőhely, ahol koporsómaradványokat, deszkával fedett cölöpszerkezetes sírokat, kettős temetkezéseket dokumentálhattak a bajai múzeum régészei. A népvándorlás kori temetkezések kapcsán fontos megemlíteni a gyakori sírrablásokat, sírbolygatásokat, amelyek nehezítik ugyan az egykori temetkezési szokások értelmezését, ám felvetik a sírjelek állításának gyakorlatát, amelyek az elhunyt társadalmi rangjára (esetleg a nemére, életkorára), vagyoni helyzetére is utalhattak.

A régészeti korú temetők rövid ismertetését követően Kordé Nóra a bajai történeti és a köztemetők kialakulásáról nyújt átfogó képet. A Türr István Múzeum történész muzeológusa tanulmánya megírásához a nyomtatott és az interneten elérhető digitális szakirodalmi adatok gondos összegyűjtése mellett levéltári, adattári és irattári kutatómunkát is végzett. A Rókus, a Kálvária, a Görögkeleti szerb, az Izraelita (régi és új), a Bajaszentistváni, a Józsefvárosi és a Kiscsávolyi temetők, valamint a Bokodi úti köztemető vázlatos történetének megírása – a temetőnként eltérő forrásadottságok ellenére is – hiánypótló munka. A tanulmány a felsorolt temetők mellett kitér a második világháború idején a helyi hadifogolytáborban elhunyt áldozatok hősi temetkezési helynek számító tömegsírjaira, valamint a szovjet katonasírokra, a háborús áldozatok emlékműveire. A fejezetben többek között olyan érdekességekről olvashatunk, hogy miként változott Baján a szegények temetkezési helye, kik nyugszanak egyes bajai templomok kriptáiban, hogyan történt egy-egy temető bővítése, mikor és hogyan zajlott a felekezeti sírhelyek kijelölése.

A könyv második nagyobb egysége a bajai temetőkben nyugvó neves személyek adattára, amelyet Jász Anikó állított össze. Az adattár összeállítását többéves, a bajai temetőkben végzett terepmunka (sírazonosítás, fényképezés), levéltári és digitális adatbázisokban végzett kutatómunka előzte meg. Az adattárban olyan köztiszteletben álló személyek – városvezetők, intézményigazgatók, művészek, zenészek, egyházi személyek, pedagógusok, iparosok, katonák, díszpolgárok – síremlékeinek fotói találhatóak, akik munkavégzésükkel, közösségi szerepvállalásukkal, jellemükkel kiemelkedtek Baja polgárai közül. A kiscsávolyi Szent György sírkápolna sírkertje már lezárt és részben felszámolt, az ortodox hitű szerbek – kissé méltatlanul szerteszét heverő – sírkövei napjainkban már nehezen azonosíthatók, emiatt a kötetben sem szerepelnek. Az adattár után ábécé-regiszteres névmutató található, ahol az egyes személynevek mellett az illető nyughelyét jelző temető rövidített betűjele, illetve a parcella száma van feltüntetve. A jövőt illetően, gondolva az utókorra is, a sírhelyek lokalizálását megkönnyítendő, érdemes lenne mindegyiknek a GPS koordinátáit feltüntetni. A sírok adatait pedig egy olyan internetes adatbázisba rendezni, amely bárki számára hozzáférhetővé teszi és megkönnyíti a keresést.

A kötet végén térképmelléklet található Baja régészeti korú és jelenlegi temetőiről. Az egyes sírok közötti könnyebb tájékozódást segítik a Rókus, a Kálvária, a Szentistváni, a Józsefvárosi, a Kiscsávolyi sírkertek és a Bokodi úti köztemető parcellás beosztásáról készített ábrák.

Nehéz elfogulatlanul bárkit is kiemelni a kötetben szereplő személyek közül. Engedjék meg, hogy szubjektív módon olyan személyekre emlékezzem a nevük felsorolásával, akikkel a már két évtized óta tartó bajai tartózkodásom alatt – a város kulturális ügyei kapcsán, valamint a Bajai Honpolgár folyóirat egykori szerkesztőjeként – megismerkedhettem: Solymos Ede (1926–2008), dr. Rendes Béláné Sztrikinácz Katalin (1927–2020), Cserba György (1912–2008), Mezei Lajos (1939–2009), Baráti György (1942–2010), Schmidt Antal (1944–2010), B. Mikli Ferenc (1921–2013), Udvardi Erzsébet (1929–2013), Bálint László (1933–2014), Bánáti Tibor (1925–2015), Tax Imre (1930–2019), Albert Sándorné Újpéteri Edit (1925–2021) és Schmidt Lajos (1942–2022). Requiescat in pace!

A recenzens bízik abban, hogy a kötet szerzői folytatják kutató és feldolgozómunkájukat, és az ismertetett műnek lesz folytatása. A könyvet ajánljuk minden bajai és Bajáról elszármazott lokálpatrióta személynek, a város helytörténete iránt érdeklődő, a kisvárosi közösségi életet egykor meghatározó jeles elődöket tisztelő honpolgárnak. A kiadvány a Türr István Múzeum (Deák Ferenc u. 1.) emeleti recepcióján megvásárolható. (Jász Anikó – Kordé Nóra: Bajai sírkertjeink, neves elődeink. Bajai Városvédő és -szépítő Egyesület, Türr István Múzeum. Bajai városvédők kiadványa 1. Baja, 2023. 288. p.)

 

Kétnyelvű mesekönyv meseolvasóknak és folkloristáknak

Beszédes Valéria

Nemzetiségkutatóként lapozgatom a bajai Bunyevác Kulturális Intézet kiadványát, a Bunyevác népmeséket. A könyv annak a könyvsorozatnak a második kötete, mely arra hivatott, hogy közreadja a bunyevác irodalom gyöngyszemeit, evvel is jelezve azt a korábbi hagyományt, hogy a folklóralkotásokat is az irodalom körébe utalja. A szóbeliséget és az írásbeliséget párhuzamosan kívánja bemutatni azoknak, akik e kis népcsoport szellemi kulturális örökségére kíváncsiak.

A kötetbe Ikotity István és Magyar Zoltán 50 szöveget válogatott össze. Nemcsak Balint Vujkov– féle kiadványokból dolgoztak, hanem azokat a szövegeket olvashatjuk, melyek a XIX. század végétől, azaz 1884-től napjainkig olvashatók a különböző népmesegyűjteményekben, a bunyevác folyóiratokban, a Književni Severben, a Danicában és az évenként megjelenő különböző kalendáriumokban.

A válogatók tehát a nehezebb utat választották: a kevésbé ismert szövegeket is figyelembe vették, szerkesztői alapvetésük, hogy a népmeseműfajok mindegyikéből válogattak, elsősorban azokból, melyeket a múlt század harmincas éveiben gyűjtöttek. A kötet végén olvasható jegyzetekből azt is pontosíthatjuk, kik voltak azon lelkes kutatók, akik már a XX. század első harmadától fontosnak tartották a bunyevác néphagyomány gyűjtését. A válogatásban természetesen kiemelt szerepe volt Balint Vujkovnak, a gyűjtők között ott van Ilija Sudarevič, Zlatko Pripovedač, Babarbara Mandić, Jovan Hegediš, Milivoje Knježević, Blaško Rajić, Ivan Prčić, Marko Peić Tukuljac, Đorđe Popović Munjatović, Antun Gabrić, Paulina Bačić. A mesék nagyobbik felét Szabadkán, Tavankúton gyűjtötték. Az viszont sajnáljuk, hogy a kötetben nem találtunk egy olyan történetet sem, amely magyarországi bunyevácoktól került volna a gyűjteménybe. Feltételezem, a kötet szerkesztői szempontjai szerint Balint Vujkov 1971-ben Cvjetovi mećave címen, Zágrábban kiadott kötetének szövegei töredékesnek tűnhettek.

A mesék természetéből következik, hogy a kötet legnagyobb részét, a felét a tündérmesék, illetve a tréfás mesék teszik ki. Az előbbiből 13, utóbbiból 21 variánst válogattak a szerkesztők. A többi meseműfajból is válogattak: legendamesékből 3, állatmesékből 2, novellamesékből 1, példázatból 8 variánst olvashatunk. Ikotity István és Magyar Zoltán a legfontosabbnak azt tartotta, hogy minél szebb és teljesebb változatokat tegyen közzé, ezzel is bizonyítva a bunyevác népmesekorpusz sokszínűségét, műfaji gazdagságát. Rámutatnak arra is, hogy a bunyevác népmeséket sokan gyűjtötték. A két világháború közötti időszakban Književni Sever, a Danica szerkesztői nagy gondot fordítottak arra, hogy minél jobban ráirányítsák figyelmet a bunyevác népköltészet gazdagságára. Ösztönözzék a korabeli írókat, hogy Szabadkán és a környékbeli tanyavilágban minél több történetet lejegyezzenek, mert ebben az időben, a hőskorban még gyorsírással kerültek tollvégre a szövegek.

A vajdasági magyar írók felfigyeltek Balint Vujkov munkásságára. 1953-ban a Hídban a lap alapító szerkesztője, Lévay Endre elismerő recenziót írt Vujkov második kötetéről, amely 1953-ben Újvidéken jelent meg. Az 1934-ben induló magyar nyelvű folyóirat feladatának tartotta a kisebbségben élők népköltészeti anyagának összegyűjtését. Néhány szöveg olvasható is a korai Híd- számokban. A szabadkai Városi Könyvtár könyvtárosaként ismerte Kálmány Lajos munkásságát, a folklóralkotások gyűjtésénél Ortutay Gyula módszerét tartotta fontosnak. Elismerő recenziójában ezért tartotta kiemelni, hogy a gyűjtőnek a szövegvariánsok mellett mire kell még gondot fordítania. Lévay Endre ismertetője a vajdasági magyar gyűjtőknek amolyan útmutatás volt, mert Penavin Olga ebben az időben kezdi meg a vajdasági magyar népmesék gyűjtését. Az igazság viszont az, hogy Penavin és tanítványai is elsősorban a szövegekre figyeltek, nem az adatközlőkre, azok esetleges egyéniségére: „Igaz, hogy a népmesék maguk helyett is beszélnek és sokszor a rögkén, szűkszavúan megjelölt származási hely is eligazít bennünket, de sokszor meg olvasás közben már úgy vagyunk vele, hogy szeretnénk tudni, mögötte érezni egy kis históriát, amely megvilágítja az egész népi mesevilág szellemét, hátterét és minden mozzanatát. Számunkra,- akiknek már volt egy kis alkalmunk bepillantani a gyűjtemény világába és egyes részleteivel kissé alaposabban megismerkedni, úgy érezzük, — több kell. Még egyszer elmondom: mi ismerni akarjuk a gyűjtő útját és kutatásának módszerét a legapróbb részletekig, hogy hol, mikor és ki előtt hogyan lebben föl a fatyol. Mert ez számunkra nem csupán puszta adatot jelent, hanem egy-egy magunk által vetett — ha még kissé kezdetleges formában is, de eredeti válykot a vajdasági folklór kutatás rés gyűjtés terén. Ezt várjuk minden gyűjtőtől, aki már megtalálta nép gyökereit“ (Híd, 1953/ 3. szám. 168.)

1988-ban az újvidéki Forum Könyvkiadónál Jung Károly válogatásában és utószavával magyarul is olvashatók voltak Balint Vujkov által gyűjtött szövegek. A szerkesztő a korszak legjobb vajdasági magyar íróit kérte fel a szövegek fordítására, a bunyevác népmesék jellegzetességeire a szerkesztő Jung Károly irányította rá a figyelmet értő utószavával.

Balint Vujkovot viszont a mesék összegyűjtésekor a folkloristák szempontjai vezérelték, Benedek Elekhez hasonlóan a továbbiakban inkább a történetekre, a variánsokra figyelt, ez vezérelte a későbbi gyűjtőket is, feltételezzük azt is, hogy a folyóirat szerkesztői javítgatták, stilizálták az összegyűjtött szövegeket. Balint Vujkov nem volt folklorista, jogászként kereste kenyerét, a mesék gyűjtése mellett íróként is számon tartjuk: verseket, novellákat és egy regényt is írt. Szépírói tevékenységéből fakadt, az hogy javította meséket, még akkor, is amikor ráirányították a figyelmét, hogy a modern néprajzkutatók már nem ezt a módszert követik.

Balint Vujkovot a népmeséknek a tartalma érdekelte; a XIX. illetve XX. század eleji kutatókhoz hasonlóan a szövegeket átírta, irodalmi szöveggé változtatta. A történet lényegén nem változtatott, szövegeiből az élőbeszéd stílustalanságait javította ki. Szerencsére fontosnak tartotta, hogy feljegyezze a gyűjtés idejét, az adatközlő nevét és természetesen azt is, hogy hol gyűjtötte azt. A mesék gyűjtésében ugyan nem hivatkozott rá, de meggyőződésem, hogy a finn földrajz-történeti iskola tanításait követte. A szövegvariánsok összegyűjtését tartotta a legfontosabbnak, élete folyamán nem volt olyan bunyevác falu, város, ahol ne fordult volna meg népmesekutatás ürügyén.

A mostani kiadvány szerkesztőit elsősorban az a szándék vezérelte, hogy a bunyevác kultúrát megismertessék, népszerűsítsék, mind a bunyevác leszármazottak, mind bármely olvasó számára. A mese, különösen a népmesék alkalmasak arra, hogy minden nép eligazodjon anyanyelvének rejtelmeiben, szépségeiben, miközben arra irányítja a figyelmet. Jóllehet, az adatközlőkre hatott a magyar népmesekincs, valamint a Grimm-féle mesekiadványok, a tündérmesékben megfigyelhetjük a délszláv népmesék balkáni vonatkozásait, valamint utalásokat a bunyevác nép mély vallásosságára, a bunyevác asszonyok rátermettségére.

A kötet szakmai szerkesztője, Magyar Zoltán jegyzeteiben minden mese kapcsán feltünteti a szöveggel kapcsolatos alapvető adatokat, a mesemondó nevét, a gyűjtés helyét és idejét, illetve a nemzetközi és a magyar népmesekatalógusban található típusszámát. Én utóbbitól eltekinthettem volna, még akkor is, ha feltételezem, hogy a magyar népmesekincs, a Grimm-féle mesekiadványok, tankönyvek, hatottak a bunyevác adatközlők repertoárjára. Tekintettel, hogy nem készült el a délszláv népmesekatalógus, ezért be kell érnünk a nemzetközi ATU-számokkal, ugyanis a bunyevác népmeséket is elsősorban a délszláv népmesekincs részének tekintjük, amely része az európai kultúrkörnek, akár csak a magyar, csak az utóbbi: itt-ott finnugor gyökerekkel. (Bunyevác népmesék A bunyevác irodalom gyöngyszemei – Biseri bunjevačke knjižvnosti II. Documentatio Folkloristica Carpatica I. Szerkesztők: Ikotity István és Magyar Zoltán)

 

 

Néhány szó Karácsonyanyó adventi meséihez

M. J.

Dr. Farkas Anikó 2022 szeptemberéig a Széchenyi István Egyetem Albert Kázmér Mosonmagyaróvári Kar Növénytani Tanszékének docenseként publikált sokat. Hercegszántói származásúként a határmente természeti kincsei és a sokszínű kultúra máig meghatározó életpályáján. A bajai III. Béla Gimnáziumban érettségizett – még Szerletics Anikó születési néven –, régiónkhoz máig is sok szállal kötődik.

Aktív kutatói, oktatói, szakfordítói pályafutása mellett egyéb, számára kedves és kreatív tevékenységekkel is foglalkozott, többek között gyermekmesék írásába fogott. Az általa megteremtett Karácsonyanyó piros csuklyás jelmezét felöltve tantermekbe és otthonokba is kész elvinni az adventi hangulatot.

Ki is az a Karácsonyanyó? „Magam sem tudom, mikor születtem… Mióta az eszemet tudom, Mikulás és az angyalok munkáját segítem.” Az Északi Sarkkörön innen, de a viharos pusztákon túl… Karácsonyanyó születési helye és ideje ismeretlen, de az biztos, hogy jó kapcsolatokat ápol a magasabb körökkel (úgymint a Mikulás meg az angyalkák). Rendszeresen alkalmaz kis manókat, akik körülötte sertepertélnek…

Az inspiráció egyik forrását a mindig is benne rejlő irodalmi érdeklődése adta. Másrészt lányainak kezdett szabadon mesélni, de aztán egyre szélesebb közönséggel tudta megismertetni a tanulságos történeteket. A szóban előadott mesékből azok születésekor blog, majd saját felolvasást és szerkesztést követően karácsonyi hangulatelemekkel színesített CD-n megörökített felvétel készült. Évek teltek el, mígnem 2020 novemberében megjelent a könyv is (Karácsonyanyó adventi meséi – Mesék Kicsiknek és Nagyoknak advent négy hetére), amelyben a szerző a karácsonyi várakozás négy hetére egy-egy mesét kínál az olvasóknak.

A cikk további része csak újságunkban és online előfizetőink számára hozzáférhető!