A Baja-monográfia születéséről

A Baja-monográfia születéséről

Sarlós István

A történetírás, az emberiség történetének megörökítése már az ókortól foglalkoztatta a szerzőket, a történetírás atyának tartott Hérodotosztól kezdve számtalan történetíró, krónikás munkája maradt ránk, amelyekből az egykor élt „nagy” emberek, történelmet formáló személyiségek életéről, cselekedeteiről olvashatunk. Az időrendben előre haladó, eseményeket feljegyző krónikák, az életrajzok mellett elsősorban egyetemes történelmi összefoglaló munkák születtek. A történelmet irányító eszmék mentén készült, a statisztikákat, az évszámokat, az eseményeket ez alapján csoportosító és bemutató filozófiai jellegű írások a 19. század közepével háttérbe szorultak; a történetírás a kisebb emberi közösségek irányába fordult. A mikrotörténet-írás alapját egy közösség, például egy település (Emmanuel Le Roy Ladurie: Montaillou, egy okszitán falu életrajza), egy kiemelt esemény (Robert Darnton: Lúdanyó meséi. A nagy macskamészárlás) vagy bármilyen egyéb történelmi tény képezhette. A település történetének a feldolgozása is tovább bővült. A településtörténet-írás az adott helység történetének teljes feldolgozására törekszik, a kezdetektől napjainkig időtartam gondolkodik. és témájában érinti a történelem, régészet, földrajz, néprajz, oktatás, művelődés, egyház-, társadalom- és gazdaságtörténet stb. területeit. Egy ilyen munka eredménye a (helytörténeti) monográfia.

A Baja-monográfia születéséről

Bajáról Borovszky Samu első világháború előtt megjelent vármegyei monográfiasorozatában (Magyarország vármegyéi és városai) olvashatunk, ebben Bács-Bodrog vármegyének két kötetet szenteltek. Ezután a városról csak kisebb történeti munkák jelentek meg, a nagy, átfogó várostörténeti monográfia váratott magára. A Baja című várostörténeti monográfia elkészítésének tervét 1973. március 30-án Kincses Ferenc tanácselnök terjesztette a végrehajtó bizottság elé. Az eredeti beterjesztésben 2 kötetet terveztek összesen 70 ív terjedelemben alapműnek szánták, amely tudományos és forrásértékű is egyben. (1 szerzői ív 40 ezer karakter, ha terjedelemben számolunk, akkor ez A/5-ös méretben kb. 800 oldal lett volna.) Az ütemterv szerint 1973-ban a szervezést, 1974-75-ben a kézirat elkészítését, 1976-ban a lektorálást és 1977-ben a nyomtatást intézték volna. Az első szerkesztőbizottság: dr. Rapcsányi László, dr. Faludi Gábor, Kőhegyi Mihály és Kincses Ferenc voltak. Az eredeti ütemtervet nem sikerült tartani, az 1976. június 18-án tartott végrehajtó bizottsági ülésen számolt be Faludi Gábor a készülő kötetről.

„BAJA c. könyv Szerkesztő Bizottsága 154/1976.

Tájékoztató a Baja c. könyv előkészítésének állásáról

Munkánk alapját a VB 46/1973. sz. határozata, a Szerkesztő Bizottság által elfogadott – a tartalmi és szervezési koncepciót egyaránt rögzítő – munkaprogram és az ezekre épülő éves munkatervek adják.

Az elmúlt években az előkészítés alapvető feladata a forrásfeltárás, anyaggyűjtés, rendezés, partner keresés és az ezekhez kapcsolódó szervezőmunka volt. A Szerkesztő Bizottság évente általában két alkalommal tartott munkamegbeszélést. Az elmúlt másfél évben a folyamatos feladatok végzése mellett előtérbe került a Városi Tanács és az Akadémiai Kiadó közötti megállapodás előkészítése, megkötése.

1. Forrásfeltárás, anyaggyűjtés. Ennek során elkészült/ek/:

a/ a bajai Ady Endre, a kecskeméti Katona József és a kalocsai Érseki Könyvtár bajai vonatkozású anyagainak bibliográfiája, rövid kivonata /625 tétel/;

b/ a bajai hírlapok és folyóiratok bibliográfiája;

c/ az Országos Levéltár bajai vonatkozású anyagainak bibliográfiája és kivonatai /4866 tétel/, a teljes másolásra javasolt anyagok címjegyzéke /a felsorolás 11 oldal/, valamint a kalocsai Érseki Levéltár bajai vonatkozású anyagainak bibliográfiái és kivonatai;

d/ a bajai munkásmozgalomban részt vett 15 személy visszaemlékezése és 25 személy dokumentumanyagának összegyűjtése, másolása;

e/ több, a várostörténet egy-egy időszakához vagy területéhez kapcsolódó tanulmány, forrásösszedolgozás.

A forrásfeltárást, anyaggyűjtést befejeztük. Az elkészült bibliográfiák, az összegyűjtött forrásanyagok alapot és segítséget adnak a leendő szerzőknek az elmélyült, a bajai realitásokhoz és sajátosságokhoz igazodó egységes szemléletű munkához. Az egyéb rész-forrásanyagok feltárása és hasznosítása /helyi anyagok, diplomamunkák stb./ a szerzők feladata.

2. A korábban elkészített tematikához hosszadalmas és körültekintő munkával sikerült megfelelő szerzőket találnunk /néhány téma kivételével/. 1975 tavaszán az érdekeltek a közreműködést szóban vagy írásban visszaigazolták. Néhány átfogóbb témában a leendő lektorokkal is tárgyaltunk. A szerzői szerződések megkötésére azonban mindmáig nem kerülhetett sor.

3. Az Akadémiai Kiadó vállalta a munka kiadását. /1975. október 21-én történt ez ügyben végleges döntés./ Mind a döntést megelőzően, mind a döntést követően több megbeszélésre és levélváltásra került sor. A Városi Tanács és a Kiadó közötti megállapodás szövegét is át kellett fogalmazni. Így a szerződést 1976. május 21-én írta alá Bernáth György, a kiadó igazgatója. A megállapodás aláírásának elhúzódása azt is jelentette, hogy a szerzőkkel a szerződések megkötését nem rendezhettük, így újabb személyes megkeresésük, ismételt megnyerésük szükséges. Számolni kell azzal is, hogy több, korábban igent mondó szerző egyéb kötelezettsége miatt közreműködést nem vállal.

A munka ütemének fokozása érdekében az alábbiakban látom a teendőket:

1. A Kiadóval megkötött szerződés alapján rendezni kell a Szerkesztő Bizottság helyzetét, a ténylegesen munkát végzők státuszát. Biztosítani kell a szervezéshez, az ellenőrzéshez, a segítségnyújtáshoz, a koordináláshoz stb. szükséges személyi, tárgyi és anyagi feltételeket.

2. Újra meg kell vizsgálni a szerzők személyével kapcsolatos kérdéseket, meg kell kötni a szerződéseket, néhány hónapon belül rendezni kell a szükséges korrekciókat.

3. El kell készíteni és a szerzők rendelkezésére kell bocsátani az összegyűjtött forrásanyagok bibliográfiáját, és a szerkesztői tájékoztatót, útmutatót. El kell érni – és ehhez a megfelelő feltételeket is biztosítani –, hogy a témakörökhöz tartozó szerzőket inspirálják, munkájukat ellenőrizzék és segítsék.

Megítélésem szerint az előzőekben megjelölt teendők összehangolt megvalósítása esetén a kéziratok 1978-ra készülhetnek el.

1976. június 7. /Dr. Faludi Gábor/”

A csúszás elsődleges oka a források felkutatásának nehézsége volt, a találatok mennyisége már önmagában is tekintélyes, és ezeket az elsődleges gyűjtés során feldolgozták, besorolták. Ezzel jelentősen megkönnyítették az egyes fejeztek íróinak a munkáját. A kéziratok elkészítésére céldátumként megjelölt 1978 – kb. 2 éves csúszás az eredetihez képest – is erősen optimista tervezés volt. Az írást erősen áthatotta a korszak akkori elvárása, a marxista szellemű történetírás, és a munkásmozgalom történetének a kiemelése. A város történetét 1944. október 19-ig, dr. Bernhart Sándor polgármester távozásáig és a „felszabadítóként” érkező szovjet csapatok megérkezéséig dolgozza fel a kötet, az új korszak a forrásgyűjteményekkel a 2. kötetre maradt, amely sajnos sohasem készült el. A „fehér Baja története monográfia” végül 1989-ben jelent meg, és azóta is a bajai helytörténetírás egyik alapműve.

19. századi településleírások immár harmadszor

19. századi településleírások immár harmadszor Nebojszki László: Alsó-bácskai települések néprajzi-helyrajzi leírása 1859-60-ból (1-2.)

Nebojszki László: Alsó-bácskai települések néprajzi-helyrajzi leírása 1859-60-ból (1-2.)

Lakatos Andor levéltárvezető, Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár (KFL)

Nem először esik szó a Bajai Honpolgárban a bácskai települések néprajzi-helyrajzi leírásairól, melyek Nebojszki László évtizedes munkájának köszönhetően jelentek/jelennek meg (és remélhetőleg fognak még megjelenni). Felső-Bácska anyaga 2017-ben, Közép-Bácska 2021-ben, az Alsó-bácskai települések néprajzi-helyrajzi leírása 1859-60-ból című rész pedig a közelmúltban látott napvilágot az Argumentum Kiadó és az Országos Széchényi Könyvtár kiadásában, közel kétezer oldalon (!), két vaskos kötetben. Az elsőben a német nyelvű forrás átiratát, a másodikban magyar fordítását találjuk.

19. századi településleírások immár harmadszor Nebojszki László: Alsó-bácskai települések néprajzi-helyrajzi leírása 1859-60-ból (1-2.)

Miért különleges ez a forrás? Készíttetője az 1848-49-es szabadságharc leverése után, a bécsi igazgatás alatt létrehozott Szerb Vajdaság és Temesi Bánság, a szövegek írói viszont a helyi értelmiség képviselői (jegyzők, papok, orvosok, tanítók) voltak. Helyzetleírásaik egységes, az élet számos területére kiterjedő, tudományos igényű kérdések-szempontok alapján készültek, s ez az összegző igény már önmagában is jelzi, hogy fordulóponthoz érkeztünk. Különféle népesség- és adóösszeírások, adatgyűjtések korábban is előfordultak, de ez alkalommal egy több mint húsz oldalas útmutató (részletes magyarázatokkal ellátott kérdőív) alapján kellett válaszokat adniuk, s a helyi elit képviselői pedig képességeikhez, lehetőségeikhez mérten igyekeztek megfelelni. Nem voltak könnyű helyzetben, sokszor rendes eszközeik sem voltak pl. az időjárási viszonyok, hőmérséklet/légnyomás/csapadék stb. rendszeres és pontos méréséhez. A központi, temesvári adminisztráció dicséretére szóljon: sikeresen „bevasalták” a kért leírásokat, de a politikai események hamarosan felülírták a kormányzóság szándékait, a jelentések beérkezése után nem sokkal ui. megszűnt ez a szervezet, és 1861-től a Magyarországhoz visszacsatolt területeken helyreállt a korábbi, vármegyei közigazgatás.

Így történt, hogy ez a Temesváron begyűjtött, német nyelvű iratanyag a kormányzóság megszűnése után alig néhány évtizeden belül tudományos-történeti forrássá válhatott. Elősegítette ezt a folyamatot, hogy közben nagyot lendült a történelem kereke, az 1867-es kiegyezés utáni évtizedekben sokat változott, polgárosult a vidék, s a század végéről visszatekintve megállapítható, hogy valóban szerencsés időpontban, fordulóponton készültek az említett jelentések. Felidézik a régi, feudális kori Bácska településeinek életét-világát, de a polgárosulás hajnalának új igényei (pl. oktatás, gazdaság fejlesztése), és az ezzel kapcsolatos nehézségek is megtalálhatók bennük. Olvasásuknak már a 19. század végén is „íze volt”, s ez az íz a távolság növekedésével csak még különlegesebbé vált.

Mi az aktualitása, újdonsága ezeknek a régi szövegeknek? Mindenekelőtt: hozzáférhetővé, elérhetővé váltak az érdeklődők számára, és itt azonnal ki kell emelnünk a szövegeket közlő szerző, Nebojszki László kitartó és áldozatos munkáját. Nem volt átlagos a feladat, és nem volt átlagos a szövegmennyiség sem. Sokak számára „lehetetlen küldetésnek” tűnhetett. A köznyelvben gót betűsnek nevezett, régi német kézírások (Kurrentschrift) megfejtése, átírása latin betűkkel; a változatos, időnként nehézkes német szövegminőség értelmezése és értő magyar fordítása; a régi kifejezések, fogalmak, mértékegységek stb. magyarázata sok-sok munkát adtak, nem véletlenül tartott az egyes kötetek előkészítése 4-5 évig. Az igényes, többnyelvű kiadás egyszerre őrzi az eredeti forrás német szövegét, és segíti annak megértését gördülékeny magyar fordítással, így teszi lehetővé az anyag széles körben történő használatát. (A mai német olvasóközönség már nem tudja olvasni az említett régi, gót betűs kézírást, a szövegkiadás így számukra is értékes).

Valóban széles körben fogják olvasni? Bízunk benne, hogy igen. A szöveget többféle módon lehet használni, az egyes települések részei akár kismonográfiaként is felfoghatók, de az egységes leírási szempontok az adattár-jellegű összevetésekre, elemzésekre is bőséggel adnak lehetőséget. A tartalom sokszínű, nem csak helytörténeti vagy néprajzi érdeklődéssel olvasható; a tájjal, a növényzettel, vízvilággal, természeti kincsekkel, gazdálkodással, állattartással, éghajlattal, viseletekkel, demográfiával, a szokások és ünnepek leírásával kapcsolatos információk sokak érdeklődését felkelthetik. A részletező, összehasonlító megközelítésen túl a teljes olvasásra törekvő, holisztikus szemlélet is helyénvaló lehet: bár az egyes adatközlők különböző szinten, eltérő felkészültséggel végezték dolgukat, de írásaik valójában ki is egészítették egymást, a közeli települések kulturális öröksége ui. sok tekintetben hasonló, ezt a jelentések ismétlődő vonásai szépen jelzik számunkra. Ezt az összegző szemléletet erősíti a gondos szerkesztés, így pl. a most megjelent kötetek bevezető tanulmánya is, ahol a feldolgozott anyag áttekintését a szerző egyéb források információival is összeveti, kiegészíti, sőt vizuálisan is felöltözteti (régi könyvek, folyóiratok ábrázolásaival, térképrészletekkel stb.). A második kötet végén található, mintegy 60 oldalas színes képmelléklet pedig a jelenlegi, közelmúltbeli állapotokról is tudósít. A precíz függelékben a „kötelező” mellékletek (források, folyóiratok, irodalomjegyzék, rövidítések-mértékegységek leírása) mellett kiemelnénk a név- és helynévmutatókat, hiszen a forrás hasonló értékes információkban gazdag. Összességében: alapos és körültekintő a tálalás, színvonalas a tipográfiai munka, szemrevaló a külső megjelenés.

Érdemes kiemelnünk, hogy Alsó-Bácska vallási és nemzetiségi összetétele igen változatos, az együttélés vagy éppen az egyes közösségek külön települései kapcsán számos összehasonlítás tehető, számos kérdés felvethető. Egyetlen apró példa: az egyes helyek híres szülöttei között viszonylag kevés személyt említettek, ami talán a „régi idők” elzártságának jele, még nem indult meg jelentősebb társadalmi mozgás. A néhány említett név viszont általában az egyházi elithez tartozott, és látható, hogy ez a térség katolikus és ortodox főpapokat, püspököket is adott az országnak.

A szövegkiadás felhasználásának módja, annak technikai megoldása kapcsán ma már elkerülhetetlen a digitális használat lehetőségének felvetése. Több ezer oldalnyi anyag kezelésében, kereshetőségében és elemzésében kétségtelenül nagy előnyt jelenthet, és új távlatokat nyithat a digitális forma. Az utóbbi évtizedek tapasztalata, hogy egyre jelentősebbé vált a helytörténeti és családtörténeti érdeklődés. A családkutatók már nem csak anyakönyvi adatokat keresnek, kíváncsiak őseik életkörülményeire, közösségeire, és számukra is érdekesek, hiánypótlóak lehetnek az 1859-60-ból származó, részletes néprajzi-helyrajzi leírások. Bácskából nagyon sokan származtak el, és így nagyon távolról is sokan keresik itt a gyökereiket. Bízunk benne, hogy ez a szélesebb közönség is eléri majd ezt a hasznos munkát, és idővel kiaknázhatóvá válnak a digitális módszerek előnyei is.

A most megjelent alsó-bácskai kötetekben összesen 37 település leírása vált elérhetővé. Korábban, Felső-Bácska anyagának közlésekor 27, Közép-Bácska esetében 20 település adatszolgáltatása jelent meg, vagyis összesen 84 helység leírása érhető el manapság, és a szerző tájékoztatása szerint a forrásokból még kb. 30 település anyaga nyerhető ki, a határőrvidék esetében. Őszintén reméljük, hogy a munka folytatódhat, a feldolgozás teljessé válhat, és sikeresen befejeződhet. A megjelent kötetekben megtalálható a szerző részletes köszönetnyilvánítása; mi elsősorban neki mondunk köszönetet, de a támogatóknak is gratulálunk ehhez a nagyszabású vállalkozáshoz, s az egyszerűség kedvéért ezen a helyen csak az intézmények nevét említjük: Argumentum Könyvkiadó, Országos Széchényi Könyvtár, Kulturális és Innovációs Minisztérium, Belügyminisztérium Köznevelésért Felelős Államtitkárság.

A megjelent kötetekben jelenleg a következő települések kutathatók:
Alsó-Bácskában: Bács, Bácsújfalu, Begecs, Bukin (Dunabökény), Bulkesz (Bulkeszi), Cséb, Dérony (Dernye) Despot-Szent-Iván (Úrszentiván), Gajdobra (Szépliget), Glozsán (Dunagálos), Hódzságh (Hódság), Jarek (Járek), Kiskér, Kiszács, Kulpin (Kölpény), Novoszello (Bácsújlak), Obrovatz (Boróc), Ó-Futtak (Ófutak), Ó-Kér (Ókér), Ópalánka (Ó-Palánka) Ósové (Ó-Sové), Palánka, Parabuty (Paripás), Paraga (Parrag), Petrovacz (Petrőcz), Piros, Pivnicza (Pincéd), Plávna (Palona), Szilbas (Szilbács), Temerin, Tovarisova (Bácstóváros), Új-Futtak (Újfutak), Újpalánka (Új-Palánka), Újsóvé (Új-Sóvé), Újvidék, Vaiszka (Vajszka) és Bogyan (Bogyán).

Közép-Bácskában: Apatin, Bezdán, Bogojeva, Bresztovác, Csonoplya, Doroszló, Filipova (Szentfülöp) Karavukova (Bácsordas), Kernyja (Kerény), Kupuszina (Bácskertes), Monostorszeg, Nemesmilitics, Ószivác, Ósztapár, Priglevica-Szentiván (Bácsszentiván), Rácmilitics, Szonta (Szond), Újszivác, Veprovác, Zombor.

Felső-Bácskában: Almás (Bácsalmás), Baja, Bajmak (Bajmok), Baracska (Nagybaracska), Bátmonostor, Béreg, Bikity (Bácsbokod), Borsód és Ólegyen (Bácsborsód és Ólegyen), Csatalya (Csátalja), Csávoly, Dautova (Dávod), Felsőszentiván, Gákova (Gádor), Gara, Jankovácz (Jánoshalma), Katymár, Kolluth (Küllőd), Krusevlya (Körtés), Kunbaja, Madaras, Matheovics (Mátételke), Mélykút, Rigyicza (Regőce), Szántova (Hercegszántó), Sztanisics (Őrszállás), Tataháza, Vaskút.

(Nebojszki László: Alsó-bácskai települések néprajzi-helyrajzi leírása 1859-60-ból. Argumentum Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2026. 1. kötet 988 oldal, 2. kötet 919+57 oldal. Megvásárolható: OSZK Könyvesbolt, Budavári Palota „F” épület, 1014 Budapest, Szent György tér 4-5-6. Telefonszám: + 36 / 1 / 487 – 8653. A kétkötetes mű ára 18 000 Ft)

Az érsekcsanádi labdarúgás vázlatos története

Az érsekcsanádi labdarúgás vázlatos története

Geiger Zoltán

Az első világháború után megkötött trianoni békediktátum értelmében Magyarországon meg kellett szüntetni az általános hadkötelezettséget, csak önkéntes, maximum 35 ezer fős haderő lehetett az országban. A szerződés megtiltotta továbbá a vezérkar felállítását, hadsereg- és hadtestszintek megszervezését. A rendelkezések betartását a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság ellenőrizte, így ezekben az években az úgynevezett „rejtett alakulatok” biztosították az ország védelméhez szükséges fegyveres erő magvát. Emellett indultak el a leventeszervezetek, amelyek a katonai előképzés legfontosabb szervezetei voltak az 1920-as évek elejétől a második világháború végéig.

A szervezet megalakulását a Vass József által előterjesztett és elfogadott 1921. évi 53. törvénycikk megjelenéséhez köthetjük. A testnevelési törvény értelmében minden olyan 12 és 21 év közötti magyar fiatal, aki nem járt iskolába, köteles részt venni a Levente Egyesületek keretei között megszervezett foglalkozásokon. Emellett az 52000/1924. V. K. M.-rendelet alapján minden leventeköteles fiatal legalább öt hónapon át heti két órában, legfeljebb nyolc hónapon át heti két órában és egy délután tartozik testgyakorlást végezni. A törvény lefektette a leventeképzés alapjait, amely a Honvédelmi Minisztérium irányításával a katonai előképzést szolgálta. Ez mondta ki továbbá azt is, hogy a testnevelés az állam feladata. A mozgalom elődje az 1868. évben létrehozott úgynevezett Ifjúsági Véderő volt, amely a katonai oktatást és testgyakorlást a népiskolai rendes tantárgyak sorába iktatta.


Az érsekcsanádi labdarúgás vázlatos története

A két világháború között közel 1000 levente egyesület működött Magyarországon. Az akkor rendszerszinten tevékenykedő Levente Mozgalomra épültek a sportszervezetek, amelyek később rendkívül népszerűvé váltak. A vidéki településeken robbanásszerű módon terjedt el a labdarúgás, melynek oktatói a Levente Mozgalomból kerültek ki. Érsekcsanádon is valószínűleg a levente egyesület keretén belül alakult meg a labdarúgócsapat az 1930-as évek elején. (1930-ban a főoktató Bíber János, az oktató Csuka Zsigmond volt)

A pályát – amely a jelenlegi helyén volt már akkor is – kezdetben még a csanádi leventék gyakorló területként használták – mögötte volt a lőtér –, majd később alakították át labdarúgópályává. Kezdetben sportöltöző még nem volt a pálya mellett, így a játékosok Karajkó Lajos kocsmájában tudtak átöltözni, ahol a kocsmáros külön helyiséget biztosított erre a célra. A focicipőket mindenki magának szerezte be, a mezeket pedig Laki Mihályné érsekcsanádi asszony varrta meg, illetve a lelkes szurkoló hölgyek segítségével szerezték be azokat. Hetente két alkalommal tartottak edzéseket: kedden és pénteken délután.

Az 1940-es évek elején már járási labdarúgó bajnokságok indultak, amelynek részesei voltak Érsekcsanád mellett többek között Sükösd, Nemesnádudvar, Szeremle és Bajaszentistván csapatai is. Érsekcsanád Sükösd elleni mérkőzései már akkor is rangadónak számítottak. A Magyar Kommunista Párt segítségével jött létre 1948. március 15-én Érsekcsanádon az EPOSZ (Egyesült Parasztifjúság Országos Szövetsége) amelynek feladatai közé tartozott a falusi sportélet fejlesztése is. A szervezet keretein belül vett részt az MLSZ Megyei Bizottsága által rendezett alapfokú bajnokságban az érsekcsanádi labdarúgócsapat – Érsekcsanádi EPOSZ néven – egészen 1950-ig. Ez a kategória a megyei III. osztályú bajnokságnak felelt meg akkoriban. Többször előfordult, hogy a közeli Sükösd elleni mérkőzésre gyalog mentek át a játékosok. Máskor Sándor Gyula kisteherautójával vitte a csapatot néhány szurkolóval együtt a vidéki mérkőzésekre. Kenyeres Lajos volt labdarúgó elmondása szerint az 1940-es években a sportkör vezetőségi tagjai között volt Irázy Károly, Huber Péter, Honvágyó Pál csendőr, Sámán István, Erdős István titkár, Kuli József elnök. Edzőként, egyben játékosként is dolgozott a csapat mellett Markó Sándor („Kocka”).

Az utazási problémák miatt 1952-ben a járási labdarúgó bajnokságot két csoportra osztották. Érsekcsanád – Felsőszentiván, Csávoly, Nemesnádudvar, Bácsbokod, Bácsborsód és Sükösd mellett – az Északi csoportban folytatta a küzdelmeket.

A Bácskiskunmegyei Népújság 1954. augusztus 1-jei számában olvashatunk arról, hogy a bajai labdarúgó Játékvezetői Tanács (JT) tagjaiból alakítottak egy labdarúgócsapatot, mely felkereste a környékbeli községeket, és ott hírverőmérkőzéseken vettek részt. A mérkőzések célja az volt, hogy a falusi dogozókkal megismertessék a labdarúgás szabályait. Az első ilyen mérkőzést Érsekcsanádon rendezték meg a JT tagjai. A mérkőzés folyamán a közönséget állandóan tájékoztatták az egyes elkövetett szabálysértésekről, és a megjelent nagyszámú közönség nagy figyelemmel kísérte a mérkőzést és a hozzáfűzött magyarázatot is. A mérkőzés után az érsekcsanádi labdarúgók és szurkolók megígérték, hogy a jövőben szívesebben fogadják majd a községbe érkező játékvezetőt, és annak nagyobb megbecsülésben lesz része. (Ezt a mai napig sem sikerült igazán betartani.)

Bács-Kiskun megyében 1954 őszén 14 új Traktor sportkör, illetve Szervező Iroda alakult meg. Ezzel a Traktor sportkörök száma megyénkben 25-re emelkedett. Az újonnan alakult sportkörök közül – korabeli tudósítások szerint – a legjobb munkát az ágasegyházi, az érsekcsanádi és a bugaci végezte.

Az érsekcsanádi labdarúgás vázlatos története

1956-ban – eltérően az előző évtől – nem kieséses rendszerben bonyolították le a bajnokságot. Bács-Kiskun megyében öt csoportot alakítottak, és a résztvevő csapatok körmérkőzés formájában döntötték el, melyik együttes lesz az első, és jut be a megyei döntőbe. A csoportelsők viszont nem körmérkőzéses, hanem kieséses rendszerben játszottak egymással. Az 1956-os forradalom, majd annak leverése után a Traktor Sportegyesületeket hivatalosan feloszlatták. Így az egyes sportkörök közvetlen szakszervezeti irányítás alá kerültek. Az egyesület tagjainak legfelsőbb fóruma az egyesületi közgyűlés lett.

Az 1959/1960. évi járási labdarúgó bajnokság végeredménye érsekcsanádi szempontból nem mutatott túl szépen, bár a sportélet az 1960-as év elején fejlődésnek indult. Sajnos ez nem tartott sokáig. Egy pedagógus, Kovács László vette a kezébe az irányítást, akinek a kezdeti lendülete az év vége felé alábbhagyott, és a sportág újra válságba került. A labdarúgócsapat felszerelése a tanács hozzájárulásával teljes egészében biztosítva volt, a csapat viszont váltakozó eredménnyel működött; nem volt, aki összefogja és kellően fegyelmezze a játékosokat. Ennek természetes következménye lett, hogy a szezon végén az utolsó helyen végeztek. A labdarúgás ebben az időszakban – 1961-ben – „gazdátlan” volt; sem a végrehajtó bizottság, sem a tanács nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. A sportkörnek volt ugyan vezetősége, de köztük nem volt lelkes sportember, így maga a sportvezetőség sem foglalkozott megfelelően a sportélettel. Ezen hiányosságokat a végrehajtó bizottság a párt és a tömegszervezetek segítségével próbálta megoldani, de eredményre nem jutottak. Voltak olyan személyek, akik vállalták volna a labdarúgó csapat edzéseinek vezetését, de a feltételeiket elfogadni nem lehetett, mert az 1500-2000 Ft-os állás biztosítása lett volna, azt pedig egy ekkora község nem tudta biztosítani. A nehézségek ellenére az 1961/62-es bajnokság végén sikerült a csapatnak a középmezőnyben végeznie. A következő szezonban még feljebb tornázta magát a csapat: 4 győzelem, 2 döntetlen és 5 vereség mellett 18:17-es gólkülönbséggel 10 szerzett ponttal a 8. helyen végzett a bajnokságban.

A Bajai járási II. osztályban az érsekcsanádi csapat addigi legsikeresebb éve következett, ami azt jelentette, hogy az északi csoportban Bácsbokod mögött mindössze egy ponttal lemaradva a 2. helyet szerezték meg. 1965 júniusában a Testnevelési és Sportszövetség ellenőrizte az érsekcsanádi sportegyesület gazdasági munkáját. A szövetség az ellenőrzés során azt a megállapítást tette, hogy a sportkör eredményei nagyon jók. A rendezvény bevételeire 3000 Ft-ot irányoztak elő, ami már május elejéig teljesült, és még hátra volt az őszi szezon. A szép bevétel azt sejtette, hogy lelkes szurkológárdája van a sportkörnek, és a vezetőség, valamint a szurkolók kapcsolata is jónak mondható. Hasonlóan szépen alakult a tagdíjbevételi terv is. Az előirányzat 800 forint volt, ebből az ellenőrzéskor már 560 forint teljesült. Minden remény megvolt tehát arra, hogy az év végére jelentősen túlteljesítsék az előirányzatot. Ez azt bizonyította, hogy a sportolók és a pártoló tagok tényleg magukénak érezték az egyesületet. A sportkör vezetői elmondták, hogy a járási tanács 20 000 forintot biztosít a sportöltöző és a labdarúgó pályát körülvevő kerítés megépítésére. Az egyesület élén Husti János elnök járt elől minden munkában. Nagy érdeme, hogy jó közösségi szellemben tartotta a vezetőket, a sportolókat és a szurkolókat. Sokat fejlődtek a labdarúgók is, mióta Csicskó István társadalmi edző foglalkozott a játékosokkal. Ebben az évben már egy osztállyal feljebb jutottak, és a járási I. osztályban játszottak.

A községben ebben az időben valóban tömegeket mozgatott meg a sport. Fennmaradt egy járási tanácsi VB-ülés jegyzőkönyve 1965-ből, amelyből képet kaphatunk az érsekcsanádi labdarúgás akkori helyzetéről. Eszerint a községi sportkör, mint testület irányította a községben működő sport szakköröket. Az aktív sportolók száma 50 fő volt. Ebből futball szakkörben 30 fő, amelyből a fele az ifjúsági, fele pedig a felnőtt csapatban játszott. A szurkolótábor megközelítőleg 400-500 fős volt. A sportkör működésének tárgyi feltételeit az évi 15 000 forintos összeget kitevő költségvetés biztosította. A jegyzőkönyv szerint viszont a 15 000 forintos bevétellel szemben 20-22 000 forint szokott lenni az éves kiadás. A bevétel és a kiadás között mutatkozó 7000 Ft különbséget a község lelkes szurkolói szokták fedezni évente. A Tanács indokoltnak látta, hogy a község területén működő gazdaságok és önálló intézmények (ÁG, Erdőgazdaság, Szölfa, FMSZ, TSZ) a sportalapjukból évenként biztosított összeget teljes egészében utalják át a sportkörnek. Minthogy a községi sportkör képviselte és összefogta a község területén működő valamennyi gazdaság fiatal sportolni vágyó dolgozóit, képes arra, hogy sportvonalon a helyes irányba terelje a fiatalokat. A tárgyi feltételek biztosításának egyik legnagyobb nehézsége volt az is, hogy a község kézi-és futballpályán kívül sportöltözővel, tornateremmel nem rendelkezett. Próbálkozások, erőfeszítések történtek a tekintetben, hogy a több év óta igényelt és óhajtott sportöltöző felépüljön. Társadalmi alapon az épület tervezetét és költségvetését ismerős kőművesek készítették el. Indokolt volt, hogy a község – amennyiben a sportöltöző felépítéséhez szükséges járási és községi fedezeti forrással rendelkezni fog – olyan öltözőt építsen, amelyhez korszerű zuhanyozó, fürdő is kapcsolódik. Fontos volt, hogy az öltöző elégítse ki a község akkori és várható igényét előre 10-20 évre.

Az érsekcsanádi labdarúgás vázlatos története

Az 1960-as évek második felében el is kezdődtek az építési munkálatok Schauer György kőműves mester irányításával. Schauer György 1962-ben került Budapestről az Érsekcsanádi Mezőgazdasági Termelőszövetkezetbe, ahol akkor indultak nagyobb beruházások. Dr. Kolozsvári Elek volt a Községi Tanács titkára, akivel jó barátságba kerültek, ő kérte át a szakembert a TSZ-től az öltöző építési munkálatainak vezetésére. Az építésvezető Petres János volt, ő adminisztrált, nála voltak a tervrajzok, a kőművesmunkát többedmagával pedig Schauer György végezte. Néhány név is megmaradt az emlékezetben: Bergmann János Császártöltésről jött át segíteni, mindig 250-es Jawa motorkerékpárral érkezett. További nevek: Bor Lajos, Marusa Sándor, Berger József, Szabó Dezső József. Hanák József érsekcsanádi lakos elmondása alapján a pártház (jelenleg könyvtár és orvosi rendelő) épületét id. Bálint Lajoséktól államosították. Az 1950-es és 1960-as években az épület déli szárnyában volt a pártiroda, az északi szárnyban és a pincében ifjúsági klub működött. Az épület udvara zárt beépítésű, tehát U alakú volt. A nyugati szárnyban volt a kocsiszín és egyéb gazdasági épület részek. Ezt bontották le, és ennek tégláiból épült az öltöző, amely végül 1969-ben készült el.

Ebben az időszakban Husti János volt a sportkör elnöke, titkára Berger József, gazdasági vezetője Ilka Margit, aki a Bajai ITSK-ban kézilabdázott, és állandóan tanította a helybeli általános iskolás lányokat. Többször elmondta, hogy úgy képzelte, belőlük lesz majd egy érsekcsanádi kézilabdacsapat. Az ellenőrző bizottság tagjai: Vörös János, Kenyeres Lajos és Horváth István. Itt fontos megjegyezni, hogy Husti János elnök az 1940-es években maga is aktív labdarúgó volt, majd az 1950-es évektől kezdve „mindenesként” vett részt a helyi labdarúgó csapat életében. Elkötelezettségét mutatta, hogy az 1958-ban általa megépített családi házának egyik szobája 8 éven keresztül szolgált öltözőül a játékosoknak. Ebben az időben még a mezek mosását is a család végezte. Meg kell még említeni B. Szabó Dezsőt is, aki az 1940-es években aktív labdarúgó volt, és csak egy sportsérülés miatt kellett befejeznie aktív pályafutását. Ezt követően is a labdarúgás közelében maradt sportvezetőként. Ő volt többek között az, aki termelőszövetkezeti tagként kapcsolatot tudott teremteni a labdarúgócsapat és a termelőszövetkezet vezetői között. Ennek eredményeként Oláh Tibor agronómus segítségével anyagi támogatást is kapott a labdarúgás Érsekcsanádon. B. Szabó Dezsőt 1994-ben a helyi sportkör munkája elismeréséül, kitüntetésben és jutalomban részesítette, melyet az Aranycsapat két kiváló játékosa, Buzánszky Jenő és Hidegkuti Nándor adott át neki. E két, kiemelkedő sportszerető ember munkája alapozta meg az érsekcsanádi labdarúgás aranykorát.

1968-ban kezdődött egy baráti kapcsolat a csehszlovákiai vinicai (ipolynyéki) Béke Földműves Szövetkezet és az érsekcsanádi Búzakalász Termelőszövetkezet között. Látogatások, tapasztalatcserék tették a későbbiekben emlékezetessé mindkét szövetkezet tagságának és vezetőinek kölcsönös együttműködését. Természetesen a két településen működő focicsapatok is kapcsolatban álltak egymással, és több mérkőzést is játszottak Vinyicán és Érsekcsanádon egyaránt.

Az 1970/71-es bajnokságtól kezdve megszűntek az osztályozó mérkőzések. Érsekcsanád labdarúgó csapata a megyei II. osztály déli csoportjában kezdte meg a küzdelmeket Csicskó István társadalmi edző vezetésével. Az 1972/73-as bajnokság meghozta az áttörést, és az utolsó fordulóra maradt a fő kérdés: Érsekcsanád vagy Császártöltés lesz-e a bajnok? 1973. június 24-én az első helyen álló Császártöltés focistáit fogadta a második helyen álló Érsekcsanád csapata. Az 1200 (!) néző előtt játszott mérkőzésen az érsekcsanádi csapat győzött 3:2 arányban, ezzel feljutott a megyei I. osztályba. A Déli csoport gólkirálya Geiger István lett 36 rúgott góllal, harmadik pedig Tüske János 27 találattal. A csapat Rizsányi András vezetőedző irányításával az 1976/77-es bajnokságban búcsúzott ugyan az első osztálytól, de a következő évben – már Bartha György vezetőedzővel – újra feljutott, majd az 1978/79-es szezonban eddigi története során utoljára szerepelt ebben az osztályban. Az 1970-es évek közepén az érsekcsanádi Búzakalász Termelőszövetkezet és a Bezdáni Mezőgazdasági Termelő Vállalat együttműködési megállapodást kötött, amelynek keretében intézkedtek a kulturális és sportkapcsolatok bővítéséről is. A bezdáni Sport labdarúgó csapat és Érsekcsanád labdarúgó csapata ezt követően 1974 és 1990 között több alkalommal játszott egymással Bezdánban és Érsekcsanádon is.

Az 1981/82-es bajnokság mélypontja volt, hogy Érsekcsanád az utolsó helyen végzett a bajnokságban és a megyei III. osztályban folytatta szereplését. Az 1983/84-es szezonban megnyert bajnokság után viszont újra a megyei II. osztály tagja lett a csapat. 1985-től új edzővel, Kovács „Tojás” Lászlóval kezdték meg felkészülésüket, az 1990/1991-es szezontól kezdve a megyei III. osztály kalocsai, majd déli csoportjában, 1993-tól már Horváth Ferenc edző vezetésével. Ott tíz évet kellett ismét arra várni, hogy 2001-től az érsekcsanádi labdarúgó csapat ismét egy magasabb osztályban, a megyei II. osztályban szerepelhessen. A 2000/2001-es bajnokság mérlege: 22 mérkőzésből 22 győzelem. A gólkirály Kazinczi Zoltán lett 30 rúgott góllal. A csapatnál ebben az évtizedben több edzőváltás történt. Baráth Lajos, Csongor Antal, Barákovics István, Onódi Tamás, Faddi Máté, Kernya Tibor, Zrínyi István és Koszorús János váltották egymást.

Az 1990-es és a 2000-es években a sportkör vezetősége, élén Felső Róbert Gyulával több alkalommal is híres vendégek, legendás labdarúgók meghívásával rendezett sportbált a községben. 1994-ben vendégként érkezett Érsekcsanádra az Aranycsapat két legendája, Hidegkuti Nándor és Buzánszky Jenő, valamint Bognár György válogatott labdarúgó, továbbá Dr. Bozóky Imre, a Bács-Kiskun megyei Labdarúgó Szövetség vezetője. 1995-ben Törőcsik András, Bognár György és Zombori Sándor volt válogatott labdarúgókkal, valamint Vágner László és Bozóky Imre FIFA-játékvezetőkkel találkozhatott a közönség. 2005-ben Bozóky Imre, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke, Orell Zsolt, a Bács-Kiskun Megyei Labdarúgó Szövetség elnöke és Losonczi László BKMLSZ-főtitkár volt az érsekcsanádi sportbál vendége. Még Lothar Matthäus, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya is meghívást kapott a bálra, de egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott azon részt venni. 2007-ben Stadler József volt a sportbál díszvendége. 2009-ben Aranyos Dániel befejezte aktív labdarúgó pályafutását, és a búcsúmérkőzésén az érsekcsanádi csapat az NB II-ben szereplő Bajai SK-val játszott barátságos mérkőzést.

A 2010-es években az ifjúsági csapat Szombati József vezetőedző irányításával több alkalommal is megnyerte a bajnokságot, és 2012-ben még egy különleges összecsapásra is sor került a megyei II. osztály ifjúsági északi és déli csoportjának első helyezettjei között. A mérkőzést az érsekcsanádi csapat nyerte meg a kecskeméti gárda ellen 1:0 arányban. A felnőtt csapat irányítói ebben az évtizedben Koszorús János, Kollár Ádám, Tamaskó Attila, Vörös Dávid és Miokovics Milán voltak.

Az érsekcsanádi labdarúgás vázlatos története

Silling Léda: Vajdasági fémofferek (könyvajánló)

Nebojszki László

„Fogadalmi adományok, áldozati adományok (görögül anatémata, latinul vota, ex voto), olyan tárgyak, amelyeket isteneknek, Istennek, szenteknek, héroszoknak különleges segítség elnyeréséért, vagy hálából, vagy az istenség iránt megnyilvánuló tiszteletből többnyire a kultuszhelyeken, templomokban vagy az esemény színhelyén egy fogadalom alapján (ex voto) adományoznak.” – fogalmazta meg a különféle felajánlások lényegét Bálint Sándor és Barna Gábor a Búcsújáró magyarok című könyvükben. Ezeket a néprajzi szakirodalom említi még votív ajándékokként (a latin votum, azaz fogadalom szóból) vagy másképpen offereknek (a német Opfer, azaz áldozat, valamint a latin offero, azaz felajánl szavakból) is. A felsoroltak kutatása során összegyűlt anyag feldolgozását adja közre nemrég megjelent munkájában Silling Léda, hiánypótló könyve a Vajdaságra vonatkozóan alapos áttekintés.

A szerző az Előszó után a Kutatástörténeti előzmények című fejezetben időrendben dolgozza fel a témára vonatkozó a szakirodalmat, amely szép képét adja az offerekhez kapcsolódó kultusz kialakulásának. A jellemzően búcsújáró helyeken történt felajánlások tárgyai eleinte viaszból készültek, ezekből azonban alig maradt fenn napjainkra néhány (leginkább az öntőformák bizonyítják korábbi létezésüket, mivel a kegyhelyek gondozói gyertyát öntettek belőlük). A viaszofferek gyorsan népszerűtlenné váltak, szerepüket a gyertyák, a hálatáblák, a fém- és nemesfém offerek vették át, utóbbiak formájukat tekintve igencsak változatosak: az ékszer és az érem mellett jellegzetesek a betegségre utaló emberi testrészek, a teknősbéka stb.

A következő – Az offerálás története a Duna mentén című – fejezet a Délvidék történetén keresztül villantja fel a forrásokhoz kötődő szentkutak-vodicák létrejöttét, azok szakrális tereihez kapcsolódóan a kegyhelyek kultuszának kialakulását és a búcsújárás fellendülését. Közös jellemzőjük, hogy ezeken a megszentelt helyeken ugyan különböző nyelveken, de egy szívvel fohászkodnak a hívők (mint például a Baja melletti Máriakönnye-Vodica kegyhelyen is). A szerző ezzel eljut A hálatárgyak típusai című részhez, ahol azokat anyag és forma szerint részletezve tárgyalja. A kötet talán legértékesebb főfejezete (A vajdasági gyűjtemények bemutatása) fotókkal bőségesen illusztrálva szól az offerek szempontjából legfontosabb kegyhelyekről, templomokról. Silling Léda itt az alábbi helyek rövid történetével, a hálatárgyak leírásával és ottani jegyzékével, továbbá képeivel ismerteti meg az olvasót: a római katolikus doroszlói Mária-kegyhely, a tekiai kegyhely, az újvidéki Mária Neve-templom, a bácsi kolostor; a pravoszláv bogyáni kolostor, a neštini templom, a nagybecskereki Szent Rafailo oldalkápolna, végül néhány szórvány előfordulás bemutatása és az Utószó következik.

Silling Léda munkája a népi vallásosság kevéssé ismert vajdasági értékeire hívja fel a figyelmet, és mindezt a tudományos alaposság mellett olvasmányos, képekkel bőségesen illusztrált formában teszi. Feldolgozza a múltat, utal a jelen szokására – a gyertyák vásárlására és adományozására –, ami a jövő egyik lehetséges gyakorlata felé mutat. Jól szerkesztett könyv, az igényes megjelenésű keménytáblás kiadványt minden érdeklődőnek ajánlom. (Silling Léda: Vajdasági fémofferek. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2025. 168 oldal

 

Rotary: egy évszázad története

Sándor Boglárka

Tekintélyes kötettel gyarapodhat a magyar Rotary klubok népes tagságának házikönyvtára. A jótékonysági és jószolgálati szervezet éppen száz éve van jelen hazánk közéletében (bár a kerek évforduló 2025-ben volt), a jubileumra pedig a Magyarországi Rotary Clubok Szövetsége tavaly reprezentatív és igencsak terjedelmes könyvvel állt elő. Persze, abból kiindulva, hogy a munka összeállítói száz év és több tucatnyi klub történetének feldolgozására vállalkoztak, aligha nehezményezhetjük, hogy a végeredmény olyan kiadvány lett, amelynek csak a felemelése is komoly erőkifejtést igényel, és akkor még bele sem lapoztunk.

Félre azonban a tréfával, amit egyébként is csak azért engedtem meg magamnak, mert ezt valóban a nagyrabecsülés motiválta. Több mint tízéves bajai újságírói munkám során ugyanis évente több ízben volt és van is alkalmam részt venni a Rotary Club Baja (utóbb pedig már az ifjúsági tagozatnak számító Interact Club Baja) által szervezett eseményeken, rendezvényeken, és többször adóztam elismeréssel jószolgálati tevékenységüknek. Kiindulva abból, hogy ez a világ nem túl barátságos hely, pontosan tudjuk, hogy segítségre, segítő szervezetekre mindig szükség van. Mindig lesznek hátrányos helyzetű rétegek vagy vesztettnek tartott ügyek, mindig van és lesz olyan helyzet, amikor oda kell állni. A Rotary – amely nemzetközi szervezetként 1905-ben Chicagóból indult útjára egy fiatal ügyvéd, Paul Harris kezdeményezésére – pedig épp ezt teszi: megkeresi azt a helyzetet, azt a közösséget vagy azt az embert, aki a leginkább rászorul, és igyekszik megtalálni számára a megoldást. Ehhez persze kellenek azok az emberek – űzzenek bármely foglalkozást is –, akik vállalják mindazokat a kötelezettségeket, amelyekkel a Rotary-tagság jár. Rendszeresen befizetik a nem csekély tagdíjat, részt vesz a heti rendszerességű klubüléseken, aktív szerepet vállal a rendezvények szervezésében, de fogalmazhatunk úgy is: szabad idejének egy jelentős részét a Rotaryra fordítja). És hogy vannak ilyenek, arra épp elég bizonyság néhány számadat: világszerte a Rotarynak több ezer kormányzósága (district) működik, összesen mintegy 1,2 millió taggal, míg Magyarországon 57 működő klubot tartanak nyilván, a tagok létszáma pedig meghaladja az 1200-at. Barátság, jó szándék, önzetlenség, segítőkészség, közösségépítés: ezek az alapelvek ott vannak minden egyes Rotary klub alakulása és működése eszköztárában.

Ennyi bevezető után talán már azok is sejthetik, miről szólhat, mit tartalmazhat egy jubileumi kiadvány, akik személyesen még nem találkoztak vele. (Azt nem feltételezzük, hogy Olvasóink között lehet olyan, aki még nem találkozott volna valamilyen formában a Rotaryval.) A kötet beköszöntőjét Molnár Júlia kormányzó, előszavát pedig a szerkesztő, dr. Cseri Miklós jegyzi. A törzsanyagot a klubok bemutatása teszi ki, ami nem csekély munka, tekintve, hogy több tucatról van szó, és ezek egyenként is akkora aktivitást fejtenek ki, hogy minden egyes fejezet telis-tele van adatokkal. A szerkesztők azonban még annál is körültekintőbb munkát végeztek, amennyiben feltérképezték a kezdeteket, vagyis a legkorábbi időkben elindult tizenkét klubot, külön kitérve azok működési mechanizmusára, rendezvényeire, meghatározó személyiségeire, majd megszűnésére. A következő fejezet a magyarországi Rotary életében már a rendszerváltás időszakához kapcsolódik, amikor újjáéledt a mozgalom, és egymás után alakultak a klubok: ezeket ugyancsak tételesen sorolja fel a könyv, kitérve a regionális együttműködésekre és a Rotary társaságokra, majd idézve a kormányzói értékeléseket.

Természetesen egyetlen szervezet sem működhet az utánpótlás biztosítása nélkül: erre a Rotary kiemelt figyelmet fordít. Létezik ugyanis az egyetemista fiatalokat tömörítő Rotaract, valamint a gimnazista korosztályt felölelő Interact. Előbbi Baján is működött 2003 és 2005 között, utóbbi pedig városunkban 2022-ben alakult, és azóta is közmegelégedésre működik. Jelen sorok írója – amint már említette – egy átlagos olvasónál talán némileg több információval rendelkezik a Rotary kapcsán, az mégis meglepte, hogy a tevékenységüket az általános iskolás korosztályra is kiterjesztik, és nem csak kedvezményezetti szinten: számukra Earlyact Club néven kínálnak lehetőséget arra, hogy a maguk szintjén ismerkedjenek meg a jószolgálatisággal (lehet, hogy városunkban is ez lesz a következő lépés?). Az is tudható, hogy a Rotaryn belül nagyon sokáig működött a nemi megkülönböztetés: a klub tagságát csakis férfiak alkothatták, a házastársak azonban lehetőséget kaptak arra, hogy saját társaságba tömörülve fejthessék ki tevékenységüket, ezek lettek az Inner Wheal Clubok. Ma már ezeknek aligha van túlzott jelentősége, hiszen az utóbbi évek hozadéka, hogy a Rotary kapitulált, és megnyitotta a tagság, sőt: a klubon belüli tisztségek viselésének lehetőségét is a hölgyek előtt, akikre ugyanazok a szabályok vonatkoznak. Ahhoz ugyanis, hogy valaki tag legyen, ajánlásra van szükség régebbi tagok részéről, majd még jó ideig csak afféle megfigyelő-látogatóként kell jelen lenni a klubüléseken, bizonyítva ezáltal a szándék komolyságát. Adott próbaidő letöltése utána pedig jöhet a taggá avatás, majd némi aktivitás nyomán akár már tisztséget is lehet vállalni. Elnöknek lenni sem túl nagy ördöngösség, egy vezetői mandátum adott klubon belül ugyanis szigorúan csak egy évet tart, cserébe viszont bármikor ismételhető (és az is igaz, hogy az az év biztosan nem a pihenésről fog szólni, az elnöki feladatokat ugyanis nagykanállal adagolják).

Mindez és még számos egyéb tudnivaló is kirajzolódik a jubileumi kötetből, amelynek nyilván ott a helye minden rotarysta polcán, de az érdeklődők is bőven találnak benne érdekességeket. Ha valaki csak úgy ismeri a Rotaryt, hogy ők azok, akik adventkor forralt bort osztogatnak a mézeskalács házikóban, futásokat szerveznek a Petőfi-szigeten, motorozni viszik az autizmus spektrumzavarral élő gyerekeket, madárodúkat helyeznek ki közparkokban, és ehhez hasonló tevékenységeket bonyolítanak le, az rácsodálkozhat arra, mennyire sokrétű is ez a száz év, amivel a jószolgálati társaság gazdagította az ország életét. (A magyar Rotary 100 éve. Kiadja a Magyarországi Rotary Clubok Szövetsége, 2025.)