Mesélő bajai sírkövek 12.

Fazekas Kristóf 1848/49-es honvéd százados sírja

Jász Anikó

A Kálvária temetőben négy 1848/49-es honvéd sírja található, közülük a legmagasabb katonai rangú Fazekas Kristóf volt. Az ő és gyermekei síremléke a temető keleti oldali kapujához közel található: a III. parcella 15. sorában a 3. sír az övék. Nem Baján született, de élete nagyobb részét, 54 évet városunkban töltötte.

Szennán (Somogy vármegye) született 1814. szeptember 10-én a református vallású Fazekasj József „Szennai Rector” és „nemes” Ujj Susanna hét gyermeke közül negyedikként. (Sírkövére a születési évét tévesen vésték: 1812) A család korábban Csököly községben (Somogy vármegye) lakott, ott született az első három leány, majd Szennán két fiú és két lány. Idő múltával a születési név (Fazekasj) végéről elmaradt a „j” betű.

Fazekas Kristóf korai éveiről, tanulmányairól nincsenek adataink. Az 1848/49-es szabadságharc alatti helytállásáról viszont a képet nyerhetünk. 1848. október 13-án részt vett a törökbecsei csatában, és mint nemzetőr hősiességével kitüntette magát. 1849-ben már hadnagyi rangban szolgált a Nagyváradon alakuló 1. honvéd vadászezredben. Március 16-tól főhadnagy volt, áprilisban ezrede nyolc századával a felső-magyarországi (IX.) hadtesthez osztották be. Végül századosi rangban ezrede 5. osztályának (9-10. század) parancsnoka lett.

A katonaévek után, 37 évesen nősült meg, 1851-ben vette nőül a katolikus vallású Martinovics Emíliát (1826 –1901), aki Martinovics Ignác (ferences szerzetes, a magyar jakobinus mozgalom vezére) János nevű fivérének unokája. A Martinovics család több rokoni szálon kapcsolódott Bajához, valószínűleg ez a magyarázata, hogy itt telepedtek le.

Fazekas Kristófot 1860 szeptemberében bebörtönözték, mint a Bánság Magyarországhoz való visszacsatolásáért bátran kiálló polgárt. Kihallgatás és tárgyalás nélkül váratlanul Josefstadtba (Josefov-erőd, Cseh Köztársaság) szállították több szabadkai, zombori és öt bajai társával (Gál Péter ügyvéd, Papp Zsigmond mérnök, Fazekas Miksa, Mándics Márkó, Fábián Sándor) együtt, de egy hónap után, október 27-én sértetlenül visszanyerték szabadságukat.

A világosi fegyverletétel után (1849. augusztus 13.) minden, a szabadságharcban részt vett katonára nehéz sors várt. Egyrészt a megtorlástól való félelem miatt, másrészt az újrakezdés és a megélhetés biztosítása miatt kellett aggódniuk. Fazekas Kristóf családjára is sok viszontagság várt. 1852 és 1864 között nyolc gyermekük (5 fiú és 3 lány) született. Több gyermeküket fiatalon temették el. A másodikként született fiú ikerpárt két hét különbséggel, ugyanabban az évben (1861) veszítették el, utolsóként született fiúgyermeküket 6 évesen temették el (1870). Rozália lányuk 22 évesen öngyilkosságot követett el (1884), Gyula fiuk fiatal házasként, 37 évesen hunyt el, egy ötéves kislányt hagyva maga után (1897). A lelki terhek mellett a megélhetés gondjaival is meg kellett küzdenie a házaspárnak, bár rendezett anyagi körülményeket tudtak teremteni családjuknak. Fazekas Kristóf gabonakerekedéssel foglalkozott, a vállalkozáshoz hitelt kellett felvennie, de ennek törlesztése nehézségbe ütközött. Két alkalommal is lefoglalták ingatlanjukat; ennek jogosságát vitatta, emiatt heves szócsatákkal kísért pereskedéssel teltek számára az 1870-es évek. Az 5600 forint adósság fejében 4325 forint értékűre becsült házukat két pesti bankár követelésére árverésre bocsátotta bíróság. Megpróbálták a családban tartani az ingatlant úgy, hogy az árverésen menyük szabadkai bankár nagybátyja vásárolja meg, ő azonban nem fizetett, így folytatódott a pereskedés. A hosszasan elhúzódó ügy során Fazekas úr még Tóth Kálmánnak, Baja országgyűlési képviselőjének segítségét is kérte a méltánytalan elbírálás és magas perköltség megállapítása miatt, de panaszát elutasították. Kitartóan küzdött a családi ingatlanért, de igen indulatos ember lehetett. A bírákat sokszor indulatos és trágár szavakkal illette, ezért rágalmazás miatt büntetőpert is indítottak ellene. Az első fokon kiszabott hat hónapi börtönbüntetést a legfőbb ítélőtábla végül nem erősítette meg. Az anyagi viszontagságok ellenére meg tudták tartani a házukat.

A kiegyezés után 1867-ben országszerte megalakultak az 1848/49-as honvédegyletek. Fazekas Kristóf 1867 és 1890 között volt a bajai egylet tagja, 1869–1874 között elnöke. A honvédegyletek összefogással elérték, hogy a szabadságharc veteránjai számára országszerte menhelyeket („honvéd menházakat”) alapítsanak, és az érintettek szociális juttatásban részesüljenek. Ennek az volt a feltétele, hogy igazolniuk kellett a szabadságharcban való részvételüket és katonai rangjukat. 1871-ben 7000, még élő veterán személy kapott igazolást, köztük Fazekas Kristóf is, és mint a szabadságharc tisztje, az 1901-től bevezetett nyugdíjellátásban is részesült.

Fazekas Kristóf felesége 1901. február 3-án elhunyt el a Rókus utca 55. számú házukban. Mivel katolikus vallású volt, nem gyermekei mellé a Kálvária, hanem a Rókus temetőbe, a gyászjelentés szerint a „családi sírboltba” temették. (Ez a sírhely ma már nem lelhető fel.) Fazekas Kristóf négy év után követte feleségét a sírba: 1905. október 13-ána bajai szegényházban „aggkori elgyengülésben” hunyt el 91 éves korában.

Küzdelmes életének emlékét őrizze meg az utókor!

Most az elmúlt időkről emlékezem… – Eichhardt Sándor memoárja, 3. rész

Eichhardt Sándor

Mielőtt továbbmennék a munka, a termelés leírásában, szeretnék pár szót szólni a zárkákról, a zárkatársakról, az őrökről, a bánásmódról is. Amikor elkezdtem dolgozni, az MZ osztályról átkerültem a III. dolgozó osztály 89-es zárkájába. Valamennyien kezdők voltunk, de hamarosan kialakult egy kis közösség, barátságok kötődtek, emlékek, sorsok tárultak egymás elé, nagyjából mindenki megtalálta a helyét ebben a kényszerhelyzetben. Ha ránk zárták az ajtót, szinte biztonságban éreztük magunkat egymás között. Akinek több lelkiereje volt, támogatta a csüggedőket, mindig volt valaki, aki munkájáról, tapasztalatairól beszélni tudott. Hogy néhány nevet említsek: Fridrich Ernő bácsi gyárigazgató, Szöllősi Laci, Bálint Bütyök (mindketten megjárták a siralomházat), Csihás Laci bulitársam, Masa János, Szabó József, ? Pali bácsi szegedi kulákok, „Pimpi” pesti jampec, Szerdahelyi Gyurka zenész, uszodatulajdonos, Király Vili, „a hülye bibsi” (aki Izraelből „hazadisszidált” Magyarországra, de mint mondta, „ott egész nap dolgozni kellett a kibucokban, éjjel meg őrség, és lőttek az arabok, hát itt Vácott legalább 15 évig biztonságban vagyok!”) Zárka, munka, séta, ételosztás, hetente fürdés, borotválkozás (rab borbély csapat járta az osztályokat), könyvosztás, és ez így ment nap mint nap, hónapról hónapra! Csak néha történt valami „különös”, mint amikor Bütyök javaslatára, aki birkózó volt, szétszedtünk két emeletes vaságyat, szalmazsákokat a földre tettünk, majd edzést tartott. Nyáron poloskák tízezrei bújtak elő, persze egész évben voltak „ügyeletesek”, s mivel Vilinek nagyon édes lehetett a vére, rengeteget szenvedett a csípésektől. Persze, mindenkit martak, talán engem kevésbé, mivel a háború után a letartóztatásig én kezeltem édesapám méheit, és annyi hangyasav gyűlhetett össze bennem a méhcsípésekből, hogy sem szúnyog, sem poloska sem kedvelte a vérem. Egyik nap Vili egy üveg petróleumot csempészett fel az üzemből, és egy madártoll segítségével próbáltuk beecsetelni a vaságy pántjai és az ágydeszkák mögé elbújó állatkákat.

A cikk további része csak nyomtatott számunkban olvasható!

Kosztolányi Dezső írásai a bajai sajtóban

Mayer János

A 20. század első felének egyik legnagyobb lírikusa és prózaírója, Kosztolányi Dezső (1885–1936) bácskai kötődése közismert: az író Szabadkán született, elemi és középiskolai tanulmányait is szülővárosában végezte. Bár írói, költői pályája mindenekelőtt Budapesthez kötődik, kapcsolata szülőföldjével sohasem szakadt meg: még 1920 után is rendszeresen látogatta továbbra is Szabadkán és környékén élő családját, és rokoni-baráti kapcsolatait is ápolta. Az is köztudott vele kapcsolatban, hogy már ismert és sikeres íróként sem szakadt el hírlapírói, publicista szakmájától, hiszen élete végéig rendszeresen közölt tárcákat, véleménycikkeket, esszéket, kritikákat különféle sajtóorgánumokban (Pesti Hírlap, Nyugat, Világ, Budapesti Napló, Új Nemzedék, Élet stb.), újságírói alkotói termése mennyiségben felül is múlja szépirodalmi alkotásainak számát.

Az talán kevésbé ismert, hogy a fent említett budapesti központú, országos orgánumok mellett Kosztolányi írásai rendszeresen megjelentek regionális, jellemzően bácskai kötődésű lapokban is, némely szabadkai kiadványnak haláláig visszatérő szerzője volt. Sőt, Kosztolányi hivatásos újságírói pályáját is szülőföldjén kezdte: 1905-ben, még egyetemi hallgatóként lett a szabadkai Bácskai Hírlap munkatársa, amelynek (részben álneveken) kezdetben Bécsből, aztán Budapestről küldte verseit, majd tárcáit, vezércikkeit és heti leveleit. Ennek a lapnak öt évig volt a munkatársa. Közben a szemtelenül fiatal, nagy tehetségű ifjú – aki egyetemi tanulmányait nem fejezte be – több budapesti szerkesztőségbe is „bedolgozta magát”, de továbbra is rendszeresen küldött anyagokat vidéki fórumoknak. A szabadkai Bácsmegyei Napló, Bácsország, Szabadkai Közlöny és más lapok mellett a pályakezdő hírlapírónak a Bajai Hírlap hasábjain is jelentek meg írásai (főleg novellák és tárcák). Ezt egyebek mellett az tette lehetővé, hogy több lap is azonos tulajdonosi körhöz tartozott, így az is előfordulhatott, hogy egy-egy írása több helyen is megjelent.

Az ekkor szépíróként még szinte ismeretlen Kosztolányi számára a vidéki publikálás afféle ugródeszkát jelentett egy-egy jobb fővárosi állás elnyeréséhez. (A Budapesti Naplóhoz 1906-ban került, de csak egy évig dolgozott ott, utána évekig nem volt egyik fővárosi lapnak sem belső munkatársa, így anyagi biztonságának megteremtéséhez is hozzájárultak a különböző helyekről érkező honoráriumok.) A Bajai Hírlapban 1906 és 1914 között összesen 22 írása jelent meg. Ezen felül a már befutott író az 1930-as években a bajai orgánumok közül adott írást a Baja–Bácskának, majd a Független Magyarságnak is. Az alábbiakban a szerző ezen írásait tekintjük át, illetve kitérünk egy, a Pesti Hírlapban megjelent, bajai vonatkozású közlésére is. A tanulmány megírásához felhasználtuk a Kosztolányi Dezső napilapokban és folyóiratokban megjelent írásainak jegyzéke c. kiadvány 2. kötetét (Bp., 2009., szerk. Arany Zsuzsanna), az életrajzi adatok pedig főképp Arany Zsuzsanna Kosztolányi Dezső élete c. monográfiájából (Osiris, Bp., 2017) származnak.

1. A Bajai Hírlap hasábjain

A Bajai Hírlap 1900 és 1917 között jelent meg városunkban, önmagát társadalmi hetilapként határozta meg. Szerkesztője előbb Lemberger Ármin, majd 1914-től Nemes József volt. Kezdetben e lap Tárca c. rovata adott lehetőséget az ifjú Kosztolányinak írásai közlésére. Itt szereplő novelláinak, tárcanovelláinak egy részét – időnként megváltoztatott címmel – később köteteibe is felvette. Legelőször 1906. április 8-án jelentkezett a lapban A hegedű c. novellájával, és 1909-ig küldött rendszeresen írásokat; a két itteni utolsó, 1914-ből származó publikációja már más kiadványokban (Világ, Pesti Hírlap) megjelent szöveg utánközlése volt.

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!

Most az elmúlt időkről emlékezem…

Eichhardt Sándor memoárja, 2. rész

Eichhardt Sándor

Február elején áttettek az 1-es zárkába, ott négyen voltunk. Egy ÁVH-s őrmester, aki nem volt elég „éber”, és szolgálata alatt számos zsidó hamis útlevéllel elhagyta az országot; egy horthysta tiszt, akinek alakulata a háború alatt orosz partizánokat végzett ki; a negyedik, egy idősebb alezredes a hadügyminisztériumban dolgozott „desifrírozóként”: munkájuk titkos és rejtjelezett diplomáciai és katonai iratok megfejtése volt. A néphadsereg is kihasználta tudásukat, de 1952-ben lebuktak. (Az öreg egy budapesti sportegyesületnél vívóedző is volt.) Egy alkalommal a kémlelőnyíláson betekintő őr észrevette, hogy vívóállásban, kinyújtott kézzel a fal felé mutogat. Amikor az őr megkérdezte, hogy mit csinál, „célra tartok” volt a válasz. Egy perc múlva az egész zárkát átkutatták fegyver után! A hetek alatt megnőttek az ember körmei, ki, ahogy tudott, a kezén főleg a fogaival, a lábán letöréssel próbált ezen segíteni. Az öregnek műfogsora volt, egyszer körömollót kért. Az őr nekem szólt, hogy rágjam le az öreg körmeit. Megtagadtam. Pár perc múlva nyílt az etetőablak, s mondták az öregnek, hogy dugja ki a lábát! Mivel az ablak 120-130 cm magasan volt, s az őrök kihúzták, és ide-oda csavargatták a lábát, s miközben vágták a körmeit, mi belül próbáltuk tartani a testét.

A cikk további része csak nyomtatott számunkban olvasható!

– Folytatjuk –

A Sauerborn család lakhatási körülményei a 20. század első és második felében

özvegy Sauerborn Károlyné visszaemlékezési alapján (1.rész)

Kordé Nóra

A Sauerborn család Baja város befolyásos polgárcsaládja volt a 20. század első felében. A családfő, dr. Sauerborn Károly (1891–1937) vagyonos gazdálkodó, nagy földbirtokokkal rendelkezett, Bács-Bodrog vármegye társadalmi és politikai életének jeles személyisége volt. Felesége, Sauerborn Károlyné, született Schumacher Viktória (1897–1977) szintén tekintélyes családból származott, édesapja, Schumacher Frigyes (1838–1909) 1871 és 1883 között bajai postamester volt, később földbirtokain gazdálkodott. Hogy hogyan élt a család, milyen volt a lakáskultúrájuk, arról ad képet az a szalongarnitúra, amelyet a Türr István Múzeum állandó helytörténeti tárlatában láthatunk. Ezt a képet egészítik ki a különböző használati eszközök és dísztárgyak, a családi fotók, az iratanyag és özvegy Sauerborn Károlyné visszaemlékezései, amelyeket csak sok évvel később, Edit lánya hatására vetett papírra.

Sauerborn Edit (1934–2021) 2017-ben kereste meg a múzeumot, hogy egy családi fényképet adományozzon a helytörténeti gyűjteménynek. A keretezett fotó nagyapját, Schumacher Frigyest ábrázolta családja körében, a Haynald (ma: Táncsics) utca 38. szám alatti családi házuk udvarán. Erről a képről emlékezett meg az özvegy a cikk címe után idézett sorokban. Az ajándékozás több tárggyal és dokumentummal kiegészült, mivel Sauerborn Edit időközben úgy döntött, hogy ezeket is a múzeumnak adományozza, hogy „hazatérhessenek”. A tárgyakat Merk Zsuzsa történész-muzeológus vette nyilvántartásba, és dokumentálta a család Sauerborn Edit által ismertetett történetét is. Az adomány egy 19. század végi neobarokk szalongarnitúrából állt: nyárfa asztallal, barokkos mintájú, bordó kárpittal ellátott székekkel és kanapéval, vitrines szekrénnyel, írószekrénnyel, két nagyszekrénnyel, órákkal, porcelán kávés- és teáskészletekkel, porcelán dísztárgyakkal, két díszes fényképalbummal és egyéb használati eszközökkel. A dokumentumok között pedig személyes iratok másolataival, részletes családfával, egy 1947-es Sauerborn Edit által vezetett diáknaplóval és két A5-ös füzettel, amelyet özvegy Sauerborn Károlyné vezetett már idős korában, 1968 és 1971 között. Utóbbi „naplók” (a korábbi „Életemből” címmel 1968 októbere és 1970 augusztusa, a későbbi „Napló” címen 1970 szeptembere és 1971 augusztusa között íródott) azokat az emlékeit tartalmazták, amelyek meghatározók voltak élete során, visszautalva szülei 19. századi életútjára és saját családjának 20. századi történetére. Írásomban az özvegy visszaemlékezéseiből idézek a téma kifejtéséhez. Ezáltal persze a történet teljesen szubjektív értelmezését láthatjuk, ráadásul jelentős időbeli eltolódással.

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!

Folytatjuk