Még februárban hirdette meg – szerkesztőségünkkel együttműködve – az Összefogás a Bajai Cicákért Egyesület A világ cica című irodalmi alkotói pályázatát. A kiírás szerint két kategóriában – vers és rövid próza – várták az alkotásokat az ország bármely részéből, de akár határon túlról is. A téma természetesen a macskákhoz és az állat-öröbefogadáshoz kapcsolódott. Végül 17 pályázótól összesen 22 írás érkezett be, amelyek közül szakmai zsűri – amelyben lapunk főszerkesztője is részt vett – választotta ki a legjobbakat. A nyertes alkotásokat lapunkban is közöljük. A szerzők közül néhány név már ismerősként hat olvasóink számára, mások esetében pedig reméljük, hogy rendszeresen jelentkeznek majd írásaikkal.
Kölcsönmacska
Kárpáti Jonatán
A minap kölcsönkértem egy macskát. Így, egyszerűen. Szükségét éreztem annak, hogy legyen velem valaki az üres lakásban, kibírhatatlan a csönd és a mozdulatlanság. Hetvennyolc évig bírtam macska nélkül, de mindig voltak emberek körülöttem. Most egyedül maradtam, én vagyok a saját családom, némán dúdolom magamban Balázs Fecó dalát: „Ez a csönd éve volt…”
A sarokban ül, talpát nyalogatja. Nézzük egymást. Egyszerű macska, fekete és fehér, zölden csillogó szemekkel. Feje fölött egy kép lóg a falon, fiatal férfi és felesége néz bizakodóan a jövőbe, mellettük egy kisfiú és egy kislány. Hány éve is, hogy ide akasztottuk? Negyven? Negyvenöt? Egy éve, amikor magam maradtam, majdnem levettem, végül hagytam; én, az egyetlen itt élő időnként elé állok, és mint Harry Potter Edevis tükrében, találkozom az odaát élőkkel.
Vendégem nyújtózik, lustán, elégedetten. Lassan elindul felém. Ha kutya lenne, megszaglászná fotelről lelógó kezemet, aztán kérné, hogy simogassam. De ő macska. Egyetlen lendületes ugrással az ölemben terem, befészkeli magát, dorombolni kezd. Hagyja, hogy mancsát a kezembe vegyem, óvatosan tartom ujjaim között a bársonyos talpat, közelről tanulmányozom. A körmök puha fészkükben lapulnak, akár egy baba talpa, olyan ez a mancs, rózsaszín álom, ártatlan, sebezhető, kiszolgáltatott. Nyoma sincs karmoknak, alig hiszem, hogy ott rejtőznek valahol a mélyben.
Így indul az élet is, legalábbis a szerencsésebbeknek, ártatlanul, puhán, karmok nélkül, gondok nélkül, sebek nélkül; később aztán kezünkbe vesszük ezt az életet, ismerkedünk vele, egyszer-egyszer felsejlik valami rémisztő titok a mélyén, s végül kipattannak a karmok, és fenyegetően, élesen húsunkba vájnak.
Ej, mit nekem borongós gondolatok! A macskám – a kölcsönmacskám! – hirtelen fülelni kezd, hallja, amit én még nem, pontosabban azt hallja, amit én a vén fülemmel már nem tudok észlelni: valaki elhaladt az ajtónk előtt, tudom, de nem hallom, az öregség ezt a keveset is elvette tőlem, az észlelés örömét, a külvilág apró jeleit, hogy teljesen mégsem vagyok egyedül. Ám ő meghallotta, fejével némán követi az ajtó túloldalán láthatatlanul távolodó lépteket, aztán – ha már úgyis megzavarták pihenését – leugrik a szőnyegre, és odébbáll.
Az állatot nézem, itthon érzi magát, otthonosan mozog a lakásban, ez meglep. Azt mondják, hogy a macska a házhoz ragaszkodik, nem az emberhez; igen, valójában jobb lenne így velünk is, emlékeztetem magam, hiszen ő csak egy kölcsönmacska, nem hozzám tartozik, nem az én magányos lakásom az otthona.
Ezen eltűnődöm kissé. Lehetne az is, hogy a macska az enyém? Ha nem kellene visszaadnom, ha itt maradhatna, mondhatnám rá, hogy az én macskám? Valóban lehet birtokolni az életet, a dorombolást, a nesztelen surranást, a bársonyos talpba rejtett karmokat? Nem úgy van ez, hogy ha lenne egy macskányi macskahúsom macskabőrbe kötve, azt birtokolnám ugyan, de a macska – a teljes teremtmény, mint önálló entitás – nem lehet az enyém? Helyénvaló-e a birtokos szerkezet kettőnk viszonyában: ő az én macskám, én az ő gazdája? Esetleg csak élnénk szépen egymás mellett, mindketten tennénk a dolgunkat – én etetném, itatnám, ő pedig jelen lenne, itt élne, velem töltené létezésének idejét.
Kiveszek a polcról egy konzervet, kinyitom, tartalmát a fehér porcelán tányérra öntöm. Nézem a dobozon a képet: narancssárga kandúr pózol rajta, tényleg, csaknem mosolyog, jé, hát, ez pont olyan, mint Garfield. Te jó ég, megvolt nekem az összes képregény 1-200-ig, hol vannak már, s hol van Jim Davis, a rajzoló, ő is elment rég… Garfield is vén már, 76 éves, igen, pont kettővel fiatalabb nálam, erre emlékszem. Bámulom a dobozt, minőségét megőrzi 2055-ig, így van ez, eltelt az élet.
Sóhajtok, fáradtan ülök le a kanapéra, a rugók bánatosan megreccsennek alattam. Vendégem egy pillanatra szoborrá merevedik a neszre, aztán folytatja az evést. Hallom, ahogy motoz, rág, néha alig észlelhetően csikordul egyet a tál, ahogy a kövön megmozdul.
A konyha falán függő képernyőre pillantok, néhány szót mondok a csillogó üveglap felé fordulva, az villan egyet, kivilágosodik, majd a monitoron utasításomnak megfelelően máris sorjáznak a találatok: híres macskák a történelemből.
Szűkítem a keresést a huszadik századra, ismerős hírességeket óhajtok látni, olyanokat, akikre fiatal koromból magam is emlékszem. Garfield. Őt már jól ismerjük. Csizmás Kandúr – a pályaelhagyó mesehős, aki még egy ogre mellett is feltűnik. Mrs. Norris, Argus Frics kedvence, egy nagytestű maine coon a Harry Potter-filmekből. Behemót, az óriási, néha emberré változó kandúr Bulgakov A Mester és Margaritájából. T.S. Eliot macskái, akik a Macskák könyvéből léptek át a világot jelentő deszkákra, s lett belőlük musical. Bohumil Hrabal összes létező és regényben teremtett miákoló négylábúi. Sokan vannak, felsorolni sem lehet, egyikük nevére emlékszem csak: Pepito.
Kikapcsolom a monitort, apró fényponttá zsugorodnak a betűk és képek, aztán még, csak úgy magamtól eszembe jut néhány név a ködös régmúltból: Herkules, a Kockás újságok cicája, Mirr-Murr, Sicc, Kacor király, Filemon cica; aztán Szabó Magda macskája, Évuka az Örömhozó, bánatrontóból; s végül kakukktojásként Schrödinger macskája, aki ugyan nem mesehős, de példátlan tudományos karriert futott be gazdája gondolatkísérlete okán, beírva ezzel nevét a történelem- és fizikakönyvekbe egyaránt.
Kölcsönmacskám elvonul előttem, jóllakottan, rám sem hederítve. Tudom, hová megy, pár nap alatt már kiismertem: az ablakpárkányra gömbölyödik majd, a meleg radiátor fölé. Onnan figyeli az utca forgatagát, néha rám is vetni fog egy-egy futó pillantást, mintha ezt mondaná: ez van, öreg, nézelődj te is. Erre számítok tehát, meglep, hogy a cica mégsem így tesz: visszafordul, lábamhoz dörgölőzik, halk nyávogással jelzi, hogy igényt tart szolgálataimra, majd egyetlen ruganyos dobbanással felugrik az ölembe.
Engem választott, nem a radiátort. Persze, a fűtést már lekapcsoltam, jut eszembe, de nem adom meg magam a rideg valóságnak: így vagy úgy, mégiscsak én kellek neki. Egészen elérzékenyülök.
Zsibbad a lábam, nehéz az ülés, órák óta nem mozdulok. Kölcsönmacskám elaludt. Nem ébreszthetem fel. Órámra nézek: fél tíz. Telefonomat a kezembe veszem, matatok rajta. Fülemhez emelem, és halkan válaszolok az álmos, kissé csodálkozó hang gazdájának:
– Nincs baj. Csak… tudod, a kölcsönmacska. Nagyon sajnálom. Egyszerűen nem találom. Igen, minden elkallódik nálam, igazad van. Ne haragudj, nem fogom tudni visszaadni hét végén. Sőt, attól tartok, később sem. Igazán…
Kölcsönmacskám ekkor elnyávogja magát. Röviden, nem túl hangosan, de egyértelműen miákol. Mondhatni, jól artikuláltan. Rövid csend, aztán a vonal túlsó végén:
– Ha eltűnt, hát eltűnt. Mit tehetnénk? Pedig ott akartam hagyni neked, hogy ne légy olyan egyedül… Tudom, túl büszke lettél volna, hogy elfogadd. A cicát persze sajnálom… De te ne bánkódj ezen! Jó éjt!
Sokáig ültem még ott. Aztán Kölcsönmacskát óvatosan a szőnyegre tettem, és félálomban botorkáltam el az ágyig. Mielőtt elaludtam volna, egy üzenet érkezett: „Nyers húst ne adj neki, beteg lehet tőle. Vigyázzatok egymásra!”
A szabály az szabály!
Virág Zsófia
2022 őszén egy régi, poros falusi padlás takarítása során egy kemény borítású album bukkant fel, azonban nem családi fényképeket tartalmazott, hanem… … olvashatatlan, kaparásszerű jeleket. A ház idős tulajdonosai már-már tűzre dobták a számukra értelmezhetetlen albumot, azonban épp akkor látogatott el hozzájuk a fővárosból unokájuk, dr. Gráf Olga írásszakértő, s amíg a jeleket nézegette, a felfedező izgalma ébredt fel benne. Nem kellett hosszan könyörögnie, az album a kerti máglya lángjai helyett a tudományos vizsgálatok kereszttüzében találta magát.
Grafológusok és antropológusok közös vizsgálatai nyomán, majd az etológusok bevonását követően derült ki, hogy az album ugyan emberi kéz műve, de a benne található (és igen rendszertelennek tűnő) kaparásszerű jelek valójában macskakaparások, melyek egyáltalán nem értelmetlenek.
A dekódolást követően döbbent rá a tudományos világ, hogy a macskák életének rejtett törvényeire derült fény. Elsőként Önök olvashatnak részleteket e titkos gyűjteményből:
„Kedves Macskatársaink!
Elemi érdekünk, hogy a lehető legtöbbet profitáljunk a Kétlábúakkal folytatott több évezredes együttműködésünkből. Örvendetes tény, hogy világuk visszatérni látszik az Egyiptom nevű tartományuk szokásrendszeréhez, így tehát visszakerülhetünk arra az isteni rangra, melynek mi mindvégig tudatában voltunk, ám a Kétlábúak sajnos sokszor elfelejtették, és étrendünk jellegzetességei miatt – isteni fényünket megkoptatva – csupán egérgyűjtő szerszámnak tekintettek minket. Ennek azonban immár vége! Kérünk minden Macskát, kövesse a szabályzat pontjait, hogy boldog életünk kiteljesedhessék!
[…]
Táplálkozás
Az evés és az ivás több, mint táplálkozás. Az evés és az ivás legyen szórakoztató!
(1) Soha ne egyél a saját tálkádból, ha a Kétlábúak asztalán még látható bármi, ami ehető!
(2) Itatótáladat abban az esetben használd, ha sehol nem találsz poharat, amelybe beleihatsz!
(3) Ha a házadban élő Kétlábúak vendéget fogadnak, használd színészi készségeidet! Nyávogj, mintha hetek óta kínozna az éhség! Abban az esetben is, ha a látogatás előtt kaptál vacsorát!
(4) Amint eledel érkezik a tálkádba, hirtelen veszítsd el érdeklődésedet! Ügyet se vess rá!
Vendégek
(5) A fentebb már említett vendégek külön bánásmódot igényelnek minden Macskától. Ne feledd: szórakoztatásuk minden Macska erkölcsi kötelessége!
(6) Soha ne bújj el, amikor megérkeznek, ez barátságtalan viselkedés, a hálátlanság kifejezése a Macskákat történelmi idők óta szolgáló Kétlábúak felé.
(7) Sétálj végig az asztal közepén (lehetőleg hullámvonalban a terítékek között), fejlett egyensúlyérzékedet hangsúlyozva. Lepődj meg és légy sértett, amikor ezért leszidnak. Sugározd magadból a következő üzenetet: „De hiszen amikor magunk vagyunk, akkor ezt szabad!”
(8) A bizalom és a barátság legfőbb kifejezése a Macskák részéről, ha egy Kétlábú ölébe bújnak és dorombolnak. Akadályoztatás (vagy álló Kétlábú esetén) a lábszárhoz dörgölődzés is kifejezheti ugyanezt. Kérlek, légy nagyon figyelmes! Ebbéli tevékenységeiddel a szőrzeted színétől legtávolabb eső árnyalatot viselő vendéget tüntesd ki!
(9) A vendégeket mindig kísérd ki a vízöblítéses alomcsészéhez! A Kétlábúak roppantul gyámoltalan lények, ezért múlhatatlanul szükséges őket figyelni, amikor bonyolult tevékenységeket végeznek.
Nagymosás
(10) A ruháskosárba ülni körültekintést igénylő feladat. Merőben eltérő komfortfokozatot jelent a szennyes és a tiszta ruházat. Részesítsd előnyben a tiszta ruhákat, különösen akkor, ha a szárítógépből frissen, melegen érkeztek a kosárba! Ez nagyon fontos szempont. Törülközők esetében különösen!
(11) Légy segítőkész a ruhák hajtogatásában! Ha a Kétlábúak hajtogatási metódusával nem értesz egyet, ezt fejezd ki az adott ruhadarab körbevonszolásával.
(12) Segíts a gyámoltalan Kétlábúaknak az ágyazásban is! A frissen mosott lepedőt és ágyneműt fogaid és körmeid használatával a legegyszerűbb alkalmazkodásra bírni. Ajánld fel tesztelői szolgálataidat is a bevetett ágyon! Nincs kellemetlenebb, mint egy gyűrött lepedő, egy egyenetlen derékalj, egy összetömörödött párna! Óvd meg ettől lakótársaidat!
Általános együttélési szabályok
(13) A legfontosabb szabály: mindig ahhoz a Kétlábúhoz kell odamenni, aki elfoglalt. Napjaink elterjedt problémája a kiégés. Légy proaktív, előzd meg a bajt, még mielőtt kialakulna!
(14) Sok Kétlábú él meg magányosságot, elhanyagoltságot. Épp ezért soha ne mulaszd el megajándékozni a veled élőket a Macskák és a Kétlábúak együttműködésének alapszimbólumával: az egérrel. Mivel az egér gyors élőlény, az ajándékozási ceremónia előtt fogyaszd el a fejét! Sikered garantált!
(15) Korunk népbetegsége a Kétlábúak közt a rövidlátás is. Ha lakótársad olvas, akadályozd meg, hogy megerőltesse látószerveit! Ülj rá a könyvre/újságra! Ha ez nem lehetséges, ülj a könyv és a lakótársad arca közé!
(16) Ha a veled élő Kétlábú a korszerűtlen kézírásos kommunikációt választja, tudasd vele a környezettudatosság fontosságát! Ülj rá a levélpapírra! Ha a teljesen korszerűtlen töltőtollas módszerrel ír, ne mulassz el meghempergőzni a nedves részeken!
(17) Ha az íróasztalon tartózkodsz, nagyon fontos, hogy segíts elhárítani a koncentrációt gátló túlzsúfoltságot. Sorban kezdd el lelökdösni a tollakat és ceruzákat az asztal széléről. Nagyon fontos: egyenként lökj le mindent! Gazdálkodj erőddel okosan!
(18) Egy igényes Macska halad a korral. Nem zárkózik el a számítógép és a billentyűzet használatától. Várd meg, míg lakótársad telefonhívást kap, s ekkor játssz „billentyűsétát”! Ily módon a posztmodern költészetben is nyomot hagyhatsz magad után!
[…]
Záró rendelkezések
Az eredményes Macska mindig kipihent. Épp ezért fontos, hogy egész nap aludj, hogy éjjel háromkor legyen erőd a Kétlábúak ágyában megmászni a domborzati elemeket, illetve pofonokat osztogatni az illetlenül hangos horkolásért. Ragaszkodásodat kifejezheted fülük megrágcsálásával, illetve arcuk körbenyalogatásával is! Egy a lényeg: légy jelen! Légy egyéniség! Légyvadászatra fel!”
Barátja lettem (részlet)
Emesz Margit
A hajnali vonat három óra után elzakatolt a közeli töltésen. Ránk köszönt, és együtt üdvözöltük. Mi mindig ott vagyunk a találkozásokban. Felhúztam a redőnyt. Ő az ablakpárkányra ült. Odakönyököltem mellé. Üres az utca. Hallgatjuk a sötétséget. Miénk a mindenség. Aztán újra fények a töltésen. Elindult a következő korai járat.
– Menjünk mi is? – kérdeztem. Elindultunk az ajtó felé. Ő szorosan mellettem. Megálltunk. Elfordítottam a kulcsot, de sehogy sem sikerül az ajtónyitás… Dühödten rám nézett. Nem történik semmi várható. A lábam körül ólálkodik. Fölnézett. Elszégyelltem magam, hogy lóvá tettem. Otthagyott, és céltudatosan útra indult. A spájz ajtaja előtt állt.
***
Macskabárka
Katymári Vanda
Macskaléptekkel jött meg az éj.
Kacska C betű a Holdkaréj.
És mennyi csillag! Tán el se fér.
Mint millió kis ezüst egér.
Mosdik a tegnap, éjfélre jár.
Az álom kék, mély vizébe már
fáradt hajónk vasmacskát ereszt.
Ringat a csend egy szelíd neszt, s a
paplanon a mancs mohón dagaszt.
A szív is álmodik: új tavaszt.
Dorombol a hála – volt egyszer
egy folton-folt, menhelyi árva…
Ki útszélről jött, elhagyottan,
szemében a múlt árnya ott van
még sokáig. Fényt ad, ki szeret.
Az otthon: bárka. Noé vezet.
Kell a világba ez vadóc,
kilenc életű, huncut bohóc!
Dobozba, ölbe bújós gyerek.
Játékra nevelő, bölcs tanár.
Az élet csak játékszer talán
az égi Gazda nagy asztalán.
Az emberek jaj, túl komolyak!
A Nap csak egy sárga gombolyag.
S a macskaköves, ódon utcák
reggeli háztetői felett
egy cirmos felhőre ránevet
a szél, és hajunkkal cicázik.
Közel az ég, leér idáig.
A macskákkal angyalok vannak,
rajtuk sok kis karcolás a jel.
Miákol a szív a tavasznak,
s a tejfehér arcú Hold felel.
A jövevény (részlet)
Magyar Emília
A tiszafa földig csüngő ágai alatt ült a mulcson. A föld már hideg volt, de a fakéreg még őrzött valamit az elmúlt forró nyár melegéből. Lábait maga alá húzta, úgy figyelte az ajtó előtti betonon heverésző két macskát. Az egyik fiatal kandúr volt, fehér szőrű, csak a farka volt fekete, meg a feje búbján díszelgett egy sötét folt. A másik, az idős lánymacska ugyanolyan fekete-fehér foltos volt, mint ő.
Lustán, elnyúlva heverésztek a langyos őszi napsütésben. A körülöttük dongó őszi legyekre rá sem hederítettek. Becsukott szemmel, mozdulatlanul feküdtek, csak néha járt a farkuk fel-alá. Ilyenkor hegyes fülüket az égnek meresztették, de nem vették a fáradságot arra, hogy megmozduljanak.
„De jó lenne közéjük tartozni! – gondolta. – Elegem van a folytonos kószálásból, és már egeret sem nagyon találok. Ideje lenne végre letelepednem. A fiatallal könnyen elbánok, ha nekem akarna jönni. A macska-lány meg egész szemrevaló. Szívesen udvarolnék neki.”
***
