Hamar Péter
A legenda eredendően egyházi műfaj. Olyan történeteket neveztek így, amelyek szentek életéről, csodás jelenségekről szóltak. Az elnevezés megmaradt a huszadik századra is, de egészen más tartalmak rendelődtek hozzá. A felgyorsult információáramlás, a sajtó és a rádió szerepének növekedése következtében olyan témákra kezdték alkalmazni, amelyek híres emberek életének részleteit idézték, ha valami tisztázatlan, homályos vagy rejtélyes tény lappangott a mélyükön. A modern legendák úgy születtek, hogy az érdeklődők magyarázatot kerestek az ilyesfajta élethelyzetekre, de a rendelkezésre álló tények kevésnek bizonyultak ehhez, és az így keletkezett információs hézagba betolakodott a fantázia és a konfabuláció lépett előtérbe. Akadtak egyébként olyan esetek is, amelyekben a tények elferdítésére egy utólag jól meghatározható céllal került sor.
Móricz Zsigmond életútjával kapcsolatosan is számos legenda és tévhit született. Érdemes ezek nyomába szegődnünk, bár kevésbé az intimitásokat keresve, inkább azért, mert a csalóka értelmezések mögött, az igazságra rábukkanva, árnyaltabbá tehetjük, illetve más fénytörésbe helyezhetjük az író műveit, szemléletmódját is.
Higgyünk-e az anyakönyvnek?
Az első talányos kérdés az író születési dátumával kapcsolatosan adódik. Ha fellapozzuk a tankönyveket, vagy akár az Új Magyar Irodalmi Lexikont, azokban azt találjuk, hogy Móricz 1879. július 2-án látta meg a napvilágot Csécsén, egy apócska tiszaháti faluban. Igen ám, de ha felütjük az Életem regényét, amelyben az író a gyermekéveiről szól, abban a következőt olvashatjuk a keresztelőjéről: „Vasárnap reggel volt. Éppen egy héttel Péter-Pál után. A magyar aratási ünnep. Akkor születtem ugyanis, s rá egy héttel meg lehetett tartani a keresztelőt.” Márpedig Péter-Pált június 29-én ünnepeljük.
Akkor melyik dátum az igazi? Miért mond ellent az irodalomtörténet a közvetlenül érdekeltnek? A hivatalos álláspont a csécsei református eklézsia anyakönyvi bejegyzésére hivatkozik, Móricz Zsigmond pedig az édesanyjától kapott információra. Kétségtelen, tévedhetett a lelkész is, tévedhetett Pallagi Erzsébet is. Melyiküknek higgyünk? Perdöntő bizonyítékra ugyanis aligha számíthatunk.
Az indirekt bizonyítékok azonban sorra a július másodika mellett szólnak. A pap − akiről Czine Mihály az íróról szóló monográfiájában azt írja, „józan életű” ember volt − napra készen vezette a matrikulát, viszont Móricz Bálintné csak az emlékezetére támaszkodhatott. Ha készített is feljegyzést (bár ilyen nem került elő a hagyatékból), csak később tehette meg. Zsigmond volt az első gyermeke, nehéz szülés volt, az anyatej is nehezen fakadt meg, ahogy ezt a testvére Móricz kérésére megírta egy levélben, azaz a fiatalasszonynak aligha az volt a főgondja, hogy hányadika van. A tizenkilencedik század vége felé egy eldugott faluban többnyire csak az emlékezet őrizte a fontosnak ítélt események dátumát, kalendárium pedig legfeljebb a parókiára vagy a községházára jutott el.
Ám Móricz aligha az édesanyja iránti szeretet okán ragaszkodott a június 29-éhez. Ő, az írásaival igazolható módon, kedvelte a szimbólumokat, és tudjuk, hogy a paraszti világban a Péter-Pál napja az aratás kezdetét jelentette, a búza pedig a kenyérnek, az életnek a jelképe volt. „Több nekünk szimbolikus jelentőségében a búza a történelemnél, több a vallásnál, több a testvériségnél: csak a gyilkosság ősibb nála” – írja Móricz a Add meg a mi mindennapi kenyerünket című riportjában. Egy ilyen napon születni, hihette az író, küldetést jelent. Ezért ragaszkodhatott hozzá.
A szülőház legendája
Még az ezredforduló után is néhány évig az iskolai irodalom-tankönyvekben látható volt egy csécsei zsúpfedeles parasztháznak a fényképe ezzel az aláírással: Móricz Zsigmond szülőháza. Erre az épületre 1952 szeptemberében helyeztek emléktáblát, amelyet országos ünnepség keretében avattak, és az emlékbeszédet egy Nagy Sándor nevezetű, mára teljesen elfeledett, de akkor már Kossuth- és Sztálin-díjas író mondta. Szónoklatából egyetlen mondatot érdemes idéznünk, mert ez pontosan tükrözi azt a korszellemet, amely akkoriban érvényesült: „Elmondhatjuk, hogy Móricz Zsigmond szabadságát is a dicső Szovjet Hadsereg vére váltotta meg − az író és népe csak a felszabadulás után találkozott igazán.” Ne feledjük, ekkortájt teljesedett ki Magyarországon a Rákosi Mátyás vezette kommunista párt diktatúrája!
Az épületet az első Móricz-monográfia szerzője, Nagy Péter így mutatta be 1953-ban megjelent művében: „Egyszerű, nagyon is egyszerű paraszti hajlék, amelynek nyílt tűzhelye, tenyérnyi ablaka, s a látogató fejét fenyegető mestergerendája az évszázados paraszti nyomorról, éhezésről és fázásról, jobbágyi kiszolgáltatottságról mesél – de most már örökké mesél minden látogatónak arról is, hogy itt született az elnyomott és az elnyomatása ellen küzdelemre készülő magyar nép egyik legnagyobb írója: Móricz Zsigmond.”
E rövid részletből is jól érzékelhetjük, hogy az irodalomtörténész két dolgot hangsúlyoz: a paraszti származást és a nyomort, amely a családot jellemezte. Ám mindkét állítás hamis, nyugodtan a legendák körébe utalhatók! De leginkább az nem felelt meg a valóságnak, hogy ez lett volna Móricz szülőháza! Tiszacsécsén az ott élők tudták az igazságot, de a félelem nem engedte szólni őket. A legenda pedig terjedni kezdett, s hogy széles körben ismertté váljon, arról a hatalom gondoskodott. Bő fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a valódi tényekkel nézhessünk szembe.
Tartsunk sorrendet a vizsgálatban, bár nehéz művelet lesz, mert ebben a történetben több legenda is egymásba fonódik! Miért is lett 1952-ben olyan fontos Móricz Zsigmond a hatalom számára? A szocializmus építésének nevezték azt a folyamatot, ami akkoriban zajlott, és ebben a párt a vezető szerepet a munkásosztálynak szánta, amely hatalmát a parasztsággal karöltve gyakorolja. S mivel a szocializmus ugyanúgy működött, mint egy vallás, azaz volt ideológiája, dogmatikája, szertartásrendje, megvoltak a maga „szentjei”, ezért az irodalomból is ki kellett válogatni azokat, akiket szentté lehet avatni. Így esett a választás a munkásság köréből József Attilára, a parasztság köréből Móricz Zsigmondra, az emléktábla-avató pedig a szertartásrend részévé vált.
Ám kiderült a századvégi kutatások nyomán, hogy eredetileg az akkor még álló, majd csak 1970-ben lebontott valódi szülőház falára akarták a márványtáblát elhelyezni, ennek előkészületei meg is történtek, de egy pártdelegáció végül úgy döntött, egy parasztíró nem születhetett zsindelyes házban, nem beszélve arról, hogy kulákcsalád lakik benne, ezért kerestek egy zsúpfedeles házat a faluban, és ezt „kinevezték” szülőháznak. Ez a táblával megjelölt épület pontosan szemben állt azzal a házzal, amely korábban Móricz Bálinté, az édesapáé volt, aki ezt iskola céljára eladta a községnek még Zsigmond fia születése előtt, ám a későbbi magyarázókat, köztük az író öccsét, Miklóst is megtévesztette ez a közelség, és lelkesen bizonygatta 1966-ban megjelent könyvében (Móricz Zsigmond érkezése) az álszülőház valódiságát.
Az említett századvégi kutatások (amelyeket e sorok írója folytatott, mert a helyben szerzett ismeretei és az Életem regényében leírtak sorra ellentmondtak a hivatalos álláspontnak) bizonyossá tették, hogy a táblával megjelölt ház nem lehet a szülőház. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Földhivatal irattárában megőrzött telekkönyv egyértelműen igazolja, hogy arra a házhelyre, ahol az álszülőház található, lakóház először 1900-ban épült. A fehérgyarmati földhivatalban pedig őriznek egy kataszteri térképet, amelyet az 1890-es évek elején készítettek, s az ominózus helyre ott sincs lakóépület feltüntetve. Márpedig a Móricz család 1885 tavaszán végleg elhagyta Csécsét.
Végső érvként pedig 2005-ben előkerült Móricznak egy magángyűjtő által őrzött jegyzetfüzete. Ebben található egy, az író által rajzolt térkép (amelyről Móricz Virág, az író lánya említést tesz az Apám regénye című munkájában), ahová az író minden olyan épületet bejelölt és megnevezett, amely ottani életével kapcsolatosan fontosnak számított. Ez az ábra minden további vitának elejét veszi.
De valójában paraszti származású volt-e Móricz Zsigmond?
A kérdésre Erdei Ferenc, a Parasztpárt egyik alapítója már 1945-ben válaszolt. A Móricz Zsigmond pályája című tanulmányában ezt írja: „Hamis nézet, hogy Móricz Zsigmond parasztivadék. […] Aki érzi a paraszti lét titkait, az rögtön azt szimatolja, hogy a móriczi parasztvilág alkotója nem lehet paraszt. Nem azért mert Móricz Zsigmond parasztjai hamisak, hanem azért, mert nagyon lezártak, olyanok, amilyennek kívülről látszanak a parasztok.” Álláspontjának hitelességét aligha vonhatjuk kétségbe, hiszen apja, anyja makói paraszt volt, tehát az erre a társadalmi osztályra vonatkozó ismereteit nem tanulmányokból vagy regényekből, hanem a megélt életből szerezte. Nem hittek neki, vagy inkább negligálták véleményét, pedig a tények az ő igazsága mellett szóltak. De a szocialistának nevezett hatalomnak Móricz paraszti szerepben volt fontos, ezért megteremtették a parasztíró legendáját.
A tények egyébként magukért beszélnek! Móricz felmenői anyai ágon több generációra menően református papok, édesanyját Csécsén az özvegy papné lányaként emlegették. Móricz Bálint hatholdas kisgazdaként indult, nősülése aligha nevezhető szerelmi házasságnak, inkább bizonyult ez is vállalkozásnak. Egyúttal természetesen emelkedést a falu hierarchiájában, és rövidesen a szó szoros értelmében is vállalkozóvá vált. Mire Zsigmond megszületett, ő már úgynevezett nadrágos ember volt; kapát, kaszát nem vett a kezébe, hanem dolgoztatott a maga és az anyósa földjein, és a birtokot a tüzesgép, azaz a cséplőgépe felrobbantásáig 45 holdra gyarapította. Vásárolt vízimalmot, kereskedett házzal, földdel, állatokkal, gyümölcsöt szállított tutajjal Szegedre, és Prügyre költözésük után ácsmunkával tartotta el egyre népesebb családját. Ilyen háttérrel őt parasztnak nevezni már nem legendagyártás, hanem szándékos félrevezetés.
Nyomorgott-e valaha is a Móricz család?
A kérdést indokolt feltennünk, hiszen a Nagy Péter monográfiájából idézett részlet, amely az évszázados paraszti nyomort említi, egyúttal azt is sugallja, hogy a Móricz családnak is ebben volt része. Ha lúd, legyen kövér, tartja a mondás, azaz ha paraszt, legyen hát szegény is. De a Móricz család sohasem nyomorgott. Még akkor sem nyomorgott, amikor a csécsei jólétet fel kellett adniuk a tüzesgép ügye miatt.
Ám könnyű volt az ellenkezőjét sejtetni A hét krajcár vagy a Judith és Eszter olyan tálalásával vagy a Légy jó mindhalálig-ra való utalásokkal, mintha az azokban leírtak az önéletrajz részei lennének. Holott két novelláról és egy regényről van szó, amelyek kétségkívül táplálkoznak önéletrajzi elemekből, főhősük modellje pedig részben a gyerek Móricz, de ezek az írások nem életrajzi dokumentumok, hanem a fikció uralkodik bennük.
Vitán felül áll, hogy Prügyön megromlott a család anyagi helyzete, de ez nem jelentette azt, hogy nyomorogtak volna. Gondoljunk bele! Nem egészen három évi ott-tartózkodás után Móricz Bálint házat vett Prügyön. Vajon miből? Hát biztosan nem a hetedik krajcárból! Jelentős anyagi veszteséget jelentett számukra a tüzesgép felrobbantása miatt biztosítási csalás címén kirótt fizetési kötelezettség, de a következményeket a szocialista irodalomtörténet-írás eltúlozta. Kiss Tamás az Így élt Móricz Zsigmond című, diákoknak szóló könyvében ezt írta: „Ez a robbanás elvitte minden vagyonukat, házakat, földeket, még a bútorokat is el kellett árverezni.” Pedig Móricz megírta az Életem regényében, hogy „[á]rverés nem lett a dologból…” Az igaz, hogy szinte mindenük ráment az esetre, de nem egyszerre kellett fizetni. A telekkönyvek tanúsága szerint csak a szülőházat adták el a költözés évében, földeladásra csak 1886-ban került sor, majd Móricz Bálint 1888-ban ad el további két birtokrészt, és az utolsó földdarab eladása 1893-ban történt.
A Csibe-legenda
Móricz életútja alapvetően a családtagok (testvérei: Miklós és Ida; gyerekei: Virág és Lili) könyvei nyomán tárultak fel az érdeklődők előtt, és az irodalomtörténészek az ő munkáikat tekintették hiteles forrásnak. Közülük főként Virág könyvei váltak általános hivatkozási alappá. Az azonban felelősséggel kijelenthető ma már, hogy az író legidősebb lánya apja életének bemutatása során nem mindig tartotta be a tudományosság követelményeit. 1979-ig ő őrizte a hagyatékot, köztük apja naplóját, tehát a legapróbb tényekig informálódhatott magánélete részletei felől is, de annak érdekében, hogy róla a valóságosnál kedvezőbb képet rajzolhasson, gyakorta alkalmazta az elhallgatás módszerét, s nem rettent vissza attól sem, hogy néha meghamisítsa apja dokumentumait.
Abban, hogy Móricz Zsigmond és Litkei Erzsébet kapcsolata vázlatosan és erősen idealizált formában került nyilvánosságra, és ezért legenda kerekedett körülötte, Móricz Virágot terheli a felelősség. Erről a viszonyról sokáig csak annyit lehetett tudni, hogy az író 1936 szeptemberében, egy éjszaka hazafelé tartott, és a Ferenc József-hídon összetalálkozott az öngyilkosságra készülő lánnyal. Eltérítette szándékától, aztán a következő napokban elbeszéltette vele sorsát, s ebből megszülettek a Csibe-novellák, valamint egy színdarab is, majd magához vette, hivatalosan is lányává fogadta, végül megírta az Árvácskát, amelynek modellje Litkei Erzsébet volt. Az Apám regényéből − ahol Virág a család anyagi gondjait ismerteti − egy félmondat erejéig kiderül, odakerült Leányfalura Csibe gyermeke is: „Volt ott a Csibe is, Csibe kisfia is. Akármilyen szigorúan nevelte is őket, csak kerültek valamibe.”
Ezen a ponton személyes jellegű kitérőt kell tennem! 1992-ben a sors összehozott Csibe fiával, dr. Móricz Imrével (akit Móricz röviddel a halála előtt szintén adoptált), s a vele folytatott beszélgetés, majd a tőle kapott felhatalmazás alapján megírtam egy könyvben az édesanyja történetét Móricz Zsigmond utolsó szerelme címmel. Nehéz lenne itt ennek a szövevényes történetnek a részleteit ilyen rövid terjedelemben ismertetni, ezért csak vázlatosan szólok évekig tartó levéltári nyomozásom, tudományos igényű kutatásom legfontosabb eredményeiről.
A találkozás a hídon és a másnapi cukrászdai beszélgetés között történt egy s más, amelyről Móricznak a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött naplójában részletes leírás található, nemcsak a történtekről, hanem az íróban lejátszódó lelki folyamatokról. Íme, egy rövid részlet:
„Nem vezetett félre, nem tagadta, hogy sohasem szokott elmenni, de ahogy a szállodát nem találta, az oly megindító volt: az eltévedt gyerek az élet vásárjában.[…]
Mikor lerakta szomorú kis ruháját s még kétségbeejtőbb »fehérneműjét«, s ott állt egy szál ingben, mint valami deszkaháncsban, azt mondta:
−Az inget is?
−Mindent fiam, mindent tegyen le, az inget, a hazugságot, csak a tiszta kis lelkét adja ide.
Azonnal és serényen levetkezett s elém állott, mint aki orvosi vizsgálatra adja át a testét.
Ezek után lelkileg kötelességemnek éreztem, hogy a magamévá tegyem. De sok zavar volt bennem. Én egy züllött és kétségbeesett lelkiállapotban jöttem ide, s a kéjt akartam kipróbálni, a fiatal test hatását, hogy alvó idegeimre hat-e? Másfelől rettegtetett a betegség fertőzése. De egyúttal egy furcsa öngyilkos elszántság volt bennem, hogy nekem magamat kell áldoznom: bűnözni kell. Bűnbe kell esnem, csak azzal vethetek véget ennek a rettenetes csüggedtségnek, amiben vagyok. Jöjjön hát a halál. Talán akkor eljön a feltámadás. Így vállalva minden felelősséget, még azt sem kérdeztem meg, hogy nem beteg-e, s azt sem, hogy akarja-e? Nem inkább enne valamit, vagy aludnék, hiszen semmi nyoma nem volt benne a kéj vágyának, elfogadtam, s örömmel hajtottam végre a hőstettet.”
Ami ezután következett az 56 éves író és a 20 éves lány között, azt valami rendkívüli, szokatlan, különös szerelemnek nevezhetjük. Hogy szerelem volt, annak számos bizonyítékát sorolhatnánk. Csibe Apukának szólította Móriczot, s fogadta el őt egyszerre apának és szeretőnek. Simonyi Mária számára a titkolózás ellenére már decemberben világossá vált a kapcsolat lényege, és szakított férjével, aki végleg kiköltözött Leányfalura.
Azt gondolnánk, hogy a dolgok természetes rendje szerint ez a kapcsolat csak addig tarthat, amíg a testiség vonzása érvényesül, és a lány modellként tud szolgálni az író számára. Zavaró lehetett a köztük lévő korkülönbség, továbbá az, hogy Csibe mégiscsak a legősibb mesterséget űzte korábban, műveletlen is volt, s hiába írta egy levelében, hogy „[h]iszen tetszik azt nagyon jól tudni, hogy én nem szoktam hazudni, mert az nekem nem szokásom”, többször is lelepleződött. Kálmán Kata fotóművész, aki Móricz baráti köréhez tartozott, ezt írta a naplójában: „Úgy hazudott, hogy az már nem is hazugság volt, hanem költészet maga – mondta Zsiga bátyánk.”
Ám ebből a kapcsolatból a közvetlen környezeten kívülre csak az apa-nevelt lány viszony látszott. S a kötelék nemhogy lazult volna, inkább erősödött. Olyannyira, hogy Németh László, aki 1943-ban, egy évvel Móricz halála után könyvet jelentetett meg róla, ezt írta: „Valamennyi élő közül Csibét szerette a legjobban.” Nem valamelyik lányát, nem valamelyik unokáját! Ismét a dolgok logikus rendjére hivatkozva: e mögött valami lényeges oknak kellett szerepet játszania.
Az az igazság, hogy Móricznak akadt néhány liezonja korábban is, ahogy erről a naplójában olvasni lehet. S egyszer rájött (erről is a napló tanúskodik!), hogy Csibével futó kalandként találkozott már talán két évvel korábban, s az a fiú, Imike, akit a lányanya lelencbe adott, és most Zagyvarékason nevelkedik egy parasztcsaládnál, az ő fia. Az övé, aki annyira vágyott fiúgyermekre, de házasságaiból a sors nem adta ezt meg neki (illetve akiket adott, gyorsan visszavette), és most ott állt előtte a fiú, hús-vér valóságában. S ő ezt a fiút, ahogy az anyját is, hivatalosan örökbe fogadta, nevére vette. Dőreség lenne azt hinni, hogy az ismert körülmények közepette idegen ember gyermekét magáévá fogadta volna.
Könyvemben felsorakoztattam azokat az indirekt bizonyítékokat, amelyek alapján Móricz természetes apasága bizonyítható. Az ultima rációt persze egy DNS-vizsgálat szolgáltathatná, de erre nem került sor soha. Ám aki találkozott dr. Móricz Imrével, akinek testalkata, fejformája, arcvonásai kísértetiesen idézik Móricz Zsigmondot, az aligha kételkedik. Ilyen hasonlóság véletlenül nem jöhet létre.
A legendák velünk élnek, és nehezen oszlathatók. A Móriczot körülvevő legendák, amelyek közül itt néhányról nem is esett szó, egy jó tollú regényíró számára kitűnő lehetőséget adnának az író igazi regényének megírására. A legendák az életmű nagyszerűségét nem befolyásolják. Annak értékét Szilágyi Zsófia 2015-ben megjelent monográfiája (Móricz Zsigmond) pontosan tárja fel.
