Mándics Mihály visszaemlékezése 92. születésnapja táján
Dr. Mándics Mihály helytörténész, bunyevác néprajzkutató élete számokban is szédületes: szeptember 4-én töltötte be a 92. évét, huszonkét könyve és több száz tanulmánya jelent meg öt nyelven – magyarul, szerbül, horvátul, németül és bunyevácul. A csávolyi bunyevác múzeum megálmodója, egész életét – rövid budapesti kitérővel, amikor képviselő volt – Csávolyon élte: néptanítóként, iskolaigazgatóként. Gyerekkoráról, családjáról mesél nagy átéléssel, színesen, mint egy igazi mesemondó. Abba a kiváltságos életkorba érkezett, amelyben finom párlattá desztillálódott élete minden eseménye. Szellemi képességeinek birtokában lelkesedéssel és hálával tekint vissza. Szerencsés embernek tartja magát, akit hite segített élete során.
Balázs Ildikó interjúja
– A biológiai törvények szerint az ember nem határozhatja meg, hova születik. 1928. szeptember 4-én én már nagyon kíváncsi voltam a világra, pedig édesanyámék szerették volna, ha maradok még. Első gyermek voltam, házasságuk első évében születtem, amikor nagyon szegények voltak, így ráértem volna. A húgom tíz évvel később született. Édesanyám őszintén elmondta ezt felnőttkoromban. Azt is, hogy burokban születtem. Ez végigkísért az életen. Jelenleg én vagyok Csávoly legidősebb férfi állampolgára. El sem tudnám képzelni, hogy saját akaratomból elhagyjam a falut vagy az országot. Szerencsésnek tartom magam, hogy az életemben végig azt csináltam, amit szerettem.
Szüleimet most is imáimba foglalom, köszönöm, hogy a nehéz paraszti sor alól felmentettek, taníttattak, ez az ő intelligenciájuknak köszönhető. Apám először azt mondta: – Fiam, szereted a kóbászt meg a tepertyűt, majd hentes leszöl! – Majd egyik vasárnap délben: – Fiam, nem leszöl te hentes, tanító leszöl. – Mondja, édesapám. hogy lesz a hentesből tanító? – Hát úgy, hogy a tanító szérűjét szántottam fel, s azt mondta: Nem, Marci bácsi, ebből a gyerekből tanítót kell faragni, mert ez ugyan okos gyerek, csak nagyon lusta, de azon lehet segíteni. – Mondja apám, hogy lehet segíteni a lusta gyereken? – Úgy, hogy szorgalmas, nem lusta. Azt mondta a tanító: a maga szomszédjában van egy adóügyi ellenőr albérletben, az majd kikérdezi a gyermeket, megtanítja tanulni. – Így dőlt el a pályaválasztásom.
Édesapám, de már az öregapám a községi intelligencia között forgolódott, a plébános szorgalmasan látogatott, mint vallásos családot, könyveket, újságokat hozott, olvasottak voltak egy kicsikét. Egy szobában voltunk, mi, a parasztcsalád, egyik szoba oldalán apám anyámmal egy ágyban, a másik ágyban én, a harmadik ágyban a nagynéni a húgommal. A negyedik sarok a banyakemence volt, fűtötte a szobát. A szülők horkoltak, mi még virrasztottunk, tanultunk. Elfelejtettem megkérdezni édesapámtól, hogy mit fizetett annak az adóügyi ellenőrnek.
Bejáró buszos gyerek voltam a bajai polgári iskolába, a spórolt pénzemből mindig adtam Szent Antalnak, hogy csak ma ne kérdezzenek, csak ma ne feleljenek, mert nem készültem fel, nem tudtam a leckét. Utána ez megváltozott: azért adtam Szent Antalnak, hogy kérdezzenek, miért nem akarnak kérdezni! Jó és jeles rendű diák lettem.
A polgári után felvettek a tanítóképzőbe. Három helyre jelentkeztem, három helyre saját kezűleg írtam meg a jelentkezési kérvényt, őrzöm mind a hármat most is. Megmutatom, mit hagyok az utókorra. Több ezer oldal spirálozott füzetet! (Egy kis szekrényben rendben sorakoznak még kiadatlan munkái – B. I.)
A jelentkezést Újvidékre, Bajára és Kalocsára adtam be. Kalocsáról jött válasz: vitéz Váraljay József körzeti iskolai felügyelő javaslatára felvettek a kalocsai római katolikus képzőbe. Ez volt az a tanító bácsi, aki édesapámnak tanácsolta, hogy taníttasson. Eredetileg Weissnek hívták, német származású volt. Igazi néptanító volt, méhészettől kezdve a takarékszövetkezetig mindennel foglalkozott, ami a parasztembereket érdekelte. Amikor 24 évig a csávolyi iskola igazgatója voltam, egy táblát helyeztettem el az emlékére. Ha hazajött volna a szovjet frontról, még taníthattunk volna egy tantestületben.
Magyarul óvodás- és iskoláskorban tanultam meg. Az anyatejjel szívtam magamba a bunyevác nyelvet. Nem felejtettem el, ugyanúgy beszélem ma is, mint gyerekkoromban. Majka, dida, teta, deda – anya, apa, nagyapa, nagyanya. Akkoriban még zádrugában, családi nagyközösségben éltek a csávolyi bunyevácok, öt generáció egy házban, mindenkinek egy szoba. A mienk volt a legkisebb. Mikor a lányaim felnőttek, még megvolt a ház, ahol születtem. Ne gondolja senki, hogy nekem nem volt gyerekszobám! Igaz, hogy a tehén feje nem fért volna be a kis ablakon, és vigyáztak a szülők nagyon, hogy szimpla ablak legyen, mert azt belülről el lehetett homokkal zárni, nehogy bejöjjön a levegő, a pára meg ne folyjék rám, mert ott volt az én kiságyam, a homok a párát megállította. A Kígyós bal partján épült a ház, magasabb volt a járda.
– Magyar lányt vett el, ebből milyen bonyodalmak származhattak?
– Nincs semmi bajom Izuskával – mondta édesanyám -, de megjön az a világ, hogy visszatelepítik őket Felvidékre. Ugyanis a feleségem kisiskolás korában került ide a nagyszüleivel és édesanyjával Szlovákiából. Kitelepített németek házába költöztették őket. – Nekem nem köll, hogy a sváb tartson el, hoztam én bútort tizenegy vagonnal – mondta a nagyanyja, és akkor kuláklistára kerültek. De a szerelemnek nincsen határa, hiába mondták: annyi bunyevác lány van, és akkor sorolta édesanyám a bunyevác lányokat. – Na jól van, mondom, végigjárom őket. Egy kis kegyes hazugsággal egy hónap múlva mondtam, hogy mindegyik foglalt. Bokodon is voltam, Bácsalmáson is, Garán is. De a szerelem olyan, hogy ha viszonzásra talál, akkor ragad.
Attól a perctől kezdve, hogy megnősültem, nem lehettem csak bunyevác. Ez a feleség nekem két lányt szült, segítette a karrieremet. Én attól a perctől kezdve kettős identitású vagyok: bunyevác és magyar. Ha valaki szeret valakit, és házasságot kötnek, akkor mindegy, milyen nemzetiségű vagy vallású, azt kettőjüknek kell megbeszélni, hogy miből kell az egyiknek vagy másiknak engedni.
Az első években a szüleimnél laktunk. A feleségem tudott alkalmazkodni édesanyámhoz, Felvidéken szlovákul tanult, úgyhogy a bunyevácot könnyen el tudta sajátítani. Ami nem ment bunyevácul, az ment magyarul. Édesanyám beszélt magyarul is. Mi itt német utcában laktunk, édesanyám egy év alatt németül is megtanult. Én is a németet az utcán tanultam meg a gyerekektől, a játszótársaimtól. Így a feleségem alkalmazkodott a mi hagyományainkhoz, szokásainkhoz. Ebbe született újból bele. Éppen tizenöt éve, hogy özvegy vagyok, ott az ő oltára, minden évfordulón égnek a mécsesek! (Mutatja a fotókat, berámázott családi képeket.)
– A rokonok mit szóltak a vegyes házassághoz?
– Nemcsak a vegyes házasság miatt volt ütközés a rokonsággal. Az elvárásukat nem fogalmazták meg, inkább érezni lehetett. Az én szüleim azt mondták: – Ne törődj azzal, hogy a bunyevác prélóban (farsang) nem szerepeltetnek. Ez a felnőttek dolga. Ugyanúgy menj el a rokonokhoz köszönteni névnapkor, karácsonykor. Te erről nem veszel tudomást, te gyerek vagy. – Aztán a rokonok megbékéltek. Nagy rokonság volt. De ami elmaradt, azt pótolni nem lehet, nekem fájt a mellőzés. A magyar előadásban szerepeltettek, úgy látszik tudtam alakoskodni a magyar színpadon. A magyarok azt mondták: – Ez bunyevác gyerek, ezt szerepeltetni kell, mert a bunyevácok nem akarják.
Háromnyelvűek voltak a szülők, ha a kapun bejött egy sváb, akkor németül beszéltek. Ezt a bunyevácok nem fogadták el. Mert közülük kevesen beszéltek németül. A szülők nyitottak voltak, de volt, ahol tönkretették a fiatalok házasságát, vagy nem is engedték meg.
Az ötvenes évekből diákbálokat csináltunk, egy harmonikás felült az asztalra, az almáról egy nótát tudott a zenész, egész este erre táncoltunk. A cél az volt, hogy a szomszéd községekkel ismerkedjünk. Jártam bunyevác bandába, és jártam sváb bandába is. Ezért adta az erőt, a talentumot a Jézuska, hogy le tudjam írni, amit tapasztaltam. Nyolcvanöt éves koromban írtam bunyevácul is könyvet: Elbeszélések a bunyevác tanyavilágban. Most fordítják magyarra.
– Mire büszke?
– Szakmai szempontból az Apáczai Csere János-díjra, ezt a pedagógusok kis Kossuth-díjának mondják. Egyedüli vagyok a bunyevácok közül az országban, mint kitüntetett néptanító. Engem meghívtak Belgrádba, hogy tartsak előadást a bunyevácokról, meg Zágrábba is az akadémiára. De én nem tolakodtam. A kitüntetéseimet mind a magyar államtól kaptam. Átkos rezsim adta vagy nem, sok rendszert átéltem. Nem is tudom, hogy tudtam kibekkölni, szerencsém volt. Ez hazafiság, ezt annak nevezem. Nekem nem jutott eszembe, hogy kettős állampolgár legyek: szerb vagy horvát, pedig lehetnék.
Ott voltam bunyevác tanító koromban az országos honismereti mozgalom bölcsőjénél, évtizedekig vezetőségi tagja voltam, most tiszteletbeli tagja vagyok az országos honismereti vezetésnek és a honismereti akadémiának is. A Bács-Kiskun megyei honismereti egyesület elnöke voltam 20 évig. Ezt a munkát belső indíttatásból kötelességemnek éreztem.
– Horvát volt-e a faluban a háború előtt?
– Csak bunyevácok laktak, és egymás közt bunyevácul beszéltek. És most is. Ibolya, a nagyobbik lányom édesanyámtól teljesen jól megtanult bunyevácul. Izabella már később született, ha bunyevácul énekel, tőlem kérdezi meg, mit jelent a szöveg. Imádkozni is bunyevácul tanultam még otthon: Oče naš koji jesi na nebesima… (kezdi a Miatyánkot) Nem bántam a Jézuskát, mindig vigyáz rám! Akkor is vigyázott, amikor az ávós autó megállt a ház előtt.
– Miért jött az ávó?
– A háború után természetben kellett vinni a hozzájárulást a tanítók házába Kalocsára, és mi szekéren vittük. Amikor lovat cseréltek az oroszok, volt, hogy kocsistul elvitték a lovat, másikat kellett venni, s apám azt mondta, hogy ezt nem győzzük. Mindig azt mondta: – Fiam, a te dolgod a tanulás. De most intézetet köll cserélni, írjál egy kérvényt, s a bajai tanítóképzőbe kérd át magad. Nem tudok én mindig lovakat venni, kilőtték a lovakat, elvitték a jó lovakat, sebesült lovakat hagytak helyettük, nem is tudunk elmenni Kalocsára!
Az első három évet Kalocsán, az utolsó kettőt Baján végeztem kántortanítói szakon. Életemben két öregasszonyt temettem egy kollegámmal együtt. Édesanyám kérdezte a plébánost, most mi lesz a kántorsággal. Azt mondta: – Mit gondol, ezek az oroszok egy hétre jöttek be nyaralni? Énnekem is a piros könyvem itt van a reverenda alatt! A Misóból jó úttörővezető lesz. Ne foglalkozzon a kántorizálással, az már nem az ő dolga. Itt az öreg kántor. Visszajött az öreg, akit nyugdíjba küldtek, az utolsó percéig, 87 éves koráig kántorizált. Aztán összeroppant. Szeretett volna 90 éves lenni, de nem sikerült. Én sohasem vágyódtam, mégis megértem. A barátaim is azt mondják, hogy neked a földön van feladatod!
A bajai tanítóképző magyar és horvát nyelvű tanításra ad képesítést. A kalocsai csak magyarra adott. Amikor átjöttem a bajai képzőbe, elvállaltam a horvát nyelv tanulását is. Voltunk a horvát tagozatban nyolcan. Olyan tanárunk volt, hogy kabátot cseréltünk, aztán a társam helyett is én mentem ki az ő kabátjában.
1946-ig volt itt a faluban önálló bunyevác iskola. Itt volt egy battonyai szerb tanítónő, akit koholt vádak alapján az ávó egy éjszaka elvitt. Jött helyette egy bunyevác tanító Mohácsról, egy garai fiú, de a község véglegesen akarta megoldani a helyzetet. Én egy osztályt kaptam a magyar iskolában 1949 áprilisában.
Engem felrendeltek, jött a papír: szolgálat érdekében áthelyezzük a bunyevác iskolába. Az okmányokat a minisztériumban veszem át. Felmentem a minisztériumba, az ötödik emeletre: – Erre nem gondoltam, hogy áthelyeznek, ezt jó lenne megbeszélni. – Nős? – Nem, a szülőkkel vagyok. – Nincs semmi akadálya – azt mondja -, kísérd le a földszint hatosba.
– Ennyi évtized után is emlékszik, hogy a földszint hatosba küldték?
– Félelem volt bennem. Izgultam meg féltem, hogy mi lesz ebből, és lett is volna. Ott volt egy őszinte elvtárs, mert akkor még nem voltam párttag 1949-ben, azt mondta: – Nem kell dönteni, eldönthetjük mi is. Nem adjuk oda a papírokat, nem megy a bunyevác iskolába. Sokkal közelebb van az ávó székháza. – Azt tudtam már, hogy az nem jó hely. Oda nem megyek. Akkor megyek a bunyevác iskolába.
S hazajövök busszal. A házunk előtt egy dzsip áll, két ávós katona ül benne, és én nem tudok bemenni, mert a nagykapu zárva van. Azt mondja a kiskatona, hogy elmentek a szőlőbe. Mondom: – Akkor miért szól a rádió? – Bömbölt szerb nyelven. – Hát biztos elfelejtették lekapcsolni. – Nem hittem el. – Honnan tudják, hogy szőlőbe mentek? – Láttuk őket. S maga hol volt? – Mondom: – Én igazolom, hogy hol voltam. – Van papír? – Van. – Rendben van, elköszönnek. – A kulcsot megtalálja a kapun. – Amíg beszélgettünk, odatették a kulcsot.
Én 1963-ban lettem országgyűlési képviselő. Itt jelöltek engem. Amikor bunyevác tanító lettem, hivatalból a délszláv szövetségnek választmányi tagja lettem. Akkor engem a határőr állomásokon Szegedig bemutattak. Az egyik ávóssal az egyik őrsön találkoztam, és én üdvözöltem őt, de ő nem vállalta, hogy mi találkoztunk Csávolyon, nem vállalta, hogy ismerjük egymást. Elhelyezték. Soha többé nem találkoztunk. Ha akkor nem mutatom a papírokat, akkor beszálltam volna a dzsipbe, és az Andrássy útra vittek volna.
Misó bácsi búcsúzóul a majka (édesanyja) gyönyörűen újrakötött 1901-es bunyevác imakönyvéből nagypénteki imádságot olvassa fel.
Kada petkom zvone u tri sata. / Spomeni se, da je Isus na Veliki Petak u 12 sati propet, tri sata visio na križu, a u tri sata izdahnuo, pa da ti Bog udili blaženu smrt, na spomen muke za ova tri sata moli: / tri put „Oče naš..”, tri put „Zdravo Marijo” i dodaj: / Isukrst je postao za nas posulšan do smrti – i to do smrti na križu.
