Mindig örülünk, ha írásaink megmozdítanak valamit olvasóinkban, annak pedig különösen, ha őket magukat is írásra inspirálják, hogy élő szemtanúkként, érintettként pontosítsák vagy kiegészítsék az általunk leírtakat. Az alábbiakban egy olvasói levél részleteit közöljük, amely a 2020/10. számunkban megjelent, Azok a boldog, szép napok – a DISZ-mozgalom Baján az 50-es évek elején c. cikkünkre reflektál. Az az írás egy Bajáról nyugatra szakadt, de nyilvánvalóan a III. Béla Gimnáziumban diákoskodó elbeszélő emlékei alapján készült, de szerencsére a korszaknak vannak még közöttünk élő szemtanúi is. Közülük a vaskúti idősek otthonában élő dr. Kövecs Gyuláné (Váradi Mária) tollat is ragadott, és levele számos tekintetben megerősíti, másutt árnyalja emigráns kortársa visszaemlékezéseinek állításait. 11 oldalnyi levelét szerkesztve, helyenként rövidítve adjuk közre. (M. J.)
Dr. Kövecs Gyuláné
„Tisztelt Tanár Úr! Olvastam a Bajai Honpolgár októberi számában Azok a boldog, szép napok című írását. Én 1952-56 közötti iskolai években jártam a bajai III. Béla Gimnáziumba, és ezúton szeretnék leírni pár dolgot tanáraimról, osztálytársaimról, hogy s mint volt. Abban az időben három párhuzamos osztály volt; az A osztályba fiúk jártak, a B osztályba lányok, a C osztályba vegyesen.[…] Az érettségi óta számos találkozón részt vettem, akkor még az osztálytablónk és a naplónk is megvolt még. Sajnos sokan meghaltak már közülünk. Az osztálytitkárunkat mi választottuk meg, nyílt szavazással.
Előttünk, még a ciszterekhez csak fiúk jártak a gimnáziumba. A férjem is két évig járt oda, egy évvel fölöttem (1936-ban született). Az első félév végén nekem 6 db négyesem lett, emiatt nagyon sírtam a folyosón. Kádár Gyula igazgató odajött hozzám, és megvigasztalt, és azt mondta utánanéz, miért. Akkor úgy éreztem, hogy orvosok, tanárok gyerekeivel én nem vehetem föl a versenyt. (Apám ekkor munka nélkül volt.) Én a nyelvtant nem tudtam tökéletesen, ezen kívül az érettségin ábrázoló geometriából kaptam négyest, a többit kijavítottam. Tanáraim Tóth-Pál Zoltán (magyar), osztályfőnököm Baky Lászlóné (matematika), Patocskai Klára (fizika), Bacsár Károly (orosz – komoly, rendes tanár volt), Sáfrán László (történelem), Ördögh Ferenc (kémia) voltak. Juhász Lajosné biológiából félévkor megintett, mert puskáztam. Talán ezért lettem biológia-földrajz szakos tanár, meg azért, mert Fekete-Kovács Győzőt nagyon szerettem. (Ő leginkább 1-es vagy 5-ös osztályzatokat osztogatott.) Ördögh tanár úr külön foglalkozott velem az új kémiai előadóban délután ingyen is, ahogy Borsodi István tanár úr is ábrázoló geometriából. Szerettük mindegyiküket. Pálffy Zoltán tanár úr nagyon rövid ideig történelmet tanított, értett nagyon okosan magyarázott a római uralkodók tetteiről és rémtetteiről. (Csak az 1952-53-as tanévben dolgozott a gimnáziumban – a szerk.)
Abban az időben felvonulások ritkán voltak. Este azért, mert a Béke (ma: Szentháromság – a szerk.) téren máglya állt és tábortűz volt. Szép volt, emlékezetes! Gólyabálunk is volt, első szerelmek is szövődtek, 3.-os, 4.-es fiúkkal is, sportolókkal, különösen atlétákkal. A későbbi férjem, Kövecs Gyula is atléta (kalapácsvető) volt: igen erős, ügyes, és kitűnő tanuló is volt. Kádár Gyula igazgató is többször kikérte a véleményét, társai is elismerték zsenialitását segítőkészségét. (Később kiváló orvos lett belőle, de fair play díjat és sok mást is kiérdemelt. A sporteredményekért akkoriban serleg járt (pénz vagy étel nem). Az egész iskola sportolt, az osztályok között kézilabda-, vívó- és tornaversenyek voltak. Én tornász voltam, felemás korláton, talajon lettem 3.
Szakkörre hetente négyszer is jártunk. Kétszer latinra Maróti Károly tanár úrhoz, kétszer németre Kincses Jánoshoz (imádtam, kedves volt, és szeretett). Énekkar 1-3-ig volt, sokszor szerepeltünk, Schwalm Pálné volt a karnagy. Schwalm Pál is tanított – szép volt, szigorú. Olyanra nem emlékszem, hogy bezárták az iskola kapuját, de olyanra igen, hogy a diáksapkát csak az iskola kapujában tettük a fejünkre, mert ellenőrizték. 1953-ban, Sztálin halálának napján felsorakoztunk. Egyvalaki felnevetett, őt megbüntették. Egy fiút, Ocskó Lászlót pedig azért íratták át Szekszárdra, mert állítólag belefirkált a naplóba. Mi meg moziba nem mehettünk barátnőmmel, Tóth Krisztával (őt fiatalabbak inkább Révfy Tivadarné néven ismerték – szerk.), és fiúkkal sem volt szabad találkoznunk, mert Baky tanárnő osztályfőnökit adott érte.
Váry Béla tanár úr okos ember volt, lányokat be sem engedett a fizikai előadóba. Bakyné szatyra volt a „pisai ferde torony” a fizikaórán az osztályteremben. Közülünk senki sem mert jelentkezni a Műegyetemre (eredetileg én is az egyetem vegyészeti karára készültem). Azt hiszem, ha Váry Béla tanított volna, máshogy alakult volna az életem. […]
Mi ifjúsági mozgalomba nem jártunk. Egyénileg sokat kirándultunk: vízen eveztünk, sokat korcsolyáztunk télen, a férjem síelt is. Úszni jól tudtunk, imádtuk a Dunát, az erdőt. (A tehetősebb családok gyerekei teniszeztek is.) Egyes kidobott ladikokat a fiúk följavították, kátrányozták. A korábbi cserkésztanár, Jáki Adorján is segített, a lányok gyöngyöt fűztek a ciszter ház aulájában. [Korábban] volt Szívgárda-mozgalom a kicsiknek a Belvárosi templom sekrestyéjében. Ott erdélyi dalokat énekelt, aki akart.
Szegény családokból jövő falusi gyerekek is jártak velünk. Közülük ki is maradtak sokan, a találkozókra sem jöttek el. A köpeny kötelező volt, ruháink nem voltak, cipőnk se nagyon, zsíros kenyér volt az uzsonnánk. Messze laktunk, autóbusz sem volt, így gyalogoltunk a gimibe, egy nap kétszer is. Nyolcan szerepeltünk a Rábl-féle színházban: vidéken is előadtuk a fátyoltáncot a Gül Babából, a Csongor és Tündében pedig Ilmát alakítottam, az Éj pedig Bárány Sárika (később Gőcze Györgyné – a szerk.) volt. […] Télen az iskolában áztunk-fáztunk, mert télikabátunk se volt. Régen volt, lassan 70 éve…. […]
Most én otthonba költöztem, ahol 52-en élünk idősek. Épp karanténban vigyáznak ránk; se ki, se be. Sok beteg tanár is van itt; még nem ismerek mindenkit – vannak tolókocsis 90 éves, nehéz esetek is, egy végigdolgozott, pedagógus élet van mögöttük, szomorú látni…”
Kedves Marika Néni! Örömmel olvastuk visszaemlékező sorait (azokat is, amelyeket itt nem közöltünk), és ha van még elmesélhető és mások érdeklődésére is számot tartó története akár az ötvenes évekből, akár életének későbbi időszakából, akkor azokat is örömmel fogadjuk. Hiszen a helytörténet ilyen apró mikrotörténetekből áll össze. Köszönjük az írást, jó egészséget kívánunk!
