Mayer János
Mire ezek a sorok megjelennek, véget ér a hónapok óta tartó korlátozások egy része, és visszanyerhetjük a vírusvédelmi intézkedések által elvett szabadságunk egy részét. Társadalmunk felelősségtudattal is bíró, nagyobb része minden bizonnyal megkapta védőoltását, és joggal reménykedhet abban, hogy eséllyel veszi fel a küzdelmet a még mindig köztünk tomboló, egyedül hazánkban tízezrek életét kioltó, másokat súlyosan letaglózó ragály ellen. Persze messze még a végső győzelem ebben a láthatatlan ellenséggel vívott háborúban, de talán mögöttünk van a covid-ellenes összefogás „D-napja”, és az agresszor térdre kényszerítése idő kérdése csupán. De ahogy Normandia vagy akár Hirosima után is rengeteg volt még az áldozat, úgy mi sem lehetünk eléggé óvatosak: győztes csatában is lehet súlyos vagy akár halálos sebeket szerezni.
Sokfelé lehetett olvasni: a járvány talán alkalmas lesz arra, hogy az emberiség szembenézzen saját hibáival (bűneivel), és a tanulságok levonását, egyfajta megtisztulást követően egy jobb világ születhet. Hosszú távon persze lehet, hogy így lesz, de napi tapasztalataink inkább azt mutatják, hogy az együttérzés, az empátia, a közösség (haza és emberiség) iránti felelősségérzet helyett inkább a tehetetlen düh, a meg nem fékezett indulat; a bizalom helyett az örök kételkedés és cinikus tudálékosság lett úrra rajtunk mindazokkal szemben, akik döntési helyzetben vannak. Ha lezárások vannak, „jogaink sérülnek”; ha nyitást rendelnek el, „az életünket veszélyeztetik”; gyakran ugyanazok követelik a minél hamarabb beadandó vakcinákat, akik nemrég még a járvány létezését és a korlátozó intézkedések jogosságát is vitatták. Igazából senki nem tud semmit, mégis sokan úgy tesznek, mintha mindent tudnának – ami talán nem is lenne akkora baj, ha nem emberéleteket kockáztatnának vele. Ember embernek farkasa – írta még a 17. században Thomas Hobbes angol filozófus, és napjaink a józan észt nélkülöző, méregtől és indulattól átitatott vitáit látva könnyen hihetjük: nem is tévedett nagyot. Az általa kínált politikai megoldás, a kezelhetetlen, az önérdek végletes hajszolása által bűnre hajlamos népnek mintákat és erkölcsi iránymutatást kínáló, egyben őt kordában tartó abszolút monarchia fölött persze talán eljárt már az idő, néha mégis az az ember érzése, hogy jó lenne erővel rendet rakni a halálfélelemtől, politikai manipulációktól, tudatlanságtól összezavarodott fejekben, hogy ősi ösztönök helyett inkább a józan ész irányítsa tetteinket és megnyilvánulásainkat.
Egyelőre ugyanis nem árt észnél lenni: annyi kihívás érte megszokott világunkat, annyiféle sérelmet hordozunk magunkban, annyi fájdalom könnye homályosítja el természetes tisztánlátásunkat, hogy némely megnyilvánulást hallva az az érzetünk támadhat: egyesek a józan ész ellen kaptak védőoltást. Szögezzük le: aki ennyi áldozat után még vírust tagad, aki a rend teremtése helyett félelemkeltésben, aki biztonságérzet visszanyerése helyett káosz- és feszültségteremtésben érdekelt, azt nem józan ész hajtja. Ez békeidőben is veszélyes játszma, gondokkal terhelt harci helyzetben azonban több mint bűnös tévelygés: végzetes hiba. Jó lenne, ha inkább eszünkbe vésnénk az ugyancsak 17. századi gondolkodó Blaise Pascal gondolatait: „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. […] Tehát minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik. Belőle kell nagyságunk tudatát merítenünk, nem a térből és az időből, amelyeket nem tudhatunk betölteni. Igyekezzünk hát helyesen gondolkozni: ez az erkölcs alapelve.” Bár a látszat néha mást mutat, talán még nem vesztettük el ezt a képességünket. Ha mégis, akkor farkastörvények fognak ítélni felettünk.
