A magyar zsidó olimpikonok sorsa
Mayer János
2001 óta minden évben április 16-án tartják a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját. (1944-ben ezen a napon kezdődött meg a magyar zsidók gettóba zárása.) Az európai zsidóság megsemmisítésének kísérletében a második világháború alatt a kontinensen közel 5,6 millió embert öltek meg a német nemzetiszocialisták és csatlósaik, Magyarországon – az akkori országterületre vetítve – kb. 570 ezer, a törvények értelmében zsidónak minősülő ember halt meg koncentrációs táborokban deportálások, tömeggyilkosságok áldozataként vagy munkaszolgálatosként. Az újabb évforduló kapcsán írásunkban arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk, a magyar sportéletben milyen súlyos veszteséget jelentett az értelmetlen népirtás.
Aligha kétséges, hogy a 20. század egyik legnagyobb magyar tragédiája volt a holokauszt, amikor alig több mint egy év alatt elpusztították a magyar zsidóság közel kétharmadát. Az áldozatok között éppúgy megtalálhatók voltak ismert közszereplők, művészek, tudós emberek, mint ahogy „névtelen” kisemberek is. A magyar zsidó áldozatok között tragikusan nagy számban szerepeltek sportolók, köztük olimpiai, világ- és Európa-bajnokok, hazai élvonalbeli szereplők is. Egy részük a magyar sportpanteon részévé vált, mások neve mára teljesen feledésbe merült. Az alábbi tanulmányban az ő emléküket idézzük fel.
1. A zsidók szerepe a magyar sportéletben a holokauszt előtt
A magyarországi zsidóság a kezdettől fogva kiemelkedő szerepet játszott az ország sportéletében. Eléggé szembetűnő, hogy Magyarország első olimpiai bajnoka, az úszó Hajós Alfréd (Guttmann Arnold), első világbajnoka, a műkorcsolyázó Kronberger Lili egyaránt zsidó származású volt, nem is beszélve a magyar és nemzetközi olimpiai mozgalom egyik megalapítójáról, Kemény (Kohn) Ferencről, aki Coubertin báróval együtt ügyködött az ókori játékok feltámasztásán, és NOB alapító tagjai között tisztelik, pedig az 1890-es években egyszerű főreáliskolai tanár volt.
Statisztikák bizonyítják, hogy a második világháború előtt a zsidó (származású) sportolók számarányukon felül voltak részesei a magyar sportsikereknek. Az addigi 58 magyar olimpiai bajnok közül 16-an voltak zsidók, de arányuk az első világháború előtt még szembetűnőbb: az addigi – a csapattagokat is számítva – 14 magyar győztes közül 6 volt zsidó, és a 9 egyéni aranyból ötöt szereztek meg. (Többen dupláztak is.) A nem olimpiai sportágak közül a háború előtt például asztaliteniszben Magyarország nagyhatalomnak számított, a számtalan magyar világbajnoki cím döntő többségét zsidó sportolók (Barna Viktor, Mechlovits Zoltán, Kelen István, Szabados Miklós, Jacobi Roland, Sipos Anna stb.) szállították. A 20-as években kiemelkedően eredményes magyar sakksport is elképzelhetetlen lett volna zsidó származású bajnokai (Steiner Endre és Lajos, Szabó László) nélkül. A magyar zsidók eredményessége nemzetközi viszonylatban is szembetűnő: a holokauszt előtt 40 zsidó vallású olimpiai bajnokról lehet tudni; közülük 15 vagy 16 magyar színekben győzött. (Az eltérő szám abból adódik, hogy a zsidó apától és keresztény édesanyától származó Elek Ilona tőrvívó magát nem tekintette zsidónak, és az izraeliták között sem számított annak, viszont faji törvények értelmében ő is zsidónak minősült.)
Eredményességük okait sokan kutatták (Szunyogh Szabolcs, Bolgár Dániel, Kálmán Mihály stb.), magyarázatként többféle szempont is szóba jöhet. Mindenekelőtt fontos tudni, hogy a második világháború előtt még szenvedélyből űzött versenysport a magas költségek miatt – a nemesség mellett – mindenekelőtt a felső- és középosztálybeli polgárság tagjai számára volt elérhető, márpedig ebben a rétegben zsidóság a 19. század óta felülreprezentált volt. Másrészt az is tudható, hogy a magyar versenysport sokáig erősen Budapest-centrikus volt; komoly egyesületek csak ott működtek, és az említett bajnokok csaknem mindegyike fővárosi volt, vagy legalábbis ott kezdett el komolyabban sportolni. Miután a századforduló idején Budapest lakosságának mintegy 20-25%-a zsidó eredetű volt, sportbéli arányuk talán annyira nem is meglepő. Szerzők rámutatnak arra is, hogy a sportsikerek segíthették az asszimilálódni próbáló zsidók beilleszkedését a többségi társadalomba, sőt egy-egy kiemelkedő eredménysor akár belépőt is jelenthetett addig elérhetetlen társadalmi körökbe vagy állásokba. E teóriát igazolja, hogy sokan a bajnokok közül nevüket magyarosították, olyan sportágat (pl. vívás) választottak, amelyet előkelőbb körökben is űztek, és azoknak a száma sem volt ritka, akik vallásukat még a fenyegetettség előtt elhagyták. Némely más országgal ellentétben Magyarországon – a cionista alapon szervezett Nemzeti Vívó Clubot (NVC), illetve a Vívó és Atlétikai Clubot (VAC) leszámítva – kifejezetten zsidó sportegyletek nem jöttek létre; az MTK vezetésének és szurkolóinak kötődése közismert ugyan, de a klub sportolói között egyáltalán nem csak zsidók fordultak elő. Sokakban dolgozhatott egyfajta bizonyítási szándék is: a magyar színekben elért eredmények nemzeti kötődésük bizonyítékaként, ezáltal nagyobb elfogadásuk zálogaként is szolgálhatott vészterhes időkben is. Jellemző, hogy a magyar zsidó sportolókban a berlini olimpia (1936) kapcsán sem fogalmazódott meg a bojkott szándéka, sőt a kardvívó Kabos Endre egyenesen így fogalmazott a részvétel kapcsán: „Mi, zsidó magyarok […] elsősorban az egyetemes magyar sportért állunk ki a küzdőtérre […] a távolmaradás sokféle magyarázatra és megitélésre adhat alkalmat, míg a kiállás, különösen a győzelemmel végződő kiállás csak azt az elismerést eredményezheti és hozhatja meg, amelyet az antiszemitizmus megtagad a zsidóságtól…” És természetesen az is szerepet játszhatott, hogy zsidó hagyományokon alapuló életforma, életszemlélet részét képezte a tudatos testedzés is, ami a 19. század végi antiszemita sztereotípiák („A zsidók nemhogy sportolni, még dolgozni sem hajlandók!”) elterjedése után erősödhetett is a körükben. Mindezek is alátámasztják, hogy mekkora veszteséget is jelentett a magyar sportnak (is) ez a szervezett népirtás.
2. Bajnokaink és a vészkorszak
A zsidó származású sportnagyságok általában véve komoly megbecsültségnek örvendtek Magyarországon, sokan közülük magas kitüntetéseket kaptak, versenyzői karrierjük befejezése után (olykor már közben is) magas presztízsű állásokban dolgoztak. Az első (1938) és a második zsidótörvény (1939) rendelkezései közülük még keveseket sújtottak ténylegesen, ugyanis a törvény korlátozó rendelkezéseit elvben nem lehetett alkalmazni azokra, akik „a nemzetközi olimpiai bizottság által rendezett olimpiai versenyen bajnokságot szereztek”, illetve azokra sem, akik az első világháborúban kitüntették magukat vagy épp az 1918-as és 1919-es forradalmak ellen irányuló mozgalomban részt vettek. Ezeket a diszkriminatív törvényeket főleg a pályakezdők, kisegzisztenciák sínylették meg, már emiatt is sokan vesztették el állásukat, üzletüket.
A honvédelemről szóló 1939/II. törvénycikk teremtette meg a „közérdekű munkaszolgálat” fogalmát, majd ennek egyik végrehajtási rendelete jelentette a munkaképes zsidó férfiak kötelező munkaszolgálatának jogi alapját. A második bécsi döntés után a valamennyi, addig fegyveres szolgálatot teljesítő magyar zsidó katonát leszereltek, és áttették őket a különleges zsidó munkaszolgálatba. A későbbiekben „zsidónak minősülő személyek” a honvédség keretében kizárólag fegyvertelen katonai kisegítő szolgálatot láthattak el. (Ezalól átlagon felüli első világháborús teljesítmény révén, illetve bizonyos kitüntetések megléte esetén lehetett mentességet kapni, de a kérvényeket szigorúan ellenőrizték, és nem is mindig sikerült a szabálynak érvényt szerezni.) A munkaszolgálat főleg 1942 után jelentett életveszélyes fenyegetést, amikor a keleti frontra vezényelt 2. magyar hadsereghez 45 zsidó munkásszázadot osztottak be, amelyek tagjai főleg utak javításán, lőszeres-élelmiszeres vonatok kirakásán, lövészárokásáson, erődítéseken, aknaszedésen dolgoztak. A „musszosok” ezen túl ki voltak téve a főleg a tábori csendőrség tagjai (altisztek és keretlegények) által elkövetett megaláztatásoknak, kegyetlenkedéseknek, és sokat szenvedtek a hiányos táplálkozás miatt is. Ha viszont – a katonákhoz hasonlóan – maguk is hadifogságba estek, semmivel sem bántak velük jobban, mint azokkal, akik fegyverrel harcoltak a szovjetek ellen. A munkaszolgálatban kb. 50-60 ezer magyar embert pusztítottak el, közöttük már sokan voltak ismert sportolók is.
A 3., majd a 4. zsidótörvény rendelkezései tovább szűkítették a Magyarországon maradt zsidók mozgásterét, életük és vagyonuk azonban különösen Magyarország német megszállása után (1944. március) került közvetlen veszélybe. Egy hónapon belül megszületettek mindazok a rendeletek, amelyek a zsidók megkülönböztető jelzéséről (sárga csillag), gettóba zárásáról, majd deportálásáról szóltak. Miután a magyar sportolók java része Budapesten élt, a deportálások első hulláma (1944. május–július) viszonylag keveseket érintett közülük, hiszen ekkor a vidéki magyar zsidóságot hurcolták el a különböző koncentrációs táborokba, főleg lengyelországi Auschwitzba (Oświęcim). Július 11-ig 437 402 magyar zsidód deportáltak a nemzetiszocialisták és magyar cinkosaik, közülük csak kevesen élték túl a vészkorszakot.
Miután Horthy kormányzó július 6-án leállíttatta a további deportálásokat, a megmaradt magyar zsidóság (lényegében a munkaszolgálatosok, illetve a fővárosi, sárga csillagos házakba zsúfolt személyek) csak átmenetileg lélegezhetett fel. A nyilasok hatalomátvétele (1944. október 15.) után szabályos üldözésükbe kezdtek a fővárosban: újabb munkaszolgálatosokat adtak át a németeknek, a VII. kerületben felállították budapesti gettót (kezdetben mintegy 40 ezer embert zsúfoltak be ide, de 1945 januárjában már kb. 70 ezren éltek ott), de az ide épp átköltöző, cipekedő zsidókra gyakran nyilas egységek csaptak le, sokakat meg is öltek közülük. A gettóban egy szobában átlagosan 14 ember lakott a lezárt területen az egyre nyomorúságosabb körülmények között. Főleg 1944 decemberétől egyre gyakoribbá váltak a nyilas terrorakciók, a kínzások, gyilkosságok, Dunába lövések, a védett gettók elleni támadások. Szálasi kész volt a deportálások folytatására is, de minthogy az ősz-tél folyamán Budapestről nem lehetett már nagyobb tömegben zsidókat deportálni, így „csak” néhány ezer embert tudtak november végén elhurcolni, mielőtt még a várost körbezárta volna a szovjet hadsereg. Ekkor már nem Auschwitz, hanem jellemzően ausztriai táborok – elsősorban Mauthausen – jelentették a végállomást. A mauthauseni táborkomplexum egészen 1945 májusáig működött, kb. 100 ezer ember lelte itt halálát. A Vörös Hadsereg előrenyomulása idején más, már felszámolt táborok (Auschwitz, Buchenwald, Sachsenhausen stb.) foglyainak tízezreit is áthurcolták ide. Magyarok kb. 8000-en kerültek 1944 májusa és novembere között Mauthausenbe; a Budapestről elhurcolt zsidókat – köztük neves sportolókat – szállító vonat (495 fővel) november 26-án érkezett meg a lágerbe, majd még 1945 áprilisában is mintegy 17 000 deportált került oda, ők korábban erődítési vonalak kiépítésén kényszermunkásként dolgoztak korábban. Az összesen mintegy 25 ezer mauthauseni magyar fogoly közül kb. 13 000-en vesztették életüket.
Budapest ostroma alatt a rejtőzködő és mentességet élvező zsidóknak is nélkülöznie kellett, így nem csoda, hogy amikor a szovjetek a pesti gettót 1945. január 16-án felszabadították, akkor kb. 20 ezren voltak ott életben. Kiemelkedő sportteljesítmény jogcímén sok zsidó kapott ugyan mentességet a gettóba vonulás alól, de a zűrzavaros viszonyok között ezt nem mindig tudták kihasználni, az ostrom idején pedig a saját lakás vagy a rejtőzködés sem jelentett semmiféle biztonságot.
3. Olimpikon áldozatok
Az olimpiai adatbázis (olympedia.org) 7 olyan magyar, korábbi olimpikon sportolót tart számon, akik a második világháború alatti zsidóüldözések során koncentrációs vagy munkatáborokban vesztették életüket. Sajnos ez a lista nem pontos, ugyanis nem számítja a holokauszt-áldozatok közé azokat, akik ugyan üldöztetést szenvedtek, de pl. a budapesti gettóban vagy utóbb, az ott elszenvedett nélkülözések következtében hunytak el.
Ismereteink szerint öt magyar olimpiai bajnok tekinthető a holokauszt áldozatának, de az olimpiákat valaha megjárt magyar sportolók között további mártírok is találhatók. Az alábbiakban az ő névsorukon tekintünk végig.
Weisz Richárd (1879–1945) birkózó az 1908-as londoni olimpia nehézsúlyú bajnoka volt kötöttfogásban, de korábban versenyzett súlyemelőként, szertornászként, kalapácsvetőként és diszkoszvetőként is. Már versenyzői pályafutása alatt tulajdonosa volt a híres Japán kávéháznak, de fellépett cirkuszi erőművészként is. Az első világháború előtt klubja, az MTK birkózószakosztályának vezetője volt, a harmincas években a városligeti varieté, a Néparéna igazgatójaként, közben edzőként és versenybíróként is tevékenykedett. A vészkorszak alatt nem hurcolták el, de az ostromot a budapesti gettóban kellett átvészelnie, és az egykor bikaerejű, öregedő sportember szervezete a sok nélkülözés miatt végzetesen legyengült. Még volt ereje ahhoz, hogy Budapest felszabadulása után 1945 februárjában kezdeményezze az 1942-ben hatalmi szóval feloszlatott MTK újjáalakítását (az ő lakásán történt, és társelnökké is választották), de aztán hamarosan epegyulladást kapott, és 1945. december 4-én elhunyt. Szigorúan véve nem volt a népirtás áldozata, általában mégis így emlékszünk rá, hiszen az ostrom alatti éhezés nélkül még sokáig élhetett volna.
A második világháború előtt a vívás volt az olimpiák egyik sikersportága, amelynek bajnokai és érmesei között szép számmal voltak zsidó származású sportolók – sajnos a holokauszt-áldozatok között is. Dr. Gerde Oszkár (1883–1944) 1908-ban és 1912-ben tagja volt az olimpiai bajnok magyar kardcsapatnak, majd korai visszavonulása után nemzetközi versenybíró lett. Jogi diplomát szerzett; ügyvédként, majd a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara titkáraként dolgozott, tartalékos hadnagy volt. Halálának körülményeiről az adatok ellentmondásosak: egyes források szerint Mauthausenbe hurcolták, és ott vesztette életét, más helyen azt állítják, hogy 1944. október 8-án, még Budapesten szív- és érrendszeri szövődmények következtében hunyt el. 1989-ben a Zsidó Sporthírességek Csarnoka tagjává választották.
Garay János (1889–1945) 1928-ban volt az olimpiai bajnok magyar kardcsapat tagja, 1924-ben csapatban ezüst-, egyéniben bronzérmes volt, 1925-ben kard egyéniben, 1930-ban csapatban Európa-bajnokságot nyert. Sportpályafutásának befejezése után orvosiműszer-kereskedő édesapja vállalatánál dolgozott, később a külkereskedelmi hivatal alkalmazottja lett, de vívó versenybíróként is tevékenykedett. Magyarország német megszállását követő napon, 1944. március 20-án hurcolták el hivatalából, utána hosszabb ideig a Gestapo budai fogházában sínylődött, majd az egyik tavaszi transzporttal a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták, ott halt meg 1945. május 3-án (más források szerint már április 21-én), a hivatalos bejegyzés szerint szívelégtelenség, valójában inkább az embertelen bánásmód és a táborban elharapódzott influenza következtében.
Petschauer Attila (1904–1943) 1928-ban, Amszterdamban és 1932-ben, Los Angelesben volt kardcsapatban olimpiai bajnok, előbbi alkalommal egyéniben 2., utóbb 5. lett. (A magyarok amszterdami győzelmében oroszlánrésze volt, hiszen akkor mind a 20 csapatbajnoki asszóját megnyerte.) Csapatban ezen túl kétszeres Európa-bajnok, egyéniben háromszor is EB-bronzérmes volt. 1925-1932 között banki alkalmazottként dolgozott, 1932 után főleg újságírással foglalkozott; sporttudósító és színikritikus is lett belőle. Budapest társasági életének ismert alakja volt, ifj. Horthy Miklóssal is jó barátságot ápolt. Halálának körülményei kapcsán számos kiirthatatlan legenda keletkezett, ezek egyike került be Szabó István A napfény íze c. filmjébe is. (A film főhősének, Sors Ignácnak alakját részben Petschauer története alapján formálta meg.) Eszerint a munkaszolgálatosként a szovjet hadszíntérre hurcolt bajnokot a tábori csendőrség keretlegényei gyilkolták meg különös kegyetlenséggel: „A keretlegények rákiáltottak: »Te, olimpiai érmes kardvívó… Lássuk, hogy tudsz fára mászni!« Tél közepe volt, rettenetes hideg, de ráparancsoltak, hogy vetkőzzön le és másszon fel az egyik fára. Azt parancsolták neki, hogy kukorékoljon, miközben vízzel locsolták. A metsző hidegben a víz ráfagyott a testére, ő pedig rövidesen meghalt.” – olvashatjuk például Nyáry Krisztián Igazi hősök c. könyvében is.
Ám a történet ebben a formában Petschauerrel biztosan nem történhetett meg. A fent idézett verziót valószínűleg egy másik, a munkaszolgálatot ugyancsak megjárt (de a Szovjetunióba soha nem került) olimpiai bajnok, Kárpáti (Kellner) Károly terjesztette el, aki erről „egy ismerősétől hallott”. A tábori csendőrségtől persze bizonyos időszakokban nem állt távol a kegyetlenség és a munkaszolgálatosok megalázása, de Petschauer halála esetében a források nem igazolják az állítást. Olimpiai bajnokként és magas állami kitüntetés (Signum Laudis) birtokosaként elvileg mentesült volna a zsidótörvények és a munkaszolgálat hatálya alól, 1942-ben mégis munkaszolgálatos behívót kapott, és a 260 fős, 101/4. tábori munkásszázad tagjaként a 2. magyar hadsereggel a keleti frontra hurcolták. (Hogy kitüntetéseit, felmentését nem vették figyelembe, abban egyes források szerint egy katonatiszt korábbi sérelme és személyes ellenszenve is szerepet játszhatott.) A hivatalos dokumentumokból, levéltári forrásokból – amelyeket B. Stenge Csaba hadtörténész tekintett át – biztosan annyi állítható, hogy Petschauer a Don-kanyarban munkásszázadának nagy részével együtt 1943. január 14-én szovjet hadifogságba esett Novij Gran Hresztiki település közelében, ahonnan a Don túlsó partján fekvő Davidovka hadifogolytáborába hurcolták. A táborban rövidesen kiütésestífusz-járvány tört ki, Petschauer ennek következtében hunyt el, valószínűleg 1943. január 20-án.
Kabos (Katz) Endre (1906–1944) 1932-ben csapatban, 1936-ban egyéniben és csapatban is a kardvívás olimpiai bajnoka volt, Los Angelesben egyéniben bronzérmet nyert. Ezen túl kétszeres e
gyéni Európa-bajnok, csapatban négyszer nyert kontinensbajnokságot. Még versenyző korában előbb banktisztviselő, fiókvezető, majd zöldség- és gyümölcskereskedő is volt a budapesti Nagyvásártelepen. Bajnoki címei ellenére ő is megjárta a munkaszolgálatot, igaz, aránylag kedvező körülmények között: a frontra nem vitték ki, katonatiszteknek adott vívóleckéket, illetve a hadsereg sofőrként is alkalmazta. Halála idején épp nem volt munkaszolgálatos: élete utolsó napján meglátogatta testvérét (a későbbi híres fotóművész, Keleti Éva édesanyját) a körúton, majd elment az UTE Eötvös utcai vívótermébe, ahol lejátszott néhány sakkpartit. Bár marasztalták, de mivel még fát kellett volna szállítania, unokaöccsével, Del Medico Imrével együtt útnak indult. Arról, hogy Kabos Endre villamosra szállt, vagy szállítóautóban tartózkodott, ellentmondásosak az információk, annyi azonban bizonyos, hogy 1944. november 4-én a Margit híd felrobbanásakor vesztette életét. A németek által aláaknázott híd valószínűleg véletlen baleset miatt robbant fel: német műszaki katonák az ívekre már korábban felszerelt dinamittöltetek robbanófejeit helyezték el, amikor egy hibás vezetékből szivárgó gáz egy eldobott cigaretta, avagy egy éppen elhaladó hajóból kipattant szikra miatt meggyulladt, mire az egyik gyújtófej detonált, és elindult a robbanássorozat. A tragédia több száz áldozatot követelt: villamosok, autók zuhantak a mélybe; az épp a hídon közlekedők – köztük Kabos – mellett 40 német utász is életét vesztette. (Az olimpiai bajnok unokaöccse ki tudott úszni a híd romjai közül.) Kabos Endre holtteste soha nem került elő.
Az olimpiát megjárt magyar sportolók közül a győztesek mellett a holokauszt áldozta lett még Bartók László evezős (1928-ban olimpia résztvevő, 1945. április 8-án Buchenwaldban halt meg), a bajai származású Halmos (Haberfeld, Békési) Győző tornász (1912-es olimpikon, Mauthausenbe hurcolták, utána nyoma veszett), Székely (Szmuk) András úszó (az 1932-es olimpia érmes váltótagja, munkaszolgálatosként tűnt el a szovjet fronton), Weisz Árpád labdarúgó (az 1924-es olimpián játszott, Auschwitzban ölték meg), Grósz István atléta (1924-es olimpikon, egyes források szerint nyilasok lőtték agyon, mások szerint Mauthausenben vesztette életét), Nádler Henrik és Vágó (Weisz) Antal labdarúgó (mindketten 1924-ben jártak olimpián; Nádlert a buchenwaldi koncentrációs táborban ölték meg, Vágót a nyilasterror idején a Dunába lőtték).
És rajtuk kívül is számos olyan magyar olimpikon ismert, akinek élete a vészkorszak idején egy hajszálon múlott: álnéven kellett rejtőzködnie, bujkálnia vagy éppen a gettóban várnia sorsa jobbra fordulását.
– Folytatjuk –
